Ha a jelenlegi Görögország második legnagyobb városával kapcsolatos "hovatartozási" kérdéseket vizsgáljuk, a mondókába még jópár zsidó és bolgár polgárt is bele kell vennünk. A 20. század eleji etnikai viszonyok alapján ugyanis egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy Thesszaloniki egy nap ismét görög nagyváros lesz.
Mielőtt elmélyednénk a történelmi macedón régió etnikai viszonyainak és az 1910-es évek határkijelöléseinek nem feltétlenül összefüggő kérdéskörében, érdemes tisztázni röviden mi is az a "történelmi" Macedónia és milyen kapcsolatban állt Thesszalonikivel.
Az ókori Makedónia és korai terjeszkedése - (forrás)
A későbbi problémák magjait már az ókori görögöknek sikerült elvetniük, ugyanis ők nem tekintették a civilizált görögség részének a Thermai-öböl partvidékén és hátországában élő - amúgy görögül beszélő - makedónokat. Az tény, hogy a macedónok túlnyomórészt földművelésen alapuló életmódja, államszervezése némileg elütött a klasszikus poliszokban tapasztalhatóaktól, ugyanakkor mindezt az i.e. 4. században meglehetősen frappánsan hidalta át Philipposz és fia, Nagy Sándor. Hódításai nyomán a Makedón Birodalom a fenti térképen láthatónál kissé nagyobbra nőtt, és az impérium indiai határköveit bámulva a görögök hirtelen meg is feledkeztek arról, hogy a makedónok egyesek szerint tulajdonképpen nem is görögök, és vallják ezt mind a mai napig. (Azért magyar mintára megnéznék pár Nagy-Görögország matricát a görög autók hátsó szélvédőjén...)
A fent említett uralkodók utódainak csökkenő hatalma arra még bőven elég volt, hogy a rómaiaknak sok évtizednyi háborúskodásba kerüljön országuk meghódítása, és hogy Makedónia a Római Birodalom fontos és viszonylag gazdag provinciája lehessen. A rómaiak azonban nem a makedón uralkodók szárazföld belsejében fekvő fővárosát, Pellát, hanem a tengerparti Thesszalonikét tették meg a provincia székhelyévé. Az i.e. 315-ben alapított, az akkori makedón uralkodó feleségéről (Nagy Sándor féltestvéréről) elnevezett város lakosságszáma és kereskedelmi jelentősége a római korban folyamatosan nőtt, hamarosan már a birodalom görög tartományainak fő központja lett, majd a 4. század elején, Diocletianus visszavonulását követően a négy részre osztott Római Birodalom egyik székvárosává vált - igaz ebben a szerepkörében gyorsan elhomályosította az új főváros, Konstantinápoly. Ennek ellenére a görög lakosságú Thesszaloniki a Kelet-római Birodalom második városa tudott maradni, az avarok, a szlávok és az arabok megújuló (és 904-ben sikeres) támadásai ellenére is.
A népvándorlás idején viszont alapvetően változtak meg a terület etnikai viszonyai: noha a tengerparti települések, így Thesszaloniki is őrizte görög ajkú többségét, a vidéki területeken - lassan kereszténnyé váló - szláv többség alakult ki, helyenként a románokkal rokon arománok településeivel tarkítva. Mindez tovább bonyolódott az 1430-as török hódítással: ezzel épp a város etnikai és vallási összetételének átalakulása kapott nagy lökést. Az ottománok által Szelanik néven emlegetett városba kereskedelmi és katonai fontossága miatt sok muzulmánt telepítettek be, illetve a 15. század végétől szívesen látták az Ibériai-félszigetről elüldözött szefárd zsidókat is. Számukra Szelanik az egyik elsőszámú bevándorlási célponttá vált, olyannyira, hogy a 16-17. században a városi lakosság közel 70%-át alkották, és egészen a 20. század elejéig a zsidók alkották a legnépesebb városban élő népcsoportot. (Többségük egyébként görögajkúvá lett az idők során.)
A Balkán félsziget etnikai összetétele 1870 körül (kék-görög, zöld-albán, sárga-bolgár, rózsaszín-török)- (forrás)
Ennélfogva nem meglepő, hogy a 19. század közepére meglehetősen vegyes etnikai összetétele lett a macedón régiónak. A térképen kivehető módon a tengerparti részeken görög többségű kistelepülésekkel találkozhattunk, helyenként (főképp a nagyobb településeken) török etnikai szigetekkel tarkítva, míg a partvidék északi hátországában a szlávok voltak a többségben, helyenként jelentős török, albán és aromán kisebbség mellett. A térkép a szláv lakosságot bolgárokként azonosítja, a gyakorlatban ez az elnevezés meglehetősen eltérő nyelvjárásokat beszélő keresztény szláv népességet takart, ami később nem kevés vitára adott okot. Feltűnő, hogy a "bolgár" és a görög nyelvhatár Thesszaloniki magasságában húzódik. A 20. század hajnalán több mint 100 ezer fős nagyváros lakosságának többségét ekkor a görögajkú zsidók alkották, de a görög keresztények száma is rohamosan növekedett, a sokáig domináns helyi törökséget némileg háttérbe szorítva.
A bonyolult etnikai viszonyok miatt nem meglepő, hogy a térség a 19. század második felében a térségben szárnyát bontogató modern nemzetállamok érdeklődési körébe került. Az első jelentkező az 1830-as években függetlenedő Görögország volt, mely elsősorban vallási és kulturális alapon tartott volna igényt a térség keresztény lakosságára. Ennek lenyomata az alábbi térkép, mely görög szemmel értelmezi újra a térség etnikai viszonyait:
A Balkán-félsziget etnikai összetétele szabad görög értelmezésben - (forrás)
Természetesen mint a legtöbb "hihető" ferdítésnek, ennek az etnikai értelmezésnek is van némi alapja, ugyanis a görögök - más eszköz híján - kezdetben kulturális és vallási alapon szerettek volna megágyazni a későbbi nemzetegyesítésnek. Mivel az említett balkáni területek a görög dominanciájú Konstantinápolyi Patriarchátus alá tartoztak, az egyház nyelve a görög volt, és a keresztény lakosság rendelkezésére álló egyházi iskolákban is ezt igyekeztek favorizálni, amellett, hogy a görög állam is támogatta a török területen létesítendő görög iskolákat. Ez a kísérlet meglehetősen sikeresnek bizonyult, a görög identitás felvétele ekkoriban vonzó volt, és különösen az arománok körében volt eredményes a görög kultúrmisszió.
Természetesen ezt az 1860-as években lassan mozgolódni kezdő bolgárok sem nézték jó szemmel, így mozgalmat indítottak a konstantinápolyi egyházi vezetéstől autonóm Bolgár Exarchátus megalapításáért, mely 1870-ben realizálódott. Az exarchátus a világnak ezen a részén megszokott "kis rátartással" (pl. Nis, Edirne) valóban a bolgárlakta területeket ölelte fel, és határai hamarosan a bolgár területi követelések alapjává váltak.
1876 áprilisában a bolgárok fellázadtak a több évszázados oszmán uralom ellen, és bár a felkelést magát leverték a törökök, a konfliktus az 1877-78-as véres orosz-török háborúban csúcsosodott ki, melyben a törökök komoly vereséget szenvedtek. Az oroszok által diktált san stefano-i békeszerződés egy nagyon erős, független Bulgáriát hozott volna létre, mely magában foglalta volna Macedónia legnagyobb részét is (Szelanik kivételével).
A Bolgár Nagyhercegség a San Stefano-i egyezményben tervezett területe - (forrás)
Természetesen ez egyben az oroszok által uralt Balkán-félszigettel járt volna, amit a bolgárokon és az oroszokon kívül senki nem nézett volna jó szemmel. így a Berlini-kongresszuson a nagyhatalmak felülvizsgálták a korábbi egyezményt, és a balkáni erőgyensúly "fenntartása" érdekében arra jutottak, hogy elég lesz Bulgáriából egy jóval kisebb állam is, és bár a törököknek le kellett mondaniuk Szófiáról és a Balkán hegységről északra lévő területekről, valamint le kellett nyelniük, hogy a függetlenné váló Szerbiához kerül Nis, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig megszállja Bosznia-Hercegovinát és a Novipazari szandzsákot, mégis viszonylag jelentős európai területek birtokában maradtak. Utólagos bölcsességgel élve: ezzel sikerült csak igazán alágyújtaniuk a balkáni lőporoshordónak...
Macedónia - ahogy azt a 19. században értették - (forrás)
Ilyen módon ugyanis a maradék európai Törökország egyik legfontosabb tartományává a Szerbia, Bulgária és Görögrszág közé szorult Macedónia vált, melynek megszerzése és megtartása minden érintett fél alapvető céljává vált. A görögök és a bolgárok motivációjáról fentebb már volt szó, ugyanakkor ekkortájt a szerbek körében is kezdett érlelődni a gondolat, hogy Szelanikig terjedő szláv településterületen talán nem is bolgárok élnek, és ha ez így van, miért is ne lehetnének ezek az emberek szerbek?
A törökök szemében is felértékelődött a terület: egyrészt a megcsonkított Thrákián kívül ez maradt az egyetlen épkézláb gazdasággal rendelkező tartományuk, másrészt a területen még mindig jelentős számú muzulmán élt, mi több, a muzulmán többségű albán tartományok felé is összekötő szerepet töltött be Macedónia. A törökök ezért stratégiai okokból még az 1870-es évek elején - lehetőségeikhez mérten - jelentős infrastruktúrafejlesztésbe kezdtek, melynek fő bázisa a területveszteségek után Szelanik lett. Az ottománok francia segítséggel innen kezdték el kiépíteni balkáni vasútvonalaikat a mai Macedónia és Koszovó felé. Ez a Thessaloniki központúság magyarázza a 20. századi észak-görög és macedón vasúthálózat országhatárokra számos helyen fittyet hányó vonalvezetését.
Az oszmán keleti vasút első vasútvonalai a Balkánon - (forrás)
A kialakult helyzetben valamennyi érdekelt fél erőteljes propagandatevékenységet folytatott annak érdekében, hogy a térség etnikai viszonyait neki kedvező színben tüntesse fel. Ezen felül a túlnyomórészt a zsidó polgársága révén rohamosan fejlődő Szelanik egyszerre több nemzet titkos és kevésbé titkos mozgalmainak központjává vált. A görög mozgalmak mellett a város nem csak a főként bolgár érdekeket képviselő Macedón Forradalmi Szervezetnek (VMRO), de az Oszmán Birodalom megreformálását célzó ifjútörök mozgalomnak is központjává vált. A város talán legnagyobb karriert befutott személyisége is ekkortájt szerezte első politikai tapasztalatait a város falai közt. Az ifjú katonatiszt, Musztafa Kemal, amellett, hogy később a történelem első repülőgéppel végrehajtott légitámadásának sebesültje is lehetett, jelentős szerepet játszott abban, hogy a már mindenki által leírt Oszmán Birodalom 4 évig kitartott az I. világháborúban, majd egy jól kivitelezett függetlenségi háborút követően Török Köztársaságként terelte új útra hazáját, kiérdemelve az Atatürk (törökök atyja) nevet.
A fura bajusz tulajdonosa a fiatal Musztafa Kemal - (forrás)
Atatürk minden erőfeszítése csekélynek bizonyult azonban ahhoz, hogy szülővárosát az Oszmán Birodalom keretein belül tartsa. Bár a Birodalom az első görög "próbálkozást 1897-ben még vissza tudta verni, érdekes módon épp a megreformálásra tett erőfeszítések robbantották be azt a bizonyos "lőporoshordót". Az 1908-ban lezajlott "ifjútörök" forradalom nyomán fellépő kormányzati káoszt az Osztrák-Magyar Monarchia azonnal kihasználta az általa 30 évvel korábban megszállt Bosznia-Hercegovina hivatalos annektálásával. Mindennek két közvetlen, és számtalan közvetett hatása lett: az erősödő Szerbia terjeszkedési lehetőségeit a déli irányra korlátozta, illetve az új oszmán vezetés a Boszniából hazaköltözni kívánó muzulmánokat Macedóniában kívánta letelepíteni, hogy az etnikai viszonyokat saját érdekei szerint változtassa meg.
A Balkán félsziget politikai felosztása az első balkáni háborút megelőzően - (forrás)
A török terv katasztrofális eredménnyel járt: egyrészt riasztotta a területre vágyó szomszédokat, másrészt az áttelepített és a török kormánnyal némileg "elégedetlen" muzulmánok gond nélkül csatlakoztak az 1912-es albán felkeléshez, mely Macedónia egy részére is kiterjedt. Szerbia, Montenegró, Bulgária és Görögország kormánya a korábbi tapasztalatok alapján rájött, hogy csak egységes erővel van esélyük sikerre a törökök ellen, és keresve sem találnának jobb alkalmat, mint amikor a török hadsereg az albán hegyekben van lekötve.
A gyorsan megkötött titkos egyezményekben azonban nem sikerült teljes mértékben összehangolni az egyes országok területi követeléseit, mondván azokat majd orosz közvetítéssel úgy is rendezik a háború után. Az 1912 októberében megindított, hét hónapig tartó hadműveletek a következő "munkamegosztással" zajlottak: a fő csapást a legerősebb, bolgár hadsereg mérte Délkelet-Bulgáriából Konstantinápoly irányába, annak érdekében, hogy elvágja a birodalom európai részeit, eközben a görög flotta az Égei-tengeren szigeteli el a törököket. A bolgár hadsereg ezen kívül kiegészítő csapásokat mért (Szelanik) Thesszaloniki valamint az attól keletre fekvő Égei-tengeri partvidék birtokbavételére. A szerb-montenegrói és a görög hadseregek szerepe viszonylag egyszerű volt: a bolgár hadsereg által meghagyott területen dél és észak felé előrenyomulva szétzúzni a török ellenállást.
Mivel a legnagyobb török erőkkel szembenéző bolgár előrenyomulás korántsem volt olyan zökkenőmentes, mint tervezték, a kiegészítő hadműveletek is lelassultak. A helyzetet felismerő görög vezetés kiadta a jelszót: "Thesszalonikibe, de mindenáron!". A nem éppen acélosságáról ismert görög hadsereg váratlan győzelmet aratva egy tengeri-szárazföldi kombinált hadművelet eredményeképp 1912. november 8-án elérte Thesszalonikit, és a város vezénylő pasája görög kézbe adta a teljes macedóniai török hadsereg ellátását biztosító bázist. A bolgár hadsereg egy nap késéssel ért északról a város falai alá, parancsnokuk menteni akarván a helyzetet, szintén megadásra szólította fel a török parancsnokot. Tahszin pasa lakonikus választ adott: "Csak egy Thesszalonikim van, azt pedig már feladtam." Ezzel a város sorsa - a rövid közös megszállást követen - eldőlni látszott, ugyanakkor az új bolgár határ csak néhány kilométerre húzódott Thesszalonikitől, vonzáskörzetének jó részétől megszabadítva a nagyvárost.
A balkáni határok az első balkán háborút követően - alig egy hónapig álltak fenn - (forrás)
Ugyanakkor a bolgárok korántsem voltak megelégedve a kialakult helyzettel: nemcsak a görögök csaptak le a kezükről értékes területeket, de a szerbek is sokkal mélyebben nyomultak előre, mint arról előzetesen szó volt, kihasználva a bolgárok keleten való lekötöttségét. Mivel a bolgárok a háború végét követően 1913 kora nyarán megkezdték keleten felszabadult seregtesteik nyugatra csoportosítását, a görögök és szerbek ezúttal Bulgária ellen kezdtek összehangolt terv kidolgozásába. Az egy hónappal az első balkáni háború lezárását követően 1913 júniusában kitörő második balkáni háborúban a támadó Bulgária gyors vereséget szenvedett: nemcsak a görögök és a szerbek voltak képesek ellenük sikeresen fellépni, de a románok mellett a törökök is kihasználták a megváltozó erőviszonyokat, hogy darabokat szakítsanak ki Bulgáriából.
A határok a második balkán háború után alig 3 évre konszolidálódtak (a színes területek az 1912-es állapotokhoz képest mutatják a változásokat) - (forrás)
A második balkán háború következményeként egyrészt kialakult a ma is ismert európai-törökország végleges határa. másrészt a görögök a korábbinál jóval nagyobb - jórészt szláv lakosságú - területet szakíthattak ki Macedóniából, megteremtve ezzel Thesszaloniki görög hátországát.
A következő évtizedek a görög szerzemények "konszolidálásával" teltek mely többnyire erőszakos görögösítést takart. Hogy mennyire nem volt ez egyszerű időszak, azt a következő események is jelezték: 1913 májusában egy görög anarchista meggyilkolta a városba látogató görög királyt, majd a Thesszaloniki központú Észak-Görögország 1916 a németpárti király által uralt déli országrésztől de facto függetlenedve lépett be antant oldalon az első világháborúba, hogy sikeresen akadályozza a központi hatalmak oldalára sodródó Bulgária újabb kísérletét a görög területek elfoglalására. Görögország ezért a háború után megkapta az bolgár égei-tengeri partvidéket, ezen felül Törökország egyes részeit is. Utóbbi területeket a város híres szülötte, Kemal Atatürk hódította vissza tőlük 1921-22-ben...
Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról:
