Ausztrália belsejének végső felfedezésére az 1860-as évek elején került sor egy nem annyira tudatos, de tragikus kimenetelű "versenyfutás" eredményeképpen, ami egyben azt is megmutatta, miért nem jó ötlet állami bizottságokra bízni bizonyos típusú kockázatos vállalkozásokat. Sorozatunk befejező részében utánajárunk, miért veszett oda a bozótban Burke és Wills, és miért járt sikerrel velük párhuzamosan Stuart.
Az első részben megismerkedtünk azzal, hogy sejlett fel (majd foszlott lassan szerteszét) az Ausztrália belsejébe merészkedő felfedezők előtt egy nagy belső tó (vagy beltenger) képe. A második részben Ludwig Leichhardt példáján megvizsgáltuk, milyen körülmények között vállalkoztak a korabeli felfedezők az első epikus, több ezer kilométeres felderítőutakra, és hogy követelte mindez Leichhardt életét. A befejező részben pedig a folyamat tragikus és drámai végkifejletével ismerkedünk meg.
Leichhardt tragikus sorsa csak az 1850-es évek elejére/közepére vált ismertté (amikor több év után sem bukkant elő a sivatagból), és a kortársak felfedezési kedvét nem nagyon csökkentette, lévén a Brit Birodalom éppen a felfedezések aranykorát élte: egyre ölesebb léptekkel kezdett haladni Afrika belsejének európaiak általi megismerése, délen egy bizonyos Dr. Livingstone révén, a kontinens középső részén pedig karnyújtásnyira került az afrikai Nagy-Tavak és a Nílus forrásának megismerése, Ehhez képest Ausztrália belseje még nagyrészt ismeretlen volt, éles kontrasztban a partvidéken viharos gyorsasággal fejlődő telepesgyarmatokkal.
Igen, telepesgyarmatok, ugyanis - ahogy az előző részben már volt róla szó - az ausztrál gyarmatok eddigre már kezdték maguk mögött hagyni a fegyencmúltat. Egyrészt Dél- és Nyugat-Ausztráliába nem (vagy alig) kerültek fegyencek és a többi gyarmatra is zömében szabad bevándorlók érkeztek, másrészt a felszabaduló fegyencek többsége olyan jó körülmények közé került, hogy az ausztráliai deportálás kezdte elveszteni elrettentő erejét (a legszegényebbek egy része állítólag egyenesen azért követett el kisebb, de már épp deportációval járó bűnöket, hogy ne kelljen kifizetni a hajójegyet...). A rabok áthajózása még ugyan 1867-ig folytatódott, de egyre kisebb intenzitással.
Victoria gazdagságának kulcsa - a ballarati aranyásótábor 1853-54 nyarán - (forrás)