David Attenborough nagy feltűnést keltő, a földi ökoszisztéma rohamos változását (degradációját) bemutató legújabb sorozata és az abból készült könyve egyik legérdekesebb fogása, hogy a problémafeltáró részt hosszú életének mérföldkövei köré építette fel, melyeknél minden esetben közli a földi széndioxid-koncentráció szintjének változását, valamint a még érintetlen területek arányát. Ez az érték 1937 és 2020 között 66%-ról 35%-ra csökkent, a drasztikus változást figyelembe véve nem meglepő, hogy Attenborough egyebek mellett az úgynevezett „visszavadítást” javasolja a globális környezeti krízis kezelése érdekében. A vad, érintetlen területek globálisan megdöbbentő mértékű visszaszorulása mellett persze felmerül a kérdés, hogy mindez hogyan alkalmazható lokálisan, azaz hogyan nézett ki a természetes területek visszaszorulása Magyarországon, és hogy hogyan is állunk a visszavadítás lehetőségével?

Ehhez először is tisztáznunk kell, mi is számít érintetlen területnek, valamint visszavadításnak Attenborough értelmezésében. A természetfilmes a területcsökkenés meghatározásához Erle C. Ellis és szerzőtársai 2010-es „Antrophogenic transformation of the biomes, 1700 to 2000” című tanulmányát használta fel. A tanulmány alkotói Földünk jégmentes területeire a területhasználat 6 fő kategóriáját (és számos alkategóriáját) alkották meg a domináns használati módok alapján, a regionális sajátosságokat is figyelembe véve, majd ezekhez a kategóriákhoz népsűrűségi értékeket is rendeltek, hogy a kategóriák alkalmassá váljanak a globális és történelmi összehasonlításra.

Az olvasónak már feltűnhetett, hogy a tanulmány az 1700-2000 közötti időszakra vonatkozik, ugyanakkor Attenborough 2020-ig számolja az érintetlen területek arányát. Ennek oka, hogy mivel a kutatás fő változója a népsűrűség, ennek ismeretében az arány változása továbbszámolható, ahogy a kutatók által nem vizsgált köztes időpontokra (például 1937-re) is kiszámolható volt.

Számunkra a tanulmány 5. és a 6. kategóriája érdekes, ezek adják ugyanis ki Attenborough „érintetlen” területeit. A szerzők értelmezésében az 5. kategóriát az 1 fő/km2-nél ritkábban lakott, félig természetes területek alkotják, ahol az ember céljait használó természetátalakítás jelen van, de csak minimális mértékben, a 6. kategóriát pedig Földünk lakatlan, érintetlen területei alkotják.

Mint láthatjuk, a modell eredménye erősen függ a népsűrűség növekedésétől, a 19-20. század népességrobbanása pedig értelemszerűen nagymértékben csökkentette az „érintetlenként” besorolt területek arányát: 1700-ban még Földünk jégmentes területeinek 95%-volt ezek közé sorolható, 2000-ben pedig már csak 45%. Szintén a módszertanból következik, hogy a változás java része a korábban ritkábban lakott, csapadékban gazdagabb trópusi-szubtrópusi területeken következett be a 20. században, a száraz és hideg területek érintetlensége nagyrészt megmaradt. Szintén kevésbé érintette a változás a már 1700-ban is sűrűn lakott, intenzív mezőgazdasággal rendelkező régiókat (például Európát, Kínát és részben Indiát). A tanulmány egyik legjelentősebb, Attenborough mondanivalójában is központi szerepet játszó megállapítása, hogy leginkább nem a 6. kategóriába sorolt „vad” területek szorultak vissza (ezek ugyanis jórészt ma is kevéssé vonzó fagyos vagy trópusi sivatagok), hanem az 5. kategória félig természetes területei – nagyrészt egykori erdőségek vagy szavannaterületek, melyek főleg az emberiség megnövekedett húsfogyasztását biztosító legelőterületekké (vagy a takarmányozásban döntő szerepet játszó szója termőterületeivé) váltak. A természetfilmes által szorgalmazott visszavadításnak főként ezeken a területeken lenne tere.

Az erdőterület "megbontása" Amazóniában - az utak mentén terjeszkedő világosszöld csíkok az irtások, melyet nagyrészt állattenyésztésre, vagy az állatok takarmányozására való szója termesztésére használnak - Forrás: Google Maps

De mit is takar ez a már többször említett visszavadítás? Röviden a megfelelő emberi tevékenységek révén ökoszisztéma egy olyan egyensúlyának beállítását, mely biztosítja Földünk fajgazdagságának fennmaradását, valamint elfogadható szintre lassítja az emberiség számára katasztrófával fenyegető klímaváltozást – mindezt pedig a globális javak a jelenleginél igazságosabb társadalmi elosztása mellett. Részletekbe menve a természetfilmes által javasoltak a tengerek „visszavadítását”, az emberiség jelenleginél kisebb területhasználatát (kevesebb lakóterület, de főleg kevesebb szántóföld és legelőterület), illetve a konkrét szárazföldi „visszavadítást”, azaz a természetes fás területek arányának növelését jelentik. Utóbbi folyamat egyébként a 20. század második felében Európában, az Egyesült Államokban, Japánban, Kínában már megindult – de ne feledjük el, hogy részben azért, mert ezek az országok egyre inkább más területekről szerzik be a szükséges faanyagot – globálisan kellene tehát ezzel kapcsolatban gondolkodnunk. Ugyanakkor a cselekvés többnyire lokálisan történik, így a mind az Attenborough által javasoltakat, mind a tanulmány megállapításait helyi szinten is értelmezni érdemes, ami egyáltalán nem könnyű feladat, különösen nem Európa és Magyarország esetében.

Hazánk mai területén ugyanis ma már nincs olyan az Ellis és társai által jegyzett kutatás mérési egységének megfelelő nagyságú terület, ahol négyzetkilométerenként kevesebb, mint egy fő élne, a kutatásban szereplő térképeken csak az 1700-ason és az 1800-ason tűnnek fel kisebb foltokban „érintetlen” területek Magyarországon. Ugyanakkor azt meg tudjuk vizsgálni, hogyan alakult és alakul Magyarországon a területhasználat, azaz valóban zajlik-e már az erdőterületek visszavadítása hazánkban, illetve, hogy hogyan is állunk a települések és a mezőgazdaság területigényével.