Az afrikai partoktól alig 100 kilométerre fekvő, mégis az Európai Unió (illetve természetesen Spanyolország) részét képző szigetcsoportot, a Kanári-szigeteket tartották már Atlantisz maradványainak, a világ végének (másfelől nézve a kezdetének), illetve időnként találkozhatunk szigetcsoport a csendes-óceáni Hawaii-szigetekhez való hasonlításával is. Erre nemcsak a nemzetközi turizmusban betöltött szerepe miatt szolgál rá, hanem azért is, mert az óceán fenekéről nagy szintkülönbséggel kiemelkedő vulkanikus eredetű és különleges éghajlatú szigetcsoportról van szó - amelynek keletkezésével kapcsolatban eddig majdnemhogy több a kérdés, mint a válasz.

Kezdésként - a Mount Everest keletkezését taglaló írásunkhoz hasonlóan - tegyük helyre a szigetcsoport elnevezésének kérdését: a szigetek nem a kanárimadarakról kapták a nevüket, valójában az itt (is) őshonos madarakat nevezték el a szigetekről, melyek mai neve a késő római kortól használatos "Kutyák szigete" (Canariae insulae) elnevezésből eredeztethető. A "kutyák" eredete vitatott, egyesek szerint valóban a szigeten élő négylábúakról van szó, mások szerint a latinul tengeri kutyának nevezett fókafaj lehet a névadó. A szigetcsoport ugyanakkor már a rómaiakat megelőzően is ismert volt a földközi-tengeri népek előtt: a föníciaiak (karthágóiak) és a görögök is felkeresték a szigeteket, amelyet időszámításunk kezdetén "Szerencsés- vagy Boldog-szigetekként" emlegettek kedvező éghajlatuk miatt. A szigetek ókori kultúrtörténetével kapcsolatban számos érdekességre bukkanhatunk. Egyrészt a korabeli római források nem szólnak semmit a szigetek esetleges lakosságáról, illetve ebből a korból csak a szigetek egy részéről találtak állandó lakosságra utaló régészeti leleteket. Ugyanakkor az ókori források megemlítik, hogy a szigeteken néhol romokra lehet bukkanni, ami természetesen igencsak megmozgatta a kortársak fantáziáját, elsősorban abba az irányba, hogy a szigetek lehetnek Atlantisz maradványai.

A Kanári-szigetek és egyben Spanyolország legmagasabb hegycsúcsa, az épp havas Teide - (forrás)

A szigeteknek van még egy ókorból eredeztethető tudománytörténeti sajátossága is: amikor a 2. században élt alexandriai térképész, Klaudiosz Ptolemaiosz megalkotta az akkor ismert világ térképét, koordinátarendszerét célszerűnek látta az akkor ismert legnyugatibb ponthoz igazítani: ez pedig nem volt más, mint a Kanári-szigetek legnyugatibb szigete: Ferro (mai nevén el Hierro). Tehát a kezdő szélességi fok (meridián) a szigeten áthaladó volt. Ezt a 17. században a franciák felelevenítették (mivel a ferrói kezdő meridián nagyjából 20 fokra volt nyugatra Párizstól, ami elég kényelmessé tette használatát), és rajtuk keresztül elterjedt egész Európában (kivéve persze Nagy-Britanniát). A legtöbb európai térkép a 19. század második feléig "Ferrótól keletre/nyugatra" számolta a földrajzi hosszúságot, a Monarchia katonai térképei pedig egészen az állam összeomlásáig használták ezt a rendszert (igaz a vége felé már a Greenwichtől számolt értékek is feltűntek).

De hogy kerültek az Atlanti-óceánba a szigetek? A megfejtéshez közelebb visz az alábbi térkép, mely a szigetcsoport szigeteinek korát (egész pontosan a tengerfelszín fölé emelkedésének idejét), valamint a környező óceán mélységét ábrázolja:

A Kanári-szigetek kora (milló években) és a környező óceán mélysége - (forrás)

A kor árulkodó, a szigetek nagyjából északkelet felől délnyugat felé haladva fiatalodnak. A térképen nem látszik, de az óceáni aljzaton  El Hierrótól délnyugatra jópár kisebb (részben inaktív) vulkáni csúcs található, közülük a legfejlettebb (és jelenleg is aktív), Las Hijas csoport már csak 300 méterre van a tenger felszínétől. Mindez a hasonló szigetcsoportokhoz hasonlóan arra utal, hogy a Kanári-szigetek egy "forró pont" felett keletkeztek. A forró pont gyakorlatilag egy sok millió évig viszonylag állandó helyzetű, a földköpenyből kiinduló "feláramlást" jelent, mely fölött a kőzetlemez elmozdul, és így a forró ponttal együtt járó vulkáni tevékenység a lemezmozgással ellentétes irányban fiatalodó "nyomokat" (hegységeket, szigeteket) hagy. Hasonló jelenség tapasztalható a Hawaii-szigetek esetében is:

A Hawaii "forró pont" működése - (forrás)

A "forró pont" feletti vulkánosság jelei első ránézésre tehát stimmelnek a Kanári-szigetek esetében is: a szigetek fiatalodása a lemezmozgással (azaz az Atlanti-óceán kinyílásával) ellentétes irányban, döntően szilícium-dioxidban szegény, bazaltos vulkánosság, ami a kőzetlemezek ütközési/alábukási zónáitól távoli területeket jellemzi, illetve ebből kifolyólag nagy méretű pajzsvulkánok létrejötte. Ugyanakkor van néhány zavaró tényező is: egyrészt a "forró pont" egyéb jeleit (hőmérsékleti anomáliák, az anyagfeláramlás miatti szerkezeti felboltozódások), nem vagy csak nagyon mérsékelten sikerült detektálni a Kanári-szigetek esetében. Ugyanakkor gyanúra ad okot, hogy a szigetek csapásiránya nagyjából hasonló, mint a nem túl messze található Atlasz-hegység nyugati vonulataié, azaz kézenfekvő lenne a feltételezés, hogy a vulkánosság a hegységképződés nyomán keletkező törésvonal(ak) mentén zajlott le. Ezzel az elmélettel csak az a gond, hogy ezt a bizonyos törésvonalat mindeddig nem sikerült megtalálni. Számos egyéb elmélet is napvilágot látott a keletkezéssel kapcsolatban, jelenleg a legkevésbé kockázatosnak (legnehezebben megcáfolhatónak) a felmerült elméletek "keveréke" tekinthető, azaz a köpenyfeláramlások mellett a szigetek kialakulásában a tektonikus folyamatokkal járó feszültségek, lemezdarab elmozdulások illetve a keletkező törésvonalak is szerepet játszhattak. Hasonló a helyzet a viszonylag közeli, de jóval fiatalabb Azori-szigetek és Madeira esetében - igaz előbbiek már igen közel vannak a Közép-atlanti hátsághoz.

Hogy jobban érthessük, miről is van szó, érdemes egy kicsit jobban végigmenni a szigetek feltételezett keletkezéstörténetén. A szigetek a jurában az Atlanti óceán kinyílásával keletkezett körülbelül 130-150 millió éves óceáni kőzetlemezen nyugszanak, tehát egy igen idős, alapvetően konszolidált (és sűrű) lemezdarabon, melyet nyugaton jelenleg 3-4 kilométeres, keleten mintegy 500-1500 méteres vízréteg borít. A vulkánosság kezdetére különböző elméletek léteznek. Közös pontjuk, hogy minderre a mai Fuerteventura szigeténél került sor (természetesen ekkor még mélyen a tengerszint alatt), de egyesek 70 millió évvel ezelőttre, mások "csak" 30 millió évvel ezelőttre teszik az első vulkáni működést. Az első sziget, a már említett Fuerteventura mintegy  20 millió évvel ezelőtt bukkant a tenger felszínére, majd ezt követően körülbelül 10 millió éven keresztül jellemzően nyugati irányban újabb és újabb pajzsvulkánok bukkantak a felszínre és nőttek egyre magasabbra. Ezt követően viszont vélhetően módosult a vulkáni tevékenység intenzitása: nem képződtek újabb szigetek, és a pajzsvulkánok további (nagyjából 3-5 millió évvel ezelőttig tartó) további növekedésével eróziójuk is egyre előrehaladottabb lett: gigantikus (nagyrészt tenger alatti) földcsuszamlások kezdték átrendezni a vulkáni anyagot és természetesen a külső erők is komoly lepusztító tevékenységet végeztek. A "rövidebb" (szigetenként különböző időtartamú és időpontú) szünetet követően viszont az elmúlt időszakban újabb vulkános fázis volt tapasztalható: 1-2 millió évvel ezelőtt felszínre bukkant La Palma és El Hierro pajzsvulkánja, illetve a pusztulóban lévő pajzsvulkánokon is újabb (a korábbinál kisebb léptékű) vulkáni tevékenység kezdődött. A Kanári-szigetek tagjai jelenleg tehát felszínfejlődésük alapján alapvetően három típusra oszthatóak:

- Pajzsvulkáni fázis (az eredeti pajzsvulkán kialakulása folyamatban van): La Palma, El Hierro

- Eróziós fázis (a pajzsvulkán már nem aktív, lepusztulása folyamatban van): La Gomera

- Poszteróziós fázis (a részben lepusztult pajzsvulkánon újabb vulkánosság tapasztalható: (Gran Canaria, Tenerife, Lanzzarore és Fuerteventura)

Szintén figyelemreméltó a vulkáni szigetek tömegének és magasságának alakulása. A legkorábban létrejött  szigetek viszonylag sekély tengerben jöttek létre és nem is túl magasak, ellenben a később létrejött középső és nyugati szigetek alapja a közel négy kilométeres mélységben nyugszik, és igen magasra is emelkednek a tengerszint fölé. Ezáltal a Kanári-szigetek egyes tagjai Földünk legmagasabb hegyei közé tartoznak, ha az óceánfenéktől számítjuk őket: Tenerife legmagasabb pontja, a Teide 7500 méterrel magasodik az óceáni aljzat fölé. Ezzel kapcsolatban viszont a kutatók egy további furcsaságra bukkantak: a roppant méretű hegyek a hasonló képződményekkel ellentétben alig süllyedtek meg - vélhetően a viszonylag idős és konszolidált kőzetlemez miatt.

A Kanári-szigetek tagjainak valós, tengerfenék feletti méretét próbálja érzékeltetni az ábra - (forrás) 

Tehát annyit biztosan tudunk, hogy a vulkánosság több fázisban zajlódott le, középső (5-15 millió évvel ezelőtti) és legújabb (1-2 millió évvel ezelőtt kezdődött) fázisuk pedig igen nagy méretű vulkáni szigeteket hozott létre. A szigetek létrejöttének sorrendje megfelel a feltételezett forró pont felett mozgó kőzetlemez haladási irányának. A más szigetívekhez képet igen hosszan elhúzódó és szakaszos működést valószínűleg az okozhatja, hogy a vulkáni anyag forrása egy "kihűlőben" lévő "forró pont" maradéka, ahonnan az óceánfenék szerkezeti gyengeségei, törésvonalai mentén tud felszínre jutni a vulkáni anyag. Ez megmagyarázhatja a viszonylag alacsony hőmérsékleti anomáliát és a felboltozódás hiányát is. A régebbi szigeteken kiújuló vulkáni tevékenység keretében helyenként már valamivel magasabb szilícium-dioxid tartalmú magma kerül a felszínre, mivel a kisebb intenzitású vulkánosság során nagyobb részben kerülhet az óceáni kőzetlemez egyébként szintén "bazaltos" anyaga a magmába - így számos esetben már kisebb vulkáni kúpok is keletkeztek a lepusztulóban lévő pajzsvulkánokon.

Vulkáni táj - a Timanfaya Nemzeti Park Lanzarote szigetén - (forrás)

Nézzük, milyen érdekességeket kínál az egyes szigetek természetföldrajza - a teljesség igénye nélkül. A két legidősebb sziget, Lanzarote és Fuerteventura viszonylag közel fekszenek Afrikához (azaz a Szaharához), ezért őket kevésbé érik az óceán nedves légtömegei, éghajlatuk ezért jellemzően száraz, félsivatagi. Igaz a legtöbb esetben a Szaharából származó forró légtömegek sem érik el a szigeteket (javarészt a hideg kanári-áramlás hatása miatt), úgyhogy az időjárás jellemzően itt is igen kellemes (Fuertaventurát az "Örök tavasz szigeteként" szokták emlegetni, ami nem épp előnytelen a Floridával nagyjából egy szélességen fekvő szigetek turisztikai vonzereje szempontjából, A vulkánilag legkevésbé aktív Fuerteventura esetében mindezt még fokozza, hogy a Szaharához legközelebbi szigetnek közel 50 km-es fehér homokos partszakasza van.

Gejzír a Timanfaya Nemzeti Parkban - (forrás)

A szintén szubtrópusi sivatagi éghajlatú Lanzarote egy kicsit más jellegű látnivalókkal szolgál - a sziget középső részét ugyanis  a "Kanári-szigetek Yellowstone-ja" a Timanfaya nemzeti park foglalja el jópár alacsony vulkáni kúppal, gejzírrel. jelenleg csak a névadó vulkáni csúcs aktív, de 18. századi komoly vulkáni kitörések nyomán még mindig masszív a területen a geotermikus gradiens alakulása. Egyes helyeken 10-15 méteres mélységben már akár 600 fokos hőmérsékletet is lehet mérni. 

A Google Maps térképén jól láthatóak a Timanfaya Nemzeti Park lineárisan rendeződő, hasadékok mentén keletkezett vulkáni kúpjai

Még több érdekességet kínál a két legnépesebb sziget, Tenerife és Gran Canaria. Utóbbit egyesek a világ legjobb klímájú helyének tartják, mások egyszerűen csak "miniatűr kontinensként" hivatkoznak rá, igen nagyfokú természeti változatossága miatt. A mindössze 40 km átmérőjű sziget központi részén csaknem 2 kilométeres magasságba nyúló csúcsot övezői dús erdőségektől nem messze már klasszikus dűnés homoksivatagot találhatunk. A meglehetősen tagolt sziget éghajlati szempontból is nagyon változatos - bár a partvidéken és a déli oldalon nem esik évente több eső 150 mm-nél, a magasabb központi régiókban jóval több a csapadék. Mivel a majdnem kör alakú sziget völgyei a partvonalra közel merőlegesek, a jellemzően uralkodó északnyugatias szelekkel más-más szöget zárnak be, ami szinte mindegyikben önálló mikroklímát hozott létre.

Gran Canaria legmagasabb pontja, a Pico de las Nieves - (forrás)

Ez a sokszínűség (és az igen szabályos alak) annak köszönhető, hogy Gran Canaria szinte a tökéletes példája a tankönyvi értelemben vett pajzsvulkánnak, Az eredetileg tenger alatti hasadékvulkánként  induló sziget fő tömege 14-9 millió évvel ezelőtt keletkezett, majd ezt követően még két nagyobb működési fázis gyarapította a sziget tömegét, melyek között erőteljes lepusztulási folyamatok domináltak - az utolsó vulkáni működésre körülbelül 3500 éve került sor. Ez magyarázza a sziget igen erőteljes tagoltságát sokszínűségét. Gran Canaria egyébként vulkáni szempontból is az egyik legsokszínűbb sziget, itt ugyanis — vélhetően a tengervíz fokozottabb jelenléte miatt —időnként robbanásos kitörésekre is sor került, illetve a szigetcsoportra kevéssé jellemző módon a sziget a vulkáni anyag felhalmozódásával/lepusztulásával összhangban többször is megsüllyedt/megemelkedett.

Pár kilométerrel arrébb már a maspalomasi dűnék között járhatunk - (forrás)

Még érdekesebb a legnagyobb, legnépesebb és legmagasabb sziget, Tenerife. A sziget háromszögalakját annak köszönheti, hogy eredetileg három, ma a háromszög csúcsait képző hasadékvulkáni eredetű sziget "összenövéséből" keletkezett mintegy 3 millió éve.

Tenerife keletkezése - (forrás)

Az "összecementáló anyag" pedig nem volt más, mint a Földünk 3. legmagasabb vulkánja, a Teide (illetve elődje a Los Canadas) masszívuma, a számos vulkáni és lepusztulási periódus, illetve a jelentős szintkülönbségek igen eltérő jellegű tájakat alakítottak ki a viszonylag kisméretű szigeten.

Az erősen erodált Anaga-masszívum Tenerifén - (forrás)

A sziget legidősebb részei a három csúcsán található masszívumok, melyek igen erősen erodáltak: mély völgyekkel, és helyenként igen látványos sziklafalakkal rendelkezik, mind az északkeleti Anaga-masszívum, mind az északnyugati Teno masszívum (a sziget legidősebb része), mely nyugat felől az Óriások szikláival fogadja a látogatót. A déli Adeje masszívum már kevésbé látványos nagyfokú lepusztultsága miatt. Ezen az alapon ül a Teide 3718 méter magas vulkáni masszívuma, ami tulajdonképpen egy 17 kilométer hosszú kráterben (a Los Canadas kalderában) helyet foglaló vulkáni kúp. A sziget ma képét meghatározza két gigantikus, mintegy 800.000 évvel ezelőtti földcsuszamlás, amelyek létrehozták az Orotava és a Güimar völgyeket.

A kép közepén és jobb oldalán a Güimar völgy és az azt létrehozó óriási földcsuszamlás nyomai. A bal felső sarokban látható az Orotava völgyet létrehozó leszakadás

A sziget változatossága és tagoltsága itt is igen különböző jellegű és klímájú tájakat hozott létre egymáshoz igen közel. Tenerifét is az "örök tavasz szigetének" szokták nevezni - tengerszinten. A nyár jellemzően nem forróbb 28 fokosnál, és télen sem nagyon süllyed a hőmérséklet 18 fok alá, ugyanakkor télen a tengerparton napozóktól légvonalban alig 8 kilométerre már havasak a Teide lejtői. A több csapadékot (körülbelül 200-250 millimétert) kapó északnyugati lejtőkön mediterrán klíma uralkodik, a beépítetlen részeket kertek, szőlők valamint fenyőerdők borítják, melyek közé egyes völgyekben a korábbi szubtrópusi erdők maradványai ékelődnek. A szárazabb délen, délkeleten már szubtrópusi száraz éghajlattal találkozhatunk (illetve a turistáknak igen vonzó homokos tengerpartokkal), a táj helyenként pedig kifejezetten sivatagos. Ugyanakkor ez még korántsem a teljes felhozatal: a szigetnek ütköző és szükségszerűen felemelkedő légtömegek gyakran képeznek felhőréteget a 600-1800 m közötti magasságban, és mivel a sziget északkeleti részén (La Laguna környékén) lévő nyereg pont ebbe a magasságtartományba esik, itt igen gyakori a köd, és az éves csapadékmennyiség meghaladja az 500 millimétert. (Némileg balszerencsés módon pont ide építették a sziget első repülőterét - a ködnek komoly szerepe volt abban, hogy pont itt következett be a történelem legtöbb halálos áldozatát követelő repülőgépszerencsétlensége. Meg még jópár "kisebb" légikatasztrófa.)

Tenerife északnyugati részén található az EU leghosszabb lávaalagútja, a Cueva del Viento - (forrás)

A viszonylag kicsiny La Gomera szigete is klasszikus pajzsvulkán,  szokatlanul meredek hegyoldalai az erőteljes és hosszantartó erózió miatt igen tagolt, a meredeksége miatt pedig meglehetősen csapadékos erdőkkel borított, 1487 méter magasságig emelkedő központi része. La Gomera a szigetek vulkánilag legkevésbé aktív tagja, felszínét már hosszú ideje csak a külső erők formálják.

La Gomera meredek és erodált lejtői - (forrás)

Sokkal mozgalmasabb a két legfiatalabb sziget, La Palma és El Hierro jelene. Különösen az észak-déli irányban "elnyújtott szív" alakú La Palma érdekes. Az alig 2 millió éves sziget szintén egy óriási, 7 kilométer magas pajzsvulkán, mely 2426 méter magasra emelkedik a tenger szintje fölé. Fiatal kora miatt egyrészt még viszonylag kevésbé erodált, igaz legjellegzetesebb képződménye, a 9 kilométer hosszú, óriási sebhelyre emlékeztető, tengerszintig terjedő Caldera de Taburiente egyáltalán nem klasszikus vulkáni kaldera hanem eróziós úton keletkezett "kráter". A sziget másik jellegzetes képződménye a déli "megnyúlást" alkotó Cumbre Vieja nevű gerinc. A Cumbre Vieja máig aktív vulkáni terület (amely révén a sziget a közelmúltban dél, azaz a legfiatalabb sziget, El Hierro felé terjeszkedett), amely egy speciális "tulajdonsága" révén időről időre nyugtalanságot ébreszt a szigetvilágban. A gerinc mentén ugyanis az 1949-es kitörést követően a egy nagyobb, mintegy 2 és fél kilométeres törésvonal jelent meg, amelynek pontos méretei (pl. mélysége) erősen vitatottak. Hogy miért is ijesztő ez? Már volt szó, hogy a magasabbra "növő" pajzsvulkánok oldalai hajlamosak gigantikus földcsuszamlások keretében leszakadni. Mivel La Palma egy fiatal, és az eróziós fázisba még nem igazán belépett, fiatal pajzsvulkán, egyesek a törésvonal megjelenését az óriás földcsuszamlás első jeleként értelmezik. Mindez természetesen nem csak a kutatók figyelmét keltette fel, a BBC  "Túlélhetünk-e egy megacunamit" című műsorában is szerepeltették a gerincet, mint az (akár 650 méteres) megacunamit esetlegesen kiváltó hegyomlás kiindulópontját. A katasztrófa közeli bekövetkeztével és méretével kapcsolatban azonban vannak komoly kétségek. Egyrészt nincs további nyoma a hegyoldal esetleges megindulásának, pedig a gerincen 1971-ben komoly kitörések voltak és az El Hierrotól délre zajló, 2011-es vulkáni tevékenység (és a kísérő földrengések) sem okoztak semmi változást. Másrészt a Kanári-szigeteken az elmúlt egymillió évben sor került ennél nagyobb földcsuszamlásokra is, de az Atlanti-óceán medencéjében sehol sem bukkantak "megacunami" nyomaira, tehát a katasztrófa méreteire vonatkozó félelmek is megalapozatlannak tűnnek.

La Palma a világűrből - középen a Caldera de Taburiente, a bal felső sarok felé tartó vonulat a kis vulkáni kúpokkal a Cumbre Vieja - (forrás)

A látványos felszínű és mozgalmas jelenű sziget közvetlenül a nedvesebb atlanti légtömegek útjában van, itt a tengerszinten is jelentősebb mennyiségű (370 mm körüli) csapadék hullik, a meredek (és még csapadékosabb) hegyoldalakon pedig örökzöld felhőerdők és szubtrópusi maradványerdők zöldellnek.

A legfiatalabb sziget, El Hierro szintén egy igen nagy méretű, fiatal pajzsvulkán, amelyet fiatal kora ellenére az elmúlt 100.000 évben némileg kikezdtek a már ismerős "giga-földcsuszamlások" melyekre 3 példát is találhatunk, a legmarkánsabb seb a sziget északnyugati oldalán van, közvetlenül az 1501 méteres  Pico de Malpaso alatt. A sziget hegyoldalai tehát meglehetősen meredekek, és igen tagolt, aminek következtében az alig 269 négyzetkilométeres sziget is igen változatos tájképi és klimatikus szempontból: a hegyek nedves szubtrópusi klímája váltakozik a félszáraz és a trópusi sivatagi éghajlattal. A sziget vulkánilag igen aktív, tőle délre pedig már megkezdődött a Kanári-szigetek legújabb tagjának képződése az óceáni aljzaton.

El Hierro. A "meridián szigetén" erős nyomot hagytak a földcsuszamlások

Reméljük ezzel a rövid ízelítővel sikerült felkelteni az érdeklődést a népszerű szigetcsoport kevésbé populáris természeti érdekességei iránt is, illetve sikerült hasznos kicsit kiegészítenünk a földrajzórán tanultakat.

Felhasznált források:

http://www.aepect.org/hemeroteca/Canarias01-ing.pdf

http://www.travelinggeologist.com/2012/08/tenerife-part-1-html/

http://www.travelinggeologist.com/2012/08/tenerife-part-4-html/

http://www.travelinggeologist.com/2012/08/tenerife-part-3-html/

http://www.travelinggeologist.com/2012/08/tenerife-part-2-html/

http://www.mantleplumes.org/Canary.html

http://www.islandconnections.eu/1000003/1000003/0/44976/canary-islands-article.html

https://eprints.soton.ac.uk/351339/1/Hunt_PhD_2012.pdf