2017 októberében jelent meg a hír, hogy Irán második legnagyobb tava teljesen kiszáradt. A Perszepolisztól keletre, egy lefolyástalan terület mélyedésében elterülő Bakhtegān-tó egykor 3500 négyzetkilométeres víztükre, megannyi flamingó és vándormadár otthona az elmúlt évtizedben fokozatosan eltűnt. Hűlt (felforrósodott) helyén ma sós sivatag porát kergeti a szél. 

 Az eltűnő Urmia-tó Északnyugat-Iránban (fénykép: Ako Salemi)

Iránban ez sajnos nem egy elszigetelt eset, hanem általános jelenség. Ha jelképet kellene választani a száraz területek tavainak eltűnéséhez az Aral-tó sorsa lenne a legmegfelelőbb. Iránban és Afganisztánban is hasonló, de kevésbé közismert esetekkel találkozhatunk, ráadásul mindegyik tó eltűnése hasonló okokra vezethető vissza. Korábban már beszámoltunk a Holt-tenger hasonló helyzetéről és a megmentésére tett erőfeszítésekről, ezúttal Irán nagy tavai helyén kialakuló sós sivatagokhoz látogatunk el. 

Partra vetett csónak az Urmia-tó egykori medrében (fénykép: Ako Salemi)

Szemfüles földrajzos olvasóink már a kezdő mondatba beleköthetnének, hiszen Irán legnagyobb tava a Kaszpi-tó, második az Urmia-, és csak harmadik a Bakhtegān-tó. Iráni tavakat vízfelszínük területe alapján amúgy nincs túl sok értelme rangsorolni, teljesen évszakfüggő, hogy egy adott időpontban melyik tó éppen mekkora. Van-e benne víz, vagy nincs. 

Irán bonyolult geomorfológiai helyzetéből adódik, hogy folyóinak csak egy kis része ömlik a világtengerekbe. Az ország területének döntő hányada lefolyástalan terület, amely részét képezi Földünk legnagyobb lefolyástalan területének. Ez a terület a Volga folyó vízgyűjtőjétől egészen Mongóliáig húzódik. Az iráni hegyvidék zegzugos vízgyűjtőjének kialakulása összefügg az Afrikai és Indiai kontinenslemezek északra vándorlásával, így a Tethys és Paratethys tengerek részmedencékre tagolódásával és megszűnésével. A felgyűrődő hegységek láncolatai között sok apró lefolyástalan medence képződött, mint például az Urmia-, Bakhtegān-, Namak-tavak medencéi, a világ 26. legnagyobb sivataga, a Dasht-e Kavir (melyről a sós sivatagok egyik elnevezése származik, lásd keretes írásunkat), vagy éppen a 27. Dasht-e Lut, az iráni "Death Valley" amely a Földünk egyik legforróbb és legszárazabb területe. 

Irán vízrajza (forrás)

A lefolyástalan területen nem csupán a tavak, de a beléjük ömlő folyók is javarészt időszakosak. Az általunk tárgyalt terület két említésre méltó állandó folyója Afganisztánban a Hindukus déli lejtőjén eredő Helmand, amely a Szisztáni-medence mélyén található Hámun-tóba ömlik, valamint Iszfahán folyója, az "életadó" Zāyanderūd. Vízhozamuk szélesőségesen ingadozó, évszakonként a százszoros eltérések is megszokottak. 

Iránban a csapadék eloszlása térben és időben egyaránt egyenlőtlen. A legtöbb csapadékot az északi országrész kapja, a Kaszpi-tengerrel szomszédos Elburz hegység északi lejtőin meghaladja az évi 800 millimétert. Nyugat-Iránban sok helyen meghaladja a csapadék mennyisége az évi 500  millimétert, de jellemzően 300 milliméter felett van. A középső és keleti országrészben mindenhol 150 milliméter alatt marad, a medencék legmélyebb részén azonban az 50 millimétert sem éri el. Nem véletlenül ebben az országrészben találjuk a legtöbb kiszáradó tavat. A legcsapadékosabb hónapok télen fordulnak elő, nyáron, júniustól szeptember végéig szinte alig hullik csapadék. A hegyekben (Elburz, Zagrosz, Hindukus) télen elraktározott hó kedvezően befolyásolja a folyók vízutánpótlását. A napsütéses órák magas száma, valamint a rendkívül magas nappali hőmérséklet — a Dasht-e Lut sivatagban a 70 fok is előfordul — pillanatok alatt képes felszárítani a nyáron vízutánpótlásukat vesztő sós tavakat. Ez azonban nem volt mindig így...

A Bakhtegān-tó vízgyűjtő területe

A posztglaciális időszakban, körülbelül 10 ezer évvel ezelőtt a táj még egészen más arcát mutatta. A hegyekből lecsorgó olvadékvíz, valamint az ázsiai monszunok által szállított csapadék kiterjedt tóvidékeket táplált, amely változatos élővilágnak adott otthont. Ékírásos feliratok tengerként írják le ezeket a tavakat, a méretük és nyilvánvalóan a sótartalmuk miatt. Ami azonban meglepő, hogy ezeken akkoriban hajóztak is, tehát a nagyobb vízfelszín mellett rendelkeztek a hajózáshoz szükséges vízmélységgel is. A korabeli tavi színlők nyomozhatók a tavak partján, különböző magasságokban. A kiszáradás gyakorlatilag kisebb-nagyobb ingadozásokkal a jégkorszak vége óta tart. Ahogy az éghajlati övek észak felé vándorolnak, úgy szűnt meg előbb a csapadék utánpótlása és vált egyre szárazabbá az éghajlat. Az iráni tavak kiszáradását tekinthetjük tehát természetes folyamatnak, csakhogy ez részben igaz...

Halobacteriaceae színezi vörösre a sekély Urmia-tavat aszályos időben (forrás)

Ilyen száraz környezetben az élet csak úgy maradhat fenn, ha egy köldökzsinóron - időszakos folyón vízutánpótláshoz jut. A tavasszal érkező csapadék és olvadékvizekből táplálkozó vízrendszerek lehetőséget biztosítanak az élővilágnak és az emberi megtelepedésnek. Ha azonban a vízutánpótlás akadozik, vagy megszűnik ez az élet könnyen eltűnhet. Az időszakos sós tavak vízfelülete jó hatással van a környező területek éghajlatára, a párolgás csökkenti a hőséget és csökken a porviharok kialakulásának lehetősége. Otthont és szaporodó helyet biztosítanak a vándormadarak számára. Partjain megtelepedhet a sótűrő növényzet.

Az utóbbi fél évszázad szárazabb és melegebb periódusai nem kímélték ezeket a sós tavakat. 1960 óta több elhúzódó aszály sújtotta Irán tavait. Jellemzően januártól áprilisig tart a tavak feltöltődése, ezután a párolgás szinte azonnal átveszi a szerepet a hozzáfolyástól. Áprilistól januárig folyamatosan apad a tavak vize, szerencsésebb esetben azonban a medencék legmélyebb részein mindvégig marad némi víz. Szerencsétlenebb időszakban már júliusban kiszáradnak, mint például 2017 őszén a Bakhtegān-tó. Ekkor a Bakhtegān Nemzeti Park munkatársai és a környékbeli falvak lakói körülbelül 1000 flamingócsibét mentettek ki a biztos halálból, ugyanis a fészkelőhelyük előbb száradt ki, minthogy megtanultak volna repülni. A madarakat a tó nyugati részébe szállították el, ahol a nemzeti park vizet vásárolt a helybéliektől, hogy legalább a tó egy részét újra megtölthessék vízzel, ahol a flamingók felnőhettek. Egy évtizeddel korábban, 2007-ben 3000 flamingócsibe pusztult el hasonló körülmények között ugyanitt. 

Az eltűnő Urmia-tó 

• Északnyugat-Irán legnagyobb, a világ egykor hatodik legnagyobb sós tava az Urmia napjainkra elveszítette 1970-ben mért 5500 négyzetkilométeres vízfelszínének 90%-át, mindössze a tó északi medencéjében maradt némi nyílt vízfelület. 1995-2011 között 7 méterrel csökkent a víz szintje (lásd fenti ábra).  
• A Teherántól 85 kilométerre délre található Namak-tó, amelyet a Kom folyó táplál Irán legnagyobb "tükre" a vízutánpótlás csökkenése következtében a kiszáradás határán van.
• A Szisztáni-medence tavai 2000-2004 között teljesen kiszáradtak, a part menti vegetáció 99%-a elpusztult, a mezőgazdaság összeomlott, a lakosság elvesztette mindenét és elköltözött. A tómedencékből származó homok és por 100 falut temetett be, a halászat, amely addig évi 12 ezer tonnás fogással büszkélkedett, teljesen megszűnt. 

A tavak kiszáradásának okai között fel lehet sorolni az időjárási viszonyokban bekövetkezett változásokat. 1985 és 2010 között eltelt negyed évszázad alatt csökkent az éves átlagos csapadékmennyiség — az Urmia-tó medencéjén konkrétan évi 40 milliméterrel (1967-2006). Nőtt az átlaghőmérséklet, csökkent a havas napok száma, nőtt a párolgás üteme, valamint drasztikusan nőtt a napsütéses órák száma. Egyedül a levegő páratartalmában nem történt változás. Ezek közül akár egy tényező romlása is negatív hatással lehet a lefolyástalan területek mélyén fekvő sekély, általában 1 méter mély tavakra. A tavak kiszáradása visszahat az éghajlatra, további szárazodást és melegedést okoz. 

Az éghajlati elemek változásán túl az emberi hatásokat is ki kell emelni. A vízgyűjtő területeken emelt duzzasztóművek és víztározók, a szabályozatlan és korszerűtlen öntözéses földművelés, a lakosság számának növekedése és az ezzel szorosan összefüggő lakossági vízfogyasztás jelentősen csökkentette a tavak vízutánpótlását. Az Urmia-tó katasztrófájához kellett egy forradalom is. 1979 előtt a környező dombokon szőlőt termesztettek és bort készítettek. A forradalom után az alkohol tiltólistára került és a gazdálkodók "szomjasabb" növényeket kezdtek termeszteni; napraforgót, búzát, almát, cukorrépát. Az öntözés érdekében duzzasztották a tó vízgyűjtőjén lefutó vízfolyásokat. Ha már a szőlő levét nem ihatják, isszák a gazdasági struktúra-váltásét. 

Az Urmia-tó vízgyűjtőjén felépült duzzasztóművek és a tó ideális kiterjedése (forrás)

Jó-jó —  mondhatnánk — mindez Iránban történik, mi közünk hozzá itt Magyarországon? Nagyon is sok. Mindez nem csak Iránban történik, hanem nagyjából mindenhol azon a szélességi körön. Irán majdnem mindegyik sós tava a Ramsari egyezmény hatálya alá tartozó védett élőhely (ki találja ki, Ramszari város melyik országban található?). A vándormadarak számára létfontosságú, hogy a vándorútjukon valahol megpihenhessenek, élelmet találjanak. Ilyen vándormadár a Magyarországon is élő gólya is például. De kihalás fenyegeti az iráni gepárdokat (Acinonyx jubatus venaticus) is, egyedszámuk már alig éri el a 100-200 példányt Horaszán tartományban. Remélhetőleg nem jut az 1950-es években kihalt Kaszpi-tigris sorsára. Ahogy a Szisztáni-medence katasztrófája is példázza, nem kell ahhoz háború, hogy tízezrek kerekedjenek fel Európa felé, elég két-három aszályos év, amikor a szárazság miatt egész megyék élővilága pusztul ki. A kiszáradó tavak alján lévő üledéket felkavarja a szél és a sós agyagot és port szétteríti a mezőgazdasági területeken, terméketlenné téve azt a kevés termőföldet, ami megmaradt. 

Kiszáradt tavak gazdasági hasznosítása (forrás)

Mindez rengeteg anyagi kárt okoz az országnak, bár a GDP-ben pozitív oldalon jelennek meg a helyreállítási költségek. Az iráni elnök, Hasszan Róháni választási programjába is belekerült a tó megmentése. Irán milliárd dollárokat fog elkölteni egyedül az Urmia-tó újjáélesztésére, ez a tíz éves környezetvédelmi terv lesz a legnagyobb az ország történelmében. 2015-ben már elköltöttek 660 millió dollárt, hogy korszerűsítsék a vízgyűjtő terület elavult öntözőberendezéseit, hogy lehetőleg csökkenjen a vízveszteség. Mindez csupán kármentés, tudományos kutatásra, a lakosság szemléletének megváltoztatására, élőhelyvédelemre a keret nem tartalmaz forrásokat. 

Ajánlott és felhasznált irodalom: 

• http://time.com/4713291/iran-climate-change/
• http://www.dailymail.co.uk/news/article-3765818/Back-pink-Iranian-salt-lake-turned-blood-red-overnight-dried-saved-thanks-fresh-rains.html
• http://en-gb.topographic-map.com/places/Bakhtegan-Lake-7061090/
• http://en-gb.topographic-map.com/places/Urmia-Lake-5535594/
• http://www.tehrantimes.com/news/416017/Rangers-locals-join-hands-to-save-hundreds-of-flamingo-chicks
• https://en.wikipedia.org/wiki/Bakhtegan_Lake
• http://www.iran-daily.com/News/203033.html
• https://www.theguardian.com/world/iran-blog/2015/jan/23/iran-lake-urmia-drying-up-new-research-scientists-urge-action
• https://www.scirp.org/journal/PaperInformation.aspx?PaperID=74382
• https://na.unep.net/geas/getUNEPPageWithArticleIDScript.php?article_id=79
• http://ulrp.sharif.ir/sites/default/files/field/files/node_1270.pdf
• https://postconflict.unep.ch/publications/sistan.pdf
• https://ncr-iran.org/en/news/society/21563-disastrous-consequences-of-iran-regime-s-destructive-environmental-policies