Az egyik legnehezebben értelmezhető földrajzi toposz az "elválaszt és összeköt" frázis, amit általában valamilyen politikai vagy természetes határvonalra, akadályra szokás alkalmazni. De mi történik akkor, ha ez a frappánsnak tűnően megfogalmazott természeti jelenség történetesen Földünk egyik legnépesebb városát szeli ketté?

A 14 milliós Isztambul különleges fekvése nem szorul különösebb magyarázatra: a két tengeri medencét összekötő, dombokkal övezett csatorna, a Boszporusz déli végéhez épült város, mind látképileg, mind közlekedésföldrajzilag rendkívül előnyös helyzetű. Ugyanakkor a térképre tekintve azt láthatjuk, hogy a kb 9-10 milliós európai "városrészt" és a 4-5 milliós ázsiai oldalt mindössze két híd (és egy, a legtöbb térképen nem látszó vasúti alagút) köti össze. Mondani sem kell, hogy ez a napi kapcsolattartást kissé nehézkessé teszi. Összehasonlításképpen: a különböző vízfelületekkel hasonlóan átszabdalt New Yorkban a városrészek közti közlekedést például tucatnyi híd és alagút segíti.

A Boszporusz műholdképen (forrás)

Sokkal nagyobb az a jégmag, amely az utolsó interglaciális során megmaradt Grönlandon, mint ahogy a NASA tudósai előzetesen remélték. Évtizedek fúrásmintái és repülőgépes radarfelvételei alapján nemrég készült el az a három dimenziós modell, amely Grönland három különböző fázisban keletkezett jégrétegét ábrázolja. Földünk második legnagyobb összefüggő jégtakarójának vizsgálata arra is rávilágít, mi vár majd ránk amennyiben a felmelegedés folytatódik. 

A marketing borzasztó fontos dolog, legyen szó bármiről. Így van ez a természetföldrajzzal és a vulkánokkal is. Kék láva címmel (és hozzá képekkel) rekordmennyiségű kattintást lehet elérni, sőt még egy rakás turistát is oda lehet csalogatni a szóban forgó indonéz vulkánra. Holott kék láváról szó sincs, legfeljebb egy kénbányáról. De a hely valódi extremitását a kék szín egy másik árnyalata jelenti. 

Kék, de nem láva (Olivier Grunewald fényképei)

A városfejlesztési beavatkozások, és általában véve a városfejlesztési politika a városok formáját, térbeli rendjét, képét igyekszik egy kívánatos módon átalakítani, és egy olyan elérendő jövőképet vagy víziót meghatározni, amely megvalósítása után a város lakói jobb életfeltételekkel, életkörülményekkel rendelkeznek. Ebben a bejegyzésben a városfejlesztés történelmének egyik, ha nem a legnagyobb konfliktusát szeretném bemutatni, amely éppen a 20. század első számú városában, New Yorkban zajlott az ’50-es és ’60-as években, s jelentősen hatott az egyetemes városfejlesztésre. Az összecsapás nem más, mint a szakmai körökben jól ismert munkásságú Jane Jacobs és Robert Moses közötti párbaj.

Először röviden áttekintjük, milyen tervezési szellem hatotta át New York első számú építészmestere, Robert Moses szemléletét. Majd ezt követően felvázolom, mi volt ezzel a problémája egy laikusnak tekinthető, kanadai újságírónak, Jane Jacobsnak.

Manhattan jól ismert látképe (forrás)

Luigi Fernando Marsigli grófnak jelenleg egyetlen szobra sincsen Magyarországon, nincsen róla egyetlen utca, középület, híd vagy akármi elnevezve. Munkássága néhány érdeklődőt leszámítva tökéletesen feledésbe merült. Valószínűleg sokan ebben a bejegyzésben hallanak majd a bolognai polihisztorról először. Ami tulajdonképpen elég szomorú. 

Luigi Fernando Marsigli (wikipédia)

A geológus általában máshová fókuszál. A metróban nem az óriásplakátokat bámulja, hanem a falat alkotó kőtáblák mátrixát és a benne található ősmaradványokat, nagyobb temetőkben órákat képes eltölteni a különféle sírkövek anyagának meghatározásával, templomokban, múzeumokban várakban nem a díszítőelemek, boltívek, hanem az építőkövek összetétele nyűgözi le. Michelangelo ebben a tekintetben akár geológusnak is számíthatna.  

Dávid szobrát nem Michelangelo választotta, hanem a firenzei dóm építői kérték fel, hogy kezdjen már valamit a firenzei dóm építési területén évtizedek óta álló elrontott, félbehagyott, átlyukasztott márványtömbbel.

Az emberiség a 21. századra már olyannyira nagy hatással van a Földre, hogy képes jelentős mértékben megváltoztatni a természetes földi rendszereket. A földtani környezetben az emberiség képes saját maga létrehozni egy új, korábbiaktól eltérő összetételű üledéket, ami réteggé formálódva az elkövetkező évmilliókban is kimutatható lesz. Ez az elképzelés húzódik meg az Antropocén, az új földtörténeti korszak filozófiája mögött, amely a 2000-es évek óta egyre nagyobb teret nyert földtudomány körökben. (A Pangea blogon Egy új kor hajnala: Antropocén c. bejegyzésben már korábban tárgyaltuk ezt a témakört, e bejegyzés az Antropocén körüli tudományos párbeszéd egy újabb aspektusát mutatja be).

Antropocén: az emberi tevékenységek és a földtani környezet sokrétű összefonódása (link)

A jelenlegi történelmi időbeosztásunk szerinti korai középkor Európában a gazdaság, a kultúra és nem utolsósorban a népességszám nagyarányú visszaesését hozta. Egyes források szerint Európa lakossága a Nyugatrómai Birodalom bukását követően meglehetősen hamar, már a 6. század közepe táján elérte minimumát, amiben nem csak a pusztító hadjáratok és a korábbi, viszonylag fejlettebb gazdasági viszonyok hanyatlása, de egy meglehetősen távoli de annál katasztrofálisabb természeti esemény is szerepet játszhatott.

Az 530-as évek elején járunk. Ekkorra a Nyugatrómai Birodalom már felbomlott, de Itália és Dalmácia jelentős részén fennmaradt egy viszonylag erős államszervezet a Keleti Gót Királyság révén, akárcsak Hispániában valamint Észak-Afrikában a Nyugati Gót Királyságnak és a Vandál Királyságnak köszönhetően. A korábbi Galliában a szárnyait bontogató Frank Királyságban azért kevésbé voltak rendezettek a viszonyok, de a korábbi pusztító hadjáratokat követően Nyugat-Európa és Észak-Afrika jó részén konszolidálódni kezdtek az állapotok. Természetesen ekkorra a Nyugatrómai Birodalom a  2. században 35 millió fősre, a  4. század végén mintegy 22 millió fősre becsült lakossága komoly veszteségeket szenvedett. A korábban milliós Róma lakossága 100 ezer közelire csökkent, de a többi nagyváros is megsínylette ezt az időszakot - igaz elnéptelenedésük még korántsem érte el a későbbi szintet.

Justinianus eredeti birodalma (szürkével) és a meghódított területek (sárgával) - (forrás)

Jég-, Zöld-, Laposkő-, Erdő- és végül Szőlőföld. Ezek a földrajzi nevek sorjáztak 1000 táján a norvég viking hajósok fejében, miközben nyugat felé kalandoztak. Közérhetőbb formában Izland, Grönland, Baffin-sziget, Labrador és végül Új-Fundland északi csücske. Ha következetesen ragaszkodnánk a földrajzi felfedezők elsőbbségéhez ma az Egyesült Államokban nem Colombus, hanem Bjarni Herjólfsson napot ünnepelnének és a folyók, hegyek, iskolák, könyvtárak egyetemek is az ónorvég felfedező nevét viselnék.

Itt éltek 1000 éve a Medúza-öböl telepesei (forrás)

A közelmúlt történéseivel kapcsolatban megfogalmazódhat bennünk a kérdés: hány muzulmán él Franciaországban? Fogós kérdés. Csupán becslések vannak a valós számukról, ugyanis a francia népszámlálások 1872-től kezdve nem kérdezhetnek rá az állampolgár vallására. Sok értelme nincs ennek a szabályozásnak, hiszen a közvéleménykutatások és más felmérések simán feltehetnek erre vonatkozó kérdéseket, így gyakorlatilag bárkinek lehet erről adata, kivéve az államot. A rendelkezésünkre álló adatok korántsem teljeskörűek csupán találgatások és becslések.

Egy ötlet az "integrációra": tiltakozás a burkák betiltása ellen Franciaországban (forrás)