„Továbbhajózva elérünk Laurionhoz, ahol az athéniaknak egykor ezüstbányáik voltak.”

Pauszaniász: Görögország leírása 1.1.

Geológiai szempontból értelmezve az ókori Athén aranykora tulajdonképpen egy miocén kori gránit intrúziónak köszönhető. Sőt az aranykor kifejezés is megtévesztő, hiszen az egy másik nemesfémen, az ezüstön alapult. Az Attikai-félsziget délkeleti csúcsán, a híres laurioni bányából kitermelt ezüstből vert pénz Indiától Algériáig megbecsült fizetőeszköz volt, ez finanszírozta az athéni hegemóniát, kultúrát, művészeteket, filozófiát, flottát, hadsereget és a városállam polgárainak jólétét.

Az első részben áttekintettük a földtant, a bányászat menetét és az érc kinyerésének módszerét. Érdemes ezzel kezdeni! 

Athéni ezüst tetradrachma Kr.e. 415-407 körül (forrás)

A Kr. e. V. századtól kezdve az athéni tetradrachma (=4 drachma) vált a legszélesebb körben használt ókori görög fizetőeszközzé. A híres laurioni ezüst baglyok az ókori kereskedelem révén berepülték az egész mediterrán térséget, mindenhol szívesen fogadták a tisztasága és állandó nemesfémtartalma miatt.

Ekkoriban minden városállam saját jelképpel ellátott pénzt vert. A korinthoszi drachmát lónak, az aiginait teknősnek, az athénit pedig bagolynak nevezték a rajta található szent szimbólumok miatt. Az athéni tetradrachma "fej" oldalán maga Pallasz Athéné istennő arcképe szerepelt, míg az "írás" oldalon szent szimbóluma a bagoly, egy olajág, valamint egy félhold. Súlya 17,2 gramm volt, értelemszerűen a drachma súlyának négyszerese. A drachma váltópénze az obolus volt, 1 drachma 4 obolust ért, egy obolust pedig tovább lehetett váltani négy tetartemoriára. Ez utóbbi a valaha vert legkisebb pénzek közé tartozik, súlya mindössze 0,18 gramm, átmérője 5-7 milliméter volt. 6000 drachma tett ki egy attikai tálentumot, ennek súlya megközelítőleg 26 kilogramm volt.  

A laurioni ezüstből finanszírozott ókori presztízsberuházások (Leo von Klenze 1846) 

A laurioni baglyoknak is nevezett tetradrachma megjelenése Kr. e. 520-ra tehető. Ez a pénz jobb minőségű, tisztább volt az elődeinél, ezért a régészek és geológusok valószínűsítik, hogy az új pénzérmék megjelenése összefüggésben lehetett az ún. harmadik ércesedési kontaktzóna felfedezésével (részleteztük az első részben). Az athéni ezüstbőség nem is jöhetett volna jobbkor, a perzsa fenyegetés árnyékában. A laurioni bányák ekkoriban évenként 33,5 talentum ezüst jövedelmet hozott a polisznak. A perzsák ellen viselt háború során Themisztoklész az athéni hagyományokkal szakítva a bányák jövedelmét nem osztotta szét a polgárok között (fejenként kb. 10 drachmát kaptak volna), hanem egy óriási flottára költötte. Körülbelül 180 db egyenként 50 tonnás háromsor evezős gálya épült a laurioni bányákból ismeretlen idő alatt felhalmozott 2,6 tonna (100 talentum=600 ezer drachma) ezüstből, igaz eredetileg nem a perzsák, hanem a szomszédos Aigina renitens szigete ellen, akik sok borsot törtek már az athéniak orra alá. Ennek köszönhetően Athén egy csapásra a görög világ legnagyobb tengeri hatalma lett, a sorban második Korinthosznak is csupán 40 hajója volt. Themisztoklész döntését az idő Szalamisznál igazolta, Kr. e 480 szeptemberében, amikor tönkreverték a perzsa flottát. 

Athén hatalma később a peloponnészoszi háborúban hanyatlott le, a laurioni bányákban leállt termelés miatt is. Kr. e. 413-ban ugyanis a spártai hadsereg a renegát athéni Alkibiádész hadvezér tanácsára megszállta Dekeleia erődjét Athéntől északkeletre a hegyekben, ott ahol a modern-kori görög királysírok találhatók Tatio mellett. Ezidáig a spártaiak minden hadjáratuk után hazavonultak telelni, de az attika közepén álló erőd elfoglalásától kezdve állandósult a jelenlétük Attikában. Szinte az első dolguk volt a laurioni ezüstbányászat tönkretétele, hogy ezáltal megfosszák Athént a bevételeitől. A hadjárat során körülbelül 20 ezer bányász rabszolga szökött át a spártaiakhoz, alaposan megroppantva az athéni állam jövedelmeit, és elhozva végső soron Athén vereségét.

Körülbelül 4 évtizednyi tetszhalott állapot után a laurioni bányászat a Kr. e. 370 táján kezdett újra magához térni. Az újonnan felbukkanó bérlők elsősorban korábbi járatokat vettek újra művelés alá és általuk 340-re Laurion környéke ismét virágzásnak indult. Xenophón élete utolsó művében (Kr.e. 354 körül) úgy ír a bányákról, mint amelyeket már az ősidők óta művelnek. Ugyanő az isteni gondviselés jeleként tekintett rá, mintha az egek ezáltal is Athént szemelték volna ki, hogy a görög világ középpontja legyen.

Xenophón azonban tévedett, egyetlen bánya sem kimeríthetetlen és a laurioni ezüstbányák jövedelmének elapadásával párhuzamosan az athéni hegemónia kora is leáldozott. Az első évszázadban Pauszaniász Görögország leírásában már múlt időben beszél a bányákról. Mi történhetett?

Az újabb válságot is a háborúk hozták el, habár ezek a harcok távol folytak már Attikától, ráadásul görög győzelemmel is jártak. Makedónia bekapcsolódása a görög kereskedelembe azt eredményezte, hogy olcsó(bb) trák arany és ezüst kezdte elárasztani a piacot. A végső csapást a makedón Nagy Sándor mérte az attikai ezüstbányászatra azzal, hogy legyőzte Perzsiát és megszerezte a bányáikat valamint (ezüst)kincseiket. A meredeken zuhanó ezüst árfolyama gazdaságtalanná és feleslegessé tették a kitermelést és Laurion bányáira lakat került. Ezzel párhuzamosan az athéni pénzérmék minőségromlása is megfigyelhető. Időnként, ha a gazdasági és politikai helyzet úgy hozta ismét megindult a bányászat. Ilyen esemény volt az amikor Kr. e. 168-ban Róma legyőzte Makedóniát és a békeszerződésben megtiltotta nekik a bányái művelését. A keletkező piaci rést próbálták római tőkével és rabszolgákkal betömni Laurionban — mindössze egy rövid időre. Miután Sulla elfoglalta Athént a kereskedelem, pénzgazdálkodás összeomlott, a város elvesztette külső birtokait és a Római Birodalom egyik vidéki központjának szintjére süllyedt.

Laurion-vidéki bányák (forrás: wikipédia)

A bányajáratok korát a tárnákban talált faszén és kerámia-maradványok alapján sikerült azonosítani. Többségüket a Kr.e. V. és IV. században művelték, de a kutatók legnagyobb meglepetésére néhány helyen a kora bizánci időszakból (Kr. u V.-VI. sz.) is találtak művelésre utaló nyomokat. 

A bányák ezután 1300 éven keresztül aludták mélyben a csipkerózsika álmukat, mígnem egy különös affér után, 1864-ben a Mines de Laurium nevű francia társaság csókot lehelt a területre és újból művelés alá fogta.

Első hallásra bizonyára értelmetlen badarságnak hangzik, de a laurioni ezüstbányákat Szardínia szigetén fedezték fel újra. Ezt így mégis hogyan?

Valamikor az 1860-as évek elején egy görög vitorlás kötött ki Szardínián. Egy helyi bányatulajdonos, bizonyos Giovanni Battista Serpieri megvizsgálta a hajó ballasztját — történetesen laurioni meddő tartotta egyensúlyban a görög vitorlást — és látott fantáziát a bánya újranyitásában. Görög szempontból a történet főhőse Andreas Kordellas volt, aki felfedezte, hogy a meddő még tartalmaz kitermelhető fémet. A fiatal és már eleve eladósodott görög állam minden lehetőséget megragadott, hogy a bevételeit növelje, tőkéje azonban nem volt, hogy nulláról bányavállalatot hozzon létre. A tőkét Serpieri és egy marseille-i illetőségű vállalkozó Roux teremtette elő és 1864-ben létrejött a francia-olasz tulajdonú "Les metallurgies du Laurion" nevű vállalat. A salakból kinyert fémek, főként az ólom és cink már az első évben negyedmillió drachma adóbevételt hozott a görög államnak (mai értéken ez kb. 342 millió forint). 

Nem véletlenül vetett szemet a cégre a görög állam, hiszen miért is elégedne meg az adóbevétellel, amikor az egész hozamot megtarthatná. Ne gondoljuk, hogy a görög válság valami modern kori betegség... Amikor Poroszország 1871-ben legyőzte Franciaországot kísérletet tettek a francia-olasz cég megszerzésére. Az esetből nemzetközi botrány lett, de végül a görögöknek sikerült elérniük, hogy a cég tulajdonjoga 1873-ban egy konstantinápolyi görög bankár Andreas Syngrós kézbe került (Syngrós több görög üzletbe is beszállt, finanszírozta pl. a Korinthoszi-csatorna megépülését is). A görög bankár próbált tőkét szerezni az induló vállalathoz, de a laurioni bányanyitásból hamarosan egy spekulációs lufi lett és rengeteg görög veszítette el a befektetett pénzét. Serpieri ugyanis (talán bosszúból) az eladás előtt elhíresztelte, hogy Laurionban arany is található, amivel sikerült alaposan felsrófolnia a vételárat. A pletyka hamar terjedt és a népek az aranyláz hevében sorban álltak az új görög társaság részvényeiért. Csak ekkor jutott eszükbe, hogy Görögországban még tőzsde sincs, ezért a jegyzés a Oraia Ellas kávéházban indult meg. Az aranyból egy szó sem volt igaz, sőt ekkoriban már ezüstöt is csak nyomokban találtak. A parasztok, akik részvényre váltották földjüket, boltosok, akik boltjukat tették pénzzé a hamis reményért mindenüket elveszítették. Sosem látott szociális krízis jött létre Görögországban. Először, de nem utoljára. 

A Francia Laurion Bányászati Társaság ipartelepe 1890 körül (forrás: wikipédia)

1877-ben Serpieri újabb céget alapított; a Francia Laurioni Bányavállalat (FLB) bekapcsolta a Attika déli csücskét a nemzetközi gazdaságba, kiépült a bányászati és települési infrastruktúra, a kikötő, a bányákat a legújabb műszaki megoldásokkal termelték. Laurion lakossága 10 ezer főre duzzadt. Ez a vállalat már hosszabb életű volt, dominálta a laurioni érckitermelést több görög és francia vállalat mellett. 1882-ben több mint 20 bányászati részvénytársaság működött Laurion környékén. Miközben az FLB évi 107 ezer tonna ércet termelt ki, a legnagyobb görög társaság mindössze 7800 tonnát. A kitermelés 1977-ig folytatódott, amikor a bányák teljesen kimerültek.  

A felhagyott bányák emléke még ma is kísért a tájon. Az ipari épületek egy része műemlék, hiszen Laurion és környéke a 2014 óta világörökség része. Hasznosításuk sokféle lehet, a megőrzésükre tett kísérletek közül talán a legjobb példa a Laurioni Ásványtani Múzeum. A múzeumnak otthont adó parányi épület egykor a Syngrós által alapított görög bányavállalat ércmosó komplexumának házmesteri szállása volt. 1970-ben az egész ipari komplexumot lebontották, mindössze ez az épület maradt fenn. 1984-ben lelkes helyi gyűjtők létrehozták a "Etaireia Meleton Lavreotikis” (Laurioni Természettudományos Társulat) nevű nonprofit társaságot. Helyreállították az 1875-ben épült házat és létrehoztak benne egy a világon egyedülálló gazdagságú ásványtani gyűjteményt a környék nevezetes érceiből és ásványaiból. Összesen több mint 150 magánszemély ajánlotta fel saját ásványgyűjteményét, ill. otthon tárolt bányászati eszközét. A Múzeum egyetlen kiállítóterme naponta pár órára nyitja meg kapuit, fenntartását többnyire önkéntesek végzik. Érdemes felkeresni, egyedülálló látványosság! 

Laurioni Ásványtani Múzeum (forrás)

Laurion környékéről összesen 610 ásványfajtát írtak le, ez 16%-a a világon ma ismert ásványoknak. Az ember nem is gondolná, de ebben a parányi múzeumban 220 ásványfajta összesen 740 példánya látható kiállítva, egyrészt összetétel (szulfid, szilikát, stb.), másrészt az adományozó gyűjteménye alapján. További 2500 ásvány példány található a raktárakban, köztük olyan ritkaságok is, amelyek csak a laurioni régióban találhatók, ill. itt írták le őket először. Többségük másodlagos ásvány, azaz a bányászat melléktermékeként jöttek létre az ókorban kibányászott vas, réz, ólom és cink tartalmú meddőn a szabad levegőn alakult ki (pl. a serpierit).

További fontos ásványok Laurionból (itt is):

• Laurionit - PbCl(OH)
• Serpierit - Ca(Cu,Zn)₄(SO₄)2(OH)₆•3H₂O
• Ktenasit- Zn(Cu,Zn)₄(SO₄)₂(OH)₆ · 6H₂O
• Georgiadesit - Pb₄(AsO₃)Cl₄(OH)
• Thorikosit - Pb₃Cl₂(OH)(SbO₃,AsO₃)
• Kamarizait - Fe³⁺₃(AsO₄)₂(OH)₃ · 3H₂O
• Paralaurionit - polimorf laurionit 

Laurionit (PbCl(OH)) (forrás)

Ásványokon kívül a kertben találkozhatunk nagyobb bányászati eszközökkel, pl. csillékkel, miközben odabenn szemrevételezhetők kicsiben az athéni állam aranykorát megalapozó "laurioni ezüst baglyok". A laurioni ólom melléktermékeként kinyert ezüstből megteremtett athéni aranykor pedig nagyban tanulmányozható a görög főváros Akropoliszán, és a világ nagy múzeumaiban. Bár ez a rész sokak számára jobban ismert történet, mint az Attika déli részén található lyukak a földön és romok a felszínen...

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Adonis Photiades, Nicolaos Carras: Stratigraphy and geological structure of the Lavrion area (Attica Greece). January 2001
• Panagiotis Voudouris: A Field Guide on the Geology and Mineralogy of Lavrion, Attica, Greece. 2016 június.
• Jules Labarbe: La Loi Navale De Thémistocle 
• Herman Mussche: More about the silver-rich lead of ancient Laurion. L'Antiquité Classique Année 2006. 75 pp. 225-230 
• Zofia Anna Stos-Gale, Noel Gale: The Sources of Mycenaean Silver and Lead. Journal of Field Archaeology 9(4):467-485 January 1982. 
• Xenophon: Ways and Means 
• Thilo Rehren: Roads to riches: making good the silver ore at Lavrion in Greece. Archaeology International
• Patrick Rosenthal, Denis Morin, Richard Herbach, Adonis Photiades, Serge Delpech, Denis Jacquemot, Lionel Fadin: Mining technologies at deep level in Antiquity: The Laurion mines. Mining in European History and its Impact on Environment and Human Societies –Proceedings for the 2nd Mining in European History Conference Innsbruck 2012 November. 
• http://www.myunusualjourneys.com/lavrion-mineralogical-museum/
• https://whc.unesco.org/en/tentativelists/5857/
• https://en.wikipedia.org/wiki/Mines_of_Laurion
• https://www.mindat.org/loc-1942.html
• https://www.untertage.com/downloads/Laurion_2010.pdf
• Ursula Kampmann: The Laurion silver