Az orosz–ukrán háború kapcsán olyan mennyiségű információ ömlik ránk nap mint nap, hogy gyakran még a konfliktus okainak megértéséhez alapvető fontosságú háttérinformációkra is nehéz rátalálni a nagy hangzavarban. Még nehezebb kiszűrni a kétes eredetű, propagandaszervezetek által terjesztett információkat, melyek egy része még az ukrán nép létezését és Ukrajna államként való létezésének jogát is kétségbe vonja. Ezért most kísérletet teszünk arra, hogy történeti demográfiai szemlélettel némileg rendet vágjunk a káoszban, és segítsünk egy kicsit annak tisztázásában, kik azok az ukránok, kik az ukrajnai oroszok és hogyan is alakult együttélésük egészen a jelenlegi háborúig. Írásunk egy három részesre tervezett, Kárpátalját és a Nyugat-Ukrajnát külön is tárgyaló sorozat első része.

A kezdetek: "kis–" és "nagyorosz" genezis

Kijev, Pecserszka Lavra, háttérben a lakótelepek. Fotó: Segyevy Dániel, 2019 szeptember

A mai Ukrajna területén élő szláv törzseket először a 862-től 1240-ig fennálló Kijevi Nagyfejedelemség (Rusz) egyesítette. Ez az államalakulat azonban kiterjedt a mai közép-orosz területekre is, olyannyira, hogy központja az első 20 évben nem is Kijev volt, hanem Novgorod. Emiatt a mai Oroszország is jogosan tartja államisága megalapozójaként az erős középkori államalakulatot. Azonban Batu kán 1237–40 közötti mongol inváziója kettészakította a korai orosz államot, és eltérő fejlődési pályára állította egykori országrészeit: a mongolok Kijevvel együtt letarolták a déli országrészt, az északon önállósuló orosz fejedelemségekből alakult meg az Orosz Birodalom magva, a mai Ukrajna középső és déli területein pedig a nagy hatalmú mongol állam, az Arany Horda rendezkedett be, hogy aztán a 15. századtól a terjeszkedő Török (és északon részben az Orosz) Birodalom terjessze ki befolyását a régióra, mely a kezdeti mongol hódítás, valamint a későbbi harcok miatt nagymértékben elnéptelenedett. Nyugat-Ukrajna, azonban nem került közvetlen mongol uralom alá: itt a (kezdetben mongol vazallus) Galíciai–Volhíniai Királyság még több mint száz évig kitartott, amíg Nagy-Kázmér lengyel király 1349-ben magyar segítséggel meg nem hódította.

A Kijevi Rusz területe (lazán kapcsolódó fejedelemségek szövetségeként) - (forrás)

Látható, hogy a mai ukrán és az orosz területek fejlődése már a 13. században elvált egymástól, ennek ellenére számos kommentár a Lengyel–Litván Unió és az Orosz Birodalom közötti uralmi és társadalmi választóvonalakhoz köti az ukrán (orosz nézőpontból kisorosz), a fehérorosz és az orosz nép elkülönülését, mondván, hogy a litván uralom alatt élők lettek a fehéroroszok, a lengyel befolyás alá kerülők az ukránok, a többiek meg az oroszok. Mindez erősen leegyszerűsítő nézet, többek között azért is, mert bár a mai Fehéroroszország területe ugyan valóban nagyrészt az Unió litván része alá tartozott (ahogy a mai Ukrajna nem kis része is), ez azonban a 16. század második felétől ugyanúgy de facto lengyel uralmat, kulturális befolyást jelentett, mint a mai Ukrajna nagy részén. Döntőbbek lehetnek egyéb természetföldrajzi, gazdasági és társadalmi választóvonalak: a Pripjaty-mocsaraktól délre fekvő jóval termékenyebb, egyben a törököktől-tatároktól sokáig fenyegetett területen korábban alakult ki egy központosítottabb (militarizáltabb) társadalmi szerkezet, ami az ukránok jóval korábban bekövetkező „nemzeti öntudatra” ébredésében is visszaköszönt. Ebben komoly szerepet játszott, hogy a lengyel–orosz–török hatalmi zóna találkozásánál (azaz a mai Kelet- és Dél-Ukrajnában) ritkán lakott területek (lengyel nézőpontból a „vad földek”) terültek el, ahol korlátozottan ugyan, de mód nyílt egyéb, autonóm társadalmi struktúrák kiépítésére is. Az egyik megoldást a kozákok képviselték. A másikat pedig a néptelen területekre kedvezményekkel bevonzott szabad vagy félszabad paraszti közösségek.

A zaporizzsjai kozákok elvileg litván/lengyel uralom alatt álló, de a közeli krími tatárok, valamint a Fekete-tenger partvidékét uraló törökök által erősen fenyegetett, de viszonylag jól védhető (a Dnyeper sellői feletti) határterületen élő, jórészt a földesúri terhei elől elszökő parasztok és leszármazottaik voltak, akik a 15-16. századtól erős katonai szervezetet alakítottak ki saját védelmükre. Mindezt a lengyelek is megtűrték, azonban a terület autonómiája egyben azt is jelentette, hogy a lengyel államszervezet ezen a területen nem igazán tudott érvényesülni. Így egyrészt az elit lengyelesedéséről/katolicizációjáról sem lehetett szó, másrészt a Rzeczpospolita viszonylag erős jobbágyi terhei sem vonatkoztak a helyi földművesekre/kozákokra - ez pedig egy viszonylag erős bevándorlási hullámot indított el a területre. Eredetileg borzasztóan ritkán lakott vidékről volt szó, a mai Magyarországnál nagyobb területű Kijevi Vajdaságnak a 16. században alig negyed millió lakosa lehetett.

Az ütközőzónában élő, jelentős katonai erővel rendelkező kozákokat a lengyel állam igyekezett minél inkább fennhatósága alá vonni, részben ennek eredményeként vívott véres harcot ellenük 1648 és 1657 között vezetőjük, Bogdan Hmelnyickij hetman. Ennek eredményeként megalakult az autonóm Kozák Hetmanátus, ezt az autonómiát viszont már nem a lengyelek garantálták, hanem a két Perejeszlavi Egyezmény alapján az orosz cár. A kozák kváziállam 1764-ig állt fenn, és a középkori Galíciai–Volhíniai Királyság mellett szokás a mai ukrán állam egyfajta előképeként is emlegetni (de a kelet-ukrajnai szakadárállamok is a kozákokhoz nyúlnak vissza, ha valamiféle történelmi hagyományra vágynak).

A zaporizzsjai kozákok (valószínűleg soha nem létező) levelet írnak a török szultánnak - Repin sokszor értelmezett és újraértelmezett mesterműve (forrás)

A kozákok (ide értve a Doni-kozákokat is) később is az orosz katonai ütőerő jelentős részét képezték, így a későbbi orosz hódításokban sem becsülhető le a szerepük - ezt mindenképpen érdemes figyelembe vennünk, ha jobban akarjuk érteni a mostani konfliktus dinamikáját.

A másik alternatív struktúra az úgynevezett "Szabad Ukrajna", vagy Szlobozsanscsina volt a mai Harkiv környékén. Ezt a területet az Orosz Birodalom Litvániától hódította meg a 16. században, azonban a tatárok gyakorlatilag évente menetrendszerűen végigrabolták a területet, így szükség volt a katonai megerősítésére. Alapvetően itt is a kozák modell érvényesült, de orosz központi szervezéssel, és a betelepülők mentesültek a földesúri terhek alól. A kedvezmény mind zaporizzsjai, mind doni kozákokat is idevonzott, azonban a többséget hamarosan már a nyugatabbról idevándorló ukrán telepes parasztok alkották.

Megosztottság és a modern állam- és nemzetfejlődés kezdete

A két többé-kevésbé autonóm entitás az 1760-as évek közepéig állt fenn, amikor Nagy Katalin központosító és birodalomépítő törekvései során beolvasztotta ezeket az Orosz Birodalom közigazgatási rendszerébe, megszüntetve vagy nemesi előjogokká átalakítva a kozák kiváltságokat. A telepespolitika is átalakult és földrajzilag némileg áthelyeződött a birodalom új határvidékeire: a cárnő ugyanis az 1770-es években legyőzte a Krími Kánságot, így a Fekete-tenger partvidéke a 18. század végére orosz uralom alá került. Ez lett a Novorosszija (Ùj-Oroszország) néven emlegetett terület, ahová mind ukrán parasztok, mind kozákok, mind egyéb orosz veteránok települhettek, amellett, hogy az orosz arisztokrácia is komoly földterületekhez jutott. Emellett az orosz hatalom nyugat felé is terjeszkedett: Lengyelország többszöri felosztása nyomán a mai Nyugat-Ukrajna jelentős területei váltak orosz birtokká, míg Galíciára 1772-ben Habsburg Birodalom tette rá a kezét.

Lengyelország (és a mai Nyugat-Ukrajna) háromszori felosztása - (forrás)

Mindez sok szempontból eltérő társadalmi fejlődéshez vezetett Ukrajna mai országterületének különböző régióiban. A kisebb, osztrák uralom alatt lévő nyugati területeken alapvetően lengyel-német–(jiddis) városi és földesúri elit dominálta a társadalmi és gazdasági folyamatokat, a terület pedig a birodalom fejletlen peremvidékének számított. Változást az ipari forradalom és az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés utáni közjogi átalakulás (azaz Galícia de facto autonómiája a ciszlajtániai birodalomfélen belül) hozott: Galíciának Lembergben székelő tartományi törvényhozása lett, ami ha korlátozottan is, de lehetőséget adott az ukrán és lengyel nemzeti politizálásra (a tartomány közéletét részben a nyugati területeken és a városokban többségben lévő lengyelek és a keleti részeken domináns ukránok politikai küzdelme jellemezte) - ez jóval nagyobb politikai szabadságot adott, mint ami a cári uralom alatt élő ukránok számára rendelkezésre állt. Mindez viszonylag jelentős kulturális és gazdasági fellendüléssel is járt az adott időszakban.

Az ukrán etnikumúaknak az Orosz Birodalomba betagozódó többsége esetén is beszélhetünk egyfajta nemzeti ébredésről: a felvilágosodás eszméinek terjedése itt is irodalmi pezsgéssel járt a 18. század végétől, azonban ezt némileg korlátozta, hogy az elit egyre inkább az orosz nyelvet használta: az ukrán elit lényegében "orosz" városokban élt - ebben mind a migrációs, mind az asszimilációs folyamatok szerepet játszottak. (A leghíresebb ukrán költő, Tarasz Sevcsenko például élete javát Szentpéterváron töltötte.) Ugyanakkor ez a városi lakosság viszonylag alacsony részaránya miatt még nem igazán hatott komolyan a terület etnikai összetételére - ami komoly változásokat eredményezett, az az ipari forradalom volt:

- A mai Donbasz területén felfedezett szénlelőhelyekre alapozva komoly nehézipari körzet bontakozott ki Kelet-Ukrajnában, mely természetesen az egész cári birodalomból vonzotta a munkaerőt (ráadásul az etnikai határ is a közelben futott, így emiatt is viszonylag sok orosz munkás érkezett).

- Az iparcikkek egyre erősödő kereskedelme, valamint  a technológiai fejlődés nyomán felpörgő gabonakivitel a partvidéki kikötővárosok fejlődésével járt, ezek, illetve az ország belsejében kialakuló ipari központok is nagy számú orosz bevándorlót vonzottak.

- Az 1860-as évek jobbágyfelszabadítása illetve a már említett technológiai fejlődés jelentős agrár-munkanélküliséghez vezetett, melyet az ipar csak korlátozottan volt képes felszívni, ami igen komoly kivándorlási hullámhoz vezetett. Ennek csak egy része irányult Észak-Amerika felé: az Orosz Birodalomnak megvoltak a saját "prérijei" (sztyeppéi), melyek betelepítésére telepeseket (is) toborzott. A mai Ukrajna népes és viszonylag sűrűn lakott területéről származó parasztok kiemelkedő arányban vettek részt ezekben a mozgalmakban, ami jelentősen átalakította a mai Ukrajnától meglehetősen messze található területek etnikai összetételét is, számos esetben több évtizedig relatív ukrán többséget kialakítva. Ez történt a mai ukrán–orosz határ orosz oldalán, a Kubán-sztyeppén, Szaratov (Sárga-Ukrajna), Omszk (Szürke-Ukrajna) és később Habarovszk (Zöld-Ukrajna) környékén is. Ezekben az esetekben azonban némi óvatosságra van szükség az "ukrajna" szó általános, "határvidék" jelentése miatt, az elnevezések ugyanis sok esetben ezt tükrözik, és nem feltétlenül "ukránok lakta területet" jelentenek, miközben persze az ukránok részaránya is számottevő volt.

Emellett hozzájárult az orosz nyelv és identitás terjedéséhez az is, hogy az ukrán nyelvnek (orosz értelmezésben dialektusnak) nem volt hivatalos nyelv státusza, sőt, a 19. század második felében (nem függetlenül az ukrán nemzeti ébredéstől) az ukrán nyelvű irodalom be is volt tiltva. A városokba özönlő ukránok így alapvetően orosz nyelvű környezetben találták magukat, és ehhez alkalmazkodva nagy hányadban váltottak nyelvet.

Demográfiai változások, régi és új határok

Az említett folyamatok eredményeként az 1897-es népszámlálás idejére a legtöbb nagyobb ukrán városban a magukat orosz anyanyelűnek vallók alkották a többséget: ez volt a helyzet többek között Kijevben (54,2%), Harkivban (63,1%), Mikolajivban (66,3%), Mariupolban (63,2%), Luhanszkban (68,1%), és orosz többség jött létre a Donbasz egyes ipartelepein is. Ezzel párhuzamosan távoli agrárterületeken pedig az ukránok aránya nőtt meg jelentősen, amit igen jól mutatják az 1926-os szovjet népszámlálás nemzetiségi adatai (az önkéntes telepítésmozgalom az első világháborúval ért véget). Az 1926-os népszámlálás nemzetiségi adatsorainak értelmezéséhez érdemes tudni, hogy a megszámláltak nemzetiségét a kikérdezés (nyelv, születési hely stb.) után a kérdezőbiztosok döntötték el, ami nem nélkülözött bizonyos politikai megfontolásokat - ez általában az adott területen többségivé tenni kívánt népcsoportnak kedvezett, az ukránok pedig keleten nem ebbe a kategóriába estek.

Az ukránok aránya Oroszországban az 1926-os népszámlálás alapján - itt megtekinthető nagyobb méretben - a térképet kellő körültekintéssel érdemes szemlélni, a színskála csalóka!  (forrás)

 Az első világháború alatti és az azt követő felfordulásban felmerült az önálló ukrán állam megteremtése is. Egyesek térképen, többé-kevésbé etnikai alapon igyekeztek meghatározni, hogy hol legyen Ukrajna határa, mások politikai síkon, vagy fegyverrel küzdve. Térképen és elméleti síkon a nyugati határ volt a kisebb gond: népszámlálásokkal viszonylag jól megállapított etnikai választóvonalakról volt szó, persze az akkor dívó szokásoknak megfelelően itt is kissé vastagon fogott a "tervezők" ceruzája, de sokkal kevésbé, mint keleten, ahol már kevésbé volt egyértelmű az etnikai (és főleg a nyelvhatár), mindenesetre ukrán szempontból igyekeztek az ország részének tekinteni a Don-mente egyes részeit, és a helyenként tényleges vagy relatív ukrán többséggel rendelkező Kubáni-alföld nyugati részét is (sőt a térképen ennél jóval többet is).

Az "Ukrán földek" térképe, nyelvi alapon - (forrás)

Persze a valóságban nem igazán kerültek túl közel ezen tervek megvalósításához. 1917 végén a felbolyduló Orosz Birodalom délnyugati végein (azaz Kijevben) megalakult az Ukrán Nemzeti Köztársaság, mely elsősorban a németektől remélt védelmet, annál is inkább, mert Leninék párhuzamosan az Ukrán Szovjetköztársaság megalakításán fáradoztak (illetve a mai népköztársaságoknak is volt egy előképük). A Breszt–litovszki béke nyomán a nemzeti erők jöttek ki jobban az első körből, azonban a szociális reformjaik (pl. földosztás) soknak bizonyultak a némileg feudálisabb elképzelésekkel rendelkező (és az élelmiszerkészletek kipakolásán fáradozó) németeknek, így gyorsan megpuccsolták az új ukrán állam vezetését. A helyzet a központi hatalmak 1918 végi katonai összeomlásával radikálisan megváltozott. Egyrészt a Nemzeti Köztársaság katonai ereje igencsak megrendült, azonban az addig Ausztriához tartozó Kelet-Galíciában lehetővé vált a Nyugat-Ukrán Köztársaság kikiáltása. A két ukrán köztársaság 1919. január 22-én egyesült, viszont rögtön két gond is akadályozta az egyesülést: egyrészt a lengyelek gyorsan (még 1918 novemberében) el- (vissza)foglalták és hősiesen tartották a nyugati fővárost Lwówot (Lemberget), másrészt a nagyobbik, keleti államrész összeomlóban volt. A következő másfél-két év borzasztóan zűrzavaros (és véres) volt: alapvetően három erő harca határozta meg a küzdelmet: az északkeletről támadó bolsevikok, a Fekete-tengertől kitörni akaró fehérek (azaz a bolsevikok ellenfelei) valamint a nyugatról próbálkozó, a nyugat-ukrán államot elsöprő lengyelek, akik 1920 tavaszán Kijevig jutottak. A cél egy ukrán ütközőállam biztosítása és lehetőleg lengyel befolyás alatt tartása lett volna, azonban a manőver végül Lengyelország bolsevik inváziójához vezetett, és ugyan a behatolókat sikerült legyőzni a Visztulánál, de az eredmény egy, az ukránok számára nem túl előnyös kompromisszum lett: a szovjet állam elismerte Lengyelország keleti hódításait (köztük Kelet-Galíciát), cserébe nem esett több szó az önálló ukrán államról. 

Demográfiai katasztrófa és az "orosz orientációjú" konszolidáció

Bár a hamarosan megalakuló Ukrán Szocialista Szövetségi Köztársaság elvileg a nacionalista érzelmek leszerelését szolgálta, valójában mindvégig szigorú moszkvai kontroll alatt működött. Ennek ellenére a szovjet uralom fogadtatása kezdetben nem volt nagyon kedvezőtlen, többek között azért sem, mert például sikeresen leszámoltak Nyesztor Mahno délkelet-ukrajnai, halálfejes zászló alatt  létező államkezdeményével, és a viszonylag jó mezőgazdasági adottságokkal rendelkező területen a NEP is felmutatott bizonyos sikereket - emellett az állam kifejezetten áldozott az ukrán kultúrára is, igaz a városokban praktikus okokból továbbra is az orosz maradt a preferált nyelv. A sztálini gazdaságpolitikai fordulat (kolhozosítás) és a tisztogatások viszont katasztrófát jelentettek Ukrajna számára: az 1932-33-as Holodomor négy millió áldozata elsősorban a kelet-ukrajnai falusi lakosságot (a kolhozosítás során a Szovjetunióban éhen halt emberek 80%-a ukrajnai volt), míg a pár évvel későbbi tisztogatások főleg a városi elitet sújtotta - ennek pedig már kifejezetten ukránellenes éle is volt. 

Ebből a szempontból lényegesen jobb volt a helyzet Kelet-Galíciában: itt alapvetően az osztrák intézményrendszert vette át a lengyel állam, amely az ukrán nacionalistákat időnként igen keményen üldözte, és messze nem volt demokratikus állam, de bizonyos szintű ukrán politikai tevékenységet megtűrt. A Holodomor tehát nem tartozik hozzá a kelet-galíciai ukránság kollektív emlékezetéhez, de kisebbségi elnyomatás és a gyengén fejlett jogállamban történő kisebbségi érdekérvényesítés igen - mindez (és a vallási különbözőségek) részben máig hatással van az országon belüli különbségekre.

Ezután következett a második világháború, ami még nagyobb anyagi katasztrófát és demográfiai tragédiát hozott: Fehéroroszország mellett Ukrajna volt a világméretű konfliktus legjobban elpusztított területe (Harkovot például négyszer ostromolták meg, és vették be - tankhadseregekkel). A becslések szerint a mai állam területén 7 millió ember vesztette életét, az áldozatok aránya a lakosság 17%-ára rúgott. Ebben a két totalitárius hatalom hadseregének pusztításán felül az is benne volt, hogy a területen belső polgárháború is folyt a különböző érdekeltségű partizánok, a németbarát segéderők és az ukrán nacionalisták között, akik nyugaton egészen az 50-es évek elejéig kitartottak  - alapvetően ennek emlékeként szokás (elsősorban orosz oldalról) a szélsőséges ukrán nacionalistákra "banderistákként" hivatkozni - akit érdekelnek a konfliktus részletei, itt olvashat erről bővebben.

A Bandera-emlékmű Lembergben Fotó: Segyevy Dániel, 2022. március

A szovjet csapatokkal a vegytiszta sztálinizmus is visszatért, Kelet-Galíciába és a Kárpátaljára pedig kiterjesztette az uralmát. Ez egyes kisebbségek (kárpátaljai magyarok krími tatárok - bár a Krím ekkor még nem volt Ukrajna része) és társadalmi csoportok részleges vagy teljes deportálásával járt, és az 50-es évek végéig egyértelműen az orosz kultúra és a nyelv privilegizációjával, a "nacionalista" ukránnal szemben.

A változások a hruscsovi olvadással kezdődtek: egyrészt az Ukrán SZSZK-hoz csatolták a krími tatárok deportációja után orosz többségűvé váló Krímet, másrészt az ukrán kultúra ismét államilag támogatottá vált. Párhuzamosan azonban az ukrán nem vált a hivatalos érintkezésben használt nyelvvé: a filmek, az országos televízió- és rádióadás orosz nyelvű voltak, aki pedig tovább szeretett volna tanulni, szintén inkább az oroszt használta, ahogy a további iparosodás során a városokba költözők, és a délkeleti iparvidékre, valamint a Fekete-tenger mellékére a Szovjetunió más részeiről bevándorlók is. Ennek nyomán egyrészt 1989-ig folyamatosan nőtt a magukat oroszoknak valló ukrajnai lakosok aránya, a Donbasz egyes részein pedig többségbe is kerültek. Másrészt a nyelvhasználat kezdett elválni a nemzetiségtől: magukat ukránnak vallók is az oroszt adták meg beszélt nyelvként (és anyanyelvként), a vegyes házasságból született gyerekek jellemzően orosznak tartották magukat és ezt a nyelvet is preferálták. 

Fordul a kocka - nemzetiségi újradefiniálódás Ukrajnában

Mindez Ukrajna 1992-es függetlenné válásával megváltozott, az ukrán hivatalos nyelvvé vált, és egyre inkább terjedt a médiában és a mindennapi életben. Ez nem csak az orosz nyelv használatának, de az orosz nyelvet beszélők, valamint a magukat orosznak vallók számának visszaszorulásában is tetten érhető. (Sajnos utoljára 2001-ben került sor népszámlálásra Ukrajnában, a 2011-es elmaradt, a 2021-est pedig a járványhelyzet csillapodtával tervezték megvalósítani...) Ez azonban egyáltalán nem ukrán jelenség volt: valamennyi volt szovjetköztársaságban csökkent az orosz etnikumúak aránya - átmenetileg még Oroszországban is.

Az orosz etnikumúak arányának változása - Megjegyzés: 1. az egyes államokban különböző időszakokban került sor a népszámlálásokra (jellemzően a megadott intervallumok közepe táján) 2. Moldova 2014-es adata Transznyisztria nélkül értendő, a megelőző adatok a szakadár köztársasággal együtt 3.A független Grúzia adatai Abházia és Dél-Oszétia nélkül értendők - Forrás: Népszámlálási adatok.

Látható, hogy az ukrajnai csökkenés egyáltalán nem kirívó, inkább közepesnek mondható, ugyanakkor természetesen a legtöbb volt tagköztársaságban a különböző okok eltérő keveréke okozta az arány csökkenést. A muzulmán többségű utódállamokban jórészt a többségi nemzet jóval nagyobb természetes szaporodása volt a fő tényező, az európai térfélen viszont inkább a következő tényezők kombinációja volt a döntő:

- A hadsereg más nemzetiségű tagjainak visszatérése az anyaországaikba.

- A gazdaság (főleg az ipar és a bányászat) válsága miatt a korábbi bevándorlók egy része is hazatért - főleg a nem túl régen érkezett, családdal még nem rendelkező emberek.

- Állampolgársági törvények diszkriminatív rendelkezései (ez a balti államokat jellemezte, Ukrajnát nem)

- Vegyes házasságokban élők, valamint a kettős identitással rendelkezők identitásváltása.

Nem volt ez alapvetően máshogy Ukrajnában sem, amit az 1989-es és a 2001-es Népszámlálások regionális adatai is szépen tükröznek, bár a helyi adatok néhány meglepetéssel is szolgálnak.

Ukrajna regionális etnikai és anyanyelvi összetétele az 1989-es és 2001-es népszámlálások alapján - sajnos egyes területekre az 1989-es nyelvi adatok hiányoznak. Az orosz/orosz nyelvű többséget a piros adatok jelölik.

Az egyik feltűnő jelenség, hogy az ország nyugati részében az orosz nyelv nem igazán terjedt el, és 2001-ben már a korábbinál is lényegesen kevesebben vallották magukat orosz anyanyelvűeknek - emögött nagyon valószínű, hogy a már említett Oroszországba való visszavándorlás állt. Ugyanakkor a keleti, de erős ukrán többségű területeken (pl. Szumi, Poltava) jóval elterjedtebb volt az orosz, és nem is szorult annyira vissza.

Szintén feltűnő lehet az ukrán nyelv kijevi térhódítása, ami igen nagy részben a már említett nyelvi alkalmazkodással és a kettős identitásúak nagy arányával függhet össze: azzal, hogy az ukrán vált a preferált nyelvvé (pl. a médián keresztül), a fővárosi, gyakran kettős identitású elit viszonylag nagy számban váltott identitást, vagy jelölte meg az ukrán nyelvet anyanyelveként.

Nagyon érdekes jelenségekre figyelhetünk fel, ha az orosz többségű/orosz nyelvi többségű területeket vizsgáljuk. Ezek között 1989 és 2001 között nem volt változás: mindkét időpontban kizárólag a Krím (és Szevasztopol) volt orosz többségű, míg a lakosság anyanyelvét tekintve a donyecki és a luhanszki területeken dominált az orosz (miközben a lakosság szűk többsége ukránnak vallotta magát). Az utóbbi két területen ugyanakkor az ukrán nemzetiségűek arányának növekedése mellett az orosz anyanyelvűek aránya is nőtt. Erre több lehetséges magyarázat is van: egyrészt a két nehézipari terület lakossága átlag feletti mértékben csökkent az 1990-es években: vélhetően nem csak az említett Oroszországba való visszaáramlásról volt szó, de az ukrán nyelvű, magát ukránnak valló lakosok egy része is elhagyta a területet (és például a fővárosba költözött), ezen kívül az orosz nyelvű területen jóval tovább kitarthatott a "nyelvi asszimiláció", illetve a két régió politikai önmeghatározásának fontos eleme lett az orosz nyelvért való "küzdelem" (erről részletesen kicsit később).

Az orosz kisebbség aránya a 2001-es népszámlálási adatok szerint (forrás)

Összességében tehát a 1989 és 2001 között határozottan nőtt mind a magukat ukránnak vallók, mind pedig az ukrán anyanyelvűek aránya Ukrajnában. A folyamat tulajdonképpen az 1991-ig tapasztalható "szoft" oroszosítás fordítottja volt: az ukrán állam kialakulásával és ukrán nyelv privilegizációjával a korábban magukat orosznak/orosz anyanyelvűeknek valló kettős identitásúak egyre nagyobb mértékben hajlottak az ukrán "örökség" felé. Hogy valójában mennyire sok érintettről is van szó, azt egy 1995-ös felmérés mutatta meg: eszerint a lakosság 66,5%-a vallotta magát ukrán identitásúnak, 15,8% orosz és ukrán identitásúnak és 10,8%-a orosz identitásúnak. Természetesen ebben komoly regionális különbségek voltak, érdemes erről elolvasni korábbi blogbejegyzésünket. (Egyesek ráadásul a szovjet népszámlálásokon részben a nacionalista vádak elkerülése céljából vallották magukat inkább orosznak.)

Egy másik, kicsit későbbi felmérés, mely a kettős identitás regionális különbségeit is mutatja - Forrás: Fedinec Cs. és Szereda V. (2009): Ukrajna színeváltozása

Fontos adalék még, hogy eközben az oroszországi ukránok hasonló etnikai és nyelvi "átalakuláson" mentek át. Az szovjet és orosz népszámlálások alapján az 1989-es 3%-ról 2010-re 1,4%-ra csökkent arányuk. Eközben sem Oroszországban, sem Ukrajnában nem volt különösebb nyomás az ukrán, illetve orosz kisebbségen az asszimiláció érdekében, ugyanakkor a kelet-ukrajnai régiókban azért mutatkozott némi feszültség, mely az 1994 március 27-i donyecki és luhanszki népszavazásban kulminálódott - az az esemény nagyon sokat megmagyaráz abból, hogyan is képzelte el a "békés együttélést" mind a kelet-ukrajnai "orosz keménymag" mind pedig a kijevi vezetés, és az is árnyalódhat, hogy honnan is vették fel újra a kesztyűt a felek 2014-ben. 

Aznap Ukrajnában parlamenti választásokra került sor, és a függetlenséget 1991-ben szintén megszavazó orosz nyelvű területeken egyre nagyobb volt az elégedetlenség a katasztrofális gazdasági helyzetű ukrán állammal kapcsolatban. A donyecki és luhanszki szavazók ekkor a sima szavazólapok mellé még egy négy kérdést is tartalmazó népszavazási ívet is kaptak. A négy kérdés szabad fordításban így hangzott:

- Támogatja-e Ukrajna föderalizációját?

- Támogatja-e, hogy az orosz az ukrán mellett hivatalos nyelvvé váljon?

- Támogatja-e, hogy az említett két régióban az oktatás és a mindennapi élet nyelve az ukrán mellett az orosz legyen.

-Támogatja-e Ukrajna szorosabb "eurázsiai" integrációját"? (Magyarul az orosz érdekszférához csatlakozást.)

A megkérdezettek nagy többséggel támogatták a felvetéseket, azonban nem csoda, hogy a dolog kiverte a biztosítékot Kijevben - 3 kérdés ugyanis országos ügy volt, amiről talán illett volna az ország többi lakóját is megkérdezni, persze lehetett volna gesztust tenni az orosz nyelv regionális egyenjogúsításával, ugyanakkor az is érthető, hogy egy ilyen kezdet után ehhez nem fűlött a foga az országos vezetésnek. Mindez természetesen előrevetítette, hogy a két régió (valamint a speciális helyzetű Krím, ahol 1994-ben szintén tartottak népszavazást) némileg másképp gondolkodik egyes országos kérdésekben, ugyanakkor sok földrajzos kommentár Kelet- és Nyugat-Ukrajna ellentétéről írt, mondván a nyugat inkább az EU felé húz, míg a kelet (esetenként a dél) az oroszok felé, választóvonalként pedig sok esetben nagyon kényelmes módon a Dnyeper folyót húzzák meg. Mindez az orosz geopolitikai gondolkodásmódban is visszaköszön, sajnos mostanában igencsak húsbavágóan, ugyanakkor ha jobban megnézzük például a demográfiai részleteket, már egy jóval árnyaltabb képet kaphatunk. 

Ahogy a már ismertetett nemzetiségi/anyanyelvi adatokból kitűnik, a Dnyeper csak meglehetősen óvatosan tekinthető "választóvonalnak", az etnikai hovatartozásban korántsem tapasztalhatunk markáns változást a folyamon átkelve, az azonban tény, hogy a folyamtól keletre már megjelenik az "orosz anyanyelvű ukránok" egyre népesebb csoportja, bár ebből a szempontból az "észak-déli" ellentétek nagyobbnak látszanak. Térképen és a táblázatokban az oroszok által hangoztatott "Orosz-Ukrajna" vagy Novorosszija is jóval kevésbé hangsúlyos, amiről már mi és mások is részletesen értekeztek, persze mindezt  kettős identitásúak fentebb említett regionális különbségei mindkét irányban árnyalják.

Így is lehet ábrázolni a 2001-es népszámlálás nyelvi adatait - világos, hogy a 25-74%-os kategória nem túl szerencsés (forrás)