A lakótelepek magyarországi elterjedése a II. világháború után indult meg. Ebben nagy szerepe volt a szocialista államnak, amely a háború utáni Európára általánosan jellemző lakáshiányt igyekezett enyhíteni a lakótelepek építésével. Magyarországon 1949-ben közel 265 ezer lakás hiányát regisztrálták, a városok iparosodása pedig további lakáshiányt idézett elő, 1960-ban már 350 ezer lakásra lett volna igény, melyből több mint 120 ezret Budapesten kellett megépíteni. A hiány mellett a lakótelepek létrejöttében egy fontos ideológiai tényező is szerepet játszott. A szocialista állam mindenképpen utol akarta érni, majd megelőzni a kapitalista államokat a gazdasági fejlettség terén, hiszen úgy tekintett önmagára, mint a kapitalizmus utáni gazdasági-társadalmi rendszerre. A háború utáni szocialista blokk gazdasági fejlődésének üteme azonos, vagy gyorsabb volt, mint a kapitalista államok gazdaságának fejlődési üteme, egészen a '70-es évekig. Ekkor az olajár robbanás negatív hatásai kezdtek begyűrűzni a tömbbe, amely rendkívül eladósította a szocialista államokat. De az eddig tartó gyors fejlődés mégis lehetővé tette a lakótelepek tömeges építését.
Szolnok, a Ságvári Endre körút a Várkonyi István tér felől, 1960 (forrás)
Az 1950-es évek lakótelepeinek építésekor a tervezők törekedtek a járulékos költségek minimalizálására. Ezért a városok belsőövezetéhez közel épültek fel e lakótelepek, közművel már ellátott, vagy könnyen ellátható területeken. Ezek a lakótelepek még emberi léptékűek voltak, 3-4 szintese épületekből álltak, egy- egy telepen a lakások száma nem haladta meg a 800-at, és általában jól illeszkedtek a történelmileg kialakult városszerkezethez. Az épületek még nem típustervek alapján születtek. Az épületeket már a letisztult formák jellemezték, de itt-ott egy-egy historizáló elemmel díszítették. A historizáló elemek általában oszlopok, stukkók vagy domborművek voltak, melyek sajátos megjelenést kölcsönöztek az épületeknek. A művészeti irányzatot hivatalosan szocialista realizmusnak nevezik, de közismertebb elnevezése a „sztálinbarokk”. A lakások általában 1-1,5 szobásak voltak, tehát viszonylag kis alapterületűek, de fürdőszobákkal látták el őket, ami egyfajta minőségi javulást hozott a lakásállományban. A korbeli Budapesten még a legtöbb tömbházban csak emeletenként volt fürdő és mosdó, de sajnos még ma sem jobb a helyzet a VIII. kerület egyes részein. 1949-ben országosan a lakások mindössze 10%-a rendelkezett fürdőszobával, s 70%-uk egy szobás volt, s csupán 17%-uk volt folyóvízzel ellátva. A szocialista állam igyekezett modernizálni az ország lakásállományát.
A "sztálinbarokk" egyik legjellemzőbb hazai példája, Dunaújváros, Ságvári tér, 1967 (forrás)
Az ’50-es években jellemző „sztálinbarokk” építészeti irányzat miatt egy kis kitérőt kell tennem, főleg személyes okokból. A „sztálinbarokk” stílusban ugyanis szép számban felhőkarcolókat is építettek. Moszkvában őket nevezik a „hét nővérnek”. E felhőkarcolók általában valamilyen közfunkciót láttak el, vannak közöttük egyetemi épületek, hotelek, vagy csak egyszerű irodaházak. Jellegzetes képviselőik az egykori Szovjetunió területén találhatóak meg, de Varsóban, Prágában és Bukarestben is jelen vannak e kétes megítélésű épületek.
Lomonosov Moszkvai Állami Egyetem, a világ legmagasabb egyetemi épülete (forrás)
Pałac Kultury i Nauki, vagyis a varsói Kultúrpalota (forrás)
A Lett Tudományos Akadémia épülete, avagy Sztálin születésnapi tortája (forrás)
A kis kitérő után visszatérve a magyarországi lakótelepekhez, utunkat a ’60-as évek lakótelepeivel folytatjuk. Az 1960-as évtized mind az épített lakások mennyiségében, mind az építkezések jellegében alapvető változásokat hozott. Az évtized lakótelepei elsősorban az átmeneti zónában épültek fel, megindult tehát a lakótelepi építkezések kifelé tolódása, amely a szocializmus végére eléri a városperemeket. A lakások között megnőtt a kétszobás, a fürdőszobás és a központi fűtéssel ellátott lakások aránya. A szocialista állam a ’60-as évek második felében megvásárolta a házgyárakat, ami a paneles technológia terjedését vonta maga után. Ekkor kezdett általánossá válni a típustervek és normák alkalmazása. 1960-ban hirdették meg a 15 éves lakásépítési programot, melyben 1 millió lakás építését célozták meg, amely a teljes 1960-as lakásállomány közel 40%-át jelentette. A nagy elképzelésekben nem volt hiány a szocialista államokban, de képzeljük el azt ma, hogy a kormány bejelenti, hogy közel megduplázza a lakásállományt 15 év alatt. E telepek presztízse lényegesen magasabb, mint a később épülteké. A nagyobb alapterület és a jól felszerelt lakások a magasabb társadalmi osztályok betelepülését idézték elő. Főleg vezető beosztásúak és értelmiségiek, valamint fiatal családok költöztek be. Az egyik legismertebb példája a ’60-as években készült lakótelepeknek a József Attila lakótelep Budapesten az Üllői úttól délre.
Csengettyű utca anno, József Attila lakótelep (forrás)
Hajnóczy úti házak a Türr István utca felé nézve, Pécs, Uránváros (forrás)
Az 1970-es évek a magyarországi lakótelep építések aranykora. Az évtized lakótelepei már a szovjet mintát követik, magas beépítés a jellemző, szinte kizárólag házgyári technológiával építkeznek, a lakótelepek a város peremén, addig kihasználatlan területeken épültek fel. E lakótelepek mellett az ’50-es évek lakótelepei eltörpülnek, telepenként a lakások száma általánosan 5 és 15 ezer között mozgott, gyakran középvárosnyi lakosságszámmal (35-45 000 fő!). Ebben az évtizedben központi kérdéssé vált az átadott lakások száma, ezért gyakran a minőségileg rossz lakásokat is gond nélkül átadták a lakosoknak. A költségek minimalizálása érdekében a típustervek használata mellett, már bizonyos szolgáltatásokat sem biztosítottak a telepeken. Hiány volt az óvodákból, iskolákból és üzletekből. E szolgáltatásoknak mindössze üres telkeket hagytak meg a telepeken, ahol majd a jövőben megépülhetnek, sajnos sok helyen viszont soha nem épültek fel az óvodák, iskolák, helyükön csak egy nagy üres füves placc terül el. E szolgáltatások kiépítésének elmaradása jelentős társadalmi problémákat indukált és sok helyen még ma is érezhető a hiányuk. Ennek ellenére relatíve további javulást hozott a lakáspiacon e telepek megjelenése. Általában két-három szobás lakások épültek, melyeket központi vagy távfűtéssel láttak el. 1971-től törvény szabályozta a telepekre betelepülőket, a lakáskiutalást jövedelemszinthez és szociális helyzethez kötötte - általában kedvezve a nagycsaládosoknak, s e törvény lehetőséget nyújtott az alacsonyabb társadalmi státuszú családok beköltözésére is. A szegényebb rétegek beköltözése a telepek megítélését is megváltoztatta, presztízsük valamelyest csökkent. A rossz épületminőség és a lakosság kedvezőtlen szociális helyzete miatt ma e tömegesen felépült telepek küzdenek a legtöbb problémával.
A Csertő utca a Füredi út felől, Budapest XIV. kerület, 1972 (forrás)
A székesfehérvári Tóváros, 1972 (forrás)
Az ország legnagyobb lakótelepei mind a ’70-es években épültek. A legnagyobb lakóteleppel Budapest „büszkélkedhet”. Az Újpesti-lakótelep megépülése két ütemben történt, s összesen közel 17 ezer lakást adtak át. Az első ütemben az Árpád út déli oldalán kezdték meg a lakótelep kiépítését 1969-ben. Paneles technológiával 5 és 11 emeletes épületeket húztak fel, s az 1985-ben átadott lakások száma elérte a 11 ezret. A második ütemben az Árpád út északi oldalán lévő közel 6 ezer lakás épült meg. Mind két esetben összkomfortos lakásokat adtak át. Az ország második legnagyobb telepe az Újpalotai-lakótelep, szintén Budapesten 16 ezer lakással. Az Újpalotai-lakótelep építése 1977-re fejeződött be és a tervezett 13 500 lakás helyett végül 15 600 lakást adtak át. E két lakótelep együttesen közel 80 ezer embernek nyújt otthont. A harmadik óriás meglepő módon nem az Óbudai lakótelep, s nem is Budapesti. A pécsi Kertváros érdekességét az adja, hogy Pécs Megyer városrészének kertházas övezetében építették meg a szintén majdnem 16 ezer lakást tömörítő telepet, akkori nevén Lvov-telepet.
A magyarországi organikus építészet első példái, Tulipános házak, Paks, 1972 (forrás)
Az újpalotai Fő tér és a víztoronyház (forrás)
Az 1980-as éveket a lakótelep építések számának csökkenése jellemzi, s a lakások mind nagyobb száma épült a magántőke bevonásával. A lakótelepek építésekor egyre inkább próbáltak szakítani a ’70-es évek sematikus építési módjával, a telepek elrendezése változatossá vált, az épületek gyakran tetőt is kaptak, homlokzatuk nem egyforma, kiugró részekkel tagolt, környezetük kialakítása és a lakások minősége jobb volt, mint a korábbiak, ezért természetesen a telepek presztízse is meghaladta a korábbiakét. Az évtized közepétől azonban a lakótelep építések és a lakások átadásának száma drasztikusan csökkenni kezdett, majd lényegében a rendszerváltás kor meg is szűnt. Ebben persze nagy szerepet játszik az állam eladósodása, a gazdasági növekedés befagyása, a rendszerváltás előtti években bizonytalanná vált politikai helyzet, és a lakáshiány megszűnése.
Budapest, Alacskai lakótelep (forrás)
A lakótelep építések négy évtizede sok bosszúsága és hibája ellenére mégis egyfajta javulást idézett elő az ország lakásállományában. 1990-ben a lakások 81%-a rendelkezett fürdőszobával, a szobakonyhás lakások aránya 17% alá csökkent, a folyóvízzel ellátott lakások száma pedig elérte a 83%-ot. Az ország lakásállományának modernizálása tehát végül is sikeresen megoldódott, valamint a lakáshiány is enyhült. De mint minden épület, ezek is degradálódnak, s felújításuk egyre inkább sürgető feladat. A nyugati tapasztalatokat figyelembe véve elmondható, hogy igen is lehet sikeres a lakótelepek rehabilitációja, de sajnos számolni kell néhány telep elbontásával is a jövőben.
Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról: