Az elmúlt hetekben, hónapokban több ízben felmerült Északnyugat-Európában, hogy a klímaváltozás miatt alapjaiban kellene átgondolni az Északi-tenger menti vízvédelmi rendszereket, enélkül ugyanis a következő évtizedekben óriási területek kerülhetnek víz alá, mint az 1962-es hamburgi vihardagály esetén.
Ha megnézzük az Északi-tenger már meglévő védelmi rendszerének magasságát és a prognosztizált vízszintemelkedés mértékét, az aggodalom elsőre nem tűnik magalapozottnak. Csakhogy a védelmi rendszert egyáltalán nem a normál vízállásra tervezték, hanem az extrém magas értékeket produkáló vihardagályokra, melyek még mélyen a szárazföld belsejében is hatalmas károkat okozhatnak. Ilyen tragédia volt az 1962-es hamburgi vihardagály is, mely máig ható példája annak, hogy mi történik, ha egy rendkívüli időjárási esemény nem kellően felkészült védelmi és értesítési rendszerre csap le.
Ciklonok és orkánok pályája
A vihardagálynak mind a magyar mind a német (Sturmflut) neve elég jól összefoglalja magának a jelenségnek a lényegét: olyan esemény, amikor a dagály és a tetemes víztömegeket a szárazföld felé hajtó vihar egybeesik, s ez a szokásosnál jóval nagyobb dagályszinthez vezet, s ilyenkor a tengervíz mélyen behatolhat a szárazföldre. Az időjárási jelenség különösen nagy károkat okozhat az Északi-tenger mentén, főként a holland és német partvidéken – alapvetően két különleges földrajzi adottság miatt. Az északnyugat felé nyitott tenger ugyanis az azori maximum (magasnyomású övezet) és az izlandi minimum légtömegeinek találkozásaiból kialakuló ciklonok és orkánok „autópályája”. A főleg az őszi és téli hónapokban kialakuló szélviharok tetemes víztömegeket hajtanak délkeleti irányba, egyenesen a Fríz-szigetek irányába, melyek partvidéke meglehetősen lapos, a mögöttes területeket legjobb esetben is csak egy dűnesor védi.
A „második nagy vízbefúlás” ábrázolása: a német partvidéken az 1634 októberi vihardagály végezte a legnagyobb pusztítást az 1362-es tragédia után - (forrás)
A lapos partvidék miatt egyrészt a vihar által erre terelt víztömegek megjelenése meglehetősen nagy vízszintemelkedéssel járhat, másrészt a szárazföldön is igen nagy területet önthetnek el, ami a múltban sokszor be is következett: a XII–XIII. században négy nagy vihardagály alakította ki a Zuiderzee beltengerét, azaz a mai IJssel-tavat, valamelyik kora középkori katasztrófa hozta létre a Dollart-öblöt, illetve a Jade-öböl első formáját. A legnagyobb hatású az 1362. január 15–17-i esemény volt: a második Marcellus-napi ár szinte a teljes partvidék képét átszabta.
Észak-Frízföld 1240 körül. A mai partvonal pirossal jelölve - (forrás)
Ekkor jött létre a legtöbb öböl későbbi formája, és ekkor alakultak ki (nagyjából mai formájukban) az Északi-Fríz-szigetek. Zömük korábban csupán partvidéki homokdűne volt a keskeny csatornákkal szabdalt kiterjedt szigetvilágban, így a köztük és mögöttük lévő területre könnyűszerrel betört a tenger, számos falvat és várost elmosva a föld színéről – az ekkor kimélyült és kiszélesített csatornákban máig víz hullámzik. Mivel ezek a tragédiák télen, alacsony vízhőmérséklet mellett történtek, az elárasztott területeken élőknek általában kevés esélyük volt a menekülésre és alkalmanként tízezrek vesztek oda.
Sylt-szigete: a háttér homokzátonyai a kora középkorban jórészt a szárazföld részét képezték - (forrás)
Száz kilométerre a tengertől
De hogy tudott 1962 februárjában egy ilyen jelenség mintegy 100 kilométerre a szárazföld belsejében egyetlen éjszaka alatt több mint 300 áldozatot követelni egy olyan városban, amely a vízből él, és már a középkor óta komoly védművekkel rendelkezik? Nos, a Hamburgot is keresztülszelő Elba egy eljegesedéskori ősfolyamvölgyben halad az Északi-tenger felé, jellemzően mindkét oldalán 30–50 méter magas morénasáncoktól övezve. A mederfenék már a kikötőváros előtt, nagyjából Geesthachtnál eléri a tengerszintet, az árapályjelenség tehát legalább idáig tapasztalható, a vihardagályok pedig képesek letarolni az alacsonyan található területeket.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a dagállyal a tengerjáró hajók is könnyebben eljuthatnak legalább a mai Hamburgig. Ráadásul a kikötő létrejöttében egyéb tényezők is segíthettek: a már említett morénasáncok valamivel Hamburgtól keletre eltávolodnak egymástól, így itt egy komoly folyami ágrendszer jött létre, egészen a mai városig, ahol a magasabb térszín a torkolatvidék előtt utoljára összeszűkíti az Elba árterét. Ezáltal egyrészt kiváló folyami átkelőhely jött létre, másrészt viszonylag mély, de zegzugos ágrendszer, amelyet nagyszerűen ki lehetett használni kikötők létesítésére. Ráadásul mind az egykori Hamburg, mind Harburg – mely a mai nagyváros része már, ám a középkorban önálló és rivális kikötőnek számított – jelentős területe képes volt ármentes térszínre, azaz a morénadombokra települni, így a vihardagályok csak kisebb, a kikötői részüket veszélyeztették, de ez ellen a kikötők belső részében már az idő tájt is igyekeztek gát- és zsiliprendszerrel védekezni. A két város közti, mélyen fekvő Wilhelmsburg szigete és folyami ágrendszere pedig különösen a XIX–XX. században kínált kiváló üres terepet a modern kikötőfejlesztésre, egy-két kilométerre a városközpontoktól, így ezen a részen kezdetben nagyobb mértékű lakónegyedfejlesztésre sem volt szükség.
A későbbiekben, a kikötő fejlesztése során több ízben mélyítették az Alsó-Elbát is, hogy az egyre nagyobb hajók megközelíthessék a hamburgi kikötőt, ezzel azonban növelték a vihardagályok valószínűségét is. Az alapvetően sekély Watt-tengeri környezetben ugyanis a folyam mély „kanyonban” vezeti vizét a tengerbe, a „kanyon” mélyítésével viszont vihardagály esetén egy korábbinál nagyobb rés nyílt a partvidéki védműveknél feltorlódó víztömeg számára, így a hamburgi vihardagályok szintje is növekedni kezdett. Ez kezdetben nem jelentett nagy gondot, a kikötő zsiliprendszere megvédte annak fontosabb részeit, a mélyen fekvő városrészeket pedig igyekeztek megfelelő gátakkal körbevenni.
Ám a második világháborúban Hamburg óriási, Drezdával összemérhető bombakárokat szenvedett, az áldozatok száma nagyobb is volt, mint a szász nagyvárosban, legnagyobb mértékben pedig épp a kikötői munkások lakónegyedei károsodtak. A rommező életrekeltése nem volt egyszerű feladat, ezért a hamburgi városvezetés kisegítő megoldásként többek között az alacsonyan fekvő Wilhelmsburgban létesített olcsó házakból álló, „ideiglenes” lakónegyedeket mind a kibombázottak, mind a keleti menekültek számára. Az újjáépítés keretében kevés figyelem jutott a gátakra, főként, hogy azok addig állták a sarat. Mivel a délről Hamburgba érkező valamennyi közlekedési és telekommunikációs vonal Wilhelmsburgon át haladt, a külváros esetleges víz alá kerülése teljesen elvágta volna a várost az ország déli részétől.
Vincinette lecsapott
Így jött el 1962 februárjának közepe, amikor napokon belül két erős viharrendszer is elérte a német partokat: az első már február 12-én hatalmas vihardagályt okozott, ugyanakkor Izlandtól délre az azori magasnyomású zónának az – első ciklon miatti – északra mozgásával egy újabb orkán keletkezett. A Vincinette névre keresztelt vihar még azelőtt megérkezett, hogy az előző orkán által délkeletre hajtott víztömegek visszavonulhattak volna: február 16-án, pénteken, az esti órákban már teljes erejével tombolt Hamburg és Bréma térségében. A német meteorológiai szolgálat felismerte a veszélyt, a partvidéken és Bréma körzetében a hatóságok és a hadsereg megfelelően reagált a rekordvihardagályra, Hamburgban azonban szó szerint „elaludtak” az illetékesek, aminek gyorsan végzetes következményei lettek.
A katasztrófa bekövetkeztében több tényezőnek együttesen volt szerepe: egyrészt a partvidéket még a kora esti órákban érte a vihardagály, így a hatóságok könnyebben felismerték a veszélyt és könnyebben ki tudták üríteni az elárasztással fenyegetett helyeket. Hamburgban ugyan már az esti órákban voltak vészjósló jelek (az apály például a normál dagályszinten állt be), de a katasztrófára figyelmeztető jelentésekből a nagyváros ekkor még kimaradt: a 100 kilométer hosszú folyótorkolaton csak az éjféli órákban érte el a rekordárhullám a várost, mely számtalan helyen átszakította a kikötői és a wilhelmsburgi gátakat.
Az elárasztott városrész két nappal a gátszakadás után – a mentés még folyamatban - (forrás)
A legtöbb forrás kiemeli, hogy a lakosság értesítése a korabeli kommunikációs viszonyok között nehézkes volt, ugyanakkor Hamburgon kívül ez jellemzően sikerült – itt inkább a rossz időzítésnek volt döntő szerepe. A kora esti órákban a tévén keresztül még riaszthatták volna a lakosságot, de épp egy népszerű családsorozat volt adásban, amelyet nem akartak megszakítani, a műsor végén pedig már késő volt: a tetőpontjára érő vihar kiterjedt áramszünetet okozott, az útnak induló rendőrautók elakadtak az első gátszakadások nyomán elárasztott utcákon.
A Bundeswehr bevetése
Mindeközben a városvezetés nem igazán tudott a kialakuló katasztrófahelyzetről, mivel az illetékesek egy része külföldön vagy szabadságon volt. Elsőként a berlini útjáról sietve visszatérő belügyi szenátor (vagyis a városállam belügyminisztere), Helmut Schmidt érte el a várost éjfél körül, de a baj mértékéről csak a hajnali órákban értesítették a város északi részén élő politikust.
Az elárasztott Wilhelmsburg - (forrás)
Mentenivaló pedig akadt bőven: az átlagos dagályszint felett 5,7 méterrel tetőző áradat rengeteg helyen szakította át a gátakat, nagyjából egy 20-szor 6–8 kilométeres területet elöntve, beleértve a teljes kikötőt, Finkenwerdert és Wilhelmsburgot, valamint a belváros mélyebben található részeit, 100 ezer embert elvágva a külvilágtól. A legkritikusabb helyzet a Wilhelmsburgot északról védő gát átszakadásánál alakult ki. A meglehetősen széles védővonal déli oldalára települt az egyik, keleti menekülteket befogadó szükséglakónegyed, lakói pedig részben kiskertnek használták a töltést, ami miatt az átbukó vihardagály könnyebben kimoshatta annak alapjait. A gátszakadás következtében egész Wilhelmsburg víz alá került, a szükségnegyed házai pedig jellemzően képtelenek voltak ellenállni a víznek, a katasztrófa áldozatainak több mint kétharmada (körülbelül 200 ember) itt vesztette életét, vélhetően már az áradás első perceiben. Más lakónegyedekben sem volt jobb a helyzet: a gyorsan növekvő vízben gyalogosan menekülni próbálók közül sokakat elragadott az ár, de a háztetőkön és a fákon kapaszkodó emberek is komoly veszélyben voltak: a tomboló viharban, nulla fok körüli hőmérsékleten néhány óra alatt kihűlhettek.
A víz alá került területek - (forrás)
A gátszakadásokra a legrosszabb pillanatban került sor: az éjszaka közepén és a vihar tetőpontján, ami mind a vízi, mind a légimentést lehetetlenné tette. A helyzet csak Helmut Schmidt bekapcsolódásával és a napfelkeltével javult.
Schmidt egyrészt gyorsan belátta, hogy a helyi erők elégtelenek a mentéshez, ezért a német, a brit és amerikai és a holland hadsereg vezetésével fennálló személyes jó kapcsolatát is kihasználva kiterjedt segítséget kért, mi több, informálisan át is vette az alakulatok „koordinálását”. A Bundeswehr bevetésével kapcsolatban azonban volt egy kis bökkenő: a német haderő „belföldi célú bevetését” (az akkor még nagyon is közelmúlt negatív tapasztalatai miatt) tiltotta az NSZK alkotmánya, de Schmidt nem igazán törődött ezzel – a légierő helikopterei és a hadsereg rohamcsónakjai kérésére útnak indultak, rengeteg embert megmentve – egyben megalapozva a belügyi szenátor politikai hírnevét is, mely végül a szövetségi kancellári székig repítette. Az alapvetően sikeres mentőakcióhoz számos legenda kapcsolódott utólag: egyrészt Schmidt már említett „alkotmányfelülíró” parancsa, másrészt az, hogy a brit és amerikai hadsereg először nem volt „hajlandó” Hamburgon segíteni, így a fiatal Bundeswehr vált a helyzet hősévé, és az 1962-es hamburgi mentőakció volt az az esemény, ami az ekkoriban még meglehetősen népszerűtlen hadsereg társadalmi elfogadottságát megalapozta.
A kikötő belvárosi oldala (a magasvasút Baumwall állomásánál) - (forrás)
Ebből annyi igaz, hogy valóban ez volt a hadsereg első nagyméretű belföldi akciója, ami nagy médiafigyelem közepette zajlott, ráadásul a német újrafelfegyverkezést a nyugat-német átlagnál nagyobb mértékben ellenző hamburgiak körében valóban sokat javított a fegyveres erők elfogadottságán. Ugyanakkor az, hogy katasztrófahelyzetben a német hadsereg is bevetésre kerüljön, korábban sem volt szokatlan, a partvidéken és Brémában már február 16-án részt vettek katonák a gátak megerősítésében és a lakosság kitelepítésében – ahogy a brit és amerikai egységek is. Tehát a gyakorlatban a hatóságok nem gondolták azt, hogy ez alkotmányellenes tevékenység lenne, Schmidt érdeme valójában az volt, hogy a nehézkes parancsnoki láncolaton „átnyúlva” gyorsan és hatékonyan megszervezte a mentést.
Ugyanez a rész manapság, a várost védő "fallal" (jobbra fent látható a Baumwall állomás)
Az angolszász erők egyébként épp azért nem tudtak azonnal Hamburg segítségére sietni, mert már a partvidéken lekötötte őket a vihardagály elleni védekezés, illetve a hajnali órákban még képtelenek voltak felszállni a viharos időjárásban. Nehezítette a helyzetet, hogy a gátszakadások szinte teljesen elvágták a milliós nagyvárost a külvilágtól: csak Flensburg és az NDK irányából volt megközelíthető, így egy kisebb „nemzetközi” légihidat is meg kellett szervezni a mentéshez és a lakosság ellátásához.
Vízszintjelző a Rödingsmarkton: a belváros földrajzi középpontjában, 600 méterre az Elbától - (forrás)
Az egymást erősítő viharok által kiváltott, szokatlanul magas és a lehető legrosszabbkor bekövetkező vihardagály mérlege igen szomorú: 315 ember meghalt egy ilyen helyzetekre elvileg felkészült, „a vízből élő” világváros kellős közepén, 20 ezer ember pedig elvesztette otthonát. Ugyanakkor a német hatóságok levonták a tanulságot a katasztrófából: jobban megerősítették az Elbamenti védműveket (ennek eredménye például a hamburgi belváros és a kikötő közötti masszív„fal”), és megfelelő előrejelző-rendszert építettek ki. Intézkedéseik az 1976. január 3-i, rekordvízállást hozó vihardagály során immár kiállták a próbát.
Jakab László
Az írás eredetije az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2020. évi 12. számában jelent meg
Felhasznált források:
Günter Hoffmann: Helmut Schmidt, C.H Beck München, 2015
https://www.spiegel.de/geschichte/sturmflut-1962-hamburgs-untergang-a-947482.html
https://de.wikipedia.org/wiki/Sturmflut_1962
https://en.wikipedia.org/wiki/European_windstorm
https://index.hu/techtud/2019/09/19/klimavaltozas-aradas-egyesult-kiralysag-eszak-europa/
