Írássorozatunk első részében az ukránok és oroszok kapcsolatát tekintettük át, a második rész nyugat-ukrajnai "háborús" útibeszámoló volt (Dani szerencsére harcokkal nem találkozott), a harmadik résznek pedig a már tárgyalt ukrán-orosz viszony bő lére eresztett kárpátaljai vonatkozásait szántuk, természetesen a magyar kisebbséggel a középpontban. A bejegyzés kicsit hosszúra nyúlt, belekarcolt a blog.hu terjedelemkorlátjába is, úgyhogy végül az a döntés született, hogy bemelegítő/kedvcsináló jelleggel előbb kerül ki az írás eleje, mely lényegében elhelyezi a magyarságot az egyéb (azaz nem orosz) ukrajnai kisebbségek között.

Tekintsük át röviden, mely nemzeti kisebbségek élnek Ukrajnában a bejegyzéssorozatunk első részében tárgyalt oroszokon kívül. A kisebbségek között vannak olyanok, melyek határváltozások (lényegében az Orosz Birodalom/Szovjetunió terjeszkedése) nyomán  találhatóak meg a modern értelemben vett Ukrajnában (például a románok, magyarok, lengyelek, krími tatárok), mások egyértelműen modern kori bevándorlók (pl. örmények, , bolgárok és részben a moldávok), és van olyan is amelyik az előbbi szempontokból speciálisnak tekinthetőek (fekete-tengeri görögök). Az eltérő háttér mind területi elterjedtségükre, mind nyelvhasználati szokásaikra rányomja bélyegét.

Ukrajna nemzetiségei - (forrás)

Az oroszok után legnépesebb kisebbség a románok/moldávok csoportja. Legnagyobb részük anyanyelve a román, azonban egymástól való megkülönböztetésük több szempontból is indokolt (bár a szovjet időkben azért inkább volt mesterséges): a románok gyakorlatilag egy tömbben, a román határ menti sávban élnek az egykori Észak-Bukovina területén (Csernyivci régióban), a Budzsákban, kisebb részben pedig Kárpátalján.

Románok és moldávok Ukrajnában, 2001-ben - (forrás)

Egyértelműen a határváltozások miatt Ukrajnába "került" kisebbség, a mindennapi életben az ukránnal egyáltalán nem rokon románt használják - sok szempontból igen hasonló helyzetű kisebbség, mint a kárpátaljai magyarok.  A moldávokra ugyanakkor némileg eltérő eloszlás jellemző - ők is jelen vannak az egykori Észak-Bukovinában (a románokkal együtt a terület lakosságának csaknem 20%-át teszik ki, egy részük láthatóan egyre inkább románnak vallja magát), valamint Odesszában  - a város 18. század végi alapításakor külön moldáv városrész jött létre (Moldovanka), és egyébként is ez a Moldovához legközelebbi nagyváros. Ugyanakkor jelentős részük az ország területén viszonylag egyenletesen elhelyezkedve, általában nagyvárosi területeken él - mindez a meglehetősen szegény Moldovából való elvándorlás eredménye. Utóbbi csoport folyamatosan asszimilálódik az ukrán vagy orosz többséghez és általában többnyelvűség jellemzi őket.

Moldovanka, Odessza - (forrás)

A "vendégmunkás moldávokhoz" nagyon hasonló a fehérorosz kisebbség helyzete - gyakorlatilag az egész ország területén jelen vannak, fél-másfél százalék körüli részaránnyal - létszámuk és arányuk a második világháborút követően az iparosítással nőtt meg, 1991 után, Ukrajna gazdasági hanyatlásával pedig arányuk látványos csökkenése tapasztalható.

A mai Ukrajna az elmúlt 100 évben (a lengyelek mellett) talán legtöbbet szenvedő kisebbsége a krími tatárok voltak. A nevük által sugalmazottaktól eltérően egyáltalán nem mongol eredetű népről van szó, a kora középkorban a Krímben élő különböző etnikumok és a kunok (vagy kipcsakok) összeolvadásából jött létre a török nyelvcsaládba tartozó nyelvet beszélő nép, amely az Arany Hordához "csatlakozott" majd a 14. században az iszlámot is felvette. Ahogy már volt róla szó, a Krími Tatár Kánság később az Oszmán Birodalom meglehetősen erős és önálló vazallusállamává vált, és igen nagy szerepet töltött be a Birodalom rabszolgakereskedelmében - egészen az 1783-as orosz hódításig. A krími tatárok egészen a 19. század végéig a félsziget lakosságának többségét tették ki (ezután már csak inkább a déli partvidéken alkották a domináns etnikai csoportot). Az etnikai összetétel megváltozásának két oka volt: egyrészt az oroszok beáramlása a városokba és a nyaralóhelyekre, illetve a félsziget belsejében található, viszonylag ritkábban lakott sztyeppére. Másrészt az orosz politika igyekezett megtörni a tatár "elit" gazdasági alapjait és "bátorította" az Oszmán Birodalomba való kivándorlásukat. A folyamat a csúcsát a krími háború jelentette: a tatárok közül nem csak a harcok követeltek sok áldozatot, de ekkor eléggé deportálásjellegű volt a velük szemben folytatott orosz politika. Összességében az orosz hódítást követő évszázadban közel 800 ezer krími tatár hagyhatta el a félszigetet. Az ott maradók közül már a második világháború előtti szovjet tisztogatások és éhínségek is sok áldozatot szedtek, de a kegyelemdöfést Sztálin 1944 májusi parancsa adta meg: arra hivatkozva, hogy a tatárok együttműködtek a német megszállókkal (és például önálló SS alakulatuk is volt), 240 ezer krími tatár telepítettek ki nagyrészt Üzbegisztánba (az éppen a szovjet hadseregben szolgálók családtagjait is), a különböző források szerint közülük 40-120 ezer nem élte túl a deportálás megpróbáltatásait. (Ez egyben az Orosz SZSZSZK-n belüli tatár autonóm állam végét is jelentette - ne feledjük, a Krím csak 1954-ben lett Ukrajna része.)

A krími tatárok aránya 1930-ban - (forrás)

A krími tatárok korlátozottan csak 1967-től költözhettek vissza (de a hatóságok ezt általában még ekkor is akadályozták), a kollektív bűnösségüket kimondó törvényt pedig 1989-ben törölték el. Ezt követően a túlélők és utódaik nagyrészt visszaköltöztek a Krímbe, mely a Szovjetunió utolsó évében újra Autonóm Köztársasággá vált (immár az Ukrán SZSZK-n belül). Ezt az autonóm státuszt egészen a 2014-es orosz annexióig megőrizte, ugyanakkor Szimferopol és Kijev viszonya korántsem volt harmonikus. (Jelenleg a Krím de facto az Orosz Föderáció egy köztársasága.) Ugyanakkor a Krím hivatalosan továbbra is Ukrajna része, így az ukrán állam saját nemzeti kisebbségeként tekint a krími tatárokra, a 2021-es, őshonos kisebbségekre vonatkozó (a krími török népeknek komoly kedvezményeket adó) törvény pedig arra utal, hogy az ukrán állam hosszabb távon is számol a Krím birtoklásával, és ehhez az itt élő nem oroszokat is igyekszik megnyerni. (A Krím történelméről korábbi blogbejegyzésünkben jóval bővebben lehet olvasni.)

A krími tatárok aránya a 2014-es orosz népszámlálás szerint - területi elhelyezkedésük többhelyütt is erősen megváltozott a száműzetésből visszatérve (a zárójeles számok az egyéb tatár népcsoportokkal együtt számolt arányt jelzik) - (forrás)

Szintén nagyon érdekes a lengyelek helyzete: a kelet-galíciai lengyelség a népírtások és a nyugatra telepítés következtében szinte teljesen eltűnt, "kimutatható" arányban csak Lviv környékén, Kijevben, illetve a Krímben élnek, de a legmagasabb részarányukkal a zsitomiri régióban találkozhatunk. Az itteni lengyel közösség tagjai a lengyel uralom alatt megtelepedett népes kisnemesség leszármazottai, akiket a már említett tisztogatások jóval kisebb mértékben érintettek. Ennek egyik oka, hogy a 30-as évek határvonalától távolabb élő, a helyi társadalomba mélyen integrált (ukrán/szovjet szempontból biztonsági kockázatot nem jelentő) népcsoportról van szó, amit az is jelez, hogy nagy többségük az ukránt jelölte meg anyanyelveként mind a szovjet, mind az ukrán népszámlálások alkalmával. Érdemes szem előtt tartani, hogy az 1930-as, 40-es évek kisebbségek ellen irányuló sztálini "akciói" elsősorban a szovjet hatalom felfogása szerint biztonsági kockázatot jelentő csoportok ellen irányultak, azaz leginkább a határ közvetlen közelében élő és a nagyvárosokban "szem előtt lévő" emberek estek nagy számban a tisztogatások áldozatául. (A legnagyobb vérveszteséget valamennyi társadalmi csoport közül a lengyelek szenvedték el.)

A viszonylag népes, de lassan fogyó bolgár kisebbség nagyrészt az ukrán fekete-tengeri partvidék nyugati részén él, nagyrészt az Odesszától nyugatra található, etnikailag roppant sokszínű Budzsákban, ahová a 19. század elején (az orosz hódítást követően), a török uralom elől települtek be.

Bilhorod Dnyisztrovszkij (Cetatea Albă/Akkerman/Dnyeszterfehérvár) vára - az etnikailag legsokszínűbb Budzsák jelképe - (forrás)

Némileg hasonló, de nagyon különleges az ukrajnai görög kisebbség háttere. Ők ugyanis már mintegy 2600 éve gyarmatosították a Fekete-tenger északi partvidékét, azonban jelenlétük korántsem volt folyamatos. A középkorra közösségeik a Krímbe húzódtak vissza, azonban a 18. századi orosz hódítást követően a terület új urai komoly kedvezményekkel igyekeztek betelepíteni a Novorosszijának is nevezett tengerparti területeket. Ez nem csak ukrán, orosz és német telepeseket vonzott ide, hanem a Krímből és a török Birodalomból érkező görögök is megkezdték az Azovi-tenger mentén újjáépíteni egykori közösségeiket - Mariupol egyik elővárosát ma is Jaltának hívják, ugyanis a krími Jaltából származó görögök alapították.

A görögök aránya a Donyecki régióban, 2001-ben (a 4.3%-os értékkel rendelkező területegység Mariupol - (forrás)

A viszonylag jómódú görög közösség sorsa is meglehetősen hányattatott volt: a Szovjetunió első évtizedeiben negatívan érintette őket az államosítás, és a sztálini tisztogatások alatt jelentős részüket deportálták (nagyrészt Kazahsztánba). Bár létszámukat átmenetileg megnövelte a görög polgárháború elől menekülők tömege, az ukrán és orosz többségű városokban élő görögökre mindig is erős asszimilációs nyomás nehezedett, amit természetesen az idegen nyelvű környezet is elősegített. 2022-ig többségük Mariupolban és közvetlen környékén élt (ezért jöhetett hír arról, hogy Mariupol ostromának első áldozatai között több görög állampolgár is volt), azonban az orosz invázióval ez vélhetően alapvetően változik meg.

Regionálisan jelentős népcsoportok Ukrajnában -  Adatforrás: http://2001.ukrcensus.gov.ua/eng/results/general/nationality/

A fenti táblázat alapján regionálisan jelentős kisebbségnek az oroszokat, a magyarokat, a románokat és a krími tatárokat tekinthetjük: a magukat orosznak vallók a Krímben többséget alkotnak, és Ukrajna csaknem minden más régiójában ők alkotják az ukránok utáni legnépesebb csoportot. Két kivétellel: Kárpátalján a magyarok, a Csernyivci területen pedig a románok és a moldávok töltik be ezt a szerepet. Ahogy már volt róla szó, ez a két kisebbség sok szempontból jelentősen különbözik az ukrán "kisebbségpolitika" fókuszában lévő oroszoktól: míg utóbbiak jellemzően nem egy tömbben, hanem az ukránokkal és más nemzetiségekkel elvegyülve élnek, és többségük az elmúlt 200 év migrációs folyamatai nyomán került a mai országterületre3, vagy ugyanezen időszak asszimilációs folyamatai nyomán vált orosszá. a magyar és román kisebbség azonban az anyanemzettel földrajzilag egy tömböt képez, és csak a határok megváltoztatása révén tartozik ukrán fennhatóság alá (ez csak az oroszok kisebb részére igaz a keleti határtérségben). Többségük olyan településen él, ahol ők alkotják az abszolút többséget, emiatt és az ukránnal/orosszal nem rokon nyelvük miatt jóval kisebb asszimilációs nyomásnak voltak kitéve a 2010-es évek végéig, mint az oroszok vagy korábban az ukránok, illetve az egyéb, szórványban élő kisebbségek.

A rövidre sikerült átvezető rész után hamarosan (várhatóan a jövő héten) egy jóval hosszabb, komolyabb és komorabb témával folytatjuk: a kárpátaljai magyarok és egyéb népcsoportok viszonyát vizsgáljuk- egyrészt történelmi léptékben, másrészt az elmúlt néhány évtized nemzetiségi politikájának tükrében.

JAKAB LÁSZLÓ