Képzeljük el, hogy lakóhelyünket a hatóságok elszigetelik az ország többi részétől, oda csak különleges engedéllyel léphet be bárki, és fegyveresek és egyéb egyenruhások ügyelnek minden gyanús mozgásra. Nem olyan kellemes hosszútávon nem? Magyarország területének csaknem egytizedén mégis évtizedekig tartó gyakorlat volt...Ma az egykori "határsávba" teszünk kirándulást.
A határsáv a legtöbb esetben egy olyan, jogilag meghatározott, államhatár menti területsávot jelent, melyben az erre felhatalmazott hatóságok a személyek, járművek fokozottabb ellenőrzésére törekszenek, a mindennapokban megszokottól eltérő jellegű korlátozó intézkedések alkalmazásával. Magyarul a belépést többnyire engedélyhez kötik, szélsőséges esetben a nem odavalósiak mozgását megakadályozzák, de legjobb esetben is árgus szemekkel figyelik. Mindez a magyar nyugati és deli határszakasz mentén élők (és az odalátogatók) számára meglehetősen ismerős lehetett 1950-től több évtizeden át.
A gyönyörű Sopront 1950 és 69 között nem is volt olyan egyszerű felkeresni - (forrás)
Persze a határszakaszok és a határ mögötti sáv fokozott védelme valamint a "mélységi" ellenőrzés korántsem 20. századi találmány. A határok védelmére korábban is elég masszív intézkedéseket tettek az egyes államok vezetői, gondoljunk csak a kínai nagy falra, vagy a római limes rendszerére. Mindkét rendszer jellemzője volt, hogy létesítményeiket kézenfekvő okokból nem pont a határvonalra építették, és megközelítésük fokozott figyelmet váltott ki az őrökből. Igaz a római limesutakat elvileg bárki használhatta, az arról való letérés viszont már gondokhoz vezethetett, a félresikerült tiltott határátlépési kísérletek pedig gyakran az arénában végződtek...
A határvédelmi zónák létesítése Magyarországon sem volt idegen, gondoljunk csak a gyepűrendszerre vagy egyes népcsoportok (pl. székelyek) határőrizeti céllal való letelepítésére, illetve a későbbi katonai határőrvidékekre. A gyepű egy, a természeti akadályokat jól kihasználó határvédelmi rendszer volt, nyugati irányban fő elemeit a Hanság, a Fertő-tó és az egyéb Rába menti vizenyős területek alkották, megtámogatva az Alpokalja erdőségeivel. Maradványai valamennyire mindmáig felismerhetőek a Kapuvár (az elnevezés nem véletlen) környéki ritkásabb településszerkezeten. Az eddig említett "határsávok" fő funkciója a védelem volt, az esetleges "szökevények" elfogása alárendelt jelentőségű volt, bár persze erre sem volt rossz a rendszer. Ahogy már említettem, szintén jellemző volt megbízható népek odatelepítése is, ugyanakkor az ott élő kevéssé megbízható csoportok kitelepítésére csak ritkán került sor.
A Kárpát-medence a 10. században - jól látható a gyepű külső határa, és a határőrizettel megbízottak településterülete - (forrás)
A korábbiakkal összevetve új "minőséget" képviselt a határvédelemben az 1934-ben bevezetett szovjetunióbeli határsáv, ami már nemcsak a külső védelmet szolgálta, de a "nép ellenségeinek" menekülését is akadályozni volt hivatott, és létrehozása az ott élő (gyakran a szomszédos országban is honos) népcsoportok masszív kitelepítésével is együtt járt. Természetesen a kitelepítések és a belépési korlátozások egy részét az ott emelt erődítések is indokolták, ami korántsem volt szokatlan más helyeken és más időkben, de jellemzően pontszerűen és nem egy aránylag széles és folytonos sávban. Hogy mennyire más volt ez, mint a korábbi határsávok, azt az is példázza, hogy abban az országban hozták létre, amelyben nemcsak a külföldi, de a nagyobb távolságú belföldi utazás is útlevélhez volt kötve - tehát az állampolgárok túlnyomó többségének eleve esélye sem volt a határ közelébe jutni.
A szovjet határőrizeti zóna kezdetben 7,5 km széles volt (Kivéve Leningrád környékén, itt nyugati irányból a 90 km-es mélységet is elérte), de az éberség jegyében többször is bővítették.
Mindezek után egyáltalán nem meglepő, hogy 1950-ben a szárnyait bontogató magyar "népi demokrácia" is bevezette a határsáv intézményét. Az alkalmazott megoldások terén egyértelmű volt a szovjet minta követése, de azért volt pár hazai sajátosság is.
- Hazai jellemző volt, hogy a határsávot (hivatalos nevén déli és nyugati határövezetet "csak" a nem "baráti" országokkal szemben hozták létre, azaz az osztrák (1952-ben) és a jugoszláv határ mentén (1950-ben). Az osztrákokkal szembeni intézkedés pikantériáját az adta, hogy a velünk szomszédos ausztriai területek kivétel nélkül a szovjet megszállási övezetbe tartoztak 1955-ig, igaz a határsértőkkel (azaz a menekülőkkel) szemben az osztrák hatóságok intézkedtek.
- A határsáv mélységét a szovjetekhez hasonlóan 15 kilométeresre igyekeztek belőni, de mivel a közigazgatási határok szerint alakították a zóna határait, a valós mélység erősen változott: a "hipotetikus" határvonal által kettévágott települések esetében általában "egyénileg" mérlegelték, hová tartozzon. Többé-kevésbé általános elv volt, hogy a nagyobb városok ne legyenek a határsáv részei, ezért például Szeged, Szombathely, Nagykanizsa és Mosonmagyaróvár környékén kisebb volt a zóna mélysége. Viszont előfordult, hogy azokat a településeket is a határsávhoz csapták, amelyek ugyan a határtól messzebb feküdtek, de megközelítésük kizárólag az "eredeti" határsávból volt lehetséges. (Pl. a Nagykanizsa-Pécs vasútvonalról megközelíthető dél-somogyi települések esetében.)
- Az ország más részeiben megszokottnál is intenzívebb volt a "megbízhatatlan" elemek (régi tisztviselők, katonatisztek, kulákok, vagy csak a rendszer képviselőinek unszimpatikus emberek) kitelepítése. Mindez a szomszédos nagyvárosokat (különösen Nagykanizsát és Szegedet) is igen erősen érintette.
- A zónán belül elkülönítettek egy - a határvonaltól számított - 50 és 500 méteres sávot is, melyekbe tovább korlátozták a belépést. Az 500 méteres sávban tartózkodáshoz további engedély kellett, az 50 méteres sávba pedig csak határőrkísérettel lehetett belépni. Már persze ha nem volt elaknásítva.
A déli és nyugati határövezet területe - (forrás)
De hogyan is érintette a közel két évtizedig fennálló határsáv a mindennapi életet?
- A határsávba az ott állandó lakcímmel nem rendelkezők csak külön engedély birtokában léphettek be, melyet a rendőrségtől kellett igényelni, legalább 5-10 nappal (!) a határsávba való belépés tervezett időpontja előtt. A rendőrség az engedély kiadását természetesen megtagadhatta, ha az igénylő nem volt elég megbízható, vagy az utazás célja nem volt elég meggyőző. Kivételes esetben (pl. betegség, haláleset, temetés) elvileg át lehetett menni 5 napon belül megkért engedéllyel is, de nem volt rá garancia, hogy ezt az igénylő megkapja. A szomszédos falvakban lakóknál egyébként a határőrök időnként szemet hunytak az engedély hiányában mozgókra, de ez könnyen rosszul végződhetett. Annak, aki munkavégzése vagy tanulmányai miatt rendszeresen belépett a határsávba, különleges (állandó) engedélyt bocsátottak rendelkezésére. Mondani sem kell, hogy ezt is csak megbízható emberek kaphatták meg. Egyes szervezetek alkalmazottai (pl. Mentőszolgálat, MÁV, MÁVAUT, hatósági személyek) mentességet élveztek az engedélykérelem alól, amennyiben szolgálatuk közben kellett belépniük az övezetbe. Ugyanakkor például a kalauzoktól, buszsöfőröktől a "kiváltságért" cserébe elvárták, hogy jelentsék a gyanús idegeneket. Szintén nem vonatkozott az engedélykérési kötelezettség az érvényes útlevéllel az övezeten át külföldre utazókra. Érdekes kivétel volt még, hogy a szombathelyi lakosok külön állandó engedélyt kaphattak Kőszeg rendszeres felkeresésére anélkül is, hogy dolguk lett volna ott. (A szabályozás itt található.)
- A határsáv belső határa kis országhatárként működött, határán ellenőrizték a belépő járműveket és utasaikat. A tömegközlekedésben mindez általában mélységi ellenőrzést jelentett, a buszokra például a sofőrök fel sem engedték a megfelelő engedély hiányában utazni kívánókat, a vonatra pedig a határsávhoz közeledve határőrök szálltak fel, és menet közben ellenőrizték a papírokat, hogy a vonat az ellenőrzés miatt ne ácsorogjon (sokat). Ez a "kedves" szokás egyébként a határsáv eltörlése után is megmaradt, a hegyeshalmi vasútvonalon a határőrök már Komáromtól igazoltatták az utasokat, és aki nem a célállomásán lakott, vagy nem volt "hihető" az utazása célja, azt simán leszállították. (A látásból ismert napi és heti ingázókat egyébként jellemzően nem zargatták.)
- Ezek után mondani sem kell, mennyi nehézséget jelentett a mindennapi életben a "határsávi lét". A legrosszabb helyzet ott alakult ki, ahol egy területegység gazdasági és igazgatási központja a határsávban volt, de a vonzáskörzetének egy része (vagy java) nem (Pl. Sopron, Kőszeg, Szentgotthárd, Lenti, Őriszentpéter, Mohács). Egyrészt a "kívül rekedtek" számára mind az ingázás, mind a napi ügyintézés is jelentősen megnehezült, másrészt az érintett központok sem tudtak fejlődni, mivel mind a kitelepítések, mind az utazási korlátozások erőteljesen csökkentették a helyi munkaerő kínálatot, ami az akkori, extenzív gazdaságfejlesztési időszakban komoly hátrány volt. Természetesen ezek a települések nem igazán részesültek komolyabb ipar- és egyéb gazdaságfejlesztési forrásokban sem.
A határsávot végül több lépcsőben szüntették meg: a jugoszláv határ menti 15 kilométeres zóna 1956. március 15-én szűnt meg, 1956 októberére pedig mind nyugaton, mind délen felszámolták az aknazárakat, amit a következő hetekben mintegy 200 ezer menekülő "egyből" ki is használt. Ennek következményeként 1957-ben ismét visszaállították a korábbi ellenőrzési rendszert (és nyugaton az aknazárat), igaz a belépési engedélyek kiállítása már némileg gördülékenyebben ment, és a politikai okokból kitelepítettek - igaz nem éppen nehézségek nélkül - visszatérhettek korábbi lakóhelyükre.
Bombák földjén - magyar határőr végzi az aknamentesítést valamikor a 60-as, 70-es években (a felvétel Ausztriából készült) - (forrás)
A déli határövezetet 1960-ban 5-8 kilométeresre szűkítették (kikerült például Mohács) majd 1965-ben végleg megszüntették az 500 méteres külön engedélyes sáv kivételével. Nyugaton ugyanerre némi késéssel került sor: 1968-ban 4-12 kilométeresre szűkült az övezet (a 12 km-es mélységet Sopron képviselte), majd 1969 május elsején végleg megszűnt, ekkor megszűnt az ellenőrzés a "belső határon", a határsávba a zónán kívüliek is akadálytalanul beutazhattak.
Egészen pontosan majdnem akadálytalanul és majdnem minden településre. Egyrészt továbbra is fennmaradt a mélységi ellenőrzés, azaz a rendőrség vagy a határőrség az ország nyugati határvidéke felé tartókat akár 80-100 km-rel a határ előtt is megállíthatta, visszafordíthatta. Másrészt a szabad mozgás az osztrák határ néhány kilométeres körzetében szó szerint akadályba ütközött. A műszaki határzár (az ekkor már aknák nélküli, de elektromos jelzőrendszerrel ellátott "vasfüggöny") ugyanis nem pont a határvonalon futott, hanem általában 1-2 kilométerrel beljebb, azaz számos magyarországi település a vasfüggöny "osztrák" oldalán volt. Ide Magyarország felől nem volt annyira egyszerű belépni, mert ugyan a bekötőutaknál a határzár megszakadt, nagyon erősen figyelték, ki is akar ezekre a településekre bejutni. (Hivatalosan az 500 méteres sávon kívülre ugyan nem kellett engedély, de többé-kevésbé csak az ottlakókat, igazoltan látogatóba érkezőket vagy a hivatalos vagy munkaügyben járókat, túrázókat engedték be. Persze azért arra is ügyeltek, hogy a falusiak se lépjenek le nyugatra.)
Az elektromos jelzőrendszerrel ellátott műszaki határzár - (forrás)
De miért futott a vasfüggöny beljebb, mint a határvonal?
- Egyrészt a hasonló jellegű (egyoldalúan létesített) határzárak jellemzően nem a határvonalon vannak - egyrészt ez nemzetközi bonyodalmakhoz vezetne, másrészt a létesítmény karbantartása sem lenne egyszerű.
- Mivel a határon tűzparancs volt érvényben és a határőrök és a "határsértők" legvalószínűbb ütközési pontja a határzár volt, ezért célszerűbb volt "beljebb" rakni a zárat, nehogy fegyveres konfliktusra kerüljön sor az osztrák határőrökkel. Emellett még mindig maradt terep elfogni a záron esetleg átjutókat.
- Emellett az elhelyezésnek megtévesztő szerepe is volt: a záron átjutók azt hitték, hogy már Ausztriában vannak, ezért gyakran a zár utáni falu határőrőrsén jelentkeztek...
Érdemes megvizsgálni, hogyan is hatott az érintett területek társadalmi gazdasági fejlődésére a közel két évtizedes határsávba tartozás. Az általános válasz egyértelmű: hátrányosan. Ebből a szempontból - hasonlóan ahhoz, mintha az ország más részeit vizsgálnánk - el kell különítenünk a városokat és a falvakat.
A vasfüggöny rendszere - (forrás)
A falvak számára gyakorlatilag a teljes időszak mérlege borzalmasan negatív: sokukat már a magyarországi németek kitelepítése is hátrányosan említette, mindezt tetézte a nem megbízható emberek kitelepítése. Mivel az ide irányuló polgári célú beruházások aránya is kisebb volt az ország más részeivel összehasonlítva, az első kollektivizálási hullám révén "felszabaduló" munkaerő sem tudott helyben munkát találni. (És emiatt a kitelepítettek helyére sem annyira jöttek a "lelkes" lakásfoglalók.) Az egyre gyorsuló elnéptelenedési folyamatot csak rövid időre (és csak a déli határ mentén) tudta konszolidálni a kitelepítettek visszaáramlása. A nyugati határ mentén 1956-ban nem volt ritka, hogy egyes határmenti falvak népességük negyedét elvesztették pár hét alatt. (A határtól 50 km-re fekvő akkor 70 ezres Győr a becslések szerint közel 5 ezer embert (!) vesztett, Sopron arányaiban valószínűleg még többet.) A folyamatot a TSZ-esítés második hulláma (és a nyomában a városokba özönlés) tetézte be, ekkor lépett visszafordíthatatlanul az elnéptelenedés útjára számos határmenti kistelepülés. A jobb közlekedés és így a kedvezőbb ingázási lehetőségek miatt valamivel jobb helyzetben voltak a nyugati határszél falvai, itt a 60-as, 70-es évekbeli lakosságveszteség valamivel mérsékeltebb volt.
A falvakra tulajdonképpen egyetlen pozitív hatást gyakorolt a határsávba tartozás: a fokozott hatósági jelenlét miatt a 90-es évekig gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt a bűnözés.
Mindez kicsit máshogy érvényesült a határövezet városaiban: az 50-es években a kitelepítések és a beruházások hiányai erősen éreztették hatásukat, igaz ezek egyéb övezetközeli dél- és nyugat-magyar városokat is ugyanúgy érintettek. A 50-es évek végétől némileg változott a helyzet: a határövezet városai és üzemei is hozzájuthattak egyes fejlesztési forrásokhoz, ráadásul az akkor modernnek számító könnyű- és gépipari beruházások meglódulásával a nyugati határszél városai igen nagy mértékben részesültek az ilyen irányú beruházásokból. Mindezt tovább növelte a nyugati (elsősorban német és osztrák) gazdasági kapcsolatok fejlődése, amit a helyiek nyelvtudása révén számos helyi üzem és az idegenforgalom is kihasznált. Persze ehhez már nincs köze a határövezeti létnek, ahhoz viszont igen, hogy nem Kőszegből lett Sztálinváros és hogy ezeket a városokat inkább a verseny- és szalonképesebb iparfejlesztési hullám érintette. Ebből a szempontból a nagy vesztes egyértelműen Mohács, amelyből viszont tényleg Sztálinváros lett volna, ha nem kerül a határsávba...
Felhasznált források:
http://www.abparancsok.hu/sites/default/files/parancsok/10_24_14_1964.pdf
http://www.telepesek.hu/pdf/hatarsav.pdf
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hat%C3%A1rs%C3%A1v
https://hu.wikipedia.org/wiki/Vasf%C3%BCgg%C3%B6ny
