Nyári forróság, hőhullám van, az ember reménykedve böngészi az időjárásjelentést: mikor jön az enyhülést hozó hidegfront? A lehűlés mellé talán kapunk esőt is, netán látványos zivatarral, de ha szerencsénk van, a jég és a villámárvíz elkerül?

Aztán jön a hidegfront, látjuk a villámokat a nyugati ég alján – de mire ideér: semmi. Mire észbe kapunk, a levegő kicsit hűvösebb, de eső nem esett, a villámlás is elkerült. A kert továbbra is csontszáraz. A szántó is, az erdő is. Ismerős a helyzet? Ez történt, hat héten át sorozatban 2022 nyarán az ország középső, de főleg a keleti részén. Az Alföldet, ezen belül különösen a Tisza vidékét és a Tiszántúlt rég látott, súlyos aszály sújtotta, a kukorica és a napraforgó szinte teljesen elpusztult, a mezőgazdaság kára példátlan volt.

A zivatarokhoz (némi egyszerűsítéssel) három dolog kell:

• gyorsan emelkedő levegő – ezt a nyári hőmérséklet biztosítani szokta
• a magassággal változó szélirány, az úgynevezett szélnyírás, ami az emelkedő levegőt megpörgeti – a hidegfrontok ezt is biztosítani szokták, de a nyári hőzivatarok idején is meg szokott lenni, és
• a talaj közeli légréteg nagyobb páratartalma.

2022 nyarán ez utóbbi hiányzott az Alföldön. Nagyon.

A súlyosan aszályos 2022-es év és a 2002-2021 közti 20 év átlaga a Kecskemét melletti "K-puszta" állomáson. Oszlopok jelzik a havi csapadékot (kék: átlag; szürke: 2022), folytonos vonal a havi átlaghőmérsékletet (narancs: átlag; piros: 2022), pontozott vonal az átlagos, szaggatott a 2022-es felszín közeli relatív légnedvesség. Ez utóbbi 2022 júliusi értéke részben az elmaradt csapadék következménye, de egyben a zivatarok elmaradásának egyik oka is.

Az ELTE TTK kutatói, Timár Gábor, Székely Balázs (Geofizikai és Űrtudományi Tanszék) és Jakab Gusztáv (Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék) a Land c. szaklapban megjelent legfrissebb tanulmányukban eredtek az eltűnt zivatarok nyomába. Mi okozta a szinte teljesen száraz június végét és júliust 2022-ben, és javaslatot is tettek, hogy mit lehetne ezzel kezdeni a jövőben, ha hosszabb távon inkább elkerülnénk az ilyen csapásokat.

Képzeljünk el, hogy az emberek rég eltűntek a Földről és velük együtt minden olyan anyag és eszköz is, ami bonyolultabb egy csavarkulcsnál vagy egy kalapácsnál. Nem lenne semmi írott, nyomtatott, digitális anyag, még egy vízforralóhoz való használati utasítás sem. Csak a legegyszerűbb eszközök, esetleg az épületek váza, építőanyaga. Egy későbbi civilizáció tagja mit és hogyan tudhatna meg az életünkről, a társadalmunkról? A megmaradt anyagokat kategorizálná, elnevezné, feltételezett használati célt társítana hozzá. Megkísérelné feltérképezni, hogy honnan származik, helyből, vagy messzebbről? Az itt lakók hozták ide a nyersanyagot, vagy a kitermelői? Bizonyára lennének tévedések egyes eszközök használatát illetően, vagy bizonytalanságok a származás kapcsán. Ugyanakkor kellő természettudományos ismerettel és műszeres háttérrel megmondhatnák pl. hogy a sok egy helyben talált nemesfémből és ásványból készült tárgy anyaga nem helyből származott, akár azt is kideríthetnék, hogy mi volt a forrásuk. Joggal feltételezhetnék, hogy nem létszükségletet elégítettek ki, de valamilyen okból mégis nagy fontosságra tettek szert, kereskedtek vele.

1. ábra. Csiszolt kőeszközök kőzetanyag-szerinti előzetes felmérése (HUN-REN BTK). Fotó: Józsa Sándor.

Az elmúlt napok kiemelt híreként szerepelt, hogy Venezuela Guyana bizonyos részeit magához kívánná csatolni, Brazília pedig csapatokat mozgósított a válságrégió által körbeölelt Roraima szövetségi állam védelmére. A válság Földünk talán legkevésbé járható területén eszkalálódik, a  három állam (hivatalos, Venezuela által el nem ismert) határa pedig egy hihetetlenül látványos, nem is teljesen evilági képet mutató helyen, a brazil államnak nevet adó Roraima hegyen találkozik...

A határvita valójában az egyik legrégebb óta húzódó (bár általában fékezett habzású) hasonló perpatvar a világon, aki kíváncsi a részletekre, érdemes előkeresnie korábbi írásunkat - ma a katonai felvonulás hátterét adó fantasztikus táblahegyekkel, a Guyanai-pajzs tepuiaival fogunk foglalkozni.

Két tepui: a Kukenán (balra) és a Roraima-hegy (jobbra) a Gran Sabanán - (forrás)

Éppen 10 éve, 2013. december 7-én délben jelent meg a Pangea blog első blogbejegyzése. A terv már régóta érlelődött, de volt némi félelem, hogyan fogják fogadni a blog.hu kifejezetten kemény kommentszekciójában, kiteszik-e egyáltalán az Indexre, egyáltalán észreveszi-e valaki a blogok ezrei között, hogy valahol valaki alapított egy földrajzos blogot. Egyáltalán érdekel-e valakit például Xavér és a geomorfológia?

A blog első oldalmentése a Wayback machine internetes archívumában

Fenyvesek és tölgyligetek között szelíden, de kitartóan hullámzó, augusztusban és szeptemberben lilába boruló táj, ahol a ritkásan elhelyezkedő falvak között húzódó homokos ösvényeken lovasok, biciklisek és túrázók élvezik a méhek döngicsélését. Ez a Lüneburgi-puszta (Lüneburger Heide), Németország első natúrparkja, egy természetileg és történelmileg is nagyon érdekes reliktum, amelynek értékét növeli, hogy az Észak-Németországban sűrűn lakottnak számító Hamburg–Bréma–Hannover háromszögben található.

Lilán virágzó csarabos mező 

A májusi törökországi elnökválasztás kapcsán egy érdekes adat járta be mind a magyar, mind az európai (ezen belül különösen a német) sajtót, miszerint a Németországban szavazó, ott élő törökök nagyobb arányban szavaztak Erdoganra, mint a Törökországban élők, ennek kapcsán pedig egyre több szó esett a Németországi törökök integrációjának kudarcáról, sőt, az egyébként cserkesz és török szülőktől Baden-Württembergben született német agrárminiszter, a zöldpárti Cem Özdemir is ilyen irányú nyilatkozatot tett, ami mindenképp figyelemre méltó. Egy másik földrajzos blogon pedig megjelent egy térkép, ami azt mutatja, hogy mindez egyáltalán nem csak a németországi törökökre igaz, Nyugat-Európa más országaiban is hasonló eredmények születtek. A témával foglalkozó írások legtöbbje ugyanakkor csak ebben a szűk kontextusban tárgyalja a fenti adatot, miközben azért felmerülhet pár, a jelenséget tágabb kontextusba helyező kérdés is: Hogy alakult a németországi törökök részvételi aránya? Mennyiben tér el a törökörszági és a németországi török társadalom általános összetétele? Egyáltalán kik szavazhatnak a török választáson? Levonható-e mindezekből az integráció kudarcára vonatkozó következtetés?

Külföldön leadott szavazatok érkeznek Törökországba a 2023-as elnökválasztás második fordulójában - (forrás)

Több hónapos növekvő feszültség után 2023. szeptember 19-én újra kiolvadt a Hegyi-karabahi konfliktus, alig 24 órás nyílt háború után pedig úgy tűnik, hogy ezúttal katonailag el is dőlt a régió sorsa, és Azerbajdzsánt egyértelmű győztesnek hirdethetjük ki, aki minden bizonnyal teljeskörűen (re)integrálja a nemzetközi jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó, de túlnyomórészt etnikai örmények által lakott területet országába. Nade hogyan változtathatják meg a kaukázusi erőviszonyokat a legfrissebb események? Mi lehet a Hegyi-Karabah, Örményország és Azerbajdzsán jövője?  Kétszerzős posztunkban erre keressük a választ.

Jakab László - Segyevy Dániel

Harci cselekmények, tűzszünet

Az újabb háború megindulásáról Azerbajdzsán Védelmi Minisztériumának 2023. szeptember 19-én kora déltán megjelent közleményéből  értesülhetett a nagyközönség. Ebben az azeri fél az örmények által elhelyezett taposóaknák okozta azeri halálesetekre és sérülésekre hivatkozva „terrorellenes intézkedésekbe” kezdett, amelynek célja a nyilatkozat szövege szerint a karabahi régióban történő provokációk megszüntetése, az örmény fegyveres erők lefegyverzése és a területről történő kivonásának biztosítása, az örmény katonai infrastruktúra semlegesítése és a 2020-ban azeri irányítás alá került területekre visszatért polgári lakosság biztonságának biztosítása, végső soron pedig az Azerbajdzsáni Köztársaság alkotmányos rendjének helyreállítása. A közlemény közzétételével egyidőben meg is kezdődtek a katonai cselekmények a Hegyi-Karabahban, azeri részről elsősorban Sztepanakertet, a régió kvázifővárosát érte támadás, de több más irányba is megindult az azerihadsereg. Mint ahogy azt korábbi írásunkban már bemutattuk, a 2020 előtt örmény kézen lévő tágabb karabahi területek a domborzati viszonyoknak köszönhetően a legtöbb irányból örmény szemszögből jól védhetőek voltak, ez azonban nem igaz a 2020 utáni állapotokra, ráadásul az elmúlt 30 év során a régióban kiépített örmény védelmi rendszer nagy része is azeri kézre került 2020-ban. Különösen Susi/Susa azeri kézre kerülése és a Lacsini-folyosó körüli szituáció tette lehetővé, hogy a Hegyi-Karabah belső területeit immár nyugati és főleg déli irányból is lehetett támadni. A Lacsini-folyosó maradt a karabahi területek és Örményország között az egyetlen földrajzi összeköttetés 2020 után, 2022 decembere óta azonban az azeriek blokkolták az összeköttetést, így a karabahi  területek elvágódtak Örményországtól. Az azeri és a karabahi örmény vezetésnek a blokád nyomán előállt egyenlőtlen szkanderozása az utóbbi hónapokban már az alapvető cikkek területén is ellátási nehézségeket okozott. 

A 2023 szeptemberi harcok alakulása a Hegyi-Karabahban. (forrás)

Azerbajdzsán katonai támadása körülbelül 24 óráig tartott, ezalatt – az arcahi emberijogi ombudsman X (korábban Twitter) bejegyzése szerint – több mint 200-an meghaltak, több mint 400-an megsebesültek, melyek közül mintegy 40 fő volt a civil sebesültek és 10 fő a civil halottak száma – az örmény oldalon. Az azeri fél eddig nem adott közre adatokat a veszteségeiről. A harcokban 6 orosz békefenntartó is életét vesztette, erről már az azeri fél adott tájékoztatást. A harcok elvileg a teljes érintkezési vonalon megindultak, azeri oldalról tüzérség és a légierő is részt vett a harcokban, de a szórványos híráramlás miatt nehéz rekonstruálni, hogy pontosan hogyan is zajlottak a csapatmozgások, de például az ismert, hogy Stepanakertet/Khankendi-t erős tüzérségi támadás érte, továbbá harci cselekményeket jelentettek Susa/Susi környékéről is. A két város néhány kilométerre található egymástól, az azeriek által már 2020-ban elfoglalt, magaslaton található Susa/Susi irányából a völgyben elterülő Sztepanakert/Khankendi meglehetősen könnyen támadható, itt kanyarog a Lacsini-folyosó felől érkező fő közlekedési útvonal is. 2023. szeptember 19-én este hírt adtak például a Hegyi-Karabah északi részén található Getavan/Qozlukörpü felé történő azeri előrenyomulásról is. A fenti térképen láthatjuk ezeket a mozgásokat, de a térképet érdemes a fenti információs nehézégek fényében némileg fenntartásokkal kezelni, különösen a pontos földrajzi kiterjedéseket tekintve. 

Sztepanakert/Khankendi 2023. szeptember 20-án reggel (forrás)

2023. szeptember 20-án koradélután jelent meg az örmény sajtóban, hogy - az orosz békefenntartók előterjesztésére - aznap 13 órától tűzszünet lép életbe (a hír orosz nyelvű, az angolnál bővebb változata, amelyet a magyar nyilvánosságban először Rácz András osztott meg, itt olvasható, azeri oldalról pedig itt). A tűzszünet pontjai a következők:

1; Örményország fegyveres erőinek Azerbajdzsán karabahi régiójában állomásozó alakulatai és illegálisfegyveres csoportok leteszik a fegyvert, visszavonulnak harcálláspontjaikról és katonai előörseikből, és teljes lefegyverzésnek vetik alá őket.

2; Ezzel egyidejűleg az összes lőszert és nehéz katonai felszerelést átadják.

3; A fent említett folyamat az orosz békefenntartó kontingenssel összhangban biztosított.

A fenti tartalmú tűzszüneti megállapodás a Hegyi-Karabah („Arcah Köztársaság”) kapitulációját jelenti, emellett a szöveg örményországi katonai csoportok jelenlétét is közvetve megpróbálja elismertetni. A tűzszünet aláírása óta alapvetően nyugalom van a Hegyi-Karabahban, de kisebb incidenst és területfoglalást jelentettek például a 2020 előtti Karabah és Örményország közötti északi „kvázihatárátkelő” környéki Sotk település környékéről. Ez utóbbi, és a fenti térképen látható hasonló területfoglalások azt jelentik, hogy Azerbajdzsán kisebb területeket (egyébként már 2021-től kezdődően) Örményország hivatalos területéből is megszállt, például a forrásairól és gyógy-turizmusáról ismert hegyi fürdőváros, Jermuk környékén, többek között arra hivatkozva, hogy a Szovjetunió felbomlását követően nem lett pontosan kijelölve az örmény-azeri határ. A különböző azeri és örmény enklávékkal eleve gazdagon telehintett határvidék tehát jelentősen militarizálódott, az ily módon elfoglalt örményországi területek nagyságát a különböző becslések 50 és 250 km² közé teszik (összehasonlításképp az 1921-es soproni népszavazáson 257 km² terület sorsáról szavazhattak az ott lakók, mindemellett Magyarország több mint háromszor akkora területű, mint Örményország). 

Kísérő propaganda, aktivitás a közösségi médiában

Ezúttal nem kísérte a kezdetektől fogva olyan kiemelt, a nemzetközi közvéleményt célzó közösségi médiás aktivitás a harci cselekményeket, mint a 2020-as háború idején. Egyrészt a nemzetközi közvélemény külpolitikai érdeklődésének nagy részét most az ukrajnai háború köti le, és így szélesebb közvélemény kevésbé fogékony más konfliktusok mélyebb követésére. Ez egyébként rámutat arra, hogy ha a sok szakember által várt „Ukrajna-fáradtság” közvetlenül nem is következett be, a nyugati közvélemény ingerküszöbe általánosságban a geopolitikai feszültségeket tekintve eltolódott – ez is tekinthető egyfajta háborús fáradtságnak. Másrészt a kommunikációs környezet – elsősorban Örményország helyzete – is jelentősen átalakult. Azerbajdzsán kormányzati szinten már régebb óta Alijev propagandisztikus fotóival, a karabahi régió azeri néprajzi és kulturális örökségével és a karabahi régió újjáépítését célzó  hurráoptimista üzenetekkel igyekszik keretezni a régió reintegrációját Azerbajdzsánba.

A nemzetközi szolidaritást (vagy éppen az azeriekkel szemben vélt örmény kultúrfölényt) célzó 2020-ashoz hasonló örmény közösségi média aktivitások ezúttal elmaradtak, viszont a tűzszünet aláírása után kezdődő karabahi menekülthullámra, illetve különösen az egyes családi tragédiákra fókuszáló bejegyzések kezdtek megjelenni az örmény kötődésű profilokon, míg mások a Karabahból menekülőknek adnak tanácsot vagy éppen kínálnak gyakorlati segítséget. Mivel a harci cselekmények alig 24 óráig tartottak, az új helyzet gyakorlati következményeitől függően valószínű, hogy a Hegyi-Karabahhal kapcsolatos közösségi médiás aktivitás még nem érte el a csúcspontját. Várható, hogy a Hegyi-Karabahi lakosság (120 ezer főre tették a számukat a 2023 szeptemberi háború előtt) jelentős része hosszabb-rövidebb időn belül elhagyja a régiót, mára leginkább az kérdés csak, hogy ez egy gyors menekülés lesz-e, vagy egy lassabb elszivárgás. A tartós örmény jelenlét a teljes azeri „reintegráció” és a régióban lezajlott népirtások emlékének fényében jelen pillanatban kevéssé tűnik valószínűnek, a legutóbbi hírek a gyors és teljes örmény távozás felé mutatnak, az első napon 13550, mostanáig pedig több mint 28 ezer, mostanra pedig majdnem 50 ezer örmény hagyta el a Hegyi-Karabah területét. Egy etnikumnak az adott régióból való csaknem teljes eltűnésére példát a környékünkön utoljára Ceaușescu Romániájában láttunk a németek kapcsán az 1980-as években. Az ottlakók mellett kérdés az is, hogy mi lesz az azeriek által visszafoglalt területen található örmény épített örökség sorsa. Hogy a lehetséges következmények mennyire fenyegetőek,  azt jól mutatja az a közös európaiállásfoglalás is, amely végül a magyar vétón bukott el (a magyar kormányzathoz közeli cégek eközben részt vehetnek a Karabah azeri újjáépítésében…)

Örmények

Örményország helyzete talán a legösszetettebb. Nikol Pasinján örmény kormányfő a 2018-as örményországi bársonyos forradalom nyomán került hatalomra, ezzel ő lett Örményország jelenkori történelmének hosszú idő után ő az első olyan miniszterelnöke, aki nem karabahi kötődésű. Noha az ország a karabahi szituáció miatt politikailag hagyományosan Oroszországra támaszkodott korábban, Pasinján már 2018-tól kezdve óvatos nyitást igyekezett megvalósítani a nyugati országok felé. Ezt a fajta tapogatózást azonban nem csak a 2020 utáni karabahi orosz békefenntartói tevékenység, hanem a magában Örményországban is fennálló orosz katonai jelenlét (pl. az orosz katonai támaszpont Gyumri-ban) is szűkre szabta, mindazonáltal a 2023. szeptemberi háború előtt az örmény vezetés már eljutott odáig, hogy a napokban Pasinján felesége Ukrajnában adott át segélycsomagokat, illetve az örmény hadsereg tagjai az Amerikai Egyesült Államok katonáival végeztek közös, kisméretű hadgyakorlatot, míg Azerbajdzsán felé Pasinján néhány hónapja jelezte, hogy kész elismerni a Hegyi-Karabahot Azerbajdzsán részeként, amely mindenképp a kváziállam "államiságának" végét jelentette volna.

Az "Arcah Köztársaság" parlamenti ülésterme 2018-ban Ashot Ghulian-nal, a parlament akkori elnökével (fotó: Segyevy Dániel)

A földrajzi és politikai meghatározottságokhoz képest ez nagyarányú fordulatnak tűnik, és logikusnak tűnik a nyugati orientáció további erősödése is, kérdés azonban, hogy mennyire képes az örmény vezetés a megkezdett irányváltását folytatni: noha Örményország hivatalosan nem vett részt a legutóbbi harcokban, a háború alakulása és a Hegyi-Karabah de facto elvesztése nagyarányú tüntetéseket generált Jerevánban, így nem zárható ki egy újabb politikai fordulat, és a jóval oroszbarátabb karabahi származású örmény politikai erők hatalomba való visszatérése sem. Az örmény belpolitika összetettségét mutatja ugyanakkor, hogy a demonstrálók egy része Pasinján mellett Oroszországra is neheztel, így az elmúlt napokban a jereváni orosz nagykövetséget is blokád alá vonták.

Azerbajdzsán

Az azeriek számára teljes győzelem a jelenlegi szituáció, jó eséllyel teljesen visszailleszthetik országuk területébe a ’90-esévek elején de facto elvesztett területeket, Alijevnek, az országot diktatórikus eszközökkel vezető azeri elnöknek ez saját politikai pályája szempontjából is óriási győzelem. A támadó fél érdekei egyértelműek: teljes mértékben vissza kívánja állítani uralmát hivatalos államterületén, és azon hosszabb távon vélhetően nem számol nagyobb létszámú örmény lakossággal. Emellett Azerbajdzsán igyekszik egy minél jobban használható szárazföldi folyosóra szert tenni Örményország, Irán és Törökország ölelésében fekvő exklávéjába, Nahicsevánba - az örmény területen zajló szárazföldi forgalmat egyébként már a 2020-as konfliktust követő békemegállapodás is biztosította, azonban a további “eredmények” mind geopolitikai, mind gazdasági szempontból fontosak lennének Azerbajdzsánnak: Nahicseván ugyanis egy néhány kilométeres szakaszon szomszédos az ország fő szövetségesével, Törökországgal, ez pedig további kiváló útvonal lenne a Törökörszágot és az EU-t célzó energiahordozó export számára.

Gazdasági különbségek

Pasinján óvatosságát az is magyarázza, hogy a konfliktus további fenntartása Örményország számára gazdasági és katonai szempontból szinte lehetetlennek látszik. Ennek hátterét számos kommentár azzal magyarázza, hogy a gyengélkedő, számos strukturális problémával küzdő örmény gazdaságot az olajra és földgázra épülő azeri gazdaság utolérte, és a katonai kiadások terén komolyan le is hagyta. Ez abból a szempontból valóban igaz, hogy növekvő bevételei okán Azerbajdzsán valóban dinamikusan tudta növelni katonai kiadásait, azonban a helyi elit nem kevésbé korrupt, mint az örményországi, az egy főre jutó GDP pedig egyes években még mindig nagyobb Örményországban, mint Azerbajdzsánban – igaz, a különbség minimális, és az azeri érték a végül fenntarthatatlannak bizonyuló 2000-es évek végi, 2010-es évek eleji olajboom alatt tartósan és lényegesen magasabb volt. Az igazi különbséget azonban a két ország lakosságszámának, gazdaságának és ezáltal katonai lehetőségeinek eltérése jelenti: a 3 millió lakosú, 23,7 milliárd dolláros GDP-vel rendelkező Örményország már nem tudja felvenni a versenyt a 10,3 millió lakosú, 71,2 milliárd dollár hazai össztermékkel rendelkező Azerbajdzsánnal.

Mindazonáltal az is kérdéses, hogy ez az azeri gazdasági erő elégnek bizonyul-e az ismét birtokba vett területek újjáépítésére. A 2020-ban visszafoglalt régióban zajló események kapcsán azért lehetnek kétségeink. A “Nagy Visszatérésként” címkézett újjáépítési folyamatot természetesen számos tényező nehezíti: a terület egy része erősen elaknásított, infrastruktúrája jelentős részben tönkrement - emiatt nem annyira meglepő, hogy az azeri kormányzat elsősorban az alapvető infrastruktúra kialakítására és a két nagyobb város, Susi/Susa és Aghdam újjáépítésére koncentrál, előbbit Azerbajdzsán új „kulturális fővárosának” szánva.

Az infrastruktúra újjáépítése terén valóban történtek komoly lépések, megkezdődött például Kelbadzsar tartományban a 11,6 kilométer hosszú Murovdag alagút építése, ami az Örményország és Karabah között fekvő Kelbadzsar északi irányú megközelítését szolgálja. A megaprojekt megvalósulása a mostani események fényében kifejezetten érdekes: Karabah északi részének azeri ellenőrzésével ugyanis sokkal kevésbé fontos a műtárgy megépítése, mivel így az Agdere felől erre vezető út is járhatóvá válik. (Az alagútépítés egyben arra is utalhat, hogy az azeri vezetés eredetileg nem számolt azzal, hogy Hegyi-Karabah örmény-orosz ellenőrzés alatt maradó területe belátható időn belül gazdát cserél - a lehetőséget valószínűleg az Ukrajna orosz inváziója teremtette meg.) Komoly nehézséget jelent a városok és a falvak újjáépítése: az azeri kormányzat elsősorban városi társasházak és “okos falvak” építésére koncentrál, az első ilyen falut, az Araksz közeli Aghalit 2022-ben már át is adták. Ugyanakkor a visszatelepülési folyamat egyelőre nagyon lassú, még csak néhány száz családról van szó, és a kormány preferenciái sem feltétlenül egyeznek a visszatelepülni kívánókéival: sokan az elveszítetthez hasonló családi házakra vágynak, miközben az újjáépítési folyamat jóval uniformizáltabb otthonokat fog eredményezni. Szintén komoly gond, hogy a már több mint 30 éve elüldözött azeriek tekintélyes része szilárd egzisztenciát tudott létesíteni új lakóhelyén, és például a nagyvárosokat nem feltétlenül hagynák el szívesen. Egy részük attól tart, hogy a visszatelepítés egyik eszköze a nekik járó kedvezmények megvonása lesz…

A tágabb régió

Törökország

A mindenkori török kormányzat nem a független Örményország barátja, és ez fordítva is igaz. Utóbbi abszolút érthető, hiszen a török hivatalos álláspont máig tagadja az örmények ellen az első világháború során elkövetett népirtást - mindez nemzetközi viszonylatban is szinte példátlan - így pedig nem igazán látszik lehetőség a holtpontról való elmozdulásra, noha örmény részről komoly gesztusok is történtek az elmúlt hónapokban: Örményország idén februárban segélyszállítmányt juttatott a törökországi földrengés helyszínére (ezzel pedig a Alican-nál lévő török-örmény határátkelőn 1988 óta először volt  forgalom), Pasinján pedig részt vett Erdoğan beiktatásán is.

Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter és Nikol Pasinján örmény miniszterelnök Erdoğan beiktatásán (forrás)

Törökország eközben Azerbajdzsán legfőbb szövetségese és a haditechnika terén az egyik legfontosabb támogatója - miközben az azeri energiaprojektekben is érdekelt. Emellett szívesen kiterjesztené befolyását a kaukázusi régióban is, ez pedig a török-örmény viszony miatt alapvetően egy “erős Azerbajdzsán - gyenge Örményország” felállásban lenne török szempontból a leghatékonyabb. Azerbajdzsán mellett Törökországnak fűződik a legtöbb érdeke a nahicseváni exklávé és Azerbajdzsán magterülete közötti átjárhatósághoz, hiszen ez közvetlen földrajzi összeköttetést jelentene a keleti türk területek felé is, és jól illeszkedik Törökország „neooszmán” külpolitikai törekvéseihez, amivel egyébként – oly sok régiós országhoz hasonlóan – belső társadalmi és gazdasági problémákat igyekeznek elfedni. Hogy a Zangezur-folyosó iránt élénk és nagyon is aktuális Azerbajdzsán és Törökország érdeklődése, azt jól mutatja, hogy Erdoğan és Alijev kedden éppen Nahicsevánban találkoztak. Ugyanakkor egy esetleges katonai megoldás már jelentős nemzetközi visszhanggal járhat (bár ne feledjük, hogy Magyarország mellett hivatalosan még Törökország sem ratifikálta Svédország NATO-csatlakozását…), hiszen az már Örményország déli határait is érintené, így ugyanúgy sértené a nemzetközi határok sérthetetlenségének elvét Örményország felé, mint a korábbi karabahi szituáció Azerbajdzsán felé. A legfrissebb hírek szerint nem kizárt, hogy a közlekedési folyosó végül Irán területén futna.

Irán

A siíta állam Örményország egyik legfontosabb kereskedelmi partnere, így a Nahicseván és Azerbajdzsán közötti terület további örmény fennhatóságában érdekelt. Szintén fontos számára, hogy Örményország legalább annyira erős maradjon katonailag, hogy az azeri vezetés ne tudjon hátradőlve az Irán északnyugati részén élő mintegy 15 millió (!) fős azeri kisebbséggel foglalkozni. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Irán Oroszország egyik fontos fegyverszállítójává lépett elő, és a kereskedelmi kapcsolatok zökkenőmentes fenntartásához szüksége van némi azeri jóindulatra is. Mindemellett Irán jelenléte a Izraelt is közelebb hozta azeri és a török félhez is, a nagyarányú fegyvereladások mellett Izrael számára Azerbajdzsán stratégiai terület Irán megfigyelésére és sakkban tartására.

Oroszország

Az érdekelt regionális hatalmak közül talán Oroszország van a legkényesebb helyzetben: a legősibb keresztény ország (Örményország) elméletileg legfontosabb szövetségeseként és a hegyi-karabahi terület békefenntartó erejeként óriási presztízsveszteség számára az azeri előretörés, különösen, hogy a putyini államszervezet gyakran igyekszik magát az ortodoxia védőpajzsaként feltüntetni. Amennyiben Örményország végre tudja hajtani az USA és az EU irányába tervezett geopolitikai fordulatot, Oroszország kaukázusontúli befolyása minimálisra csökken. Még kényesebbé teszi a helyzetet, hogy a Fekete-tengeren az oroszok számára romló hadihelyzet miatt az orosz kormányzat egyre inkább rá van szorulva Törökország jóindulatára, az Iránnal való egyre fontosabb kapcsolatok miatt pedig az Azerbajdzsánnal való kapcsolat további romlását sem engedheti meg magának. Röviden összefoglalva: nem csak az erő hiányzik az Örményország oldalán való beavatkozáshoz, de egyre inkább a szándék is. Mindemellett az örmény fejlemények beleillenek egy tágabb orosz, a posztszovjet térséget érintő visszaszorulási folyamatba is, és különösen a Közép-ázsiai országok tekintetében Moszkvának a növekvő kínai érdeklődésre is figyelnie kell. Ugyanakkor az örményországi belpolitikát a különböző politikai erőközpontok egymás ellen való kijátszásával Moszkva igyekszik befolyásolni, amelynek jelentős katonai nyomatékot adhat az Örményország földjén található orosz katonai támaszpont is. Sz. Bíró Zoltán szerint Moszkva Pasinjánt nem igazán szívleli, „idegennek” tekinti, az orosz sajtóban a 2018-as bársonyos forradalmat, amelynek nyomán Pasinján hatalomra került, színes forradalomként mutatják be. Míg Pasinján, de még az ellene demonstrálók egy része is Oroszországot is hibáztatják a kialakult helyzetért, addig a „karabahi-klán” politikusai most is kifejezetten orosz orientáltságúak.

Az orosz katonai támaszpont bejárata Gyumri-ban 2018-ban (fotó: Segyevy Dániel)

Az EU és Egyesült Államok

Bár az térséggel kapcsolatos európai és amerikai motivációk és lehetőségek korántsem azonosak, a jelenlegi konfliktus lezárásával kapcsolatban nagyon hasonlóak az érdekek.  Alapvetően mindkét fél egy tartós békét eredményező status quo-ban érdekelt, ami egyrészt lehetővé teszi a térségen keresztül az azeri (és potenciálisan a kazah) energiahordozók exportját. Ez az EU számára elsősorban gazdasági, az USA számára geopolitikai kérdés. Az EU-n belül leginkább Franciaország aktív a kérdésben, ez elsősorban az országban élő népes örmény diaszpórának köszönhető. Eközben pedig tovább folytatódik a Kaukázuson túli “szövetségépítés”, ami egyben az orosz befolyás visszaszorítását jelenti Grúziában és Örményországban. E törekvés része volt amerikai részről az újabb azeri támadással egyidőben lezajlott közös amerikai-örmény hadgyakorlat is.

India, Pakisztán

Örményország nem csak nyugat felé orientálódik a szorult geopolitikai helyzetben, hanem újabban, ahogy arra Balogh Róbert, Indiát jól ismerő környezet-történész felhívta a figyelmünket, Indiával is igyekszik elmélyíteni a kapcsolatát. Pakisztán már régebb óta támogatta Azerbajdzsán politikáját, közös hadgyakorlatot is szerveztek, Ankara, Baku és Iszlamabad szövetségét pedig újabban már a Három Testvér Szövetségének is nevezték. Erre válaszul India és Örményország egymásra találása 2020 után gyorsult fel. India és Pakisztán valóságos proxy-háborút vívott a Karabahban. India számára azért fontos a „nem iszlám-oldal” támogatása és az egyensúlyi helyzet elérésének reménye, mert saját történelme okán maga is bonyolult viszonyban van az iszlám államokkal, és tart tőle, hogy ha az azeri oldal túlnyeri magát, akkor Pakisztán és szövetségesei Kasmírra koncentrálnak majd.

Egyéb kváziállamok, mindennapi etnicitás

A posztszovjet térség befagyott konfliktusai az orosz befolyás gyengülésével különböző mértékű átalakuláson mehetnek keresztül. Míg a legtöbb ilyen konfliktusban az oroszok közvetlenül is érintettek (Transznisztria például az ukrán és a moldáv helyzetet is befolásolja a földrajzi elhelyezkedésével), addig a legvéresebbnek számító karabahi konfliktusban az orosz szerep csak közvetett volt: egyik oldalon sem volt jelen orosz lakosság, így valójában a további orosz katonai jelenlét sem a Hegyi-Karabahban, sem pedig Örményországban nem indokolt. A karabahi orosz békemisszió megbízatása le is járna pár éven belül, de például a gyumri orosz támaszpont esetleges felszámolása mindezzel együtt nehezebbnek ígérkezik.

Dél-Oszétia "határvidéke" 2018-ban (fotó: Segyevy Dániel)

Mint azt a korábbi írásunkban már bemutattuk, sok megkötéssel a Hegyi-Karabah örmények lakta részeinek jelentősége az örmények számára bizonyos tekintetben a Magyarország-Székelyföld viszonyhoz hasonlítható kultúrnemzeti etnikai nacionalista alapon, addig a tágabb Hegyi-Karabah reintegrálása Azerbajdzsán területébe inkább egyfajta integrális, államnemzeti szemlélettel lehet leginkább rokonítani. Mindemellett az ukrajnai háború elmúlt másfél éve arra mutatott rá, hogy az anyanyelv és a nemzetiség nem jelenti automatikusan az állam iránti lojalitást vagy annak hiányát az adott személy esetében, továbbá  lokális identitások és a nemzeti közömbösség sokszor jelentősen árnyalhatják a térképen azonos színnel jelölt, homogénnek tűnő csoportok tagolódását. Habár ezek a jelenségek a mi régiónkban jobban detektálhatóak, az örmény és az azeri nép közötti viszony sokkal terheltebb, és a vallási és kulturális különbségek is nagyon jelentősek, a legújabb harci cselekmények pedig feltéphetik az egyébként is friss sebeket.

Szomorú, de Hegyi-Karabah azeri visszavétele és a helyi örmények elmenekülése a legtöbb érdekelt hatalom számára reálpolitikai alapon elfogadható és a konfliktus lezárása, a befagyott konfliktus felszámolásának irányába mutató esemény. Az örmény vezetés elmúlt időszakban tapasztalható törekvései ugyanakkor arra utalnak, hogy a jelenlegi jereváni vezetés a kialakult helyzetben hajlandó valamelyest átértékelni az etnikai szemléletet, elfogadja, hogy a Hegyi-Karabah a nemzetközi jog alapján Azerbajdzsán része – cserébe megpróbálkoznak egyfajta geopolitikai áthangolódással, és szeretnék elérni, hogy ugyanezen nemzetközi jogi alapon az ő területi integritásuk is maradjon tiszteletben – főleg (de nem csak) az azeri magterületeket és a nahicseváni exklávét összekötő dél-örményországi Zangezur-folyosó tekintetében – a jelenlegi realitások fényében azonban ez leginkább attól függ, hogy Azerbajdzsán és Oroszország mit tanultak az elmúlt évtizedek történelméből…

Aki egy kicsit jártasabb a dinoszauruszokkal kapcsolatban, annak feltűnhetett, hogy a közismert fajok igen nagy része élt a korabeli Észak-Amerikában, a Diplodocusok, Triceratopsok, Tyrannosaurusok lelőhelyei pedig nagyrészt a Sziklás-hegységben és annak keleti előterében csoportosulnak. Mi lehet ennek az oka? Valóban több nagy méretű dinoszauruszfaj élt annak idején ebben a régióban, vagy egyszerűen ezen fajok „modern marketingje” jobbnak bizonyult a máshol fellelt maradványokénál?

Bár az itteni fajok ismertségében valamennyire szerepe van az emberi tényezőnek is, a fő ok a terület egykori és mostani geológiai viszonyaiban keresendő: a jura és kréta időszaki Északnyugat-Amerika élőhelyei egyrészt rendkívül változatosak voltak, ami kedvezett a sokféle – és esetenként igencsak nagy méretű – dinoszauruszfaj kialakulásának, másrészt a helyi üledékképződési viszonyok abban is segítettek, hogy maradványaik nagy számban megőrződhessenek. Az újabb földtörténeti fejlemények pedig arról gondoskodtak, hogy ezek jelenleg „könnyen” hozzáférhetők legyenek.

A Green és a Yampa folyók mentén kipreparálódott jura időszaki rétegek - (forrás)

Hogy mindez érthetőbbé válhasson, érdemes röviden megismerkednünk a Sziklás-hegység és előtere földtörténetével, valamint két, dinoszauruszkövületekben különösen gazdag földtani réteggel: a Morrison- és a Hell Creek-formációval.

Ha ránézünk a térképre, a Sziklás-hegység amerikai egyesült államokbeli szakasza különleges képet mutat: egy roppant széles, nagy kiterjedésű magashegységi övezet, ahol a 4000 métert meghaladó magasságú hegyláncok medencéket és fennsíkokat fognak közre, miközben keleti előtere, a Préri is fokozatosan emelkedik 1500 méter fölé. Ennek oka, hogy az ebben a régióban egymásnak feszülő kőzetlemezek közötti „lemezszilánkok” meglehetősen sekély szögben buktak az Észak-amerikai-lemez alá, a folyamat pedig több, egymást követő hegységképződési periódus során játszódott le – ez pedig létrehozta azt a közeget, amely ideális volt a fosszíliák kialakulásához, megőrződéséhez és modern feltárásához. 

A Morrison-formáció jól megkülönböztethető sötét rétegei - (forrás)

Ősi hegységképződés mentén

Az említett hegységképződési folyamat még meglehetősen kezdetleges szakaszában volt a jura időszak hajnalán. Mintegy 200 millió évvel ezelőtt a mai Észak-Amerika keleti felén a korábban létrejött lánchegységek (azaz a mai Appalache) lassan lepusztulóban voltak, a nyugati oldalon (vagyis a Pangea szuperkontinens peremén), a mérsékelten aktív lemezszegély mentén egy jóval keskenyebb hegységrendszer alakult ki, mely részben szintén pusztulóban volt, a köztük lévő, gyakran sekély tengerelöntéssel borított medencékben pedig jelentős mennyiségű üledék halmozódott fel. Nagyjából 170 millió évvel ezelőtt a terület nyugati részén komoly változások következtek be: délnyugaton megkezdődött a mai Atlanti-óceán középső részének kinyílása – ami lassan északi, északnyugati irányba tolta a mai Észak-Amerikát. Következtében az Ős-csendes-óceáni lemeznek feszülő kontinens az óceáni lemez komolyabb szubdukcióját (alábukását), illetve helyenként a lemezek egymás melletti elmozdulását indította meg.

Az így felgyűrődő hegység keleti oldalán egy nagy méretű üledékgyűjtő medence jött létre, melynek északi részét általában tenger borította, déli részén azonban egy rendkívül változatos terület jött létre. A medenceperem hegységei ugyan viszonylag bőséges csapadékot kaptak, azonban a forró, de száraz és az év egyik felében szinte semmi csapadékhoz nem jutó medencebelső már egész más képet mutatott: a legmélyebb részen mocsarak és tavak (köztük sóstavak) és széles folyami árterek terpeszkedtek, melyeket a medence központi részén a porózus alapkőzet résvízkészlete is táplált a medenceperemről lefutó folyók mellett. Utóbbiak középső szakaszai viszont a száraz időszakban gyakran kiszáradtak, sivatagos, félsivatagos, helyenként futóhomokos közeget teremtve. 

Hosszúnyakúak előnyben

Mindez azzal járt együtt, hogy a területen élő állatok évszakos vándorlásra kényszerültek, ráadásul az itatóhelyek gyakran kiszáradtak, ami elsősorban a nagy méretű (lassú metabolizmussal rendelkező, de nagy távokat megtenni képes), hosszú nyakú (azaz a növényeket bármilyen környezetben elérő) növényevők számára tette lehetővé a nagyobb arányú túlélést, így nem meglepő, hogy a legnagyobb Sauropodák jelentős része errefelé élt. A kiszáradó és időről időre homokkal betakart tavak pedig eszményi lehetőséget kínáltak az itt elpusztult őslények maradványainak megőrződésére. Ennek fényében nem meglepő, hogy a mintegy 147–155 millió évvel ezelőtt lerakódott, nagyrészt homokkőből, agyagból és mészkőből álló, a környékbeli vulkáni tevékenység miatt könnyen azonosítható, sötét színű Morrison-formációból sikerült először leírni a „hosszúnyakú” Diplodocust, a Brachiosaurust, a Stegosaurust és az Allosaurust.

Észak-Amerika mintegy 75 millió évvel ezelőtt - (forrás)

A tágabb régió további földtörténete sem volt épp eseménytelen: az Atlanti-óceán fokozódó kinyílása az északnyugat felé elmozduló észak-amerikai kőzetlemez nyugati oldalán további orogenezist, azaz hegységképződést eredményezett: a nagyjából 70 millió évvel ezelőtt a „csúcsát elérő” Laramida-orogenezis mai szemmel igen furcsa „kontinensképet” hozott létre. Mivel az alábukó kőzetlemezek egyben magukra húzták a felül maradó lemezszegélyrészeket, a kialakuló Sziklás-hegység keleti oldalán széles medenceterület alakult ki, amelyet egy észak–déli irányú, nagyrészt sekély tenger foglalt el – a Nyugati Belső Víziút. Ennek nyugati oldalán terült el Laramidia folyódeltákkal, mocsarakkal átszabdalt partvidéki síksága, mely jóval több csapadékot kapott, mint a jura időszaki üledékgyűjtő medence – mind a tenger, mind a viszonylag alacsony, de dús növényzetű partvidéki erdőségek eszményi élőhelyet kínáltak a késő-kréta időszak változatos állatvilágának. A partvidéki, helyenként mocsaras erdőségekben élt a földtörténet e szakaszának leghíresebb népes őshüllő-populációja: a Triceratops, az Edmontosaurus és az ezeket fogyasztó Tyrannosaurus. A tenger menti alföldön szintén komoly homokköves, agyagos kőzetösszletek rakódtak le – a kréta időszak végén az üledékképződés a mainál vélhetően jóval gyorsabb volt. Egyrészt egy üvegház klímájára hasonlító éghajlaton bőségesen hullott a csapadék, és a fűfélék hiányában ekkor az erózió is jóval gyorsabb volt, másrészt az időszak végén a felfokozott vulkáni aktivitás is megkönnyítette az üledékképződést. Mindez elősegítette, hogy az itteni élővilág képviselőinek fosszíliái viszonylag nagyobb számban maradjanak fenn.

A Morrison-formáció hires utahi lelőhelye, a Dinosaur Quarry helyszínrajza: egy rendkívül leletgazdag ferde kőzetlapról van szó - (forrás)

Ideális üledékek

A két leghíresebb, dínókat rejtő összlet 68–66 millió évvel ezelőtt keletkezett: a mai Montanában, Észak- és Dél-Dakotában és Wyomingban található Hell Creek-formáció és a délebbre, Wyomingban és Coloradóban található Denver-formáció. (A felsorolt dinoszauruszok természetesen nem csak egy-egy geológiai formációban találhatóak meg, általában mind földrajzilag, mind időben is átlépték ezek „határait” – a Tyrannosaurus első lelete például a Denver-formációból származik, míg az első majdnem teljes csontváz a Hell Creek-formációból.)  A Hell Creek-formáció ráadásul még egy sajátossága miatt válhatott (a Pokol-patakot jelentő nevével ellentétben) a paleontológusok paradicsomává. A kréta időszak végére a térszín lassú emelkedése és a globális tengerszintnek egy lehűlési periódus miatti csökkenése ugyanis a sekélytenger feldarabolódásához vezetett. A formáció a déli (a mai Mexikói-öböl meghosszabbításaként értelmezhető) tengerrész északi partvidékén jött létre. A terület homokpadjai és mocsaras lagúnái lényegében Laramidia és Appalachia közötti hídként szolgáltak az élővilág számára, másrészt a parti területet legalább négyszer elöntötte az előre nyomuló tenger, ami tovább fokozta az ősmaradványokat megőrizni tudó üledékképződést.

A Hell Creek-formáció kipreparálódott rétegei Kelet-Montanában - (forrás)

A térség geológiai fejlődése természetesen nem zárult le a dinoszauruszok 66 millió évvel ezelőtti eltűnését követően sem. A hegységképződés folytatódásával a sekélytenger tovább darabolódott, majd eltűnt, a kis szögben alábukó lemezdarabok pedig igen széles területen megemelték a felszínt (a leghíresebb kiemelt tömb a Colorado-fennsík, de a Mississippitől nyugatra elterülő síkságok is emiatt rendelkeznek a hegységhez közeledve egyre nagyobb tengerszint feletti magassággal. A térszín emelkedése azzal járt, hogy  a jura–kréta időszakban lerakódott, fosszíliákban gazdag rétegek sokhelyütt ma is kiemelt, felszínközeli pozícióban vannak, és sok esetben a bemélyülő szurdokvölgyek kiválóan feltárják ezeket. Emellett az érintett terület java része a lánchegység szélárnyékában fekvő, kifejezetten száraz terület, azaz az ősi rétegek növényzet- és talajborítottsága is csekélyebb a megszokottnál, ami szintén megkönnyíti a feltárást. A Hell Creek-formáció ráadásul kora ellenére szinte minden esetben vízszintes településű, a tektonikai folyamatok által alig bolygatott réteg, azonfelül az érintett földterületek nagyrészt szövetségi vagy tagállami tulajdonban vannak, ami igencsak megkönnyíti a kutatók dolgát.

Feltárás – dinamittal

Persze ahhoz, hogy az említett rétegek ennyire fontos lelőhelyekké váljanak, a természeti tényezők miatt szükség volt az emberi tényezőre is. A rétegeknek helyet adó, ritkán lakott keleti hegységelőtér XIX. századi „leigázása” nagyrészt a vasútépítéshez és a bányászathoz kapcsolódott. Ezek mindegyike jelentős földmunkálatokkal járt, s önmagukban is tetemes mennyiségű fosszíliát hoztak a felszínre, másrészt eljuttatták az első őslénytan iránt érdeklődő amatőr és profi kutatókat a helyszínre. Nem meglepő, hogy  a Morrison-formáció egyik legfontosabb lelőhelye épp a transzkontinentális vasút Como nevű állomása mellett található, illetve hogy hasonlóan jelentős lelőhelyre bukkantak Denver mellett, a jura időszaki formációnak nevet adó Morrison és Golden városkák között (itt mind a Morrison, mind a Denver-formáció sok leletet adott).

Othniel Marsh (fent, középen) és „asszisztensei” - (forrás)

A terület alacsony népsűrűsége és nem túl acélos közbiztonsága persze némi „garázdálkodásra” is teret kínált: ez lett a híres-hírhedt csontháború, mely ha némileg vitatott módon is, de megalapozta a modern paleontológiát. Az események mögött két keleti parti tudós, Othniel Charles Marsh és Edward Drinker Cope rivalizálása állt, akik igyekeztek minél több őslény felfedezését a saját számlájukra írni. A konfliktus a legendáriumba úgy vonult be, hogy fegyveres bandáik esetenként dinamitot használva, ipari méretekben „bányászták” a fosszíliákat, ami valóban rekordszámú új faj leírásához vezetett, de eközben sok lelet tönkre is ment. Valójában inkább volt szó egymás embereinek lefizetéséről, valamint a fosszíliák némileg vitatható megszerzéséről, de természetesen nem bántak mindig kesztyűs kézzel a „csontokkal” sem. Mindez erős döbbenetet váltott ki a tudóstársadalom zöméből, ugyanakkor megalapozta az észak-amerikai dinoszauruszok dominanciáját is az őshüllőkről alkotott képünkben. Ehhez az is hozzájárult, hogy egy idő után az amerikai kormányzat sem nézte túl jó szemmel, hogy fegyveresek keresnek dinoszauruszokat a vadnyugaton, így a legtöbb lelőhelyet igen gyorsan védettnek nyilvánították – a békés mederbe terelt ásatások pedig további gyümölcsöket hoztak.

A „maradék” fosszíliákból épített ház Como Bluffban - (forrás)

Az utolsó pillanat

„Sue”, a legteljesebben megmaradt Tyrannosaurus Rex fosszíliája a Hell Creek-formációból - (forrás)

Azóta az Egyesült Államokban és Kanadában kifejezetten sok jó állapotú fosszília került elő a Sziklás-hegységben és keleti előterében, jól hozzáférhető rétegekből, és bár azóta már máshol (például Mongóliában, Kínában és Argentínában) is találtak hasonló adottságú lelőhelyeket, a jura és a kréta időszak tipikus dinoszauruszaiként máig nagyrészt az észak-amerikai ősállatokat képzeljük el. Mindezt még fokozhatja egy újabb felfedezés is: az elmúlt évtizedben épp a Hell Creek-formációban sikerült feltárni egy lelőhelyet, amely a dioszauruszok „utolsó napját” örökíti meg. Az észak-dakotai Tanis lelőhely ugyan nem az egyetlen, ahol annak a bizonyos, körülbelül 66 millió 40 ezer évvel ezelőtti késő tavaszi napnak a nyomaira bukkantak, de eddig a legjobban feltárt és leírt feltárás, ami nagyon jól mutatja, mi történt a környék folyami környezetével és élőlényeivel az aszteroidabecsapódást követő néhány órában. A következő években vélhetően Tanis további feltárása lesz a paleontológia egyik legérdekesebb új eredménye, amire érdemes lesz odafigyelnünk.

Jakab László

A írás eredetije az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2023/28. számában jelent meg

Fontosabb források:

https://www.newsweek.com/dinosaur-fossils-north-america-goldilocks-window-1747506

https://www.montana.edu/news/9301/paradise-in-hell-creek

https://www.mdpi.com/2076-3263/10/11/435

https://ucmp.berkeley.edu/science/parks/hellcreek.php

https://en.wikipedia.org/wiki/Tanis_(fossil_site)

A 2023-as év eddig talán legmegdöbbentőbb eseménye a kahovkai gát júniusi megsemmisülése és a mögötte található, 10 balatonnyi víztömeget visszatartó víztározó katasztrofális következményekkel járó kiürülése volt. Az esemény médiavisszhangja rengeteg blogunk profiljába vágó témát érintett az ökológiai hatásoktól kezdve a katonaföldrajzi vonatkozásokig, a "ki a felelős" vita eldöntésében pedig váratlanul nagy jelentősége lett a szeizmológiának. Mindezt abban a reményben szeretnénk most körbejárni, hogy újat is tudunk mondani a témáról az olvasóknak.

A kahovkai gátat 1950. szeptemberében kezdte építeni a 20-as, 30-as években a híres dnyiprói duzzasztógátnál is serénykedő csapat. Az időzítés nem volt véletlen: az alapvetően a Dnyeper híres zúgóinak megrendszabályozásra és energiatermelésre szánt dnyiprói gátat ugyanis 1941-ben a visszavonuló szovjet csapatok felrobbantották, és először ezt kellett újjáépíteni. A kahovkai gát azonban némileg eltérő karakterisztikával készült, mint "nagytestvére": a folyam torkolatához közel csak kisebb mértékű duzzasztást lehetett elérni - a gát "csak" 30 méter magas lett, ellenben több, mint 3 km hosszú - középső része hagyományos vasbeton gát, a széleken viszont inkább magas földgátakat alkalmaztak. Az 1955-56-ra elkészülő létesítmény 16 méterrel duzzasztotta fel a folyam vizét, ami egy impozáns méretű, bár viszonylag sekély tározótavat hozott létre: a 2155 km² felületű, átlagosan 8 méter mély Kahovkai-víztározó 18,2 km³-nyi vizet tartalmazhat. A nagyjából 200 km hosszan húzódó tó meglehetősen fura alakú képződmény: a gát közelében csak 4-6 km széles, azonban felső részén erősen kiszélesedik, Vasziljivkánál már 25 km is lehet a két partja között. Ennek oka, hogy itt a Dnyeper széles ártéri mezői kerültek víz alá, melyek amúgy igen fontos szerepet játszottak az ukrán történelemben igen jelentős zaporizzsjai-kozákság életében és gazdaságában.

A még ép gát - a létesítmény egyik oldalán közút, a másikon vasútvonal futott - (forrás)

Az, hogy a munkálatok a folyó alsó szakaszán ilyen széles területek víz alá kerülését eredményezték, azzal magyarázható, hogy a gát és a tározó létesítésének célja nagy területek öntözése volt, ehhez pedig rengeteg vízre volt szükség. A viszonylag száraz (Herszontól keletre kiterjedt futóhomokos vidék van), de jó termőterületekkel rendelkező Tavria "kizöldítése" kézenfekvő volt, ugyanakkor a szovjet időkben ennél jóval nagyobb távlatokban gondolkodtak, így összesen négy(!) öntözőcsatornát táplál a víztározó:

- A krasznoznamjankai öntözőrendszert (ez az Észak-Krími csatorna nyugati oldalága, a Herszoni terület déli, balparti részén).

- A kahovkai öntözőrendszert (balparti öntözőrendszer, a herszoni terület délkeleti részén).

- A sokat emlegetett Észak-Krími csatornát.

- A Dnyeper - Krivij Rih csatornát - ez az iparvidék vízellátását biztosítja, csak a víz kb. 10%-a ment öntözésre.

Ezen kívül a tározó megléte volt az egyik fő telepítő tényezője az Enerhodarban 1980 és 1996 között felépített igen nagy teljesítményű atomerőmű-együttesnek, melynek hűtővízellátása is a mesterséges tóból megoldott. A 6 reaktor a paksiakhoz hasonlóan a nyomottvizes altípusba tartozik, tehát hűtővíz hiányában nem üzemeltethető.

A felsorolt öntözőrendszerek közül az Észak-krími-csatorna a leghosszabb (402 km-es) és ez a létesítmény vált a leghírhedtebbé az orosz-ukrán konfliktusban betöltött szerepe révén. A csatornarendszert a Hruscsov-éra tipikus, a mezőgazdasági termelést extenzíven növelő projektjeként röviddel a tározó feltöltését követően kezdték el tervezni, és végül 3 lépcsőben adták át 1961 és 1971 között, az utolsó műtárgyak pedig 1976-ra lettek készen. A Tavrijszknál (a gáttól pár kilométerre keletre) kezdődő csatorna a folyam átlagos vízhozamának mintegy harmadát képes felvenni, és ennek a kapacitásnak jelentős részét ki is használták a működés évtizedei alatt. Az öntözőrendszerek mentén (főleg a Krímben) számos telepesfalu létesült, és viszonylag intenzív mezőgazdasági tevékenységre nyílt lehetőség: az öntözővíz Tavriában (tehát a Krímtől északra) jórészt az errefelé megszokott szántóföldi növénykultúrák termésterületét növelte, valamint termésátlagukat stabilizálta, míg a Krímben emellett még kiterjedt rizstermesztésbe is fogtak, ami a víz nem épp "fenntartható" felhasználása volt (Persze Tavriában is létrehoztak rizsföldeket, de főként a Dnyeperhez közeli, mélyebb fekvésű területeken.). A mezőgazdaság termelési szerkezetének változása elsősorban a Krím északi részének a hegyvidék szélárnyékában lévő félsivatagos sztyeppeterületén volt nagy - korábban itt ugyanis minimális volt a szántóföldi növénytermesztés. A kiterjedt öntözés persze negatív hatásokkal is járt: a megemelkedő talajvízszint és az egyéb vízmozgások révén beindult a szikesedés is, ami további beruházásokat tett szükségessé.

Hogy pontosan mennyi vízhez jutott így a Krím-félsziget, azzal kapcsolatban a rendelkezésünkre álló források kissé bizonytalanok, alapvetően a következő okokból:

- 2014 előtt ez a téma meglehetősen kevés embert érdekelt, ezután viszont mind az ukrán, mind az orosz fél a saját igazát bizonyító adatokat helyezte előtérbe.

- Ahogy a térképen is látszik, a csatorna kezdeti, a tározótóból kitorkolló szakasza nem pusztán a Krím vízellátását szolgálja, a tóból kivett mennyiség jelentős részét Tavriában használták fel - az arányok pedig erősen változóak voltak, amit mindkét fél igyekezett a saját álláspontja alátámasztására kihasználni.

- Az adatokat feldolgozó források (egyes esetekben valószínűleg tudatosan) összekeverik az ivóvízellátásra és a teljes vízellátásra vonatkozó adatokat.

- Az orosz állami tájékoztatás által közölt, egymásnak némileg ellentmondó információk sem igazán segítik a tisztánlátást.

Mindenesetre a 2015-ben közölt orosz adatok szerint 2014 előtt a csatorna biztosította a Krím teljes vízigényének mintegy 85%-át, az érkező vízmennyiség 72%-át (!) öntözésre, 10%-át ipari célokra, 18%-át a lakosság vízellátására használták fel. Az adatsorból következik, hogy a Krím teljes (nem természetes úton biztosított) vízigényének 60%-át teszi ki az 1960-as évek óta létrehozott északi mezőgazdasági terület, illetve, hogy bár a csatorna a lakossági vízigények kielégítésében is komoly szerepet játszik, azért erre a célra a csapadékosabb és sűrűn lakott hegyvidéken és tengerparti területen vannak egyéb források is.

A csatornát a Krím-félsziget orosz annexióját követően az ukrán fél az új határvonaltól 16 km-re nyugatra (Mirne falutól délre) egy közepesen masszív gáttal elzárta, súlyos helyzetbe hozva a félsziget vízellátását. Az eset kapcsán elég súlyos és cinikus nyilatkozatok repkedtek: egyesek a csatorna szerepének túlértékelése (és a genocídium fogalmának félreértése) révén ukrán népirtást kiáltottak, ukrán részről pedig elhangzott egy olyan cinikus nyilatkozat is, hogy tulajdonképpen csak segítenek az észak-krími sztyeppe természetes állapotának visszaállításában. Ebben van annyi igazság, hogy azt a természetes állapotot alig 50 éve bolygatták meg komolyabban, de ha ez valóban szempont lett volna, a zárást rögtön a csatorna kitorkollásánál kellett volna megejteni...

A csatornát 2014-22 között  elzáró híd alatti kőszórás Mirnij falutól délre - Forrás: Google Maps

A víz elzárásának hatásait igen nehéz felmérni, mivel az orosz források egymásnak részben ellentmondó információkat közöltek erről - ez egyben kiválóan meg is mutatja az orosz propaganda működését.

- Az egyik, hivatalos statisztikákkal is megtámogatott orosz narratíva szerint a víz elzárása csak átmeneti nehézségeket okozott, új esővíztározókkal nagyrészt ki tudták váltani a Kahovkai-tározóból érkezett vizet, és a fejlettebb Oroszország támogatásának köszönhetően másfélszeresére nőtt az érintett területek mezőgazdasági termelése - ugyanebben az időszakban egyébként az ukrán oldalon is hasonló tendencia volt tapasztalható. (A termésnövekedés persze történhetett a nem öntözött területeken is, de ez csak azt támasztaná alá, hogy a csatorna mégsem volt annyira fontos.)

- Az újabb statisztikák alapján viszont az öntözött terület a tizedére csökkent, és a Krím egyes részein a helyszíni riportok alapján 2021-ben a nyári időszakban többször is korlátozni kellett a lakossági vízellátást, és a mezőgazdaság is időről-időre komoly gondokkal küzd. 

- Szélsőségesebb orosz kommentárok a víz elzárását egyenesen "terrorizmusnak", ukrán "népírtásnak" próbálják beállítani - megfeledkezve arról, hogy egyoldalú annexiók esetén nem igazán szokás vízmegosztási megállapodásokat kötni, illetve arról is, hogy az ivóvízellátásban viszonylag könnyebben kiváltható a csatorna, és emberéletek nem forognak közvetlen veszélyben. Maga az elzárás Ukrajnában is komoly politikai vitákhoz vezetett, egyes erők az oroszokkal való megegyezést sürgették, amiben a fő motivációjuk az volt, hogy lehetőleg ne idegenítsék el a Krím lakosságát Ukrajnától. ellenérvként viszont az merült fel, hogy a víz biztosítása esetén romlana Ukrajna alkupozíciója, ami hosszútávon ugyanúgy a Krím végleges elvesztéséhez vezethetett volna. Az orosz inváziót közvetlenül megelőző időszakban (azaz már Volodimir Zelenszkij elnöksége alatt) úgy tűnt, hogy az ukrán vezetés valamilyen alku keretében kíván megegyezni a vízmegosztás kérdéseiről. (Ukrán részről a felsorolt kétségeken kívül komoly aggodalom övezte az orosz hadiipar Krímbeli fejlesztését, amihez nem szívesen biztosították volna a vizet.)

Bár a fentiek részben ellentmondanak egymásnak, jó eséllyel valóban komoly károkat, nehézségeket okozhatott a csatorna elzárása a Krímben, 2021-ben pedig amerikai részről komolyan felmerült, hogy egy esetleges orosz invázió egyik oka a vízmegosztás rendezetlensége lehet. A kialakult helyzetet illetve a valószínűsíthető környezeti, gazdasági és társadalmi károkat a legjobban talán a linken elérhető cikk foglalja össze.

A 2022-es invázió során mind a csatorna, mind a hírhedt kőzárás hamar orosz kézbe került, és áprilisra már helyre is állították a vízellátást. Mindezt szinte teljesen keresztülhúzta a gát központi részének 2023. június 6-i megsemmisülése: a 6-7 méter mélységű csatorna ugyanis 11 méteres duzzasztás esetén kap megfelelő mennyiségű vizet, azaz a tározótó kiürülésével bejárata is teljesen szárazra került, így a Krím vízellátása ismét problémássá vált. 

Itt érkeztünk meg egy meglehetősen fontos kérdéshez? Mi is történhetett 2023. június 6-án hajnalban? Annyit biztosan tudunk, hogy az orosz kézben lévő (de a frontvonalhoz nagyon közeli) gát központi (vasbeton) része olyan károsodást szenvedett, hogy nem bírta a csaknem teljesen feltöltött tározó víztömegének nyomását és átszakadt, széles területeket elárasztva és a tározótavat pár nap alatt leürítve. Szakértői vélemények szerint ilyen károsodást csak nagy mennyiségű, vélhetően a gát belsejében elhelyezett robbanóanyag okozhat. Persze egy ilyen konfliktus esetében az egyik legfontosabb kérdés, hogy melyik fél is felelős ezért a szinte példátlan katasztrófáért, és ebben a vitában a szeizmikus adatok révén bizony a földtudománynak is komoly szerepe lett - így nem hagyhatjuk ki ennek bővebb tárgyalását. Még akkor sem, ha nagyon bizonytalan vizekre evezünk is, és esetleg beállunk azoknak a szakértőknek a sorába, akiket később szidni lehet, mivel nem lett igazuk. 

Az áradat által elsodort ház a folyó torkolatánál - (forrás)

A gát megsemmisülése (felrobbantása) meglehetősen zavarbaejtő, ugyanis ebben a formában nagy valószínűséggel egyik harcoló félnek sem állt érdekében.

- Június elején (jelenlegi tudásunk szerint) sem az ukránok, sem az oroszok nem készültek a szűkebb régióban komolyabb hadműveletre, viszonylag kisebb kontingenseket állomásoztattak a víztározó és az alvízi szakasz mentén. Korábban a gáton átvezető utat (azaz a jobbparti orosz csapatok utánpótlási vonalát) ugyan érte ukrán tüzérségi támadás, azonban a jobbpart nagy részének visszafoglalását követően már nem igazán volt értelme célba venni. (Az út északi oldalán az oroszok a visszavonulást követően réseket robbantottak, az ukrán kézben lévő oldalról nem lehetett rá felhajtani.) Az orosz fél ugyanakkor ukrán tüzérségi támadásra hivatkozott, ami már önmagában némileg árulkodó: ugyan ezek az eszközök szinte kizárt, hogy komoly kárt tegyenek a gátban, a rombolásra valamivel esélyesebb komolyabb rakéták "érkezése" viszont túl jól dokumentált ahhoz mindkét oldalon, hogy alaptalanul lehessen arra hivatkozni.

- Katonailag alapvetően az ép, üzemeltethető gát uralásának volt értelme: aki szabályozni tudja a vízszintet, mind a gát felett, mint alatta borsot törhet ellenfele orra alá. Vélhetően ilyen akciókra készülve tölthették fel az oroszok a tározót a megszokott szint fölé, persze ebben a nagyon csapadékos tavasz is a kezükre játszott. (Persze, ha az orosz fél a gát közelgő elvesztésével számol, az megint más helyzetet eredményez: ebben az esetben lett volna értelme a gát tönkretételének, ugyanakkor júniusban sem volt erre reális lehetőség.)

- A tározó és az alvízi szakasz balpartja alacsonyabb fekvésű, a jobbparton viszont Herszon és elővárosai terülnek el, így a tározó hirtelen kiürülése mindkét felet nehéz helyzetbe hozhatta. (Ezután viszont az eredeti helyzet állt vissza.)

- A gát megsemmisülése és a tározó kiürülése egy szempontból juttatja elvileg előnybe az ukrán felet: az oroszok számára elveszik az előző pontban említett vízkormányzási lehetőség, és "árhullámot" innentől csak a felsőbb szakasz ukrán kézben lévő tározóiból lehet indítani, illetve "el is lehet zárni a csapot". Ez a lehetőség azonban meglehetősen korlátozott, ugyanis ahogy már volt róla szó, a következő két víztározó, a dnyiprói és a kamjanszkai meglehetősen kis kapacitású (2-3 km³-es), komolyabb árhullámot csak a felsőbb tározókból lehet indítani, ráadásul a meginduló víz kezdetben a Kahovkai-tározó széles ártéri mezőin terülne szét.

Összességében az ukrán félnek is jobb lett volna, ha esetleg ők tudják uralni a gátat, és véleményem szerint ez a gondolat vezet el a talán legvalószínűbb forgatókönyvhöz, ehhez viszont a már említett szeizmikus adatok is támpontot nyújthatnak - igaz nagyon korlátozottan.

A fentiek alapján számomra a legvalószínűbb forgatókönyvnek azt tűnik, hogy a gátat birtokló orosz hadsereg a növekvő ukrán aktivitást látva szerette volna végleg használhatatlanná tenni a gát két oldalán található közúti kapcsolatot (nehogy azt a gát elfoglalására használhassa fel az ukrán fél), ezért robbantásra készíthette ezeket elő - miközben talán a gát egészének lerombolására alkalmas töltetek is rendelkezésre állhattak a helyszínen (hiszen komolyabb ukrán támadás esetén már lett volna értelme a gát oroszok általi tönkretételének). A két nagy erejű, de különböző méretű robbanás arra utalhat, hogy a folyamat során emberi hiba, műszaki meghibásodás, vagy egy rosszul (vagy túl jól) sikerült szabotázsakció következtében végül a vártnál nagyobb robbanás következett be, ami végül a gát megsemmisüléséhez vezetett. (Ugyanakkor, ahogy említettem, rengeteg a bizonytalanság az eseménnyel kapcsolatban - könnyen lehet, hogy valami egészen más derül ki a végén.)

A gát megsemmisülésekor a tározó 18 köbkilométernyi vízkészletének java az alvízi területre szabadult - hogy el jobban értsük a katasztrófa mértékét: ez a Dnyeper átlagos vízhozamával számolva 4 hónap alatt folyna le a folyón - most pedig mindez 4-5 nap alatt lezajlott. Ráadásul egy átlagos árvízre legalább valamennyire fel tudnak készülni a hatóságok és a lakosság is, itt viszont a gát alatti területekre a hajnali órákban szabadult rá az özönvíz (Herszonban a délelőtti órákban kezdődött az igazi pusztítás). Ennek megfelelően magasra rúgott az áldozatok száma is: legalább 67-en meghaltak, ami egy európai (síkvidéki) árvíznél szokatlanul magas szám. Mivel az áradás leginkább az orosz kézben lévő alacsonyabb balpartot érintette súlyosan, illetve az előrenyomuló víz számos, az ártéren lévő orosz egységet is meglepett, feltételezhetjük, hogy az áldozatok száma jóval magasabb (ráadásul azt sem tudjuk, hogy maga a gát összeomlása hány áldozattal járhatott).

Herszon 2023 júniusában - (forrás)

A kiáramló víz közel 600 négyzetkilométert öntött el és 40 ezer embernek kellett elhagynia lakóhelyét. Az elöntött terület egy része eredetileg vizes élőhely volt, és lényegében a gát adta biztonság tette lehetővé a tartósan "szárazra kerülését". Az esemény nyomán számos forrás emleget "ökocídiumot", azonban ehhez egyrészt azért nem ártana bizonyítani hogy valóban ez volt-e a szándék, másrészt azért az ezzel kapcsolatos nyilatkozatokban a következmények jelentős része még erősen feltételes módban áll.

- Az biztos, hogy a vizes élőhelyek eddigi (azaz az 1950-es évek vége óta fennálló) viszonyai gyökeresen megváltoztak a Dnyeper mintegy 300 km-es szakasza mentén: a gát alatti szakasz viszonylag széles területei kerültek legalább átmenetileg víz alá, a mélyebben fekvő területek pedig vélhetően tartósan, hiszen a tározóból való, akár a vízhozam 60%-át is elérő vízkivétel lényegében megszűnt, így a Dnyeper vízhozama ezen a szakaszon megnőtt. Párhuzamosan a tározó területének java szárazra került, sok vízi élőlénynek otthont adó víztömege eltűnt. Mindez számos állatfaj populációját érintheti katasztrofálisan.

- A tározó kiürülése nagyon negatívan érinti a térség mezőgazdaságát: a műholdfelvételek tanúsága szerint valamennyi nagyobb öntözőcsatorna-rendszer kitorkolása szárazra került. ez elsősorban balparti (orosz kézen lévő) Tavria és a Krím mezőgazdaságára hathat negatívan. Hogy mennyire, azt a háborús viszonyok miatt szinte lehetetlen felmérni. Szintén jelentős károk érték az alvízi rizsföldeket is. (A termőréteg egy része kimosódhatott.)

A lerombolt gát és környezete 2023. augusztus 4-én - jól láthatóak az alsó szakasz árterén a júniusi elöntés nyomai, az Észak-krími-csatorna a kép közepén található kitorkolása pedig száraz - (forrás)

- A szakértők többsége valószínűsíti, hogy az áradás komoly környezetszennyezéssel járt. Ennek egyik forrása maga a gát: az összeomláskor a létesítmény gépészeti részeinek nagy része is megsemmisült, ami eddig legalább 150 tonna olajat jutatott a folyóba. Ezen felül a szovjet-típusú nagyüzemi mezőgazdaság meglehetősen sok növényvédőszert használt - ezen anyagok egy része leülepedhetett a tározóban, de a megváltozott viszonyok miatt most ismét "útra kellhet", illetve a gát alatti területek elsodort termőföldjeiből is sok káros anyag juthatott a Fekete-tengerbe.

- A tény, hogy az érintett terület háborús övezet, tovább fokozhatja a negatív hatásokat. Egyrészt az ártérről nem csak a termőréteget vitte el az özönvíz, hanem az esetlegesen beleásott aknákat is, ami további pusztítással járhat.  Másrészt az árvíz esetén megszokott kármentesítés (pl. fertőtlenítés, vízbe szivárgó káros anyagok eltávolítása) is komoly akadályokba ütközött, így kezdetben komoly kockázata volt a járványok kitörésének. (Ez szerencsére úgy látszik, hogy elmaradt.)

A felsorolt károk vélhetően több évre velünk maradnak - a gát újjáépítéséhez a jelenlegi becslések szerint legalább 5 év kellene - már ha ma megkezdődhetne az építkezés.

A tározó középső része 2023. augusztus 4-én - a zöldes területek a még vízzel borított részek - az atomerőmű vízellátása egyelőre még megoldottnak látszik - (forrás)

A gát megsemmisülése kapcsán beszélnünk kell a katonai, katonaföldrajzi vonatkozásokról is. A vélemények erősen megoszlanak, arról, hogy ki is került előnybe az eseményekkel - számomra a leghihetőbb a David  Petraeus által megfogalmazott vélemény: a gát alatti szakaszon ideiglenesen a védekező oroszok kerülhetnek előnybe, a gát feletti szakaszon pedig az ukránok, de egyikük sem olyan mértékben, hogy az komolyan befolyásolhatná a háború menetét.

A "legszárazabb", 2023 július 15-én készült műholdkép a tározó keleti részéről - itt azért valamivel több vízzel borított felület maradt - (forrás)

A gát alatti szakaszon a gyakran szigetekkel szabdalt ártéri terület kiterjedése olyan módon valóban az oroszokat segíti, hogy nagyobb mértékű támadó hadműveletet innentől még nehezebben lehet itt indítani. Ugyanakkor a kisebb mértékű, helyi hídfőket létrehozó ukrán támadásokat megkönnyítheti az, hogy ezen a területen immáron az orosz fél is nehezebben tudja mozgatni a nehézfegyvereit. Ezt kiválóan illusztrálta az Antonovszki-hídnál és Oleszkinél indított korlátozott ukrán támadás is, és augusztus 8-án bizonytalan hírek érkeztek egy kicsit feljebb történt támadásról is.

A 2023 augusztus 4-én készült műholdkép ugyanerről a területről - látható, hogy a folyótól távolabb lévő területek a csapadékos időjárás dacára tovább "száradtak" -  (forrás)

A gát felett, az egykori tározótó területén már egyértelműbb a helyzet. Bár egyesek szerint az ukránoknak elég megvárni a terület "felszáradását" és már támadhatnak is, mindez nem ilyen egyszerű. Egyrészt a területen még mindig ott folyik a Dnyeper - ráadásul általában két ágban. A folyóágak és a továbbra is vízzel borított laposok között pedig egy gigantikus, növényzet nélküli homok és iszapzátony-rendszer terül el, mely egyáltalán nem olyan könnyen járható, legalábbis nehezebb járművekkel nem - de az igazi gond nem is ez, hanem, hogy gyakorlatilag nincs fedezék, a terep nagy szélességben belátható - a drónok és a nagy hatótávolságú tüzérség korában extrém veszélyes itt átküzdenie magát egy katonai egységnek. Ez a süppedékes terület Nikopolnál a legkeskenyebb és talán a legjobban áthidalható, azonban a közeli Enerhodar (azaz az atomerőmű) miatt az egyik legjobban védett is a környéken. Persze egy tüzérségi és légifölényben lévő, komolyabb páncélvédettséggel rendelkező erő számára lehetséges lenne egy gyors támadás indítása - ha bármely fél számára rendelkezésre állna mindhárom tényező, jó eséllyel inkább olyan helyen használná, ahol nem kell azzal egy több száz méter széles folyón átkelnie... A tározó kiürülése leginkább a tó egykori területe és a zaporizzsjai front találkozásánál, Vasziljivkánál adhat komolyabb lehetőségeket a harcoló feleknek (főleg az itt épp támadásban lévő ukránoknak) - itt ugyanis a széles ártéren nincs szükség folyami átkelésre az esetleges átkaroláshoz. Viszont a műholdfelvételek tanúsága alapján épp ez a mélyen fekvő terület szárad a leglassabban - ugyanakkor hosszabb távon jó eséllyel itt számolhatunk a harcok a tározó területére való kiterjedésére.

Összességében a terület jellege miatt igen csekélynek minősíthető az az előny, hogy az ukrán fél a feljebb fekvő gátjai felhasználásával "tetszés szerint" szabályozhatja a vízszintet a területen - hiszen  ahogy már volt róla szó, a közvetlenül az érintett szakasz felett lévő tározók kapacitása viszonylag kicsiny a folyó vízhozamához képest, a feljebb lévő nagyobb tározókat pedig ebben a csapadékos évben valamivel nehezebb hosszabb időre "lezárni", a terület kiszáradása pedig viszonylag lassú folyamat.

Érdekesebb kérdés, hogy mi történik az érintett területekkel a következő években. A gát 5-10 éven belüli helyreállítása komolyan csak a konfliktus lezárása vagy holtpontra jutása esetén merülhet fel, utóbbi esetben is csak akkor, hogyha ez a holtpont a balpart Ukrajna általi visszafoglalása után következik be. A mapire.eu-n fellelhető 19. századi térképen kiválóan látható, hogy a Dnyeper alapvetően a tározótó létesítése előtti medrébe tért vissza, és jól kivehető az a nedves élőhelyes ártéri vidék, ami a tó helyén terült el. A gát esetleges újjáépítéséig ez a világ valószínűleg visszatér a gát alatti szakaszra, azonban az egykori tó helyén már nem ilyen egyszerű a helyzet. Ez a terület ugyanis most még egyáltalán nem korabeli vízivilág mása, hanem egy részben vízzel borított, növényzetváltás előtt/alatt álló holdbéli táj. Ha nem elég gyors az új növényzet megtelepedése, a kiszáradó terület lehetséges, hogy túlzottan kitett lesz például a szélnek, ami komoly gondokat okozhat a környéken. Szintén nem feltétlenül a "természet" eredeti állapota áll majd vissza Tavriában és a Krím északi részén. A most ismét kiszáradó területet ugyanis már sokkal kevésbé borítja sztyeppei növényzet, mint eredetileg - itt szántóföldek kiszáradásáról lesz szó, részben hasonló következményekkel, mint a tározótó esetében. (Azaz nem az eredeti állapot áll vissza, hanem sokhelyütt egy annál szárazabb, gyérebb növényzetű, talajdegradációval sújtott állapot.) Ez a fajta környezeti degradáció sajnos elég valószínű a területen a következő évtizedben.

A gát megsemmisülése tehát sok életet követelő, komoly anyagi kárt okozó esemény volt, a nyomában járó környezeti károkat és változásokat pedig jelenleg még képtelenek vagyunk felmérni - igaz véleményem szerint nem a jelenleg leginkább előtérben lévő vízszennyezés lesz a legnagyobb hatással, hanem a közel félmagyarországnyi régió vízháztartásának teljes felborulása. A júniusi események nyomán azt is láthatjuk, hogy miért nem érdemes mélyebb elemzés nélkül jól hangzó következtetéseket levonni bizonyos földtani-földrajzi jelenségekkel (rengéshullámok infótartalmával, a tározó kiszáradásával) kapcsolatban.

Fontosabb források:

https://www.newsecuritybeat.org/2022/03/hydropolitics-russian-ukrainian-conflict/

https://thehill.com/policy/equilibrium-sustainability/597910-how-a-ukrainian-dam-played-a-key-role-in-tensions-with/

https://www.geopoliticalmonitor.com/backgrounder-the-water-crisis-in-crimea/

https://dataspace.copernicus.eu

https://en.wikipedia.org/wiki/Kakhovka_Reservoir

https://www.bbc.com/news/world-europe-65963403

Az 1960-as, 70-es években megépített Elba-oldalcsatorna létrehozását alapvetően a két német állam léte indokolta, azonban nem csak közlekedési szempontból: az egykori határ közelében futó létesítményt ugyanis úgy tervezték, hogy egy gigantikus harckocsiárok legyen a keletről esetleg előretörő szovjet-lengyel-kelet-német páncéloshadseregek útjában.

Az Elba-oldalcsatorna - (forrás) 

A 115 km hosszú, 54-70 méter széles és mintegy 4 méter mély csatorna a Mittelland-csatornából ágazik ki a Volkswagen-gyárról híres Wolfsburg melletti Calberlah-nál és a Lüneburg közelében fekvő Artlenburgnál torkollik az Elbába - lényegében a Salzgitter-Wolfsburg környéki ipari területet köti össze Hamburggal. Hogy jobban értsük a hajózóút jelentőségét, és megépítésének szükségességét, érdemes megismerkednünk a Mittelland-csatornával.

Az, hogy a viszonylag bőséges hajózható vízhálózattal megáldott (ráadásul két tengerhez is közel fekvő) északnémet síkságon csatornák építésével dolgoznak a jobban használható összeköttetések létrehozásán, egyáltalán nem új történet: egyes források valószínűsítik, hogy az általunk már korábban tárgyalt Schleswig-holsteini Danewerk mellett is létesülhetett a 10. században egy kisebb (részben védelmi célú) inkább árokra hajazó csatorna, amin legalább csónakokkal meg lehetett tenni az Északi- és a Balti-tenger közötti utat. Ami viszont biztosan elkészült, az az 1397-ben létesített Stecknitz-csatorna, amely Lauenburgot (tehát az Elbát) kötötte össze Lübeckkel és ezen a nagyrészt a természetes vízfolyásokat felhasználó vagy követő csatornán alkalmaztak először zsilipeket Európában. A középkori próbálkozásokat követően a csatornaépítés a 18-19. században élte reneszánszát, amit Németországban a Kieli-csatorna koronázott meg a 19. század végén. A legtöbb ekkor létesített csatorna jellemzően alacsony vízválasztókon átkelve, a lehető legrövidebb úton kötött össze folyó- és tórendszereket, illetve az iparvidékeken létesített "oldalcsatorna" volt, a Mittelland-csatorna azonban ettől merészen eltérő koncepción alapult.

Az Északnémet-alföld vízhálózatának sajátossága, hogy meghatározó vízfolyásai, az Elba és a Weser ugyan elég jól feltárják a területet, és helyenként csaknem merőlegesek egymásra, ugyanakkor a köztük lévő forgalom csak egy meglehetősen problémásan hajózható tengeri útvonal közbeiktatásával lehetséges. Ez azt jelenti, hogy a középhegység lábánál lévő jelentős városok és ipari területek közötti olcsó szállítási lehetőséget nyújtó vízi forgalom csak jelentős kerülővel volt lehetséges. Emiatt már a 19. század derekán megfogalmazódott az ötlet, hogy mi lenne, ha a síkság déli peremén egy kelet-nyugati irányú hajózócsatornával kötnék össze a meglévő hajózóutakat? A megoldás előnyei nyilvánvalóak: így egy Rajnát és az Elbát összekötő víziút jönne létre, amin sokkal jobban kihasználhatóak lennének az érintett folyók adottságai is, és gyakorlatilag a síkság nagy részén lehetővé válna, hogy viszonylag rövid (a vasúti távolsággal összemérhető hosszúságú) útvonalon olcsón tudjanak nyersanyagokat szállítani. A megoldás hátránya, hogy gyakorlatilag merőlegesen halad a folyóvölgyekre, így folyamatosan jelentős szintkülönbségek áthidalására van szükség, amit ahogy látni fogjuk, helyenként kifejezetten zseniálisan oldottak meg a mérnökök.

Ugyanakkor a csatorna ötlete némi ellenállásba is ütközött: elsősorban az akkori kelet-németországi (ma nagyrészt nyugat-lengyelországi) mezőgazdasági termelők tartottak attól, hogy a csatorna révén az olcsóbban és versenyképesebben termelő nyugati országrész mezőgazdasági termékei tömegesen fogják elérni a keleti területeket, amivel ők majd nem bírják a versenyt. Az elhúzódó huzavonát egy 1905-ös döntés zárta le: a kedélyek megnyugtatása végett ez azt mondta ki, hogy a csatornát nyugatról fogják elkezdeni és kezdetben csak Hannoverig építik meg, így a keletieknek lesz idejük felkészülni az esetleges negatív hatásokra. A csatornaépítés egyben modernizációs nyomást is gyakorolt a keletiekre, szóval a német kormányzat számára egyértelmű win-win szituációt eredményezett.

A Mitelland-csatorna és kapcsolatai - köztük az Elba-oldalcsatorna/Elbe-Seitenkanal - (forrás) 

Az építést már a következő évben megkezdték a Dortmund-Ems-csatornából való bergteshövedei kiágazásnál, 1915-ben pedig elérték Mindent (azaz a Wesert), majd amikor a következő évben elkészült a folyó feletti csatornahíd, már Hannovert is el lehetett érni a csatornán keresztül. Az első világháború természetesen megakasztotta a folytatást, a keleti továbbépítésről csak 1926-ba született döntés (amit megkönnyített, hogy ekkorra a korábban tiltakozó területek egy része már Lengyelországhoz tartozott), 1928-ban a csatorna elérte Peinét és egy oldalcsatornán át Hildesheimet, 1938-ban pedig Magdeburgot. Ekkor az eredeti tervek szerint már csak az Elba áthidalása volt hátra, hogy a csatorna megfelelően kapcsolódhasson a Havel folyó (azaz Berlin) felé tartó csatornarendszerhez, illetve terveztek egy oldalágat Lipcse/Halle irányába is, de ezek a munkálatok a második világháború alatt leálltak. A hiányzó "Elba-hidat" csak a német újraegyesítést követően 1993-2003 között sikerült befejezni.

De miért kell egy hajózócsatornának hidat építeni? Ahogy már volt róla szó, a csatorna a középhegység utolsó dombvonulatai előtt húzódik, úgyhogy építőinek helyenként jelentős terepegyenetlenségeket kellett leküzdeniük, igaz több esetben is kihasználták a dombok előtt húzódó, mélyen fekvő mocsaras terület adta lehetőségeket - például az Osnabrück előtti Kalkriese településnél, ahol a dombok kifejezetten közel húzódtak a mocsaras térszínhez. Ma már tudjuk, hogy ezt az adottságot 2000 éve mások is kihasználták: Arminius és társai itt mészárolták le Varus légióit a teutoburgi csatában - a csatornát az egykori csatatér északi szélén húzták át az építők, persze erről akkor még mit sem tudhattak.

A legnagyobb nehézséget ugyanakkor a tervezett nyomvonalra merőlegesen húzódó folyóvölgyek (különösen a Weseré és az Elbáé) nehezen (pontosabban drágán)  megoldható dilemma elé állították az építőket: a csatorna magasabb térszínről érkezett és magasabban is folytatódott, így mindkét oldalon komoly zsiliprendszert kellett építeni, ami azoknak a hajóknak, amelyek nem az adott folyón folytatták volna az útjukat, komoly idővszteséget és pluszköltséget jelentett volna. Ezért a Weserrel és az Elbával való csatlakozást az autópályacsomópontokéhoz hasonlóan oldották meg. (Igaz, a Weser áthidalása még az első modern autópálya előtt készült el, úgyhogy az analógia akár fordított is lehet.) A csatorna szintjét nem változtatva egy hídon haladt át az adott folyó és völgye felett, míg a csatornát és a folyót két oldalon egy egy oldalcsatorna kötötte össze, melyen zsilipek létesültek a szintkülönbség áthidalására. 

A mindeni keresztezés - a csatorna hídja itt tulajdonképpen két híd: a déli az eredeti 1916-os, az északi az 1990-es években épült - Forrás: Google Maps

Pontosabban nem csak zsilipek, hanem valami sokkal durvább is: a német hajózócsatornák egyik nagy problémája az Elba völgyének karakterisztikája. A síkság nagy folyama ugyanis az érintett területen egy, az utolsó jégkorszakok olvadékvizeit levezető több kilométer széles ősfolyamvölgyben folyik, aminek helyenként rövid távon akár 30-50 méteres szintkülönbségeket rejtő peremei ma is felismerhetőek pár kilométerre a mai medertől. (Ez pl. ma is komoly meglepetéseket okozhat a Hamburgot biciklivel bejárni kívánó turistáknak.) Ekkora szintkülönbségeket viszont nehézkes zsiliprendszerrel áthidalni, ezért a mérnökök helyenként különleges megoldáshoz folyamodtak: hajóemelő műveket vagy másnéven hajólifteket építettek - például a magdeburgi keresztezés nyugati oldalán.

A magdeburgi csatornahíd - a keleti oldalon található "lehajtón" zsilip van, a nyugati oldalon hajóemelő  - Forrás: Google Maps

A hajóemelő működtetése nem olcsó, de valamivel egyszerűbb és gyorsabb is, mint a zsilipé: a hajók átemelése pár perces folyamat, persze az emelőszerkezetbe behajózás és a hajó rögzítése már időigényesebb, de erre a zsilipek esetében is sort kell keríteni.

A magdeburgi áthidalás - (forrás)

A Mittelland-csatorna komoly költségei és mérnöki leleményei mellett komoly sikertörténetté vált: komolyan hozzájárult a Hannover-hildesheimi agglomeráció fejlődéséhez, valamint a Wolfsburg-salzgitteri iparvidék kialakulásához, és vélhetően hasonló hatással lett volna Magdeburgra is, ha nem ereszkedik le a vasfüggöny. Az NSZK és az NDK közötti államhatár ugyanis a csatornát is elmetszette Magdeburgtól 60 kilométerre nyugatra. Ezzel egyrészt a az NDK-ra jutó rész önmagában nehezen használhatóvá vált, mivel keleti szakaszán (kezdetben) nem maradt komolyabb kikötő, és bár a tranzitforgalom nem lehetetlenült el teljesen, 1971-ig kényelmetlen és bizonytalan kapcsolatot jelentett nyugatról a keleti szakaszra hajózni. (1976-tól viszonyt megkezdődött a keleti szakasz nyugati szabványok szerinti modernizálása, amely lényegében az újraegyesülést követően fejeződött be - a nyugati szakasz kapacitásnövelésével együtt.)

Forgalom az észak-német csatorna- és folyórendszeren 2023 július 30-án - az Elba alacsony vízállása és szűk áteresztőképessége miatt a forgalom a csatornarendszeren zajlik- (forrás)

Emiatt az 1960-as évekre megérlelődött a gondolat, hogy az Elbát az NSZK területén kellene összekötni a Mittelland-csatornával. A megoldásnak számos előnye volt:

- A korábbinál rövidebb kapcsolat Hamburg és a Wolfsburg-Salzgitteri iparvidék között. (Az exportra szánt Volkswageneket nem kis részben hajóval szállították, Salzgitter kohászata pedig komoly vízi szállítási igénnyel bírt.)

- Az NDK kikerülésének lehetősége.

- A víziút egy nem túl fejlett, a határ közelségétől szenvedő és a háború után sok keleti menekültnek otthont adó, így némileg túlnépesedett területen vezetett, aminek fejlesztésére így komoly lehetőséget adódott. Ez a terület a Lüneburger Heide, szintén az utolsó jégkorszakok "maradványa", egy homokos, dimbes-dombos morénavidék, amely ennek megfelelően különleges növényzettel rendelkezik.

- És nem utolsósorban egy nyugtalanító katonai probléma "megoldására" is lehetőség nyílt a csatornaépítéssel.

Ez utóbbi szempont különösen érdekes volt. Az NSZK (és a NATO) katonai vezetőit a hidegháború alatt különösen aggasztotta az a katonaföldrajzi adottság, hogy az ország északi része meglehetősen "keskeny" keleti-nyugati irányban, és pont itt az Északnémet-alföldet mintha csak kelet-nyugati irányú páncéloshadviselésre tervezték volna: a keletről esetlegesen meginduló páncéloshadseregek gyakorlatilag akadály nélkül érhetik el Hamburgot, és hatolhatnak északra Dánia irányában, vagy az Elbától délre nagyon gyorsan élérhetik Hannover térségét majd a Ruhr-vidéket. Erre persze a Varsói Szerződés katonai vezetői is készültek, és tulajdonképpen egy ilyen jellegű összecsapásra készülve készítették fel szárazföldi erőik jelentős részét. Ahogy egyébként a nyugat-németek is: Hamburgtól délre, Munsterban komoly páncéloserőket állomásoztak, északra Neumünsterben pedig a legerősebb páncélgránátos egységük állomásozott. (A megoldás ravaszsága abban is rejlett, hogy a két települést mind egymással, mind a vesztfáliai Münsterrel könnyű összekeverni, igaz cirill betűkkel írva kicsit jobban elkülönül a nevük.) Azonban nem ártott valami komolyabb akadályt az esetleges invázió útjába tenni, amire a csatorna a lehető legjobb lehetőség volt, ebben pedig némileg a csatorna karakterisztikája is segített.

Ugyanis a csatorna déli vége 67 méteres tengerszint feletti magasságban van, az északi vége viszont csaknem tengerszinten, a 61 méteres különbség áthidalását viszont meg kellett oldani valahogy: egyrészt Uelzennél létrehoztak egy zsiliprendszert, másrészt az itt különösen markáns ősfolyamvölgy-perem áthidalására egy hajóemelőt Lüneburgtól kicsit északra, mely a 38 méteres emelési magasságával akkoriban a legnagyobb ilyen létesítmény volt. Mindez azt is jelenti, hogy minél távolabb kerülünk a déli kiágazástól vagy az uelzeni zsiliptől északi irányban, a csatorna egyre inkább komoly műtárgyak között található, miközben víztükre a környező táj fölé emelkedik. A keleti védőgátat illetve a mélyebb fekvésű szakaszok árokrézsűjét viszont úgy tervezték, hogy megfeleljen a harckocsiakadályok követelményeinek. Ezen felül a csatorna feletti hidak szerkezetébe robbantóaknákat építettek be, a víziút alatti átjáróknál pedig kijelölték a "mobilabb" harckocsikakadályok helyét.

A lüneburgi hajólift (az emelőszerkezet épp fent van)

A "harckocsiárok" kipróbálására szerencsére sohasem került sor, azonban az 1968 és 76 között megépített csatorna üzemelése a lehető legrosszabb módon kezdődött: alig egy hónappal az átadás után, 1976. július 18-án, Adendorfnál (a hajóemelőtől 2 kilométerre délre) egy aluljárónál beszakadt a csatorna alja, és a kiáramló víztömeg 15 km²-t öntött el - a víz kiáramlását csak úgy tudták megfékezni, hogy a Bundeswehr kiöregedett műszaki mentő páncélosai hajtottak a csatornába. (Ezután a helyiek Elbe-Seitenkanal helyett Elbe-Pleitenkanal/Elba-csődcsatorna néven kezdék emlegetni.) Emiatt  a csatorna forgalma csak 1977 nyarától folyamatos, azonban a kezdeti időszakban kifejezetten sokat profitált használatából a salzgitteri vasmű, valamint Lüneburg és Uelzen gazdasági fejlődésére is pozitívan hatott a csatorna (új kikötőik mellett közepes méretű ipari parkok létesültek) - igaz a csatorna forgalmának 94%-a tranzitforgalom.

Ócskavasat szállító hajó leeresztése a hajóemelőn

Az újraegyesítés után a csatorna is részesült a belvízi forgalom fellendüléséből, a 2015-ben éves forgalma 11 millió tonnás volt, ami a közepesen fontos csatornák körébe emeli. A forgalom alakulásában a következő tényezők domináltnak:

- Egyrészt a Mittelland-csatorna keleti részének befejezése és az államhatár megszűnése ezt az útvonalszakaszt értékelte fel (a Mittelland-csatorna keleti szakaszának kifejezetten erős a teherforgalma), az Elba-oldalcsatorna pedig lehetővé teszi a gyakran alacsony vízállású, és sok esetben védelem alá eső Elba-szakaszok kikerülését.

- Salzgitter iparának válsága valamivel csökkentette a korábban egyik legfontosabb árucsoport (kohászati alapanyagok és termékek) forgalmát.

- A hajóemelő viszont szűk keresztmetszetet képez: az emelőcsatornát a 60-as években megszokott 1350 tonnás Európa hajókra tervezték, miközben a Mittelland-csatornán csaknem kétszer ekkora hajók is közlekednek.

- Hamburg kikötőjének forgalma az újraegyesülést követően elsősorban a vasúti (konténeres) ráhordás révén bővült, bár az Elba-oldalcsatorna megléte is komoly előnynek számított a keleti forgalom fellendülésekor.

A csatorna bár ma is kihasznált víziút, elsősorban műszaki érdekességeinek (pl. a masszív hajóemelőnek) köszönheti hírnevét, egyben érdekes betekintést nyújt a hidegháború katonai logikájának, és az NSZK-NDK határvidék egykori kemény mindennapi valóságába is.