"Furcsa ember ez a zalaegerszegi plébános!"

(Bárdossy László, miniszterelnök)

Kétségkívül a revízió egyik legfurcsább párbeszéde Pehm József és Bárdossy László között zajlott le 1941. június 17-én, amikor a későbbi esztergomi érsek távoztában nemes egyszerűséggel rávágta a miniszterelnökre az ajtót majd elviharzott, miután az kijelentette, hogy a Muraközben nem élnek magyarok. De hol is van ez a Muraköz, és mit keresett ezzel kapcsolatban a Sándor palotában a felbőszült zalaegerszegi plébános?

A Muraköz visszaszerzésében elévülhetetlen érdemeket szerző, a Vas vármegyei Csehimindszenten született Pehm Józseffel először egy svéd lakótelepen találkoztam Malmö, Rosenborg nevű városrészében, ahol az erdélyi Csíkszeredából 1944-ben elmenekült 90 év feletti nemesasszony kölcsönadta Maróthy-Meizler Károly: Az Ismeretlen Mindszenty c. Buenos Airesben 1958-ban kiadott könyvét (a nyilas szerző kötete erős forráskritikával olvasandó). Nyilvánvaló, hogy hasonló történeteket 1958-ban csak emigrációban lehetett kiadni. Magyarországon ekkoriban komoly retorzió érhette azokat, akik egy lapon említették Mindszentyt és Trianon revízióját. A zalaegerszegi plébános és a Muraköz kapcsolata már csak azért is érdekes Trianon 99. évfordulóján, mert átértékeli az "igazságos" határvonal fogalmát, amely a Muraköz esetében ténylegesen és jelentősen eltért az "etnikai" határtól. 

Mindszenty József, Magyarország utolsó hercegprímása

Kevéssé ismert, hogy Horvátország (Varasd vármegye) és Magyarország (Zala vm.) 1918 előtt is késhegyig menő vitákat folytatott a nyugati határszélen elterülő Muraköz hovatartozásáért. A vita már a Zágrábi püspökség megalapítása, azaz 1093 óta fennáll, Szent László király ugyanis a Zala vármegye részét képező Muraközt Szlavóniával együtt a zágrábi püspök joghatósága alá rendelte. Közigazgatásilag a Muraköz néhány rövid intermezzótól eltekintve közigazgatásilag ezer éven keresztül Magyarországhoz, azon belül is Zala vármegyéhez tartozott. Ilyen rövid intermezzóról tudomásunk van a XV. századból, amikor 1464-től 10 éven keresztül Varasd vármegyéhez tartozott, majd 1495-től ismét Szlavóniához számították. 1785-1790 között II. József uralkodása alatt ismét Horvátországhoz csatolták, majd ez megismétlődött 1849 októberében, amikor a Jelašić által önkényesen elfoglalt területet nem a Soproni Kerülethez osztották be, hanem Varasd vármegyéhez csatolták. A muraközi horvát lakosság azonban mozgalmat indított a visszacsatolás érdekében, ellenük hovatovább katonaságot kellett bevetni. Később Bécsben elismerték a magyar igény jogosságát, és 1860. januárjában a Muraközt visszacsatolták Zalához, de Varasd vm. ezután is igényelte az etnikai határok visszaállítását. 

A Muraköz közigazgatási beosztása 1910.

A Muraköz lakossága ha magyar nyelvű is volt a középkor végén a török által generált népvándorlás nyomán sokan elvándoroltak északra, biztonságosabb helyre. Helyükre kaj nyelvjárást beszélő horvátok érkeztek. A terület Nagykanizsa eleste után majdnem száz éven keresztül volt hol megmerevedett frontvonal, hol pedig átjáróház a török seregek számára Stájerországba. A Mura és a Dráva folyók közét a Zrínyi család birtokolta Csáktornya székhellyel, akiknek komoly szerepe volt a térség védelmi harcaiban. Szinte teljes jövedelmük elment az erődítési munkálatokra, valamint a hadsereg fenntartására. Ugyancsak a Muraközben állt a hírhedt krusaneci erdő, ahol 1664-ben egy vaddisznó tett pontot az egyik legnagyobb korabeli magyar hadvezér és költő életének végére. Ezt az erdőt ma már hiába keresnénk; 1980 óta a felduzzasztott Dráva hullámzik a helyén. A Zrínyi Miklós sebesülése helyén 1724-ben emelt emlékoszlopot szerencsére megmentették és bevitték a közeli Zrínyifalvára (Gornji Kuršanec). 

A krusaneci erdőben állt Zrínyi emlék ma egy víztározó mélyén pihenne

Annak ellenére, hogy a Muraköz nevét a Mura folyótól kapta, a legnagyobb folyója a Dráva, amely a történelmi Magyarország déli határát jelölte közel ezer éven át. A két határfolyó egy Őrtilosnál nyíló ollóként fogja közre a 750 négyzetkilométeres területet. Ráckanizsa és Drávamagyaród közötti nyugati határa egy dombvidéken keresztül halad, ott, ahol a Dráva és a Mura közti távolság újra megrövidül. Csáktornyától keletre a Muraköz jellemzően síkvidék, míg attól nyugatra átmegy egy völgyekkel sűrűn tagolt dombvidékbe, amely a két folyó között nyugat felé fokozatosan emelkedik az Alpok magasságába. A muraközi dombvidék ezt az emelkedést éppenhogy elkezdi, legmagasabb pontja mindössze 345 méter. A domborzat hatással van a terület településhálózatára is. A keleti, síkvidék jellegű perlaki járás jellemzően egymástól távolabb álló, nagyobb népességű elkülönülő nagyközségekből áll. Perlakon 1910-ben még többen éltek mint Csáktornyán, annak ellenére, hogy az előbbit elkerülte a vasút, az utóbbi pedig vasúti csomóponttá fejlődött. Csáktornyától nyugatra az aprófalvak jellemzőek, ezek többnyire el sem határolhatók egymástól, szorosan összeépültek a völgyekben, jellemzően egy út szélén álló két sor házból állnak. Nevük többnyire a -hegy utótagra végződött, már amikor a magyar volt a hivatalos nyelv.

A Muraköz nemzetiségei, anyanyelv alapján, 1910-ben (kék: horvát, piros: magyar)

A Dráva, mint határfolyó több szempontból is különleges. Légrád és az Eszék alatti torkolata között, azaz gyakorlatilag végig a déli magyar határon szabályozatlan. Ebből következően a folyó medre nem állandó, saját felhalmozott üledékéből felhalmozott árterén viszonylag szabadon vándorol. A határvonal ezzel a változással a középkorban sem és manapság sem tart lépést. Ez pedig érdekes eltérésekhez vezetett, többnyire Horvátország javára. Bizonyos mederváltozások miatt került két muraközi falu Varasd vármegyéhez (lásd következő kép) és Zsdála-Répás-Gola környéke Belovár-Kőrös vármegyéhez. 

A Dráván átnyúló Varasd vármegye: Sandorovec és Novo Selo

Előfordult az is, hogy a Dráva az ellenkező irányba vándorolt. Legkésőbb 1710-re, a Dráva mederváltozásai miatt került át a jobb partra az eredetileg muraközi Légrád település, a Zrínyiek alámosott várával együtt. Kakukktojás volt abból a szempontból is, hogy Zala vármegye nagykanizsai járásához tartozott, miközben az összes többi muraközi falu a perlaki, vagy a csáktornyai járáshoz tartozott. Légrád volt az egyetlen Magyarországhoz tartozó település, amely a Dráva jobb partján feküdt. Sőt, abban is egyedülálló volt, hogy területe a Muraközre, a Mura balpartjára és a Dráva jobbpartjára is kiterjedt. 1910-ben lakóinak harmada magyarnak vallotta magát (940 fő), ezzel Csáktornya után a tágabb Muraköz második legnagyobb magyar népességű települése volt. 

Légrád, Magyarország egyetlen Dráván túli települése (mapire.eu)

Röviden érdemes szót ejteni a Muraköz etnikai összetételéről, hiszen 1941-ben ez volt a fő vitapont Pehm József és a miniszterelnök között. 1910-ben, az utolsó előtti muraközi magyar népszámlálás szerint 90 ezer fő élt a területen, ebből 6800 magyar-, 83 ezer pedig horvát anyanyelvűnek vallotta magát. Túlnyomó többségük római katolikus volt. Az egyetlen magyar többségű település Csáktornya volt, ahol a magyarok száma mindössze 29 fővel haladta meg a horvátokét. Az etnikai viszonyokról az is sokat elárul, hogy 104 település közül mindössze három faluban (Muranyírád, Stridóvár, Tündérlak) élt 40% körüli magyar anyanyelvű népesség. A perlaki járásban egyedül Perlakon élt 10% magyar, más településen arányuk alig érte el az 1-2%-ot. 

Ezen adatok ismeretében nem csodálkozhatunk rajta, hogy a szerb hadsereg 1919 augusztusában megszállta a Muraközt és Zala és Vas vármegye szlovén-lakta területeit, majd a trianoni szerződés szentesítette ezt az állapotot. 

A Szerb-Horvát-Szlovén királyság, majd 1929-től Jugoszlávia számos közigazgatási változáson ment keresztül 1920-1941 között. Jugoszlávia szerette volna felszámolni az államalkotó nemzetiségek nacionalizmusát, elsősorban a szerb-horvát rivalizálást. Ennek érdekében a királyi diktatúra próbálta felülírni a belső etnikai és történelmi határokat. Ez érintette a Muraközt is; 1920-1922 között a Horvát-Szlavón tartományhoz tartozott, 1922-1929 között a Maribori oblaszthoz, 1929-1939-ig a Szávai bánsághoz, 1939-1941-ig pedig a Szávai és Tengermelléki bánságból összevont Horvát bánsághoz, ez utóbbi már a II. világháború alatti független (és alaposan felhizlalt) horvát állam elődjének tekinthető. 1941. április 10-én, amikor Zágrábban kinyilvánították Horvátország függetlenségét úgy tűnt a Muraköz is az újonnan megalakuló állam része lesz. Feltehetően erre számítottak Budapesten is, azonban Zalaegerszegen másképpen gondolkodtak. 

1941. április 11-én a magyar hadsereg megindult, hogy Jugoszlávia széthullása után megszállja és visszaszerezze a Bácskát, a Drávaközt. A mai Szlovéniához tartozó Muravidéket harc nélkül szállta meg a magyar katonaság április 16-án. Korábban két vármegye osztozott a Muravidéken; a Muraszombat központú nyugati rész Vas, míg az Alsólendva központú keleti rész Zala vármegyéhez tért vissza. A Muraközi eseményeket Balogh Margit kétkötetes Mindszenty monográfiája részletesen tárgyalja (a dőltbetűs idézetek a könyvéből származnak). 

Zala vármegyében a politika meglepően gyorsan reagált az eseményekre, annak ellenére, hogy a dinasztiahű, legitimista meggyőződésű Pehm József plébános és a református Teleki Béla főispán majdhogynem ellenséges viszonyban voltak egymással. Már április 12-én rendőröket küldtek ki inkognitóban a Muraközi horvát közhangulat felmérésére. Két nappal később a főispán és az alispán Pehm Józsefet bízták meg a Muraköz visszaszerzésére irányuló törekvések koordinálásával. Pehm József munkája nem minden esetben állt összhangban azzal, amit manapság egy plébános  feladatkörének vélhetünk:

• Április közepétől szabadcsapatok szervezésében vett részt; a helyi lakosokból szervezett 200-300 fő a horvát közigazgatást zaklatta, valamint próbálta védelmezni a magyar lakosságot a horvát túlkapásoktól. 
• 1941. április 27-én tábori misét szervezett Csáktornyán (ehhez nem kellett a zágrábi püspök engedélye), ezt követően helyi magyarok az összegyűlt 4000 ember előtt kimondták a Muraköz visszatérését Magyarországhoz. A proklamációt aztán elküldték nyomtatásban Horthy Miklósnak, Mussolininek, sőt még Adolf Hitlernek is. 
• Kilincselt a Magyar Revíziós Ligánál, akik elküldték azzal, hogy nem tudnak segíteni...
• Május 8-án Zala vármegye 12 ezer muraközi aláírással ellátott hűségnyilatkozatot továbbított a kormányzónak, kérve, hogy tegyen meg mindent a visszacsatolás érdekében. (Ekkoriban a Muraköz magyar lakossága 1000-2000 fő lehetett és a horvát közigazgatás még a helyén volt)
• Május 16-án Pehm József felkereste Horthy Miklóst a Muraköz ügyében, de "Horthy-t nem érdekli ez az ügy, a futurista festészetről beszélt". Másnap a kormány értesítette a zalai főispánt, hogy ne dolgozzanak ezen az ügyön.
• Május 28-án Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel tárgyalt és a Muraközi magyarság arányáról vitatkoztak. 
• Június 17-én Bárdossy miniszterelnökkel találkozott és ott hangzott el a bevezetőben már ismertetett, feszült párbeszéd. 
• Június 27-én egy zalaegerszegi gyűlésen ismételten kérték a kormányt, hogy vegye birtokba a Muraközt. 
• Július 5-én a belügyminiszter kérése ellenére megtartott rendkívüli vármegyei közgyűlésen szólalt fel és érvelt a Muraköz de facto visszacsatolása mellett: "A Muraközt a vármegye integráns részének tartja és arról soha le nem mond".

Felülbélyegzett Jugoszlávia 1941: Horvátország- Muraköz (forrás)

1941 nyarára a külpolitikai helyzet is megváltozott és a miniszterelnök római tárgyalásai során sikerült elérnie, hogy a Muraköz visszatérhetett Magyarországhoz. Magyarország legutolsó területi gyarapodása volt ez. Jóval a Szovjetunió megtámadása után, 1941. július 9-én vezették be a magyar katonai közigazgatást. 

A Magyarország által visszafoglalt 11 601 km² délvidéki területnek 1,145 millió lakosa volt, ebből 301 000 magyar, 243 000 szerb, 220 000 horvát, 197 000 német, 80 000 szlovák, 15 000 ruszin és 15 000 zsidó. Az 1941-es népszámlálás 142 ezer főt számolt a Zala megyéhez visszatért területeken, amelyben benne volt a Muravidék keleti szeglete, az alsólendvai járás is — szlovén lakosságával együtt. Az 1941-es népszámlálás egyaránt feltüntette a nemzetiségi és anyanyelvi adatokat és ez meglehetősen érdekes eredményhez vezetett. Anyanyelv szerint  a Zala megyéhez visszatért területeken 18 767 magyar élt (elsősorban Alsólendván és környékén), 97 800 horvát és 24 500 szlovén mellett. Ez nagyjából megfelel a valóságnak. A nemzetiségi adatok azonban ettől drasztikusan eltértek: 127 838 fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 1433 horvátnak és 12 011 szlovénnek. Felmerülhet a kérés, hogy ez utóbbi rubrikát a lakosság valóban önkéntesen töltötte ki, vagy ők tényleg a Hungarus-tudat nemzetfelfogása szerint, a magyar nemzet horvát nyelvű részeként tekintettek-e magukra. Utóbbi esetben véleményük tökéletesen egyezett volna Pehm József apátplébános nemzetről vallott elképzelésével, amelyhez élete végéig ragaszkodott.

Bevonulás Alsólendvára 1941. április 16. (fortepan #57467)

Utóbbi szempont szerint a Muraköz visszacsatolása jogos aktus volt, és a létrejövő új határvonalat "igazságosnak" tekinthetjük. Ez természetesen szemben áll az etnikai határ fogalmával és nem is fedheti azt le teljesen. Az 1938-1941 közötti országgyarapodások közül mindössze egyetlen, az első bécsi döntés patikamérlegen kimért határvonala felelt meg nagyjából az etnikai határ kritériumának. Az összes későbbi határmódosítás fokozatosan egyre nagyobb számú nem-magyar etnikumot hozott a határon belülre. Ez tetőzött a Muraköz visszacsatolásában, ahol a magyar lakosság aránya már a 2%-ot sem érte el. 

Hogy ebben mekkora szerepe volt tulajdonképpen Pehm Józsefnek? Valószínűleg kevesebb annál, mint amit Maróthy-Meizler állít, minthogy ez kizárólag az ő érdeme volt. De annyi bizonyos, hogy a Zala vármegyei vezetéssel egyetértésben végzett munkája nélkül nem került volna sor a Muraköz 1941. december 16-án törvényerőre emelkedett visszacsatolásnak. 

Az etnikai viszonyok ismeretében nem véletlen, hogy 1945 után ismét (immár a kommunista) Jugoszlávia része lett a Muraköz, de ekkor Pehm József már Mindszenty József néven messze került Zalaegerszegről. Az integer magyar állam eszméjét ezután sem tagadta meg, Trianon országcsonkító hatása és annak igazságtalansága mindvégig elkísérte gondolataiban, megnyilvánulásaiban a mártírsorsú főpapot.