Ha a legdélibb horvát városra gondolunk, elsőre valahol Dubrovniktól délre, vagy valamelyik dalmát szigeten, félszigeten keresgélné az ember a térképen, de a valóságban sokkal délebbre fekszik. Tulajdonképpen a világ legdélebbi nagyvárosáról van szó: a chilei Punta Arenasról, a Magellán-szoros partján. A város 132 ezer fős népességének körülbelül a felét adják a horvát ősökkel büszkélkedők, ami azt jelenti, hogy ez az egyik legnépesebb "horvát" város az anyaországon kívül, ráadásul a település egyik (1986-os) szülötte, Gabriel Boric jelenleg Chile elnöke...De hogy kerültek ennyire valószínűtlen helyre a nagyrészt a napsütötte Dalmáciából származó telepesek?

A chilei Punta Arenas télen - (forrás)

Hogy ezt megérthessük, érdemes egy kicsit elmélyednünk Dél-Chile nem éppen vértelen modern kori betelepüléstörténetében. Bár a Magellán-szoros felfedezésére az "Újvilág" európai megismerése során igen hamar (1520 novemberében) sor került, valós haszna meglehetősen csekély volt a gyarmatosító spanyolok számára: túl délen volt, mostoha időjárása pedig nagyon szűk áthaladási időablakot biztosított a kor hajói számára. Ezért az "Újvilág" Csendes-óceáni partvidékének hódoltatására szárazföldi úton, illetve az ezt követően Mexikóban, Panamában, illetve később Peruban létrehozott tengerészeti bázisokról került sor  - ahogy számos borzalmasan végződő próbálkozást követően a Fülöp-szigetek meghódítására is Mexikóból került sor. (Ennek hátteréről a következő blogbejegyzésben lesz szó részletesen). A mai Chilében a spanyolok az 1560-as években északról a Chiloé-szigetekig jutottak, és részben éghajlati okokból, részben az erős déli indián törzsek ellenállása miatt nem igazán érdeklődtek a délebbre fekvő régió iránt. Ezen csak átmeetileg változtatott Francis Drake 1570-es évekbeli kalandja, ami után sor került egy tömeges éhhalállal végződő spanyol gyarmatosítási kísérletre a Magellán-szorosban. Azonban miután a 17. század elején a hollandok felfedezték a Horn-fokot és fény derült a Drake-átjáró valós jelentőségére és kiterjedésére, 150 éven keresztül nem haladt át erre spanyol hajó, és egyéb nemzetek is inkább expedíciós jelleggel küldözgettek csak erre hajókat.

Egészen a 19. század elejéig, amikor, mind a britek, mind a franciák éléken érdeklődni kezdtek az addig alig felkeresett déli régió iránt, elsősorban a következő okokból kifolyólag:

- A bálnaolaj iránti megövekedett kereslet miatt fokozott érdeklődés mutatkozott mind a dél-atlanti, mind a Drake-szoroson keresztül elérhető vadászterületek iránt. Az igen hosszú útvonal, és az errefelé dúló brutális viharok miatt a bálnavadászoknak bázisokra volt szüksége.

- Ezzel csaknem párhuzamosan versenyfutás indult a még szinte ismeretlen déli kontinens, az Antarktisz és potenciális erőforrásainak feltárására.

- Ausztrália és később Új-Zéland valamint Francia-Polinézia gyarmatosításával megnőtt a hajóforgalom Európa és az említett térségek között - ezt a vitorláshajók fénykorában az "Üvöltő negyvenesek" szélviszonyait kihasználva leginkább úgy lehetett kivitelezni, hogy az Európából induló hajók Afrikát megkerülve jutottak el Óceániába, majd a Horn-fokot megkerülve tértek vissza Európába.

- A latin-amerikai spayol gyarmatok függetlenedésével megszűnt a spanyol kereskedelmi monopólium a térségben, a függetlenné váló Csendes-óceáni államokkal pedig az egyéb tengeri hatalmak legegyszerűbben a Horn-fok megkerülésével tudtak kapcsolatba kerülni (szemben a spanyolok által preferált mexikói vagy panamai áruátrakást preferáló útvonalakkal).

A britek ezen célokat kezdetben a Falkland-szigetek 18. század végi megszerzésével igyekeztek elérni, azonban a projekt nem bizonyult telitalálatnak: azon felül, hogy egy máig tartó spanyol majd argentín/angol konfliktusnakl ágyazott meg, a szigetvilág nagyon szerény erőforrásai miatt nem igazán tudott hozzájárulni a hajózás támogatásához - sok esetben épp az oda látogató hajóknak kellett élelmiszert adniuk a telepeseknek. (Ennek ellenére a szigeteknek 1914-ben és 1982-ben is sikerült bevonulniuk a világtörténelembe...). Így nem csoda, hogy hamarosan egyéb lehetőségek felderítésébe kezdtek - 1826 és 30 között ezért térképezte fel a déli szorosrendszert az HMS Beagle és az Adventurer, és ezért (is) kereste fel a vidéket a a híres francia felfedező, Dumont d'Urville (röviden Dudu). 

A szorosrendszer: Punta Arenas és Porvenír között a Magellán-szoros(rendszer), Ushuaiánál (az államhatár vonalában) a Beagle-csatorna - Forrás: Google Maps

Mindez természetesen a chilei kormányzatot is riasztotta: először is 1843. május 23-án chilei felségterületté nyilvánították a "szorosok" körzetét, de ez persze a kor viszonyai között még édeskevés volt, a birtokba vételhez szükség volt valamilyen település létesítésére is. Annál is inkább, mert az argentínokkal borítékolható volt a konfliktus ezügyben, viszont a brit-francia törekvések elébe lehetett menni ezzel a húzással: a korábbi déli kísérletek (pl. a Falkland-szigetek gyarmatosításának) problémássága nekik valószínűleg elég volt egy olyan idegen zászló alatti bázis is, ahová amúgy beengedik a hajósaikat. A chilei város bázis kijelölésekor figyelembe vették azt, hogy valahol a Magellán-szoros belsejében legyen, így egy argentínokkal való későbbi tárgyalássorozat esetén jó eséllyel hozzájuk kerülhessen a terület zöme (azaz a "város" vonzáskörzete), de azért maradjon tér az egyezkedésre. Ezen kívül törekedtek arra, hogy a városnak legyen valamiféle használható mezőgazdasági háttérterülete, ahova majd telepeseket tudnak vonzani, erre pedig a Brunswick-félsziget (azaz az egybefüggő amerikai szárazföld legdélibb nyúlványa) alkalmasnak látszott. A tagolatlan partvonalú terület egyvalamire nem volt igazán alkalmas kezdetben: kikötőnek. Pedig hamarosan épp ez lett volna a legfontosabb szerepköre. 

A gőzhajók korának beköszöntével ugyanis még inkább felértékelődött a Magellán-szoros jelentősége: a zegzugos, változó irányú áramlatokkal jellemezhető, helyenként szűk átjáró nem igazán kedvezett a vitorláshajóknak, ezek adottságait (legalábbis nyugat-keleti irányban) leginkább a Drake-átjáró üvöltő viharai közepette lehetett kihasználni - igaz ezek a viharok meglehetősen sok hajót el is süllyesztettek. A szoros viszont kiválóan manőverezhető volt a gőzhajókkal, ráadásul a korábbinál biztonságosabb, és valamivel rövidebb útvonalon kelhettek át a két óceán között, immár kelet-nyugati irányban is. Ehhez  persze egy szenelő és ellátóbázis is kellett a Magellán-szorosban (vagy ahhoz közel), aminek az 1848-ban alapított chilei Punta Arenas megfelelni látszott.

Ugyanakkor a korábbi déli telepítési kudarcok azt mutatták, hogy ez a fajta gyarmatosítás csak akkor lesz hasznos a tengeri közlekedésnek, ha egyéb ellátási és gazdasági alapokra is sikerül szert tenni. Nem meglepő és "délen" elég tipikus módon ez kezdetben egy fegyenctelepet jelentett, de azért látszott, hogy valami ennél komolyabbra lenne szükség. A chilei kormányzat ezért komolyabb betelepítési terveket szövögetett - nem csak legdélibb területei, de a gazdaságilag eléggé küszködő déli tartományai számára is. 1850 után létesültek a Valdivia és Puerto Montt közötti német kolóniák, melyek két emberöltőn át egy fura német-indián-(spanyol) identitású régiót alkottak. (Ezekről majd a következő blogbejegyzésben lesz szó bővebben.) 1867-től pedig brit telepeseket kezdtek el vonzani Punta Arenas környékére, elsősorban birkatenyésztés céljából. A város benépesítésében azonban hamarosan egy másik nép vitte a vezető szerepet: a dalmáciai horvátok.

Első képviselőik 1864-ben érkeztek a mai Chilébe (elsősorban az északi, akkor még részben Bolíviához és Peruhoz tartozó bányászkolóniákba), valamint Argentínába is - utóbbi csoport vált Punta Arenas benépesítőinek fő forrásává. Ami pedig délre hozta a jövevényeket, az nem más volt, mint az aranyláz. Punta Arenas kezdetleges telepéről ugyanis számos katonai és civil expedíció indult a terület feltárására, ezek pedig a környék folyóinak aranytartalmára is utaztak. 1869 és 1883 között szórványosan találtak is némi aranyat, de az áttörésre 1884 szeptemberében került sor, amikor egy szerencsétlenül járt francia hajót mentő csapat a táborhelye körül  komolyabb leletre bukkant - ekkor gyakorlatilag az egész "város" kivonult aranyat mosni. A dolognak nagyon jó sajtója lett, és mivel a lelőhely az 1881-es chilei-argentín határegyezmény alapján argentín területen volt, onnan is megindultak a vállalkozó kedvűek, egyesek hivatalos engedéllyel a zsebükben.

Köztük volt a bukaresti születésű 29 éves mérnök, Julius Popper, akit később csak a "Tűzföld modern konkvisztádoraként" emlegettek, az eredeti kalandorokhoz hasonlóan nem éppen pozitív értelemben. Popper 1886-ban az épp nagyobb tömegben érkező dalmáciai horvátok közül toborzott egy munkáscsapatot, és felkerekedett aranyat lelni a Tűzföld (elvileg) argentín részére - igaz a csak pár éve megállapított határokra körülbelül mindenki nagy ívben tett, az új jövevényeknek meg nagyjából mindegy volt, hogy végül melyik ország állampolgáraivá váltak. A "chileiesedést" viszont nagy mértékben elősegítette, hogy az első argentín "várost", Ushuaiát csak 1884-ben alapították meg a területen, és kezdetben alig volt több egy fegyenctelepnél. Így nem csoda, hogy a bányászok inkább a jobban megközelíthető, és kevésbé vad Punta Arenast tekintették bázisuknak, miközben a tevékenységük is egyre inkább a chilei területen összpontosult - maga az aranykinyerés az 1890-es évek elejére már lehanyatlott (de még bő tíz évig folytatódott kisebb intenzitással). Eközben mind Popper, mind egyre népesebb telepesgárdája is belátta, hogy itt nem az aranyban lesz a nagy bizisz, hanem a legelőterületek parcellázásában és hasznosításában. 

Patagónia és Tűzföld őslakos népcsoportjai - (forrás)

Ezzel azonban volt némi gond, ugyanis a terület korántsem volt lakatlan: a selk'nam törzs mintegy 4000 tagja gyűjtögetett és vadászott a Tűzföld keleti oldalán - akik a birkatenyésztők útjában álltak. Hogy pontosan mi is történt, az máig némileg zavaros, de a minősítése egyértelműen népirtás: a törzs tagjainak száma körülbelül 20 év alatt 100 körülire "zsugorodott" és hivatalosan 1974-ben halt meg a törzs utolsó tagja (noha ma több ezer chilei és argentín tartja magát selk'nam leszármazottnak). A 20. század eleji kormányzati vizsgálat ugyan nem tudta megállapítani ki is volt ennek a felelőse, mondván, hogy inkább elszigetelt gyilkosságokról volt szó, de a rendelkezésre álló források alapján vélhetően a farmok tulajdonosai és (kezdetben) Popper játszották a legnagyobb szerepet az eseményekben. Bár legtöbbször a dalmát bányászokat is megemlítik azok között, akik felelősek az őslakosok eltűnéséért, ők általában viszonylag elszigetelt kolóniákban élve dolgoztak, és többnyire nem kerültek kofliktusba a selk'namokkal - igaz időnként nőket raboltak közülük.  Ugyanakkor az egyre inkább a földbizniszben utazó Popper fegyvereseit a gazdák felbérelhették "őrző-védő" szolgálatra, ők pedig sok esetben a munka nélküli bányászok közül kerültek ki. A redelkezésünkre álló források alapján némileg zavaros, hogyan is történt a népírtás. Azt biztosra vehetjük hogy már a telepesek érkezésekor, 1886-ban sor került az első mészárlásra, láthatóan minden különösebb ok nélkül. Később viszont az is szította a feszültséget, hogy a hirtelen megjelenő több ezer birka az őslakosok számára zsíros célpont volt, miközben nem értették, miért ne ejthetnék el az állatokat azokon a területeken ahol mindig is vadásztak. Az általában egyoldalú fegyveres összecsapások zöme ezekből a helyzetekből alakulhatott ki, azonban időnként megtorló jellegű akciókra is sor került, melyeket csak tovább fűtött az a rossz értelemben vett "civilizatórikus igyekezet", hogy a "vadak" akadályozzák a terület fejlesztését - a legjobban talán az illusztrálja, hogy is tekintettek az őslakosokra az újonnan jöttek, hogy a selk'nam törzs egyes tagjait német állatkertekben mutogatták, mint "tűzföldi vadembereket". A helyzeten tovább rontottak a bányászok nőrablásai, később pedig a gyerekek bentlakásos iskolákba, a felnőttek szalézi missziókba kényszerítése annak érdekében, hogy beilleszkedjenek a gyarmatosítók civilizációjába. Ezeken a helyeken az őslakosok különösen kitettek voltak a számukra ismeretlen járványos megbetegedéseknek, illetve " felügyelőik" visszaéléseinek.

Az egyéb tűzföldi és patagóniai őslakos törzsek csak kicsivel jártak jobban, mint a selk'namok - azaz közösségeik egy része legalább fennmaradt, bár hasonló atrocitásokat voltak kénytelenek elszenvedni. A selk'nam törzs szinte teljes eltűnését az okozta, hogy településterületük mind az aranyláznak, mind a parcellázásnak ki volt téve, és Popper fegyveresei is nagyrészt itt dúltak. Ebben szerepet játszott, hogy Tűzföld keleti részén sem a chilei, sem az argentín hadsereg nem volt különösebben jelen - igaz a két hadsereg (különösen az argentín) is komoly atrocitásokat követett el, de valamivel kevésbé szisztematikusan léptek fel az őslakosok ellen.

18+ Popper és emberei őslakosokat ölnek - a holttest mögötti fegyveres Julius Popper - (forrás)

 Az aranyláz elmúltával és az első nagybirtokok konszolidálódásával, valamint a "vadnyugati" viszonyok elmúltával (amiben Popper korai, valószínűleg mérgezésnek "köszönhető" halála is szerepet játszhatott) a dalmát telepesek egyre inkább a déli terület kikötővárosaiba, Punta Arenasba és a horvát alapítású Porvenirbe, valamint a környező, kereskedelmi szempontból jobban menő farmokra összpontosultak. A már kialakult "emigráns" kapcsolati hálókra alapozva a 19. század végén és a 20. század elején újabb nagy kivándorlóhullám érkezett - elsősorban földművesek, akik Dalmácia meglehetősen speciális gazdasági problémái miatt voltak kénytelenek távozni. A terület gazdaságának kevés virágzó területe volt a szőlőművelés és a borászat, melynek elsősorban az adott lendületet, hogy a 19. század közepén Nyugat-Európába megérkező filoxéra (szőlőgyökértetű) komoly nehézséget okozott a francia sőlészeteknek, így több francia cég is dalmáciai ültetvények létesítésével oldotta meg a problémát. A filoxéra viszont közel fél évszázad elteltével ide is megérkezett, és tönkretette a szőlők jelentős részét. Szintén nem segített a Monarchia és az Olaszország között 1891-ben életbelépő kereskedelmi megállapodás, ami a régió egyéb mediterrán jellegű agrártermékeit is versenyképtelenné tette. Így Dalmáciában tömegek váltak földönfutóvá, és voltak kénytelenek emigrálni, a folyamat legnagyobb mértékben a szigeteket érintette, Dél-Amerikába különösen sokan érkeztek Brač szigetéről.. Ők már kezdettől fogva a mezőgazdaságban és a kereskedelemben kerestek munkát, de melletük még tengerészek is érkeztek - a dél-amerikai és különösen a horn-foki útvonal a vitorláshajók (windjammerek) utolsó paradicsoma volt, üzemeltetésükhöz és javításukhoz pedig sok munkáskézre volt szükség.

A két világháború közötti hirdetés dél-amerikai hajózási kapcsolatot ígér - (forrás)

A kivándorlási folyamat az első világháborút követően lelassult, de csak az 1950-es években állt le teljesen, hogy aztán az 1990-es évek délszláv háborúja ismét adjon némi lendületet (ekkor a Chilében élő családrészhez való menekülés játszott némi szerepet). A farmokról, kisebb településekről egyre többen költöztek be Punta Arenasba, illetve a főváros, és az észak-chilei bányavidék fejlődésével sokan odaköltöztek az egykori déli telepesek közül.  A ma körülbelül 200 ezer fősre becsült (nagyrészt asszimilált, spanyolajkú) chilei horvát közösség tekintélyes része (mintegy 60 ezer fő) ma is Punta Arenasban lakik, ami a főváros, Santiago után a második legnagyobb chilei közösségük. Ráadásul a déli nagyváros lakosságának közel 45%-át teszik ki, lekörözve mind a brit eredetű, mind a latin eredetű népesség számát és arányát. (A város polgármesterét egyébként Claudio Radonichnak hívják. A valamivel délebbre fekvő tűzföldi Porvenir egyébként szintén erős horvát identitással rendelkezik, de a hadsereg és a büntetésvégrehajtás erőteljes jelenléte miatt valószínűleg nem beszélhetünk a horvát eredetűek relatív többségéről.) Bár a horvát nyelvet többségük már nem beszéli, származásukat sokan még mindig számontartják  (az elnök ősei például a Zadarral szembeni Ugljan szigetéről érkeztek), sőt esetenként még élő anyaországbeli családi kapcsolatokról is szó van. A legtöbb róluk szóló összefoglaló nem mulasztja el megjegyezni, hogy a dalmáciai horvátok azért is választhatták Chilét, mert tagolt partvonala nagyon hasonlít az óhazájukra. Bár a Magellán-szoros partvidékéről nekem elsőre nem annyira Dalmácia ugrik be, és a széllökések elleni védekezés jegyében a kapaszkodást segítő kötelekkel ellátott Punta arenas-i utcákról sem Split villan fel, mindenképpen figyelemre méltő, hogy a világ déli végén ennyire tartósan fenn tudott maradni egy horvát gyökerű közösség.

Fontosabb források:

 https://www.theguardian.com/world/2022/may/03/chile-indigenous-selknam-not-extinct-constitution

https://hrvatiizvanrh.gov.hr/croats-abroad/croatian-emigrants-in-european-countries-and-overseas-and-their-descendants/croatian-diaspora-in-chile/2472

https://www.proquest.com/openview/9416bcf36fb49cade78609a7347797d0/1?pq-origsite=gscholar&cbl=756366

Mindenki a saját bőrén is tapasztalhatta már a globális felmelegedés következményeit. A fosszilis energiahordozók használatának mérséklése mindannyiunk érdeke. Szerencsére a megújuló energiaforrások kiaknázásában, mint pl. a napenergia, szélenergia egyre nagyobb sikereket ér el az emberiség, ugyanakkor még számos probléma vár megoldásra. Ezek közül az egyik, hogy a megújuló energiaforrások termelése többnyire nem szabályozható, jelentősen függ az időjárástól, pl. szélsebesség, felhőborítottság. Annak érdekében, hogy a zöld átállást biztosítani tudjuk, kell találni egy utat a megtermelt energia tárolására.

A számos energiatárolási módszer közül az egyik, az energia hidrogén formájában való tárolása. Ez úgy valósulna meg a gyakorlatban, hogy amikor az erőművek nagy kapacitáson működnek, pl. nagyon szeles és/vagy napsütéses időszakokban, a termelt energia egy részét arra használjak fel, hogy elektrolízis segítségével a vizet oxigénre és hidrogénre bontják. Az így kapott hidrogént tárolják, amit később „elégetnek”, ezzel visszanyerve a vízbontáshoz használt energia egy részét, és a folyamat végeredményeként vizet kapnak vissza. Ezen az elven működnek pl. a már kereskedelemben is kapható üzemanyagcellával szerelt gépjárművek.

A hidrogén alapú energiatárolás sematikus ábrázolása (forrás)

Egyértelmű, hogy a hidrogén alapú energiatároláshoz elengedhetetlen, hogy nagy mennyiségben, biztonságosan tudjunk hidrogént tárolni. De a hidrogén tárolása közel sem egyszerű feladat, gondoljunk csak a Hindenburg léghajó balesetére. Az egyik legnagyobb potenciállal rendelkező megoldásnak a felszínalatti hidrogén tárolás, vagy angolul Underground Hydrogen Storage (UHS) ígérkezik.

Sókavernákat már jó ideje használnak az ipari termeléshez szükséges hidrogén tárolására, de ezek önmagukban nem képesek a szükséges tároló kapacitás biztosítására, valamint nem mindenhol fordulnak elő. Azonban kimerült gázmezők és mély (kb 1 km mélyen található) vízadó rétegek szinte mindenhol előfordulnak, így hazánkban is.

A 3 legvalószínűbb módja a felszín alatti hidrogéntárolásnak (forrás)

A sikeres felszínalatti hidrogéntárolás egyik kulcsa, hogy meg lehessen győződni arról, hogy a hidrogén nem szivárog el a tárolóból. Erre sajnos különösen nagy az esély, hiszen a hidrogén molekula nagyon kicsi (pl. a víz molekulákhoz képest), így a kőzeteket alkotó szemcsék közötti kis réseken is sokkal könnyebben átjut. A kimerült gázmezőknél a régi kutakhoz kapcsolódó geofizikai mérések, valamint a kitermelt gáz kézzel fogható bizonyítékot adnak arra, hogy van egy olyan tulajdonsággal rendelkező kőzet, ami a gáz után akár a hidrogén szivárgását is megakadályozhatja, de ez sem jelent teljes bizonyosságot. A vízadó rétegeknél pedig általában még ennél is kevesebb geológiai információ áll rendelkezésre.

Kutatásomban arra a kérdésre kerestem a választ, hogyan lehet nyomon követni a felszínalatti rétegekben tárolt hidrogén mennyiségét a hidrogén besajtolásához használt kutak környezetében, ami segít azonosítani az esetleges szivárgás tényét, illetve ellenőrizni a besajtolási és kitermelési folyamatokat. E célból az olajipar által kifejlesztett, eddig olaj- és gázkutakban alkalmazott nukleáris szondát vettem górcső alá.

A kérdéses műszer egy neutronforrásból és 3 db gamma foton detektorból áll. Az eszköz által kibocsátott neutronok kőzetet alkotó atommagokkal történő rugalmas és rugalmatlan ütközések sorozatán megy keresztül, míg nem annyira lelassul, hogy egy atommag képes lesz befogni azt. Ebből a folyamatból számomra a legérdekesebb a neutronok rugalmatlan szórása, ugyanis ebben az esetben az atommag — amivel a neutron kölcsönhatott — gerjesztett állapotba kerül, és kibocsát egy rá jellemző energiájú fotont. Ezek a fotonok többségében néhány MeV energiával rendelkeznek, ami már az elektromágneses spektrum gamma tartományába esik (>0,12 MeV). Ezeket a fotonokat úgynevezett szcintillációs detektorokkal lehet észlelni, amikben a gamma foton hatására látható fény felvillanások történnek. Ezeknek a felvillanásoknak az intenzitása a foton energiájával van összefüggésben.

A mérés sematikus ábrája

A lenti ábrán szimulált mérési eredményeket mutatok be. A piros görbével egy hidrogén gázzal, míg kékkel vízzel telített kőzetben mérhető fotonok energiaspektrumát ábrázoltam. Tulajdonképpen azt látjuk, milyen energiájú fotonból, mennyi jut el a detektorhoz. A fent említett atommagra jellemző energiák is megjelennek az ábrán csúcsokként pl. Si (1,78 MeV), O (6,13; 6,91 és 7,11 MeV).

Szimulált mérési eredmény hidrogénnel (piros) és vízzel (kék) telített homokkőben. A fotonenergia függvényében látjuk a detektált fotonok számát. (A függőleges tengely logaritmikus!)

Egyértelmű az ábra alapján, hogy amikor a kőzetben hidrogén van víz helyett, több gamma foton érkezik a detektorba. Rögtön felmerülhet a kérdés, hogy miért? A válasz meglepő lehet. Annyit elöljáróban leszögezhetek, hogy a kőzet hidrogéntartalmához van köze. A hidrogén gáz a tárolóban uralkodó nyomáson és hőmérsékleten lényegesen kisebb sűrűségű (kb. 0,02 g/cm³) mint a víz (1 g/cm³). Emiatt az a paradox szituáció áll fenn, hogy amikor hidrogén tárolására használunk egy kőzetréteget, az összességében kevesebb hidrogént fog tartalmazni mintha vízzel lenne telítve!

De mi a kapcsolat a hidrogéntartalom és a fotonok száma között? Ne feledjük, hogy a fotonokat, amiket mérnek, a neutronok rugalmatlan szórásainak „köszönhetünk”. Márpedig a neutronok szempontjából nagyon nem mindegy, mekkora a kőzet hidrogéntartalma. A hidrogén atommag (proton) tömege közel azonos a neutronéval, így egy ütközéskor sokkal több energiát veszít a neutron, mintha egy nagyobb tömegű atommaggal, például oxigénnel ütközne. Ha kisebb a hidrogéntartalma a kőzetnek, kisebb a valószínűsége, hogy a neutron hidrogénnel ütközik, ami azt eredményezi, hogy a neutron átlagosan kevesebb energiát veszít ugyanannyi távolság megtételével. Ennek pedig az a következménye, hogy több rugalmatlan szórás fog történni, azaz több foton keletkezik, valamint a neutron nagyobb távolságot tud megtenni a kőzetben az elnyelődése előtt. Utóbbi miatt ez a jelenség még markánsabb lesz egy olyan detektorban, ami távolabb van a neutronforrástól.

Tehát minél kisebb a hidrogéntartalma a kőzetnek, annál több gamma fotont mérnek a detektorokban. Azonban ez az effektus nem egyformán jelentkezik a különböző energiájú fotonok számában. Az eredményeim alapján legnagyobb arányban a Si atommagtól érkező 1,78 MeV energiájú fotonok száma növekszik. Amennyiben a kőzet nagy mennyiségben tartalmaz szilíciumot, pl. homokköves (SiO₂) tárolóknál, ezt ki lehet használni a mérés érzékenységének növelésére!

A kutatásom legfontosabb eredménye, hogy a vizsgált mérés alkalmas a kőzet hidrogéntartalmának meghatározására a kőzet típusától és a méréshez használt kút kialakításától függetlenül. Emellett kidolgoztam egy módszert a mérés fejlesztésére, amit a hazánkban is nagyon gyakran előforduló homokköves tárolókban lehet alkalmazni. Reményeim szerint ezek az eredmények hozzájárulnak ahhoz, hogy a jövőben megvalósulhasson a biztonságos felszínalatti hidrogéntárolás, ami fontos mérföldkő lenne a megújuló energiaforrások használatában.

Szűcs József Gábor geofizikus doktorandusz (ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék)

A kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24 kódszámú Egyetemi Kiválósági ÖsztöndÍj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Mi is az a geoid? Földrajzórán talán előjön, az egyetemen már ilyen szakokon biztosan. A kicsit pontatlan, de egyszerűbb definíció, hogy "a tengerszint folytatása a szárazföldek alatt". Ha geofizikus jön szembe, akkor persze nem ússzuk meg, hogy el ne mondja: "a Föld nehézségi erőterének a középtengerszinthez tartozó potenciálfelülete". Mivel e sorok írója is ezt a tudományt tanulja, most, a poszt erejéig maradjunk is ennél. Maradjunk, de mit is jelent ez? A nehézségi erőtér, az a Föld tömege által keltett vonzás és a tengely körüli forgás okozta centrifugális erő eredője, vagyis az, ami miatt és amerre a zuhanó testek esnek. A "potenciál" kicsit bonyolultabb, de ha azt mondjuk, hogy azon a felületen, ahol ez azonos, ott munkabefektetés nélkül mozoghatunk. Ezeket hívjuk potenciálfelületeknek, elvileg a tengerszint (sőt bármilyen folyadékfelszín, legyen az akár a kávénk a csészében) is az: nem véletlen, hogy a hajózás milyen kevés energiát igényel.

A Föld tényleges alakja (amelyet a "tengerszint feletti magasság" ír le) mihez képest értendő? A régi görögök gömbfelületnek, Newton és Huygens forgási ellipszoidnak gondolták a tengerfelszín ideális alakját. Gauss 1828-ban egy összetettebb formát javasolt, amelyet 1872-ben Listing geoidnak nevezett el (eredeti forrás)

A "geoid" szó is érdekes, annyit jelent, hogy "földszerű". Már az ókorban is felmerült, Arkhimédész javaslatára, hogy a Föld alakját a tenger szintjéhez kössük, mely feltevése szerint gömb alakot vesz fel. A XVII. század végén Newton és Huygens ismerte fel, hogy a gömbi közelítés nem teljesen fedi a valóságot, ezért inkább forgási ellipszoidot használtak. Később aztán egyértelművé vált, hogy a valódi alak ennél is bonyolultabb.

A geoid tényleg ilyen összetett felület: ezen a képen kb. tízezerszeres magassági torzítással. A valóságban a legjobban illeszkedő forgási ellipszoidhoz képest magassági értelemben sehol nem tér el 100 méternél jobban

Ezt Gauss mondta ki 1828-ban. Szerinte a Föld elméleti alakját nem geometriai testhez kell kötni, hanem gyakorlatilag egy újat kell definiálni ehhez: ez lesz a geoid (ezt a nevet később Gauss egyik doktorandusza adta, persze akkor már professzorként). Az első bekezdés jó bonyolult definíciója így Gausstól származik. A potenciál, bár nem szeretnék belebonyolódni, de egy számítható érték, az SI mértékegysége m²/s². Ha egy felület potenciálfelület, akkor ott ez az érték azonos. Meg is mondták az 1980. évi geodéziai rendszerben, hogy a geoidfelülethez tartozó potenciálérték 62636860,850 m²/s².

Engem pedig nagyon érdekelt, hogy ennek van-e valami köze tényleg a tengerszinthez? A tengerek szintjét tengeri vízmércéken, ún. mareográfokon mérik, kb. úgy, ahogy a folyókét is. Ezeken van egy "nulla" és bizonyos időközönként leolvassák, hogy ehhez képest hol is áll a tengerszint. Nyilván megjelenik ebben az árapály, az időjárás (a légnyomás "benyomja" vagy épp "felszippantja" a tengerszintet), hat rá a tengeráramlások rendszere is. Mareográf-adatokra vadásztam tehát, méghozzá olyanokra, amelyeknél a "nulla" szinthez kapcsolható volt olyan adat, amelyből kiszámítható volt annak távolsága a Föld tömegközéppontjától.

Így néz ki egy mareográf: ez épp a Foz do Douro, Portugáliában.

A több száz elérhető mareográfnak alig a tizede volt ilyen. Ha valaki szeretne ilyen adatok közt kutakodni, a Permanent Service for Mean Sea Level oldalán megteheti. A mért tengerszintek, a mareográfok nulla pontjának három dimenziós helyzete és az 1980. évi geodéziai rendszerben használt geoid-modellparaméterek felhasználásával kiszámítottam 25 mareográf esetén a potenciálértéket.

Az általam felhasznált mareográfok helyei

És nem: jelenlegi ismereteim és a számítások alapján a geoid nem illeszkedik pontosan a tengerszinthez, bár az átlagos eltérés a Föld felszínén tényleg lehet nullához közeli. Az eltérések függőleges értelemben néhány tíz méteres nagyságrendet mutatnak. Ez számomra meglepő volt, jobb illeszkedést vártam. Ennek magyarázata az is lehet egyrészt az, hogy az 1980. évi rendszer potenciálértékét nem a fizikai tengerszintből, hanem a Föld egyéb tulajdonságaiból (elsősorban az egyenlítői sugarának középértékéből és lapultságából) vezették le.

A valenciai (Spanyolország) mareográf hosszú távú tengerszint-adatsora 2000-2020 között: enyhe szintemelkedés, de a középső, mintegy évtizedes periódusban érdemi változás nélkül

Ha már hozzáfértem évtizedes hosszúságú tengerszint-adatokhoz (ismétlem: a fenti linken bárki megteheti), megnéztem, hogy időben milyen tendenciát mutatnak a hosszú távú változások. A tendencia szinte mindenütt emelkedő, érdekes módon viszont nem azonos: Japán nyugati partjain évente mm, míg Spanyolország földközi-tengeri partján ennek kb. kétszerese.

Cziráki Kamilla geofizikus mesterszakos hallgató (ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék)

A Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24 kódszámú Egyetemi Kiválósági Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült. 

Manapság sokat lehet hallani a sarkifény-jelenségekről, amelyek sokszor nemcsak Észak-Európából, hanem akár hazánkból is megfigyelhetőek. Ennek az az oka, hogy változik a mágneses tér iránya, a mágneses pólus helyzete és az előforduló mágneses viharok nagysága is. A mágneses viharok pedig képesek lehetnek az elektronikán alapuló társadalmunknak komoly károkat is okozni: az általuk indukált feszültség tönkreteheti az ezt fenntartó eszközöket.

Ilyenek korábban is történtek, a legismertebb az 1859-es Carrington-esemény volt, egy óriási mágneses vihar, amelyet egy különösen erős napkitörés okozott, és amelyben olyan déli helyeken is látszott a sarki fény, mint Kuba vagy Görögország. A névadó egy brit csillagász, aki a kiváltó, nagyon fényes napkitörést leírta. Abban az időszakban civilizációnk mindennapi élete szinte teljesen nélkülözte az elektromosságot, így a kis szélességekig is igen látványos sarkifény-jelenségek nem okoztak olyan katasztrófát, amellyel ma szembesülnénk ilyen esetben. Ahol viszont már alkalmazásban voltak az áramkörök: a távíró-szolgáltatásban, ott viszont nagyon is "ütött" a mágneses vihar. Napokig nem működött a berendezések egy része, és a kialakuló feszültség pár helyen ívet húzott és meggyújtotta a távírók papírhengerét is. Ma nem úsznánk meg ennyivel: ez is mutatja, hogy egy történeti esemény vizsgálata fontos annak megbecslésére, hogy milyen nagyságú geomágneses viharok fordulhatnak elő akár manapság is.

A mágneses deklinációt a képen az "alfa" szög jelenti: ez a földrajzi észak (az álláspontunktól a forgástengelyhez húzott vonal) és a mágneses észak (ugyaninnen a mágneses pólushoz húzott vonal: amerre az iránytű mutat) közötti szög. Ez viszonylag gyorsan, egy évtized alatt több fokot is tud változni.

Pontosan ezért fontos a történeti mágneses mező vizsgálata, azaz információt szerezni arról, hogy milyen volt a mágneses tér iránya és nagysága adott időben és térben. Logikusan akkor is voltak mérések, és azok összegyűjtésével lehet korábbi modelleket készíteni. A legtöbb ilyen mérés a hajók fedélzetén végzett iránytűs mérés volt, és hogy a mágneses és a földrajzi északi irány szögét meghatározzák, már Halley idejében komoly felmérési programot jelentett, elsősorban a tájékozódás pontosabbá tétele érdekében. Ezeket a történeti méréseket dolgozza egybe a gufm1 modell is, amely 1590-ig visszamenőleg tartalmaz adatokat. Mivel a méréseket főleg a tengeri tájékozódás miatt végezték, így azok hazánkra és a Kárpát-medencére kevésbé pontosak. Korábbi mérések a Kárpát-medencéből csak nagyon kis számban vannak (leginkább a Buda visszavételében is jeleskedő hadmérnök, Marsigli adatai ezek). Ilyenkor másképpen kell információt szerezni: meg kell keresni azokat az indirekt mágneses adatokat, amelyek valamiképp mutatják az akkori mágneses mező irányát.

Halley 1702-es, a mágneses deklináció eloszlását bemutató térképének az Atlanti-óceánt bemutató része. A "Line of no variation" mentén a földrajzi és a mágneses észak egybeesett, de az argentin partok előtt a 20 fokos izogon már komoly eltérést mutat). Ebből készült a gufm1 történeti mágneses modell, amelyet a térképek analizálásával a Kárpát-medence térségére pontosítani lehetett.

A 18. század második felében a Habsburg Birodalom szinte teljes területéről elkészítették az Első Katonai Felmérést, ami egy nagy méretarányú (1:28800, kb. a mai katonai térképeknek megfelelő felbontás) országtérkép volt. Itt bizonyos országrészek szelvényhálózata a szokásostól eltérően nem a (földrajzi) északi irányban van felrajzolva, hanem több tartományban azzal nagyságrendileg 15°-os szöget zár be. A rendelkezésre álló, de a Kárpát-medencére nem igazán pontos mágneses modellek viszont pontosan ilyen mértékű deklinációt (a földrajzi és a mágneses észak iránya közötti eltérés) mutatnak a felmérés korára, az 1780-as évekre. Akkoriban tehát az iránytű nem északra mutatott, hanem 15°-os szöget zárt be azzal. Ez a szögkülönbség ma csak körülbelül 3°, ma tehát könnyebb iránytűvel tájékozódni.

Az Első Katonai Felmérés szelvénymozaikja a mai Szlovénia, a korabeli Déli-Staájérország területén. A mozaik a földrajzi észak felé forgatott, a szelvényhatárok (a szelvények rövidebb oldala az É-D-i irány) viszont a mágneses észak felé vannak irányozva.

Mindezt feltehetően azért csinálták, hogy az iránytűvel a terepen tájékozódó katonának könnyebben használható legyen a térkép. A mai kor tudományának ez egy nagyon hasznos adatot szolgáltat: pontosan a korabeli mágneses mező irányát adja meg! Utal emellett arra is, hogy a mágneses pólus melyik irányban és milyen távolságra tért el a földrajzitól, így a sarkifény-jelenségek földrajzi észlelései az akkori tényleges mágneses szélességhez igazíthatók és intenzitásuk jobban megbecsülhető. Ez pedig igen fontos azok mostani lehetséges méretének előrejelzésére, a felkészülésre és a rendszerek mágneses védelmének pontosabb kalibrálására. Röviden: jobban fel tudunk készülni egy esetleges "jövőbeli" Carrington-eseményre, ha tudjuk, hogy a korábbiak pontosan mekkorák voltak. Ennek pedig az adott korban érvényes, de egyébként viszonylag gyorsabb változó helyi mágneses deklináció fontos bemenő adata.

A bécsi Stephansdom az 1890-es években, Oscar Kramer fényképén. A matematikai elemzés ide adja ki a stájerországi (és a kapcsolódó horvátországi) felmérési hálózat vetületi kezdőpontját.

És mindezt hogyan lehet igazolni? El kell indulni visszafelé, azaz forgassuk vissza a térképet, és keressük meg a rá legjobban illő matematikai modellt, azaz lehetséges vetületi rendszert: azt, amit 250 évvel ezelőtt használtak és kitaláltak. Ha ennek a modellnek (vetületnek) a központja (kezdőpontja) egy logikus helyre esik (tartomány, birodalom központja környékén csillagvizsgáló vagy akkor is létező templomtorony), akkor igaz lesz az, hogy a mágneses észak irányába esik a forgatás, hiszen megtaláltuk azt a pontot, amiből kiindították a térképezést. Nyilván egy 250 éves adatrendszer és egy módszer komoly hibával terhelt, így nagyon fontos, hogy a kapott számításokat a leírt levéltári adatokkal össze tudjuk hasonlítani, azaz validálni tudjuk, így a több esetleges megoldásból megkaphatjuk a valódit.  Ez a munka nagyon szépen mutatja a tudományágak összefonódását, az "interdiszciplinaritást", hiszen egy térképészeti probléma geofizikai megoldásából számos történelmi kérdésre is választ kaphatunk amellett, hogy a jövőben bekövetkező mágneses viharok méretbecslése is megbízhatóbbá válik.

Koszta Benedek földtudományi alapszakos hallgató (ELTE TTK Geofizikai és Űrtudományi Tanszék)

A Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24 kódszámú Egyetemi Kiválósági Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Viszonylag ritka a modern történelemben, hogy egy terület függetlenségének effektív kikiáltását követően ismét gyarmati sorba süllyedjen - legalábbis véres polgárháború vagy gyarmati háború nélkül. Az talán még ritkább, hogy a függetlenségi és köztársasági mozgalom eleve a gyarmati státusz - igaz némileg megváltozott formájú - fenntartását célozza, ugyanakkor Nagy-Britannia egy társult államában, a kicsiny karibi szigeten, Anguillán ez is megtörtént, persze a bevezetőben leírtaknál jóval összetettebb és kaotikusabb módon. De mi lehet menőbb annál, hogy kikiáltsuk a köztársaságot annak érdekében, hogy önálló gyarmatként kerüljünk vissza II. Erzsébet uralma alá? Talán csak az, hogy ha ezt olyan zászló alatt tesszük, amiben három delfin ugrándozik.

A rövid életű (1967-1969) Anguillai Köztársaság zászlaja - (forrás)

Ahogy említettem, viszonylag ritka az, hogy egy nemzetközileg elismert, a függetlenségre (elvileg) kész területegység önként lépjen vissza “idegen uralom” alá, de azért akad rá példa: ilyen volt Új-Fundland, mely 1933-ban pénzügyi okokból tért vissza a brit szárnyak alá, de némileg hasonló volt a Brunei Szultánság is az 1960-as évek elején, mely a kissé kaotikus borneói viszonyok miatt táncolt vissza a Malajziába való belépéstől, szintén a brit korona javára. Mint látni fogjuk, káoszból Anguillán sem volt hiány, és sor került egy teljesen erőszakmentes invázióra is (amit Nagy-Britannia Disznó-öblének is neveztek), hogy aztán a történet nagyjából happy enddel végződhessen.

Anguilla a Szél alatti szigetek egy viszonylag kisebb méretű tagja, mindössze 91 km2-es, és alakja és természeti karakterisztikája miatt is elüt a szigetcsoport legtöbb tagjától.  A sziget a közeli, megosztottan francia/holland területnek számító (és a strand felett elhúzó repülőgépeiről híres) Saint-Martin/Sint Maarten szigetével, és néhány kisebb szigetecskével és szirttel alkot egy csoportot, de viszonylag közel vannak nyugatra a Virgin-szigetek, valamivel délebbre St-Kitts és Nevis, délkeletre pedig Antigua (és Barbuda). A karibi térség politikai “határaival” tisztába lévők itt már sejthetik miért is volt kissé problémás a sziget fekvése, de sajnos a természet sem sietett különösebben az itt élők segítségére.

A hosszúkás Anguilla és a megosztott Saint-Martin/Sint Maarten - Forrás: Google Maps

A hosszúkás (nevét az angolnáról kapó), 25 km hosszú, és maximum jó 5 km széles, alacsony fekvésű sziget szomszédaihoz hasonlóan vulkáni eredetű, azonban az egykori tűzhányó már régen a “tengerbe süllyedt”, így a sziget javát korallmészkő alkotja. Mindez azzal jár, hogy Anguilla sem a legtöbb szomszédjára jellemző változatos felszínnel, sem a bőséges mezőgazdasági termelést lehetővé tevő vulkáni talajokkal nem rendelkezik, sőt, vízháztartása is problémás a gyorsan elszivárgó csapadék miatt. Növényzete is inkább bozótos-erdős, mintsem esőerdei. A karibi viszonyok mellett persze még ez sem feltétlenül jelentett volna óriási hátrányt, amennyiben Anguilla egy olyan hatalom kezébe kerül, amely nem rendelkezik a közelben jobb adottságú szigetekkel (mint pl. a dánok a szomszédos Virgin-szigeteken) - azonban a sziget az 1650-es évektől brit birtok lett.

A sziget nyugati része - meglehetősen lapos, karibi viszonylatban viszonylag ritkán lakott terület - (forrás) 

A briteknek pedig már ekkoriban jópár jobb adottságú szigettel rendelkeztek, a francia és holland területek közvetlen közelébe ékelődő, rossz termelési adottságokkal rendelkező Anguilla pedig hamar “mostohagyermekké” vált.

Gazdasági és társadalmi “fejlődése” ettől függetlenül nagyjából a többi nyugat-indiai brit gyarmathoz volt hasonló. A kisszámú fehér telepes kezdetben dohányt termesztett, majd a virginiai termelés felfutásával inkább a cukornádra tértek át, és a szigetre több száz rabszolgát is behurcoltak, akik a 18. század elejére már a népesség többségét alkották. Az ültetvényes gazdálkodás válsága a 19. század második felében és a 20. század első felében itt is relatív stagnálást hozott, ami a népesség egy részének kivándorlásához vezetett. Azonban az Anguillaiak nem csak emiatt voltak elégedetlenek: a szigetet gyakorlatilag mindig máshonnan kormányozták, így gyakorlatilag a legtöbb modern vívmány és fejlesztési forrás csak nagy késéssel érte el őket.

A sziget tágabb környezete - Forrás: Google Maps

Mindez részben a karibi brit igazgatási rendszernek is köszönhető (noha a brit szándék természetesen nem Anguilla elhanyagolása volt). Itt ugyanis meglehetősen kicsi, de egymáshoz közel fekvő szigetek igazgatásáról volt szó, ahol a korabeli (17-19. századi) viszonyokhoz képest viszonylag sok szavazáshoz és a polgárjogok gyakorlásához elegendő vagyonnal rendelkező (brit) ember élt. (Természetesen a fehér rabszolgatartó ültetvényesekről és az őket kiszolgáló szűk polgárságról van szó.) A szigetek össznépessége természetesen kevés volt ahhoz, hogy mindenhol önálló közigazgatás létesüljön, a főbb tisztviselők (kormányzó, államügyész) az egész régióra lettek kinevezve, azonban a polgárok szigetenként rendelkezhettek bizonyos törvényhozói jogosultságokkal felruházott tanácsokkal. A gyakorlatban azonban a brit közigazgatás igyekezett “szigetközösségeket” kialakítani, magyarul az egymáshoz közel fekvő szigetek egységes igazgatás (és tanács) alá estek - ami megkönnyítette a mindennapi igazgatást. Mondani sem kell, miért volt ez hátrányos a viszonylag kis népességű, gazdaságilag is fejletlen Anguillának.

A szigetet 1825-ig Antiguáról kormányozták, majd ezután a kevésbé népes, de azért viszonylag jómódú Saint Kittsről, majd 1882-től hivatalosan a Saint Kitts Nevis Anguilla gyarmati föderáció része volt - bár Anguilla nevét csak 1951-ben bigyesztették a hivatalos névhez, ami ismét csak jelezte a sziget mostohagyermek mivoltát.

Innentől viszont felgyorsultak az események: 1952-ben (!) bevezették az általános választójogot, majd Nagy-Britannia igyekezett modern demokratikus állammá szervezni karibi gyarmatait: ez volt az 1958 és 1962 között fennálló Nyugat-indiai Föderáció, ami nem ígérkezett túl hosszú életű államalakulatnak  - mivel tulajdonképpen senkinek sem volt jó:

• A szigetek, szigetcsoportok komolyan rivalizáltak egymással.
• Külön kiemelendő a két legnagyobb és legnagyobb népességű sziget Jamaika és Trinidad rivalizálása: a jamaikaiak például sérelmesnek érezték, hogy a fővárost Trinidadon jelölték ki.
• A két nagy sziget népességi súlyánál kisebb arányban részesült a parlamenti helyekből és a szövetségi forrásokból.
• Jamaikát épp kezdték kihúzni a több évtizedes gazdasági válságból a felpörgő bauxitbevételek, és esélyes volt, hogy ezt a többi szereplő meg akarja majd dézsmálni.
• A nagyobb, fejlettebb szigetek már inkább függetlenedni szerettek volna, miközben a kisebbeknek gyakran továbbra is megfelelt a laza brit uralom.

A Nyugat-indiai Föderáció és uralkodója - (forrás) 

Valószínűleg nem okoz nagy meglepetést, hogy Saint Kitts Nevis Anguilla maradt gyarmat 1962 után is, azonban a státusz 1967. február 27-én “társult állammá” változott, ami elvileg örömteli változás volt. Azonban Anguilla népe nem egészen így érezte: az alig 6000 helyi lakos Anguillaként szeretett volna társult állammá válni, úgyhogy mozgolódás támadt, ami abban kulminált, hogy május 30-án távozásra szólították fel a rendfenntartó Saint Kitts-i rendőröket (összesen 17 embert) és kipaterolták őket a szigetről, majd lezárták a sziget repülőterét. Ezt követően némileg furcsa módon a helyi vezetés kérte a sziget USA fennhatóság alá helyezését (a közeli Antiguán amerikai bázis volt, és nagyon közel vannak a részben amerikai fennhatóságú Virgin-szigetek), amit az Egyesült Államok kormányzata némi meglepetést követően elutasított. Később Kanada is szóba jött, mint lehetséges protektor - minderről bővebben a linken olvashatunk.

Ezután meglehetősen nehezen követhető eseményekre került sor, ami nem csoda, hiszen egy társadalmi elittel nem igazán rendelkező néhány ezer fős lakosságú szigeten kezdte el legalább két (egymással nem is mindig szembenálló) frakció megvalósítani különféle, és időben is gyakran változó elképzeléseit. Kívülről mindez inkább tűnt két - szerencsére csak gyengén felfegyverzett - banda csetepatéjának, még ha belülről mindezt jóval komolyabban vették. Nem segített ezen a képen, hogy az “anguillai flotta” (1 db motorcsónak) július 9-én megtámadta Saint Kittset, hogy megpuccsolja az ottani a vezetést - az akció persze kudarcba fulladt. A rajtaütéssel viszont Anguilla értékes időt nyert: a Saint Kitts-i vezetés ugyanis ezután hónapokig a belső tisztogatással volt elfoglalva, az ezután tervezett katonai akciót pedig a szomszédos szigetállamok egyáltalán nem támogatták. Két nappal az említett “támadást” követően viszont Anguillán sikerült egy sikeres népszavazást is tartani, ahol 99,72% a Saint Kittstől való elszakadásra szavazott - amit már illett komolyan venni, főleg, hogy kikiáltották a sziget függetlenségét, és a helyi erők megalkották a híressé váló zászlót is

Ezután némi vita alakult ki, hogy ha már elszakadtak, mi is legyen ezután. A gond az volt, hogy a Saint Kitts-i hatóságok csak a újracsatlakozásról voltak hajlandók tárgyalni, Nagy-Britannia meg kb. semmiről, nekik két sziget belső villongása volt az egész ügy. Az anyaország végül azt javasolta az év végén, hogy egy évre jegeljék az egész kérdést (névleg egy brit megbízott irányítása alatt), aztán majd meglátják mi lesz. A britek nyilvánvalóan arra játszottak, hogy a szinte semmilyen erőforrással nem rendelkező sziget gyakorlatilag csődbe megy, és a helyi politikusokat is sikerül közben megosztani. Utóbbi nagyjából be is jött, ugyanis a sziget gazdasága meglepően ellenállónak bizonyult: egyrészt kapott némi anyagi támogatást egy egyesült államokbeli civil csoporttól, illetve jelentős bevételekhez jutott a különlegesnek számító anguillai bankjegyek és bélyegek értékesítéséből is. Ezen felül sokat segítettek a helyeiknek a szomszédos francia Saint-Martin hatóságai is, helyenként kipótolva a sziget hiányos infrastrukturáját.

Végül a brit halogatást megunva 1969 elején a már addig is kvázifüggetlen szigetállamocska ismét kikiáltotta függetlenségét (kétszer is), és a delfines zászlók alatt sikerült kb. rendezetten lebonyolítani a köztársasági alkotmányról szóló népszavazást is. 

Az anguillai forradalom - (forrás)

Azonban a vezetésnek nyilvánvaló volt, hogy 6000 lakossal a viszonylag ellenséges közegben nem sokra mennek, egyértelmű volt, hogy az államot senki sem fogja elismerni. A cél lényegében az volt, hogy kizsarolják Nagy-Britanniától a külön társult állami státuszt. (Ezért is tartott majdnem két évig hogy eljussanak a köztársaság kikiáltásáig.)

Emiatt 1969. március 11-én nagy várakozás előzte meg William Whitlock nemzetközösségi államtitkár érkeztét, akit mind az “állami vezetés”, mind a lakosság barátságosan fogadott. Legalábbis kezdetben. Az erős prekoncepciókkal érkező Whitlock ugyanis elefántként viselkedett a porcelánboltban, komolytalan kommunikációja mellett ignorálva a helyiek javaslatait. Az eredmény borítékolható volt: Whitlockot fegyveresek ebrudalták ki a szigetről, a brit politikus pedig arról számolt be feletteseinek, hogy a szigetet gengszterek irányítják.

Jelentése nyomán 8 nappal később 300 brit ejtőernyős és 22 rendőr szállt partra, annak érdekében, hogy helyreállítsa a rendet, és véget vessen az “anguillai forradalomnak”. Az akciónak kettős hatása volt: a britek nem ütköztek ellenállásba, sőt alapvetően pozitív fogadtatásban részesültek: egyrészt nem Saint Kitts-iek voltak, másrészt így tulajdonképpen megvalósulni látszottak a helyiek politikai célkitűzései: azaz külön (igaz katonai) igazgatás alá kerültek - és mindez a királynő költségén történt. Harmadsorban azért a szigeten finoman szólva sem uralkodtak rendezett viszonyok, úgyhogy nem annyira bánták a lakosok a brit fegyveresek jelenlétét, főleg, hogy hamarosan megkezdődött a Hearts and Minds kampány, és komoly javulás következett az életkörülményekben. 

Brit katonák (2) Anguillán - (forrás)

Az akció nemzetközi visszhangja viszont katasztrófálisra sikeredett: a “Birkabőr Hadműveletet” (Operation Sheepskin) gyakorlatilag minden komolyabb nemzetközi szereplő túlzásnak tartotta, hamarosan Nagy-Britannia “Disznó-öbleként” emlegették, és egyes vélemények szerint komolyan hozzájárulhatott Harold Wilson 1970-es választási vereségéhez.

Ugyanakkor a sziget sorsa sokáig lebegtetve maradt: ugyan kilátásba volt helyezve egy újabb népszavazás, ahol a “brit koronagyarmati lét”, a Saint Kittshez való reintegráció és a függetlenség szerepelt volna, erre végül nem került sor, de csak meglehetősen későn, 1980 december 19-én rendeződött a sziget státusza: Anguilla aznap önálló brit koronagyarmattá vált. (Saint Kitts és Nevis 1983-ban vált függetlenné.)

Anguilla természetesen szép strandokkal is rendelkezik - (forrás) 

A kicsiny sziget ma brit tengerentúli terület, önálló parlamentáris és kormányzati rendszerrel rendelkező körülbelül 15 ezer lakosú miniállam, melynek védelméről (és a kormányzat törvényes működéséről) Nagy-Britannia gondoskodik azaz a helyiek számítása bejött. De nemcsak politikai szempontból, hanem gazdaságilag is: a sziget infrastruktúrájának 1969 utáni kiépítésével fellendült a turizmus, és megtelepedtek bizonyos “offshore tevékenységek” is. A sziget gazdasági fejlettsége kezdi utolérni szomszédait, és bár a 2010-es évek végén több hurrikán is megtépázta, a turizmusnak pedig a COVID is betett, 2023-tól egy új bevételi forrás nyert jelentőséget: a miniállam internetes domainja ugyanis .ai, amiért jópár mesterséges intelligenciával foglalkozó cég hajlandó fizetni…

A Düsseldorf közelében húzódó Neander-völgy az itt 1856-ban feltárt ősmaradványokról vált világhíressé. Az egykor festői szurdokvölgyet a kőbányászat mára teljesen megváltoztatta, de a totálisan átalakult tájban 1997-ben és 2000-ben egy izgalmas tudományos nyomozást követően sikerült az eredeti csontmaradványok újabb darabjait megtalálni.

A Düssel folyó nem túlzottan jelentős vízfolyás, azonban a környező csapadékos dombvidéknek köszönhetően viszonylag bővízű, így Düsseldorftól 10 kilométerre, Erkrath és Mettmann kisvárosok közelében mintegy kilométeres hosszban festői szurdokvölgyet vágott a mészkőbe, melyet szirtek, barlangok és zúgók tarkítottak. Az eredetileg „Gesteins” vagy „Hundsklipp” névre hallgató helyet a XIX. század eleji természetjárók és festők is felfedezték maguknak. A szurdokot első rajongójáról, a XVII. századi egyházi komponistáról, Joachim Neanderről nevezték el, és népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy a környék első (Düsseldorf és Elberfeld közötti) vasútvonalát 1841-ben épp a völgytől délre húzódó magaslatokon építették meg, és Hochdahl nevű állomásáról a szurdok könnyen elérhető volt.

A Düssel eredeti szurdoka egy 1837-es festményen - (forrás)

Mészkőbánya agyaggal és csontokkal

Hochdahlban azonban nemcsak vasútállomás létesült, de vaskohó is: a gyorsan fejlődő Ruhr-vidék részeként igen rohamosan nőtt a helyi ipar nyersanyagigénye a század közepén. A kohászathoz, valamint a szaporodó ipari létesítmények és lakások építéséhez nagy mennyiségű mészre volt szükség, amelynek alapanyagát legkönnyebben épp a szurdokvölgy mészkőpadjaiból lehetett kitermelni.

1849-ben meg is indult a mészkőbányászat, de a komolyabb kitermelés csak az 1854-es részvénytársasági átalakulást követően kezdődött. Mindez 1856 augusztusára odáig jutott, hogy a munkások az eredetileg a folyó felett mintegy 20 méterrel húzódó barlangrendszer „Kleine Feldhofer Grotte” nevű részét is robbantásra készítették elő. Ennek keretében megkezdték a járatok nagyobb részét kitöltő agyagrétegek kilapátolását, mivel az agyag elszennyezhette volna a meszet.

Johann Carl Fuhlrott, akinek a leletek helyes értelmezését köszönhetjük - (forrás)

Hogy ez a munka pontosan hogyan is folyt, arról kissé ellentmondóak a források: van olyan verzió, mely szerint a bánya egyik tulajdonosa, Wilhelm Beckersdorff figyelmeztette munkásait, hogy legyenek óvatosak, ezekben a barlangokban ősállatok csontjaira vagy egyéb régészeti leletekre lehet bukkanni, és ha ilyen történik, szóljanak. A másik (valószínűbb) sztori szerint Beckersdorff nem volt ilyen elővigyázatos, és csak amikor azt látta, hogy a munkások csontokat szórnak ki a barlangból, állíttatta le a munkát, hogy aztán a barlangi medve csontjainak vélt maradványokat egy agyagkupacból szedegessék össze. Eközben megérkezett a mások tulajdonos, Friedrich Wilhelm Pieper is, aki értesítette elberfeldi tanár ismerősét, Johann Carl Fuhlrottot. A tanár nagyjából két héttel az eseményeket követően kikérdezte a munkásokat, majd megvizsgálta a maradványokat, amelyeket mindenki óriási megdöbbenésére jégkorszaki emberként azonosított. (Egyéb tudósok, például a leleteket elsőként megvizsgáló antropológus, Hermann Schaafshausen is egyetértettek azzal, hogy itt ősi embermaradványokról van szó, de a korukat vitatták.)

Darwin is a helyszínre sietett

A lelet sajnos csak a csontváz egy részét tartalmazta (helyenként ásónyomokkal), Fuhlrott pedig azt feltételezte, hogy a munkások valójában a teljes csontvázra bukkantak rá, azonban a tapadós, nedves agyagréteg miatt ezt csak túl későn ismerték fel – érkezésekor pedig az agyagot már nagyrészt elhordták és a bánya egyik igazgatási épületének alapozására használták fel, így reménytelennek látszott a csontok utáni további kutatás.

Ugyanakkor a fellelt maradványok között volt a koponyatető a jellegzetes, kiugró szemöldökeresszel, amely számos tudóst elgondolkodtatott arra vonatkozóan, hogy mi is került a kezükbe. Fuhlrott például meg volt róla győződve, hogy valami egészen különleges leletről van szó, főleg, hogy ismerte Charles Darwin korai munkásságát, és az 1859-ben megjelenő „A fajok eredete” is sokat segített elméletének megalapozásában – olyannyira, hogy Darwint meg is hívta a következő évben Poroszországba. A két tudós a csontmaradványok felett elmélázva arra jutott, hogy valószínűleg az emberi törzsfejlődés egy fontos láncszeme fekszik előttük, amely fontos bizonyítéka az evolucionista tanoknak. Fuhlrott elméletét a korabeli német tudományos közeg nem igazán fogadta el, azonban a nemzetközi porondon hamar beépült a köztudatba a „neandervölgyi ősember”, noha hamarosan kiderült, hogy már korábban is megtalálták maradványait Belgiumban (1829-ben) és Gibraltárban (1848-ban).

Az 1856-ban megtalált csontváz, bekeretezve az újabb leletek

Ahogy szaporodtak az újabb leletek, úgy tudhatott meg a modern emberiség egyre többet a neandervölgyiek testfelépítéséről, egyes szokásairól, életmódjáról, igaz, ezzel kapcsolatban a kérdések száma is nőtt: többek között a Homo sapienssel való kapcsolatára, valamint a kihalására vonatkozóan is. Ezekben az utóbbi évtizedek DNS-vizsgálatai látszanak oszlatni a homályt, és részben a neandervölgyiek iránti megnövekedett tudományos érdeklődésbe illik az, ami az ezredfordulón történt a Neandervölgyben – bár ebben a völgy „fejlődésének” is volt némi szerepe.

Autóbontó és roncstelep

Itt ugyanis 1856 után sem állt meg az élet: a kőbánya lassan felemésztette az egykori szurdokot. A fejtés azonban egy viszonylag széles völgyet hagyott hátra, melynek egy részét lassan visszahódította a természet, a bányától távolabbi részek úgy ahogy érintetlen idillje pedig továbbra is kiváló kirándulóhellyé tette a terjeszkedő Ruhr-vidéki települések gyűrűjében, különösen a közeli Düsseldorf és a Barmenből és a már említett Elberfeldből 1929-ben létrehozott Wuppertal lakói számára. Az immár széles völgytalp hamarosan vendéglőknek, csónakázótavaknak és gyermekvasútnak adott helyet, miközben itt jött létre 1921-ben Németország egyik első természetvédelmi területe, az ősemberleleteket pedig 1938-tól múzeum mutatta be. A kőbányászat 1945-ben megszűnt, bár az utolsó bányaudvart gyakorlatilag a 90-es évekig különböző ipari célokra használtak, a későbbiekben igencsak fontossá váló részében például autóbontó és roncstelep működött.

A Düssel folyócska ma

A terület elcsendesedése a 90-es években új ötleteket adott a kutatóknak: Mi lenne, ha megkeresnék és átvizsgálnák az 1856-ban széthányt és a bányaudvar mélyebb részeinek feltöltésére felhasznált barlangi agyagot – amely jó eséllyel az eredeti csontváz további darabjait is magában rejtheti egyéb maradványok és leletek mellett? Ezzel csak az volt a gond, hogy a 20. század elejére már feledésbe merült az egykori barlang helye, és az is, hogy hol landolhattak annak idején a maradványok.

Talán nem is különböztek tőlünk olyan sokban a neandervölgyiek… (Felöltöztetett neandervölgyi figura a múzeumban)

Persze lehetőség volt a szurdokvölgy egykori képének hozzávetőleges rekonstrukciójára, illetve azt is lehetett tudni, hogy a bányaudvar melyik részén folyt munka 1856-ban, így erős volt a gyanú, hogy az esetleges maradványok az éppen akkor létesített igazgatási épület környékére kerülhettek – melynek helyén később az autóbontó állt. Természetesen igencsak bolygatott talajrétegekről volt szó.

Megismételt ásatások

Nagyjából sikerült rekonstruálni magát a barlangot is. Az egy közeli majorságról elnevezett „Kleine Feldhofer Grotte” a szurdokvölgy déli oldalán, a völgytalp felett mintegy 20 méterrel helyezkedett el, 3 méter széles, 5 méter hosszú és 3 méter magas lehetett, és valószínűleg rendelkezett egy felfelé irányuló, a felszínt a völgy felső régiójában elérő kürtővel is. Az eredeti csontvázat a munkások 60 centiméter mélyen, fejjel a bejárat felé fedezték fel, a barlang szája pedig nagyon szűk volt – mivel emiatt meglehetősen nehéz volt kitakarítani az agyagréteget, vélhetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy észrevegyék a csontokat.Az 1997–2000-es ásatások helyszíne a kilátótorony tövénél

A tudósoknak 1997-ben sikerült is – az eredeti leletnek emléket állító útmenti obeliszktől nem is túl messzire – egy olyan agyagrétegre bukkanniuk, amely korabeli csonteszközöket és maradványokat tartalmazott, de az igazán látványos áttörésre az 1999-es és a 2000-es ásatások során került sor. A kutatók már az első alkalommal is találtak emberi maradványokat, azonban nagyon valószínű volt, hogy ezek nem az eredeti csontváz részei. A későbbi munkálatok során viszont egy gyerek tejfogai mellett három olyan csonttöredékre (például a járomcsont és a combcsont egy részére) is sikerült rábukkanni, amely az eredeti, 1856-ban felfedezett csontvázhoz illett.

A leletek átfogóbb értékelését segítette az az 1991-től folyó kutatómunka, amely az eredeti leletből kívánt több információt kinyerni: egyrészt a maradványokat radiokarbon vizsgálatnak vetették alá, ez alapján pedig az 1856-ban megtalált csontváz „gazdája” 39 900 +/-620 évvel ezelőtt élhetett. A vizsgálatot az 1997-ben megtalált másik neandervölgyi maradványain (egy felkarcsonton) is elvégezték, és az eredmény (a mérési hibákat leszámítva) nagyjából ugyanezt a kort adta, tehát nagyon valószínű, hogy a két neandervölgyi embert egyszerre temették el, koruk pedig azt jelenti, hogy az utolsó Európában élő neandervölgyiek közé tartozhattak.

Barlang helyett kilátó

Az ezredfordulót követően újabb változások történtek a völgyben: egyrészt kibővült a múzeum, annak érdekében, hogy jobban bemutathassa, milyenek is voltak a neandervölgyiek: miben különböztek tőlünk, és miben lehettek nagyon is hasonlók. Az egykori bányaudvar átfogó tájrehabilitáción esett át, a kőtörmelék helyét fák vették át, a bányászatra csak a bányagödör peremei utalnak, illetve a 2010-es években felmerült, hogy valamilyen módon emléket kellene állítani az eredeti barlangnak és a hozzá kapcsolódó világhíres felfedezésnek. Ez egy kissé zavarba ejtő módon sikerült: egy 22 méter magas kilátót húztak fel az eredeti barlang feltételezett helyén, melynek tetejét egy hét tonnás, neandervölgyi koponyatetőt formáló fedő „díszíti”.

Az új „kilátótorony”

A 2022 decemberében átadott „kilátótorony” nemcsak kinézete miatt különleges - hanem azért is, mert a völgytalpra helyezték, tehát kilátás nem igazán van, helyével és magasságával azt szerették volna lehetővé tenni alkotói, hogy a látogatók felkereshessék az eredeti barlang (hűlt) helyét, illetve, hogy felfelé haladva megismerhessék a völgy történetét. A torony aljától néhány méterre egyébként az 1997–2000-es ásatások helye is jelölve van.

A múzeum feletti vasútállomás neve máig őrzi a völgy nevének eredeti helyesírását

Ami viszont nem változott, az a lelőhely, a múzeum és a felettük lévő vasútállomás elnevezése: bár az 1901-es helyesírási reform óta a területet németül hivatalosan Neandertalnak kellene írni, az említettek máig őrzik nevükben az eredeti Neanderthal „h” betűjét. A völgy ugyanis ezzel a névvel vált világhíressé, így sem a múzeumi szervezet, sem a vasúttársaság nem merte követni a helyesírási változásokat.

Jakab László

 Az írás eredetileg az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2025/3. számában jelent meg.

Az amerikai közélet egy viszonylag gyakran ismételt közhelye, hogy az Egyesült Államok elnökválasztására esetenként évmilliókkal ezelőtti földtörténeti események is komoly hatással vannak. Nem mindegy például, hol található kőszén, ami nemcsak egy régió gazdasági jellemzőit, de társadalmi profilját, problémáit és akár szavazási hajlandóságát is meghatározhatja. Ilyen terület például a Fekete-öv.

A Fekete-öv (Black Belt) eredetileg egy nagy kiterjedésű félhold alakú geológiai formációt jelentett az Amerikai Egyesült Államok délkeleti részén. Mivel ez a formáció egyben kiváló termőtalajokkal is rendelkezett, melyek a legjobb feltételeket nyújtották a (főleg) gyapottermelő ültetvényes gazdálkodáshoz, sokáig ezen a területen volt a legnagyobb az afroamerikai népesség koncentrációja – így a „fekete” jelző idővel másodlagos jelentést is kapott, és a Fekete-övet a geológiai övezetnél kiterjedtebb régióra kezdték alkalmazni. A terület talán két legkülönlegesebb „alrégiója” a Mississippi Delta és az Arkansas Delta, melyeknek ugyan semmi közük a folyami deltavidékekhez, de egyes vélemények szerint ezek a „mély dél legmélyebb részei”, azaz az egykori ültetvényes gazdálkodással jellemezhető térség legemblematikusabb területei.

Szárazföldi delta?

Először tisztázzuk, hol is találhatóak ezek a területek! A Fekete-öv egy körülbelül 500 kilométer hosszú és nagyjából 40 kilométer széles sáv Alabama központi, Mississippi állam északkeleti részén, mely nagy vonalakban a magasabb hegy- és dombvidéki felszínt övezi. Fizikai megjelenésében meglehetősen változatos: Alabamában nagyrészt szelíd dombvidékről van szó, míg Mississippiben egy folyók által átjárt ártéri síkságot kell elképzelni, melyet helyenként kisebb löszplatók tagolnak. Itt található a Mississippi Delta, mely nem azonos a híres folyam louisianai deltavidékével – ez utóbbi ugyanis a Mississippi és az extrém meanderezéséről híres Yazoo folyók közötti, folyamágakkal sűrűn átjárt ártéri síkság. A Vicksburg és Memphis közötti terület nagyjából 300 kilométer hosszú, és legfeljebb 85 kilométer széles. A folyam jobb partján pedig (nagyjából az Arkansas folyótól északra) a nagyon hasonló jellegű és méretű Arkansas-delta terül el.

Az Arkansas Delta (1), a Mississippi Delta (2) és a Fekete-öv (3)

A térképre pillantva feltűnő lehet, hogy itt egy domb- és hegyvidéki területek között kiöblösödő síksági részről van szó, amely a sűrű folyóágrendszer miatt valóban egy „szárazföldi delta” benyomását kelti. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan jött létre ez a különleges terület, egészen a kréta időszakig kell visszatekernünk a naptárat. Ekkoriban a mai Ouachita és az Appalache hegységek még egységes láncot alkottak, és az Atlanti-óceán épphogy elkezdett kinyílni. Utóbbi jelenség kelet/északkelet felé tolta a mai észak-amerikai lemezt, mely a mozgása során valószínűleg áthaladt az ekkor igen aktív Bermuda „forró pont felett”. Mindez komoly anyagfelhalmozódással, valamint némi vulkánossággal és új törésvonalak megjelenésével járt a mélyben. A magma lehűlésével jelentős süllyedési folyamat indult be, ami létrehozta a ma a Mississippinek helyet adó völgyet és a „deltáknak” a két hegyvidéki területet elválasztó kiöblösödését. Ezt a mélyedést egy sekély tenger töltötte ki, amely a két hegység lábát is nyaldosta. (Ezt a tengerrészt ne keverjük össze a jóval nyugatabbra, a lassan kiemelkedő Sziklás-hegység mögötti medenceként létrejövő Western Interior Seaway-jel, ismertebb nevén a dinoszauruszok országútjával.)

Észak-Amerika 75 millió évvel ezelőtt: területünk pirossal jelölve - (forrás)

Ne feledjük, a kréta időszak forró és nedves klímájában a világtengerek szintje a mainál mintegy 100 méterrel magasabban volt. A nyugodt, planktondús sekélytengeri közegben az apró élőlények mészvázai vastag krétarétegeket hoztak létre – akárcsak az óceán túlsó felén, melynek ma az angliai, német és dán tengerparti krétafalak a tanúi (és amelynek a földtörténeti időszak is köszönheti a nevét). Az európai krétarétegekkel ellentétben azonban az észak-amerikaiak sokkal kevésbé darabolódtak fel, illetve kevésbé erodálták őket az ismételt tengerelöntési fázisok – itt a tengerszint csökkenésével (és az Appalache ismételt kiemelkedésével) főként folyóvízi erózió és feltöltés dominált, ami a krétarétegeken egyrészt kiváló termőtalajokat hozott létre, másrészt vastag folyami üledékekkel töltötte fel a hegységek közötti rést (a mai „deltákat” is). Az eredeti „Fekete-öv” – azaz a geológiai formáció – csak a nagyrészt a mai Alabamában található dombvidéket jelentette, a „deltákra” nem terjedt ki.

A Delta mocsárterülete Arkansasban, a White River mentén - (forrás)

A területet az ismétlődő eljegesedések közvetlenül nem érintették, ugyanakkor az idő tájt jöttek létre a tájat tagoló kisebb löszplatók (például a Crowleys Ridge Arkansasban), valamint az olvadási szakaszok is bőséges folyami üledéket terítettek szét a vidéken. A két „delta” jórészt sík vidékén az itt már kis esésű Mississippi a felsőbb szakaszokon megszokottnál jóval nagyobb mennyiségű hordalékot rakott le, az ezekből álló „hátakat” pedig kiterjedt, a helyét meglehetősen gyakran változtató ágrendszerben kerülgette – a Szigetközben és a Csallóközben tapasztalhatóhoz nagyon hasonló módon, csak éppen sokkal nagyobb léptékben. Mindehhez hozzájárultak a közeli hegységek felől (is) érkező, gyakran meglehetősen bővizű mellékfolyók is (Arkansas, White River), ami összességében kiterjedt mellékág- és fattyúágrendszert hozott létre. Ezek legjellemzőbb képviselője a bal parti Yazoo és a jobb parti Bartholomew Bayou (utóbbi az Arkansas fattyúága, de majdnem olyan kanyargós, mint a Yazoo).

A folyókat és fattyúágakat többnyire kiterjedt galériaerdők és helyenként mocsárerdők kísérték, míg a magasabb térszíneket prérinövényzet borította kisebb-nagyobb erdőfoltokkal tarkítva. Mindezen eleinte nem változtatott túl nagy mértékben az ember megtelepedése: sem az európaiak megjelenésekor itt élő Quapaw indiánok, sem a folyam mentén érkező első európaiak nem kezdtek komolyabb természetátalakító tevékenységbe – egészen a XIX. század elejéig.

Gyapotkirályság

Mindez több tényező nyomán alapvetően változott meg: 1804-ben a Louisiana Purchase révén a folyam mindkét partja az Egyesült Államok uralma alá került, ami megnyitotta a területet a keletről érkező telepesek előtt. Emellett a következő években több olyan technológiai újítás is született, amelyek igencsak megkönnyítették az Észak-Amerikában elterjedt rövid szálú gyapot gyors feldolgozását, ami gyapottermelési boomhoz vezetett. Ezzel párhuzamosan a területet feltáró telepesek realizálták, hogy a két delta kiváló lehetőséget kínál a gyapot termeléséhez, így az 1820-as, 1830-as években nagy kiterjedésű ültetvényeket hoztak létre a folyam mentén északra haladva. Ezek jellemzően a folyóágak mentén, a jobb közlekedési kapcsolatokkal rendelkező, alacsonyabb térszíneken jöttek létre, Mississippiben általában a klasszikus „déli fehér tornácos” udvarház körüli latifundiumként, Arkansasban inkább valamivel szerényebb majorságokként. Utóbbi államban sajátos zárványt alkotva: Arkansas ugyanis bár politikailag és kulturálisan inkább a „Dél” része, azonban az állam nagy része az északon megszokott – rabszolgákkal nem igazán rendelkező – farmokkal települt be.

Rabszolgák a gyapotföldeken az 1850-es években - (forrás)

Mondani sem kell, hogy az ültetvények megművelésére rengeteg fekete rabszolga is érkezett, akik a csaknem teljesen nagybirtokokkal borított deltákban a lakosság többségét adták. De honnan jöttek ezek az emberek, amikor a transzatlanti rabszolgakereskedelem eddigre már megszűnt, és az 1830-as években a brit karibi birtokokon is felszabadultak a rabszolgák? Az új ültetvények munkaerőigényét a „régi” (virginiai, karolinai, georgiai, louisianai) rabszolgatartó gazdaságok népességnövekménye fedezte egy kegyetlen gazdasági „törvényszerűség” révén: az új Mississippi menti (és alabamai) területek gazdálkodásba vonása megnövelte a rabszolgák iránti igényt, és ebből adódóan az árukat is, így „tulajdonosaiknak” egyre inkább megérte az eladásuk. Ez legtöbbször a családtagok egymástól való elszakításával járt – ez korábban is megtörtént, de csak az ültetvényeknek az 1820–30-as években való terjeszkedése tette tragikusan gyakorivá. Mindez északon és általában a rabszolgatartással kevésbé szimpatizáló emberek körében óriási felháborodáshoz vezetett, és hosszú távon lényegesen hozzájárult Észak és Dél ellentétének kiéleződéséhez. Ez azonban lassú folyamat volt. Kezdetben a „King Cotton” uralkodott: mind az északi textilüzemek, mind az azokat tápláló, Mississippi menti ültetvények óriási gazdasági fellendülést éltek meg, aminek az amerikai polgárháború vetett véget – a konfliktus tönkretette mind a folyam gátjait, mind az elit jólétét biztosító piaci kapcsolatokat.

A Belmont ültetvény udvarháza a Mississippi Deltában - (forrás)

A háborút követően némileg megváltozott a gazdálkodás jellege és a termesztett növények köre. Az ültetvényes rabszolgaságot felváltotta a részesbérlői (a bérlő ugyanazt a bérbe kapott földdarabot műveli meg a saját eszközeivel, és a termények egy részét leadja a földtulajdonosnak) és a napszámosi rendszer (a munkás a földtulajdonos eszközeivel dolgozik ahol csak igény van rá, és a termények egy részét fizetségül kapja). Mindkét művelési módra jellemző volt a földtulajdonostól való erőteljes függés (pl. hitelre vásároltak a boltjában, amit munkájukkal törlesztettek), ami minden hátránya mellett egyben némi szociális biztonságot is nyújtott a polgárháborút követő időkben. Ezzel párhuzamosan feltörték a folyóktól távolabbi hátakat is, a vizenyős területek egy részét pedig lecsapolták vagy adottságaikat kihasználva rizstermesztésbe fogtak. Ezeket a területeket részben önálló farmergazdák vették gondozásba, egy részük kínai és olasz bevándorló volt, de megjelentek az afroamerikai földművesek is.

Rizstermesztő gazdaság az arkansasi Stuttgart közelében - (forrás)

Ugyanakkor a gazdálkodás modernizálását komolyan nehezítette, hogy a részesbérlői és napszámosi rendszer miatt a delták területén alig volt készpénzforgalom, emiatt pedig a bankrendszer is roppant fejletlen volt (a hitelezés akadozásában a faji előítéleteknek is szerepe volt). Ennek ellenére a helyi mezőgazdaság lassan diverzifikálódott: a gyapot és a dohány mellett egyre nagyobb mértékű lett az élelmiszernövények termelése (az arkansasi Stuttgart környéke ma is az egyesült államokbeli rizstermesztés központja). Némi műszaki fejlődés inkább csak a huszadik század első felében volt tapasztalható: a Mississippi Deltában szökkent szárba például egy, a gyapotkártevők permetezésére szakosodott mezőgazdasági repülő cég, amely mára meglehetősen kinőtte magát: a Delta Airlinesként ismert cég a világ második legnagyobb légitársasága.

Kiürült táj

A századfordulóra a két delta egy viszonylag túlnépesedett, elképesztően szegény, társadalmilag és politikailag borzasztóan megosztott területté vált, ahonnan hamarosan két nagy kivándorlási hullám is megindult: az „első nagy vándorlás” az 1910–20-as évtizedekben zajlott le: ennek fő hajtóerejeként az első világháború során, az északi nagyvárosokban létrejövő hadiipari munkahelyeket, valamint a 20-as évek bevándorlási korlátozásait szokás megnevezni. Mindkettő megnövelte az igényt az olcsó afroamerikai munkaerő iránt és több százezren keltek útra észak felé (természetesen nem mindenki a deltákból, de a különösen szegény területek kiemelten érintettek volta). Mivel a delták területét nagyrészt az észak–déli irányú vasútvonalak (Illinois Central, Missouri Pacific) kapcsolták be az ország vérkeringésébe, a fő kivándorlási célpont ezek mentén Chicago lett.

Egy bérlő elhagyott kunyhója a gépesítés kezdetén, 1937-ben - (forrás)

Sokkal nagyobb – részben a tájat is megváltoztató – hatásúvá vált a „második nagy vándorlás”, amely az 1930-as évektől az 1950-es évekig tartott, több hullámban. Az első hullám a kétségbeesésé volt a világválság alatt, amely a kistermelők és önálló farmerek jókora részét csődbe juttatta. Az 1940-es években a második világháborús haditermelés munkaerőigénye csábított sok embert északra és a nyugati partra, az 1950-es években pedig beindult az agrárium nagyarányú gépesítése. Utóbbi szinte teljesen  átformálta a tájat: a korábbi tanyák, kis farmok, bérlemények eltűntek, a helyükön pedig nagy, a prériállamokra jellemző egységes nagyüzemi táblák jelentek meg. A korábbi lakók, földművesek részben elhagyták a régiót (ez Arkansasban nagyrészt államon belüli költözést jelentett, Mississippiben viszont inkább távolabbi célpontok voltak jellemzők), lényegében csak a nagy agrárcégek logisztikai központjaiként működő kisvárosok maradtak talpon. Egyes megyék lakossága alig néhány ezresre csökkent, gyakorlatilag kiürült a táj. A folyókat övező kiterjedt erdőségek kivételével a „delták” ma a korábbinál egyhangúbb képet nyújtanak, és még napjainkban is az Egyesült Államok legszegényebb területei közé tartoznak – máig magukon hordozva az ország nagy társadalmi megrázkódtatásainak szinte összes hegét.

Jakab László

Az írás eredetije az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2024 évi 47. számában jelent meg

A németországi megszállási zónák kialakítása nem sokkal később rendkívül nagy hatással volt az ország politikai földrajzára, ez határozta a meg az NDK és az NSZK határvonalát (és később a NATO és a Varsói Szerződés egyik kontaktvonalát), de nagyrészt ezek mentén sikerült kialakítani az NSZK új szövetségi államait. A dolog persze korántsem ment simán, elég ha a Harz-hegységbeli, korábbi bejegyzésünkben már ismertetett, zűrös területcserékre gondolunk, vagy arra, ahogy Mainz elvesztette az 1900 éve hozzá tartozó Rajna jobbparti külvárosát, Kastellt. Volt azonban egy terület, ahol a későbbi  közigazgatási beosztás egyáltalán nem követte a zónabeosztást: a hosszas vajúdást követően 1952-ben megszülető Baden-Württemberg, valamint a Bajorországgal és Ausztriával határos határvidéke. Az itteni államalakítási küzdelmek komoly hatással voltak az NSZK (és így a mai Németország) alaptörvényére és közjogi fejlődésére.

A megszállási zónák kialakításakor az egyes hatalmak alapvetően arra törekedtek, hogy egybefüggő területek kerüljenek a "zónájukba", és itt figyelembe kell vennünk, hogy mindez ekkor még nem csak a mai Németországra, de Ausztriára is vonatkozott, aminek történetünkben még lesz szerepe. Ha Bécs és Berlin felosztását most hanyagoljuk, azt mondhatjuk, hogy a legegyszerűbb entitás a brit zóna volt: amely egybefüggő északnyugat-német területeket jelentett plusz a Karintiából és Stájerországból és Kelet-Tirolból álló osztrák exklávét 1955-ig. Szintén elég egyszerű volt a szovjet-zóna felépítése, persze a "vörös" osztrák és német területek sem érintkeztek egymással (igaz szovjetek által megszállt/befolyásolt területek kötötték össze őket), és időnként komoly kommunikációs nehézségekkel járt számukra Berlin és Bécs többhatalmi státusza - igaz a kommunikációs nehézségek légnagyobb részét épp a szovjet hatóságok okozták. Az amerikai zóna is viszonylag kompakt volt: Hessent, a mai Baden-Württemberg északi részét, Bajorország legnagyobb részét, Salzburgot és Felső-Ausztria nagyobb részét foglalta magában, távoli északi exklávéként pedig Brémát és Bremerhavent. (Az amerikaiaknak kikötőre volt szükségük az utánpótlásszállításhoz - a briteknek ugyanerre a célra ott volt Hamburg.) Emellett persze még voltak olyan "érdekességek" is, mint a briten belüli kvázi önálló lengyel zóna.

Németország 1944-es felosztási terve, ami a későbbi események kiindulópontjának tekinthető (volt még pár alternatíva) - (forrás)

A legérdekesebb a francia zóna volt, amit  nagyjából maradékelven képeztek - ugyanis 1944-ben nem igazán volt szó arról, hogy Franciaország is saját zónát kap - azonban De Gaulle mellett Churchill is amellett volt, hogy legyen egy francia övezet is, mivel eredetileg azzal számolt, hogy az amerikaiak pár éven belül visszavonják európai erőiket, és ebben a helyzetben jól jött a briteknek egy szövetséges Sztálinnal szemben. A zóna kijelölésekor így végül Franciaországgal szomszédos területeket haraptak ki a tervezett brit és az amerikai megszállási zónákból. Mindez egyrészt kettéosztotta Badent és Württemberget is, de az igazán problémás kérdés az lett, hogy mit is kapjon Ausztriából a gall kakas. Végül viszonylag kézenfekvő módon, a francia hadsereg háború végi haladási irányának (nagyjából) megfelelően Vorarlberg és Tirol (Kelet-Tirol nélkül) került francia felügyelet alá, azonban itt akadt egy apró területszervezési probléma: Délkelet-Württemberg és Voralberg közé ékelődött a Bajorországhoz tartozó lindaui járás, amely úgy került francia igazgatás alá, hogy leválasztották Bajorországról - de nem csatolták a szomszédos württembergi államalakulathoz - ez a különleges helyzet egyébként nem volt új a sokáig önálló birodalmi város, Lindau számára. Persze nem tette egyszerűbbé azt a közigazgatási darázsfészket, amibe a franciák és az amerikaiak Baden és Württemberg esetében nyúltak.

A megszállási zónák végleges felosztása, immáron a francia szerzeményekkel - (forrás)

Bár a mai német területek térképének megrajzolása már a 12-13. századtól meglehetősen nehézzé vált, az igazi Kleinstaaterei-t a Vesztfáliai béke hozta el a 17. század közepétől: az ország java része kisebb-nagyobb királyságok, hercegségek, grófságok és érseki birtokok nehezen áttekinthető exklávéiből és enklávéjaiból állt - Baden és Württemberg egyébként még viszonylag áttekinthetőbb volt, elsősorban a középkor végétől felemelkedő Württembergi hercegségnek köszönhetően, ugyanakkor a 17-18. század fordulóján a Rajna mentén is megerősödött egy államalakulat: a Baden-badeni őrgrófság, elsősorban Lajos Vilmos őrgróf, a híres "Türkenlouis" révén, akinek jelentős szerepe volt a törökök Magyarországról való kiűzésében (többek között a Szalánkeméni csata győztes hadvezére volt), és aki a miheztartás végett egy gigantikus barokk kastélyt húzatott fel Rastattban. Az államalakulat a század második felében elsősorban dinasztikus házasságok révén nőtt - például így egyesült újra a két "badeni magállam". Württemberg és Baden számára azonban Napóleon uralma hozta el az igazi felemelkedést, elsősorban két tényező következtében:

- A francia uralkodó rendezni kívánta a "német"-francia határkérdést, olyan módon, hogy a Rajna-balparti területek francia kézbe kerüljenek. Mivel mind Württembergi Hercegség, mind a Badeni őrgrófság rendelkezett ilyenekkel, a francia uralkodó Rajna jobbparti területekkel kárpótolta őket, lehetőleg úgy, hogy egybefüggő területük nőjön.

- Napóleon újabb és újabb német földön aratott győzelmei nyomán úgy tervezte a terület uralását, hogy néhány viszonylag nagyobb területű vazallus államalakulatot alakít ki, és ezeket lehetőség szerint szövetségbe szervezi. Mivel mind Baden, mind Württemberg területe komolyan nőtt az előbb említett területcserék révén, célszerűnek tűnt ezt a folyamatot folytatni, és a környező kisebb államocskákat, exklávékat beléjük olvasztani, főleg, hogy mindez még természetföldrajzilag és közigazgatásilag is indokolt volt. Napóleon ráadásul, hogy a helyi uralkodócsaládokat lekötelezze, mindkét államalakulatot egy szinttel feljebb léptette: Württembergből királyságot csinált, Badenből nagyhercegséget.

Württemberg gyarapodása - (forrás)

Emellett komoly segítséget jelentett a badeni kormány ügyes diplomáciája is, mely igyekezett szinte minden lehetőséget kihasználni a területgyarapításra, ráadásul mindkét állam jókor váltott térfelet a napóleoni háborúk utolsó fázisában (1813-ban), így a Bécsi Kongresszus területi egyezkedései során is megőrizhették szerzeményeiket. Ennek egyik oka az volt, hogy egy jelentősebb szereplő sem vetett szemet a birtokaikra, így a nagy terület csereberéből nagyrészt kimaradtak, másrészt minden hibája és bűne ellenére a kongresszus egyezkedései általában Napóleonhoz hasonlóan a lehetőség szerint egybefüggő területi egységek kialakítását és megtartását célozták, ebben a kérdésben pedig a sokféle regionális érdeksérelem mellett a német közvélemény is inkább támogató volt.

Baden genezise - (forrás)

A két állam egyébként sem teljesített rosszul: Badent egyenesen a korabeli német liberalizmus bölcsőjeként tartották számon, a württembergi kormányzatot is a "liberálisabbak" között tartották számon a 19. század eleji-közepi német területeken (valójában "liberális" és "konzervatív" kormányzatok váltakoztak mindkét államban), gazdaságpolitikájuk mellett pedig a sűrűn lakott területek polgárosodott városhálózata derekasan kivette a részét a kibontakozó ipari forradalom gazdasági fellendüléséből. Mindez és az említett politikai fordulatok vezettek oda, hogy Badenben került sor az egyetlen igazán hardcore 1848-49-es német forradalomra. Ez fel is tette a nagyhercegséget a német dominanciáért küzdő nagyobb hatalmak asztalára (ebben az időszakban nagyságához viszonyítva igen nagy szerepet töltött be Baden a német politikában), és akadt még egy tényező, ami miatt foglakozni kellett a vidékkel: a Baden és Württemberg közé ékelődő, térképen vakbélszerű megjelenéső Hohenzollern terület, amelyet a 17. századtól két apró hercegség alkotott: Hohenzollern-Hechingen és Hohenzollern-Sigmaringen. A két miniállam kimaradt a napóleoni idők területrendezéseiből, amiben talán lehetett némi szerepe annak, hogy annak a kiterjedt, több ágra szakadt Hohenzollern családnak a tagjai uralták, amely a porosz királyokat is adta.

A már említett badeni forradalom szele ugyanakkor elérte a két piciny államot is, aminek következtében a Hohenzollern uralkodóik lemondtak trónjukról a porosz király javára. Persze nem ingyen, a sigmaringeni ág hamarosan "jó szolgálatot" tett Vilmos porosz királynak és Bismarcknak a spanyol trón körüli kavarásban, ami végül elvezetett az 1870-es francia-porosz háborúhoz és a birodalomalapításhoz (a család ezen ágának végül a román trón jutott). Ezáltal létrejött egy kicsiny Poroszország a "mély délen", ami valószínűleg felkerülne a legbátrabb német politikai kísérletek TOP 10-es listájára - a terület 1850-és 1945 között Hohenzollern-vidék néven porosz terület lett, és némileg hozzájárult Baden és Württemberg gondjaihoz az 1866-os "német-háborúban". Azt mindkét ország uralkodója világosan látta, hogy a porosz-francia-osztrák háromszögbe szorulva nem igazán tudják megőrizni függetlenségüket, ráadásul egyiküknek sem volt ellenére egy új erős német államba való betagozódás - legalábbis olyan módon nem, hogy megőrzik kormányzati pozícióikat (vagy újakat kapnak). Württemberg királya végül nem túl energikusan, de eleget tett a Német Szövetségbeli kötelezettségeinek és mozgósított Poroszország ellen, sőt, mintegy másfél hónapra Hohenzollernt is megszállta, de a hadjárat nem volt túl sikeres. Elsősorban azért mert a porosz uralkodói családdal rokonságban álló badeni nagyherceg csapatai egyszerűen fogták magukat, és hazavonultak, majd Baden kilépett az amúgy éppen összeomló Német Szövetségből is. A két állam (Bajorországgal együtt) ekkor még megőrizhette függetlenségét, hogy aztán 1870 késő nyarán  a franciákkal szemben lelkesen álljanak az Északnémet Szövetség oldalára. Ebben a konfliktusban Badennél fenyegetettebb állam fekvésénél fogva nem igazán lehetett, így a helyi csapatok nagy lelkesedéssel (bár nem mindig hatékonyan) küzdöttek, és a lakosság is nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul a váratlan porosz sikereket, melyek gyorsan elmozdították a frontvonalat a Rajnától. 

Baden, Württemberg és Hohenzollern határai 1850 és 1945 között - (forrás)

Baden kormányzata így végül viszonylag lelkesen vett részt a Német Birodalom megalapításában, Stuttgartban viszont már komoly megdöbbenést váltott ki a folyamat gyorsasága - a három délnémet állam végül viszonylag komoly engedményeket kapott  - és meglehetősen sokat sikerült megőrizniük önálló állami szervezeteikből (pl. kormányzat, hadsereg, vasút és postaügy) - jópár területen csak az első világháborút követően kezdődött a délnémet területek "Németországba" integrálódása.

A Schwarzwaldbahn nem épp egyszerű vonalvezetését az egykori badeni határ határozta meg - (forrás)

Ez a dinasztikus külsőségeket viselő alku viszont azt is jelentette, hogy a terület közigazgatásához nem nyúltak hozzá: marad külön állam a viszonylag kis Baden és az elfogadható méretű Württemberg valamint a közéjük ékelődő porosz Hohenzollern. Az első világháborút követően viszont mind az alkut biztosító uralkodó családok, mind a külön állami intézmények egy része (pl. a hadsereg és az önálló államvasút) eltűnt, és egyre komolyabban felmerült, hogy a modern igényekhez kellene igazítani a terület közigazgatási beosztását. Az átalakítás elsősorban Hohenzollernre, valamint a Bodeni-tó környékére vonatkozott volna - utóbbi terület egyre inkább Stuttgarthoz és Münchenhez vonzódott, miközben Karlsruhéból irányították.

A második világháború a német átlaghoz képest viszonylag kisebb pusztítást hagyott hátra a területen: Pforzheimet, Mannheimet és Stuttgartot ugyan porig bombázták, szintén komoly károkat szenvedett a jelentős hadicélpont Friedrichshafen és a franciák által szabályosan megostromolt Freudenstadt - de a terület többi része viszonylag épségben úszta meg a világégést, ami elvileg a megszálló hatóságok dolgát is megkönnyítette volna - ha nem lett volna a francia és amerikai hatóságoknak nagyon különböző elképzelésük a megszállási zónáik igazgatásáról és határvonaláról.

Jaltában ugyanis csak hozzávetőlegesen jelölték ki a zónák határvonalait, ráadásul itt létező közigazgatási egységeket kellett felosztani. Utóbbival kapcsolatban az amerikaiak nem voltak túl lelkesek, de ha már mindenképpen osztozkodniuk kell (azaz le kell mondaniuk eredeti területeik egy részéről), akkor azt úgy képzelik el, hogy a mai A8-as (Karlsruhe-Stuttgart) autópálya az őkezükben marad, mivel ez nagymértékben megkönnyítené a zónájukon belüli kommunikációt. A franciák viszont meglehetősen rosszul kezdték az együttműködést: Freudenstadt szétlövetése még talán bocsánatos bűnnek számított (hiszen a németek itt ellenálltak), a francia hadsereg fosztogatásai és tisztogató akciói már kiváltották az amerikai vezetés rosszallását (hát még a helyi lakosságét), de az i-re azzal tették fel a pontot, hogy lendületből megszállták Stuttgartot és a helyi német közigazgatás vezetői is ők nevezték ki. Mivel mindez nem az első ilyen önhatalmú, az előzetes megállapodásokat felborító francia akció volt (történt már ilyen a francia-olasz határvidéken és Szíriában is), az amerikai hadvezetés rövid úton kiebrudalta a franciákat a württembergi fővárosból és 1945 júliusában pontosan meg is határozták a zónák határait: amerikai kézbe került minden olyan járás, amelyen az A8-as autópálya áthaladt. (A járásokban gondolkodás háttere az volt, hogy az élet újraindítása és a közigazgatás megszervezése járási/városi szinten történt.)

A megoldás ugyanakkor rossz hír volt a württembergiek számára: egyrészt gyakorlatilag kettévágta a tartomány szívét: Stuttgart amerikai kézbe került, Tübingen pedig franciába. Másrészt a németek és formálódó helyi testületeik egyáltalán nem gondolkodtak az állam felosztásában - kezdetben egységes kormányzatra kialakítására törekedtek, még ha két zónához is tartozik a terület. Máshogy megfogalmazva: nekik is csak egy elitjük volt - ez később azt a fura helyzetet eredményezte, hogy volt olyan helyi politikus (a történetünkben még nagy szerepet játszó SPD-s Carlo Schmid), amely mindkét jövendőbeli württembergi állam kormányában tag volt. A francia amerikai ellentétek azonban hamar ellehetetlenítették a közös munkát. Ennek egyik első jele az volt, hogy az amerikai hatóságok bábáskodása alatt már 1945. szeptember 19-én létrejött Észak-Badenből és Württemberg északi részéből Württemberg-Baden. A későbbi délnyugat-német állam alkotórészei közül ez volt a legnagyobb (15.703 km2-es) és 3,9 millió lakosával a legnépesebb - nagyvárosai révén pedig a terület gazdasági erőközpontja, amelynek később nagy szerepe volt abban, hogy meghatározhassa, mi is történjen a régióban. Mindez elég furcsa helyzetet teremtett Württemberg déli részén: a helyiek azzal még egyetértettek, hogy a franciák a maradék Württemberghez hozzácsapták Hohenzollernt, a megosztás viszont nehezen csúszott le a torkukon, ráadásul a badeni határon lévő exklávék/enklávék helyzetét sem sikerült rendezni. A francia hatóságokkal való nem éppen surlódásmentes viszony mellett az is nehezítette a német közigazgatás dolgát, hogy a Württemberg-Hohenzollern néven emlegetett állam volt a régió gazdaságilag leggyengébb államkezdeménye, 1,1 millió lakosa jórészt falvakba és kisvárosokba tömörült. Bár az állam szervei már 1945 októberétől működni kezdtek, hivatalosan csak az új alkotmány 1947 áprilisi, népszavazáson történő elfogadását követően alakult meg. A kis állam területén volt ugyanakkor a tübingeni egyetem, a német jogtudomány egyik legfontosabb bölcsője - így a rövid életű Württemberg-Hohenzollern és jogászprofesszorai végül óriási szerepet játszottak az NSZK megalakulásában. 1945 és 1950 között egyébként bizonyos tekintetben a bajor Lindaui járás is az állam részét képezte, bár az alkotmány rögzítette különleges jogállását.

A három 1952-ig fennálló szövetségi állam - (forrás)

Nem volt könnyű Baden helyzete sem, ugyanis “elvesztette” városiasabb északi részét, ráadásul ugyanúgy a francia hatóságokkal kellett kijönnie, mind Dél-Württembergnek. az 1945 decemberében létrejött állam ezért létezésének első évében Südbadennek nevezte magát, sőt alkotmányába be is került, hogy a korábbi “Nagy-Baden” jogutódja, és egyik célja az Észak-Badennel való újraegyesülés. (Hasonlót igyekezett Württemberg-Hohenzollern is belevenni az alkotmányába, de egy francia vétó ezt megakadályozta.)

A következő évek küzdelmeit és közigazgatási elképzeléseit alapvetően a következő tényezők határozták meg:

1. A megszálló hatóságokkal való együttműködés
2. Az NSZK megalakításának kísérlete

Az első szempontból Württemberg-Baden volt a legjobb helyzetben: az amúgy is viszonylag jó gazdasági alapokkal rendelkező állam viszonylag sok támogatást kapott az amerikai hatóságoktól, akik bizonyos hadiüzemek kivételével nem igazán erőltették a német ipar leszerelését sem (az észak-badeniek pedig áldották a szerencséjüket).

Egészen más volt a helyzet Badenben és Württemberg-Hohenzollernben: egyrészt Franciaország nem volt olyan helyzetben, hogy nagyon támogassa “területeit”, sőt, az ország nehéz gazdasági helyzete miatt igencsak komolyan vette a háborús jóvátétel kérdését és a német üzemek leszerelését. Mindez a viszonylag erősebb Badenben még nem okozott olyan nagy gondot (bár az erdők tarra vágása ellen ők is tiltakoztak), a szegényebb Württemberg-Hohenzollernben komoly ellátási nehézségekhez vezetett. A tervezett gyárleszerelések miatt a tartomány kormánya egy ideig bojkottálta is a franciákkal való együttműködést - a helyzet csak akkor javult, amikor a franciák (kezdeti ellenkezésük és félelmeik ellenére) engedélyezték a saját zónájuk belépését a “Trizóniába” azaz az NSZK előszobájába. A francia megszálló hatóságokkal való hosszas jogi küzdelmek, valamint a tübingeni jogtudósok jelenléte miatt viszont a helyi politikusok óriási szerepet játszottak az NSZK alaptörvényének kidolgozásában. Ebben a már említett Carlo Schmidnek volt óriási szerepe (az SPD-s politikus gyorsan kikerült a CDU által dominált kormányból, és inkább az új állam jogi környezetének kialakításán fáradozott). És ha már ott voltak, a württembergiek bele is tettek egy olyan pontot az alkotmányba, amely tagállamok közötti vita esetében szövetségi hatáskörbe utalja a tagállami területi kérdéseket…

Ennek később még óriási jelentősége lett: bár az NSZK megalakulásakor Württemberg-Baden, Württemberg-Hohenzollern és Baden is alapító tagállam lett, azonnal megkezdődött a politikai küzdelem az egyesülésért, illetve azt megakadályozandó. Abban semmi vita nem volt, hogy a két Württemberg egyesüljön, és a két megszálló hatalom is egyre kevésbé ellenezte a dolgot, azonban Észak-Baden (azaz Württemberg-Baden nyugati része) gondot jelentett. A badeni politikusok ugyanis vissza akarták szerezni, miközben meg akarták őrizni tagállami önállóságukat is, azonban a terv nem igazán talált lelkes támogatásra északon, mivel attól tartottak, hogy így a francia zónába kerülnek. Eközben felmerült egy mindhárom államot egyesítő nagy “délnyugati” állam létrehozása is, favorizálói két legyet próbáltak ütni egy csapásra: egyrészt ezáltal jobban lehetne ellensúlyozni a francia megszállás negatív hatásait, másrészt egy sokkal “életképesebb” szövetségi állam jönne létre. (Ja igen, a württembergi alkotmányjogászok egy ezt favorizáló klauzulát is becsempésztek az alaptörvénybe.)

A küzdelemben az egyesülést ellenzők váratlan szövetségesre leltek: a szövetségi kancellárnak, Konrad Adenauernek sem tetszett a terv, a szövetségi tanácsban ugyanis a kisebb szövetségi államok lakosságarányosan viszonylag sok szavazattal rendelkeztek, és mivel mindhárom államocska CDU-s többségű volt, az egyesülés komoly szavazatvesztést eredményezett volna a kormánypárt számára.

Lindau, Bajorország egyik ékköve - (forrás)

Hogy ne legyen egyszerű a helyzet, közben a bajorok is akcióba lendültek Lindauért. Mint már volt róla szó, a járás képviseleti szempontból Württemberg-Hohenzollernhez tartozott - azaz képviselői az ottani Landtagba ültek be - alapvetően azért, mert valahol képviselniük kellett az érdekeiket, miközben a terület hivatalosan sem Bajorországhoz, sem Württemberghez nem tartozott, viszont önálló tagállam sem volt. Tulajdonképpen Lindauban tovább élt az a máshol csak a fegyverletételt követő fél-egy évben (azaz a tagállami közigazgatások kialakulásáig) dívó gyakorlat, hogy a járási szervek apró köztársaságokként intéznek szinte mindent. Persze Bajorország is igyekezett visszaszerezni egyik ékkövét és vasúthálózatának egyik fordítókorongját, így már 1945-ben ráállítottak pár tapasztalt hivatalnokot, hogy lobbizzanak a visszacsatolásért. Erre végül 1950-ben kaptak ígéretet, de az újraegyesülésre 1955. szeptember elsejéig várni kellett. (Ausztria megszállásának végeztével már nem volt jelentősége a franciák számára, hogy hová is tartozik a járás.)

Eközben viszont komolyra fordult a politikai kampány a “délnyugati állam” megalapítása érdekében: az egyértelmű volt, hogy erről népszavazást kell tartani, a gond viszont azzal volt, hogy hogyan is kellene mindezt lebonyolítani. A kérdést némi huzavona után sikerült egyszerűsíteni: Akarja-e a választópolgár a három állam egyesülését? A nemleges alternatíva pedig az lett, hogy ebben az esetben visszaállnak az eredeti háború előtti határok, azaz Württemberg (és Hohenzollern) és az eredeti Baden. Látható, hogy az egész hercehurcának leginkább Baden számára volt tétje: délen (Konstanz környékének kivételével) szinte mindent megtettek volna a “függetlenség” megtartásáért, északon pedig azért, hogy nehogy a “Francia-Baden” részei legyenek. A württembergiek számára nagyjából mindegy volt, mire is szavaznak, hiszen mindegyik opció azzal járt volna, hogy egyesülnek történelmi területeik. Ugyanakkor a területi döntésekkel kapcsolatos népszavazások örök dilemmája a is felmerült: egyben szavaztassák-e a kérdéses területet, vagy területegységenként vegyék figyelembe az eredményeket? Ha egy “választókerületnek” fogják fel a három államot, borítékolható az egyesítéspártiak győzelme. Így felmerült, hogy a három államban külön-külön szavazzanak, és csak azok a részek egyesüljenek, ahol ezt tényleg megszavazzák - ez egyébként látszólag Badennek kedvezett volna, ugyanakkor így nem érhették volna el Észak-Baden visszacsatolását. Ennek áthidalására alternatív ötletként felmerült, hogy történelmi egységenként szavazzanak (azaz az eredeti Baden, Württemberg és Hohenzollern) - mivel így Badenben valószínűleg épphogy a nemek győztek volna, ezáltal visszaállhatott volna az eredeti államterület. Ez az opció viszont az észak-badeniek véleményét vette volna semmibe, úgyhogy végül a négy területre való osztás mellett döntöttek: Baden állam, Észak-Baden, Észak-Württemberg és Württemberg-Hohenzollern (Lindau nélkül) alkotják a szavazókerületeket, és akkor következik be a három szövetségi állam egyesülése, ha a négyből legalább három kerületben győznek az igenek. 

Az ügydöntő népszavazás eredménye járásonként, összesítve, Badenre és Württembergre, valamint a négy körzetre bontva - (forrás)

Mondani sem kell, hogy ez Baden lenyomását jelentette volna, kormányzatuk számára pedig ez elfogadhatatlan volt. A holtpontot úgy igyekeztek áthidalni, hogy első körben csak véleménynyilvánító népszavazásra kerül sor, majd az eredményt látva megpróbálnak megegyezni az államok képviselői. Ha ez három hónapon belül nem jönne össze, az alaptörvény értelmében szövetségi hatáskörbe kerül az ügy. A “véleménynyilvánításra” 1950 szeptember 24-én került sor, és igen alacsony részvétel mellett is borítékolható eredmény született: mind összességében, mind pedig az előrejelzett három körzetben győztek az igenek. Ugyanakkor Baden kezébe komoly érvet adott az a tény, hogy ha Észak és Dél-Baden szavazatait egybeszámolták, akkor éppencsak, de a nem szavazatok győztek az adott területen. Württemberg-Baden pedig azzal érvelt, hogy Észak-Baden viszont igennel voksolt. (A tübingeni jogászprofesszorok pedig szorgosan jegyzeteltek.) A “tárgyalások” persze sikertelenül végződtek, így szövetségi kézbe került az ügy, innen pedig a már említett adenaueri ellenkezést leszámítva az alaptörvénybe épített klauzulák már “tették a dolgukat”: 1951. december 9-én immár ügydöntő népszavazásra került sor, a korábbihoz hasonló feltételekkel és eredményekkel: mivel három részkörzetben is az igenek győztek, a három szövetségi állam egyesülésével 1952. április 25-én létrejött Baden-Württemberg. 

Az 1970-es népszavazás nem túl meggyőző eredménye - ennyien szavaztak Baden ismételt önállóságára - (forrás)

A jó badeni patrióták persze nem adták fel, sorozatosan beadványokkal bombázták az alkotmánybíróságot, amely végül 18 év után részben igazat adott nekik: megvalósulhatott az a terv, hogy az egykori Baden egységes területként szavazhasson hovatartozásáról. 1970 június 7-én az urnához járuló választópolgárok 81,9%-a elutasította Baden kiválását Baden-Württembergből…

A Duna felső vízgyűjtőjén 2024 szeptemberében extrém csapadékot és jelentős áradást okozott a Borisznak elnevezett mediterrán ciklon. Az Alpok északi előterében kialakuló csapadékgóc a Duna magyarországi szakaszán csak "az évtized árvizét" okozta, miközben Ausztriától Csehországon át Lengyelországig gátak szakadtak át és településeket öntött el a víz, komoly károkat okozva. A klímaváltozás rovására írt árvizek kapcsán felmerülhet a kérdés, mi történik ha 12 órával tovább esik az eső? Mekkora a pusztítás, ha az esőzés 24 órán keresztül tart? Ezt a legrosszabb forgatókönyvet leginkább az 1342. évben Szent Mária Magdaléna napján bekövetkező kataklizma története alapján vázolhatjuk fel, melyet mostanáig az "évezred árvizének" neveztek - Németországban.

Valószínűleg álhír, hogy a Magdaléna árvíz idején Köln városfalai felett lehetett csónakázni (forrás)

Két okból érdemel említést a Magyarországon kevésbé, de német nyelvterületen annál jobban kitárgyalt Magdaléna-árvíz; egyrészt azért, mert ez a valaha mért legnagyobb vízhozamú, ebből kifolyólag a legmagasabb vízszinttel tetőző árvíz, sok helyen kétszer akkora értékekkel, mint azóta bármikor, másrészt pedig a csapadékhullást követő talajerózióhoz még csak hasonlóról sem tudnak a feljegyzések, 10 méter mély vízmosások keletkeztek és kiterjedt mezőgazdasági területek váltak használhatatlanná, mert a lefolyó víz egyszerűen elhordta a talajtakarót. 

A Vb időjárási helyzet és a Genovai-öböl ciklonkeltetője (forrás)

Korábban a Magdaléna-árvíz hátterében is az úgynevezett 'Vb' (római ötös b) időjárási mintát, azaz egy mediterrán ciklont sejtettek, hasonlót ahhoz, amely 2024-ben a Borisz árvizet okozta, vagy éppen az "évszázad árvizének" nevezett dunai árhullámot Ausztriában, 1954-ben. Sorszámozását Wilhelm van Bebbernek köszönhetjük, aki 1891-ben öt ciklonpályát azonosított, közülük az ötös a legdélebbi. A Vb ciklonpálya az Atlanti-óceántól a Genovai-öblön keresztül az Alpokig húzódik, melyen sarkvidéki eredetű hideg légtömeg, halad délkeleti, keleti, majd északkeleti irányba. Franciaország déli részén átkelve a Földközi-tenger felett egy alacsony légnyomású gócot alakít ki, jellemzően a Genovai-öbölben, vagy a Baleár-szigetek térségében. A földközi-tengeri meleg, nedves légtömegek az alacsony nyomású terület frontján felcsúsznak az északabbra fekvő közép-európai hideg levegőre. A hideg és a párás meleg levegő találkozása jelentős hőmérséklet-kontrasztot okoz, intenzív emelkedő légáramlatok jelennek meg és létrejön egy alacsony nyomású zóna. A nyáron felforrósodó tengervízből származó extrém mennyiségű (a Borisz esetében kb. 35-40 köbkilométer) vízpára több napon keresztül tartó, extrém csapadékhullást okozhat nagy kiterjedésű területen, az Adriától az Alpokon keresztül az Elba és az Odera vízgyűjtőjéig. A hideg levegő miatt az Alpokban a csapadék hó formájában is hullhat, mivel a hóhatár ilyenkor jóval lejjebb húzódik.  

A közép-európai árok (forrás)

Ez volt az eddigi elfogadott elképzelés, azonban a források kritikai átnézése és ezután időjárási analógiák felkutatása után úgy tűnik, hogy a Magdaléna-árvíz által érintett jóval kisebb lehetett, mint amit a Vb ciklonok okoznának, a korábbi elmélettel szemben Kelet-Európát, a Maas vízgyűjtőjét és Frízföldet például valószínűleg nem is érintette. Jürgen Herget német földrajztudós kutatótársaival kirostálta a megbízhatatlan forrásokat és olyan időjárási mintázatokat kerestek, amelyre ráillett a források által leírt, nagy intenzitású, de korlátozott területet érintő csapadékhullás. Számos analógia akadt, de ezek közül egy sem kapcsolódott Vb ciklonpályához, így arra jutottak, hogy az 1342. júliusi árvizet valószínűleg egy másik időjárási jelenség, a közép-európai-árok (Trog Mitteleuropa - TRM) okozta, amely alacsony légnyomásgrádienssel és erőteljes konvektív instabilitással jár. Magyar nyelven is olvasható a kutatás rövid kivonata (sok más hasonló időjárási extremitással) az Osiris által 2024-ben kiadott Klíma és Társadalom Európában — Az Utolsó Ezer Év című könyvben.  

Mária Magdolna nagyjából úgy kerül a történetbe, mint Pilátus a krédóba. A középkori emlékezet egy rendkívüli eseményt nem a naptári nap alapján őrzött meg, hanem a naphoz kapcsolódó ünnepekhez, vagy emléknapokhoz. Mivel az árvíz a legtöbb településen július 22-én tetőzött (a dátum nem feltétlenül egyezik az extrém mennyiségű csapadék hullásának időpontjával), így kapta ez az időjárási és hidrológiai esemény a Magdolna elnevezést, ami azóta is használatban van. 

A Magdaléna-árvizet okozó csapadékzóna helyzete mai országhatárokon belül (Jürgen Herget et al. 2014)

Az extrém csapadékhullás néhány nappal Mária Magdolna előtt kezdődött, vélhetően július 19-én (a 2024-i eseményekkel további párhuzamot lehet vonni, abban a tekintetben, hogy a korabeli feljegyzések szerint extrém hőség és szárazság sújtotta Németország középső területét, hónapokig nem esett csapadék). Frankónia és Türingia, különösen a Majna vízgyűjtő területét körülölelő hegykoszorú, a Frank-Alb, a Vogelsberg, a Rhön és a Türingiai-erdő volt érintett, de az esőzések részben kiterjedtek a Duna, Weser, Fulda, Werra és az Elba folyók mellékvizeinek dimbes-dombos forrásterületére is, Regensburgtól Braunschweigig, valamint Zwickautól (a Majna-menti) Frankfurtig. 

A Magdaléna-árhullám levonulása a Majnán 1342-ben. (forrás)

Mai ésszel elképzelhetetlen pusztítást okozott a kb. négy napon keresztül tartó esőzés. Négyzetméterenként kb. 175 liter csapadék hullott a száraz talajra egy olyan korban, amely a középkori klímaoptimum végeként és a kis jégkorszak kezdeteként szokás említeni. Ekkoriban a kedvező körülmények miatt Európa népessége fokozatosan növekedett, ami újabb és újabb mezőgazdasági területek feltörését tette szükségessé. Ez kiterjedt erdőirtásokkal járt, megnövelve az árvízi kockázatokat. A beszivárogni nem tudó csapadék laterális és vonalas eróziót egyaránt okozott; a felszíni lefolyás árkokat mélyített, miközben a talaj telített felső kb. 20 centis rétegét a víz egyszerűen elmosta, de valószínűleg földcsuszamlásokkal is számolni kell. A szakirodalom a (termő)talajveszteséget 13 milliárd tonnára teszi, ez egy elképzelhetetlenül nagy szám, normál körülmények között körülbelül két évezred alatt hordódna le ekkora anyagmennyiség. Nem csak a lepusztulás, a hordaléklerakódás is tönkretette, eltemette a mélyebben fekvő, ártéri mezőgazdasági területeket, réteket, legelőket és kaszálókat, így egész térségekben szűnt meg a mezőgazdasági művelés egy olyan apokaliptikus tájon, ahol a vízmosások mélysége elérhette a 10 métert, ezek többsége napjainkban is megtalálható Közép-Németország-szerte. 

„Urunk 1342. évében, július 24-én a Weser és a Fulda megáradt, és a víz magassága elérte ennek a kváderkőnek az alsó szélét” 1342-es árvíztábla a Szent Balázs templomon, a Fulda-parti Hannoversch Mündenben. (forrás: wikipedia)

A Majna, Weser, Rajna és Duna folyókon levonuló árhullámra hiba lenne úgy gondolni, mint a 2000-es években Budapesten a Dunán keresztülfolyó árvizekre. Az 1342 júliusában lehordódott talajmennyiség a vele együtt a völgyekbe zúduló szerves anyaggal, törmelékkel és uszadékkal egy rendkívül sűrű zagyárat okozott, aminek egészen biztos szerepe volt a rendkívül magasan tetőző árhullámban. A levonuló vízhozam jelentős része görgetett, lebegtetett hordalék, illetve uszadék lehetett. A fatörzsek, bokrok, épületgerendák eltorlaszolták és lerombolták a korabeli kőhidakat, malmokat, fennakadtak a folyókanyarulatokban, a völgyben lezúdult áradás törmelékkúpokat épített a torkolatoknál, új mederbe kényszerítve a folyókat. Valószínűleg nem igaz az a széles körben elterjedt legenda, hogy ekkoriban Kölnben olyan magasan állt a Rajna vízszintje, hogy a várfal fölött át lehetett csónakázni, de annyi bizonyos, hogy a Magdaléna árvíz olyan helyeken is katasztrofális pusztítást végzett, ahol alig, vagy egyáltalán nem esett csapadék.  

A Magdaléna-árvíz vízhozama közel duplája volt az azt követő legnagyobb árvíznek, ennek ellenére az árvíztáblák magassága között nem tűnhet olyan nagynak a különbség. A háttérben egy egyszerű ok áll, méghozzá az, hogy a folyómedrek paramétereiből kifolyólag a medréből kilépő folyónak minden egységnyi vízszintemelkedéshez jóval nagyobb vízhozamra van szüksége. Függőleges falú edényben másképpen emelkedik a vízszint, mint egy mélytányér keresztmetszet esetén. Így fordulhatott elő, hogy a kétszeres vízhozam nem minden esetben növeli számottevően az árhullám tetőzési szintjét, hiszen a vízhozam nagy része szétterül az ártéren. Ez egyben rávilágít a szűkített, szabályozott, töltések közé szorított folyóvölgyek egyik problémájára. 

Árvíztáblák Frankfurtban az 1868-ban épült Eiserner Steg gyaloghídon. Az 1342-es nyilvánvalóan áthelyezett példány, de magassága megfelel a régi Miklós templomban leírt szintnek. (forrás)

Würzburgban Mária Magdolna napján és másnap rendkívüli felhőszakadás zúdult le, amely annyira felduzzasztotta a Majnát, hogy mindenhol messze kilépett a medréből, elpusztítva a mezőket, szőlőket összedöntve a házakat és lakóikat hajléktalanná téve. A víz haragja a würzburgi hidat és a Majna elérte a székesegyház első kőoszlopát. Ez alapján a Majna 10 méteres magasságban tetőzhetett a püspöki városban. Frankfurtban a régi Miklós templomban (Alte Nikolaikirche) hat láb magasan állt a víz, amelyből vissza lehetett számolni, hogy a mostani frankfurti Majna-vízmércén ez kb. 8 méter magas vízállást jelentene (jelenleg 470 centimétertől van a harmadfokú készültség). Jürgen Herget kollégáival egy korabeli keresztszelvényt rekonstruálva arra jutott, hogy a tetőző vízhozam (LQ) valahol 4300 köbméter lehetett másodpercenként, ami a budapesti viszonyok között egy normálisnál kissé magasabb vízhozamot jelentene, csakhogy Frankfurtban a Majna átlagos vízhozama nem 2000 köbméter másodpercenként, hanem a tizede, mindössze 200 m³/sec. A mainz-i dómban, ahol a Majna a Rajnába torkollik, és amely város kívül esett már a csapadékzónán derékmagasságig állt a víz, úgy, hogy a Rajnán ekkoriban átlagos vízállást valószínűsítenek. A Magdaléna-árvíz ezen kívül komoly károkat okozott a Duna mellett fekvő Regensburgban és a távolabbi Bécsben is. 

A Majna vízgyűjtőn sokfelé találkozni 1342. évi árvíztáblákkal, közös jellemzőjük, hogy ezek magasan a többi fölé emelkednek, figyelmeztetve az emberiséget, hogy bármikor bekövetkezhetnek olyan árvizek, amelyre egyszerűen képtelenség felkészülni. 

Ajánlott irodalom: 

Jürgen Herget et al.: The millennium flood of July 1342 revisited, 2014 (link)

Rólam talán már közismert, hogy – ahogy a MAPIRE projektben nyilvánosság elé is került – nagyon szívesen foglalkozom régi térképek georeferálásával, vagyis a maiakra (pl. Google Earth, OpenStreetMap) illesztésével. Az Arcanum Adatbázis Kft. által menedzselt szolgáltatásban, a motorháztető alatt persze olyan eljárásokat is alkalmazunk, amelyek ezt akkor is hatékonyan megvalósítják, ha az eredeti térkép felméréséről és térképi vetületéről (megrajzolási módjáról) nem sokat tudunk. Ezzel együtt, az igazi sikerélmény az, amikor ez utóbbit is sikerül felderíteni, és az eredmény ezen alapul.

Másfél hónapja már írtam a Schmitt-féle térképről, amely a napóleoni háborúk első „szünetében” készült a mai Németország déli részéről, továbbá Salzburgról, Vorarlbergről és néhány szomszédos területről. Akkor leírtam, hogy a frankfurti BKG-nál (Bundesamt für Kartographie und Geodäsie) dolgozó Kiss Eszter kolléganőmmel hogyan fejtettük meg a térkép vetületét és elkészítési módját. Már akkor írtam egy térképvázlatról, amelyet nagy szerencsével találtunk meg az osztrák Állami Levéltár bécsi Hadilevéltárában. Ezen a vázlaton (kép itt alább) egyszerre szerepelnek a Schmitt-féle térkép szelvényhatárai és a koordináta-rendszer tengelyei, amelyből a párizsi kezdőpontú Cassini-vetület azonosítható volt.