1932 verőfényes nyarán egy - a történetírók által meglehetősen elhallgatott - háború zajlott a világ másik végén. November első hetében 20000 emu nézett farkasszemet az Ausztrál Királyi Tüzérség 7. ütegével Nyugat-Ausztrália vörös porral borított ligeteiben. A Meredith őrnagy által vezetett különítmény Lewis-féle golyószórókkal és rengeteg tölténnyel felszerelkezve indult a csupán saját testi erejükben bízható emu sereg ellen.
Az emu invázió által leginkább fenyegetett Walgoolan és Campion településekre 1932 októberében már beérkezett mindkét katona Meredith őrnagy vezetésével. Egy komolyabb esőzés miatt azonban csak november másodikán tudtak kimenni az emuk álltal megszállt területre. Az esőzés következtében az emuk kisebb csapatokra bomlottak és szétszóródtak a ligetes területen. Az első harcérintkezés során 50 ellenséges emuból álló csoportot vettek tűz alá, de a nagy távolság miatt a tüzelés hatástalannak bizonyult. Az emuk remekül használták ki a terep adottságait, többségük elbújt a fák mögött. Ezután helyi farmerek próbálták a golyószórók elé terelni a madarakat, így sikerült végül 12 emut elejteni.
November 4-én egy töltés mentén állított csapdát az ausztrál hadsereg és bizakodva várták a nyílt terepen közelítő ezer fős ellenséges osztagot. A váratlan rajtaütés során az emuk visszavonulót fújtak, mintegy 50 km/h sebességgel rohanva oszlottak kisebb csapatokra, így sikerült elkerülniük a teljes megsemmisítést, sőt alig tucatnyi madár maradt ismét a csatamezőn. A hadsereg jelentései szerint a madarak több találat után is képesek voltak elmenekülni, ez pedig azt jelentette, hogy a rendelkezésre álló lőszer kevés lesz az akció sikeres lebonyolításához. Az emuknak sikerült tehát kimászniuk a csapdából, ezért Meredith őrnagy az egyik golyószórót teherautóra rakatta, majd a rugalmasan elszakadó emuk után vetetette magát. A terep olyannyira egyenetlen volt, hogy a visszavonuló ellenséget nem sikerült utolérni, a platón utazó tüzér pedig nemhogy lőni nem tudott, de erősen kellett kapszkodnia a saját életbenmaradása érdekében.
November 8-án a hadsereg jelentése szerint a töltények negyedét elhasználták, de mindössze 50-200 ellenség maradt holtan a csatatereken. Az ausztrál tüzéreknek nem voltak veszteségeik, de ezen a napon a miniszterelnök felfüggesztette az emu-ellenes hadműveleteket. Az emuk által tökélyre fejlesztett gerilla-hadviselés megzavarta a három fős ausztrál sereget, jobb terepismerettel rendelkeztek, és több találat után is képesek voltak elmenekülni. Meredith őrnagy jelentésében a zulukhoz hasonlította az ellenséget, akikre a dum-dum golyók sem hatnak.
November 13-án az egyoldalú ausztrál tűzszünet lejárta után Nyugat-Ausztrália kormánya erősítést küldött a térségbe, így sikerült már érzékenyebb veszteségeket okozni az emu seregeknek. December elején az emu betörések száma jelentősen csökkent a térségben, de ennek nem az ausztrál hadsereg, sokkal inkább az aratás vetett véget. Amikor december 10-én a hadsereg visszavonulót fújt, közel ezer fős vesztesége volt már az emuknak, de a hadszínteret továbbra is ellenőrzésük alatt tartották. A stratégiai győzelem tehát az övék volt, éppen úgy, ahogy a rómaiak megtartották Catalaunum mezejét. Az ausztrál seregek soha nem szenvedtek megszégyenítőbb vereséget a történelem során.
Nos, valljuk meg ez a történet akár a Hírcsárda Kalendárium rovatában is megjelenhetett volna, és csupán azért nem ők írták meg e háború történetét, mert az utolsó szóig igaz.
A konfliktus bizonyos tekintetben egyedülálló, Ausztrália tulajdonképpen a saját címerállata ellen viselt háborút. Ez gyakorlatilag ahhoz hasonlítható, mintha az amerikai hadsereg nekiállna ritkítani a fehérfejű halászsast a Sziklás-hegységben. A jelenlegi hivatalos címert, melyben a pajzsot egy kenguru és egy emu tartja két oldalról, csak 1912-ben adományozta V. György király, de már az 1806-os Bowman-féle zászlóterven megjelent ez a két jellegzetesen ausztrál állat. Mégis hogyan fajulhatott el ennyire a helyzet, hogy a hadsereget küldték ki a nemzeti jelkép ellen?
Nyugat-ausztráliai táj a háború idején Walgoolan környékén
Főként társadalomföldrajzi és biogeográfiai okai voltak a konfliktus elmérgesedésének. Az I. világháborút követő időszakban a hazatérő katonák és az angol bevándorlók elhelyezése, munkába állítása komoly gondot okozott Ausztráliának. Nyugat-Ausztráliában is próbáltak nekik földet adni és garantált áron felvásárolni az általuk megtermelt gabonát és a gyapjút. Körülbelül 5000 telepes vágott neki feltörni a Perth-től keletre eső vadont. A barátságtalan időjárás, a kevés csapadék, a kártevők és vadállatok miatt azonban csak kevesen gazdagodtak meg, a többség sorsa a nélkülözés volt. Az 1929-ben kitört gazdasági világválság tovább rontotta a helyzetüket, a túltermelés miatt a gyapjút és a gabonát nem tudta már garantált áron átvenni az állam. Nem maradt pénzük fenntartani a nyulak ellen felhúzott kerítést (rabbit proof fence a nyitó térképen) így a sérült védelmi vonalon átjutott nyulak lezabálták a termést. Végül megérkezett 20000 emu, akik teljes csőddel fenyegették a nyugat-ausztrál földműveseket. Mivel ezek a földművesek korábban katonák voltak, problémájukkal nem a Földművelési Minisztériumhoz fordultak, hanem egyenesen a Hadügyminisztériumhoz. Adjanak fegyvert, vagy küldjenek katonákat, hogy a betolakodókat elűzhessék földjeikről.
Arról a földről, ami azelőtt az emuké, vagy a benszülötteké volt.
A biogeográfia Notogaea néven ismeri az Ausztráliát és Óceániát magába foglaló faunabirodalmat. Ez tovább osztható faunaterületekre, történetünk színhelye az ausztráliaihoz tartozik. A fehér ember felbukkanásáig szinte teljesen hiányoztak innen a méhlepényes emlősök, egy faj kivételével. A dingó nevű vadkutya elterjedésének pontos időpontja még ma sem tisztázott. Vannak olyan elméletek miszerint már 4000 éve jelen vannak az elszigetelt kontinensen. Ugyancsak számtalan endemikus fajjal büszkélkedhet a madárvilág. A maorik által Új-Zélandon kipusztított moák, valamint a még létező strucc mögött az emu (Dromaius novaehollandiae) a világ második legnagyobb madara. Röpképtelen endemikus és emblematikus faja Ausztráliának. Több alfaja létezett, melyek közül a tasmániai 1850-ben, rokon fajai közül pedig a king-szigeti és a kangaroo-szigeti a XIX. sz. folyamán kihalt (kiirtották). Kifejlett példányai 1,8 méter magasra nőnek, testsúlyuk elérheti 40-55 kilogrammot. Három ujjban végződő erős futólábaikkal akár 50 km/h sebességgel tudnak mozogni, emellett remek úszók is. Táplálékuk főleg növényekből áll, gyümölcsök, magok, levelek mellett rovarokat is fogyasztanak. A tevéhez hasonlóan sokáig kibírják víz nélkül, amely igencsak előnyös tulajdonság Ausztrália belsőbb, szárazabb részein.
Településterületük az ember térhódításával folyamatosan zsugorodott. A betelepített és rohamosan elszaporodó nyulak is konkurenciát jelentettek a táplálékszerzésnél. Éppen ezért az I. világháború után feltört új földek, a mozaikos gabonaföldek, a haszonállatok számára létesített víztározók és kutak remek élőhelyet jelentettek az belsőbb területekről a partvidék felé vándorló emuk számára. Az összecsapás tehát elkerülhetetlen volt.
Mezőgazdasági területek és a "vadon" találkozása Walgoolantól keletre (maps.google.com)
Ausztrália történetében nem csupán az őshonos emuk irtása zajlott állami segédlettel. Az Európából behurcolt állatok legtöbbje természeti csapás volt Ausztrália ökoszisztémájára. A behurcolt és elszaporodott nyulak ellen indított irtóhadjáratban évi 2 millió példányt ejtettek el anélkül, hogy ez exponenciális elterjedésüket bármilyen módon megfékezte volna. Végül biológiai hadviseléssel (vírusokkal és baktériumokkal) sikerül 600 milliós állományukat hatodára csökkenteni. Ugyanígy tette tönkre a kontinens folyóit az Európából behurcolt ponty. Ez a hal felkavarja a tiszta vizű folyók aljzatát kipusztítja a vízinövényzetet, ezáltal a kihalás szélére sodorta a helyi halfajtákat. Évi 450 millió ausztrál dollár kárt okoz. Mivel igen szapora halászati eszközökkel képtelenség kiirtani. Biológusok ezért olyan géneket próbálnak beültetni a halakba, hogy megakadályozzák, hogy nőstények jöjjenek a világra. Az irtásból az ausztrál horgászok is kiveszik a részüket, egyre népszerűbbek a Carp out! vagy Carp kills néven futó rendezvények, amikor horgászbottal felfegyverkezve veszik fel a küzdelmet ezzel a kártékony halfajjal. A múlt század '90-es éveiben pedig az őshonos madárvilágot végveszélybe sodró visszavadult macskák irtása indult meg. Jelentősen megnövekedett hatékonysággal, míg az emukra tíz golyót pazaroltak, macskánként már elegendő volt egyetlen golyó.
Feltételezhető, hogy ilyen áldozatok árán sem lehet már helyrehozni azokat az ökológiai károkat, melyet a behurcolt haszonállatok megjelenése okozott Ausztráliában. Úgy tűnik az állatok ellen vívott háborúkban Ausztráliának nem sok babér terem.
Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról:
