India népessége a becslések szerint 2014-2015-ben elérte az 1,25 milliárd főt, az éves átlagos növekedést figyelembe véve pedig nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a 2020-as években átveszi a világ legnépesebb országa címet Kínától. A csaknem minden hatodik földlakót lakójának mondható ország lakosságszámára és népességnövekedési ütemére van aki csodálattal, van aki megdöbbenve és kérdésekkel telve és van aki félelemmel tekint, ugyanakkor az ország újabb kori népesedéstörténetének áttekintése kiválóan alkalmas arra, hogy megértsük Földünk alapvető népesedési folyamatait és eloszlassunk pár ezekkel kapcsolatos tévhitet.

India a történelmi időkben mindig is Földünk egyik nagy "emberi hangyabolya" volt, a nagy folyamvölgyi, öntözésen alapuló kultúrák csaknem mindig a kínaival összemérhető népességkoncentrációt eredményeztek a szubkontinensen. Itt merül fel, hogy mit is tekintsünk pontosan Indiának? Az írott történelem során az indiai szubkontinens államalakulatai sok esetben túlnyúltak a mai ország keretein (főként északon), míg a kulturálisan is eltérő délt nem mindig sikerült hatalmuk alá vonniuk. Amennyiben az utolsó nagy birodalmak (Mogul, Brit) határain belüli részt tekintjük vizsgálatunk alapjának, akkor "India" már ma is a világ legnépesebb "régiója", ugyanis ennek a ma 200 milliós népességű Pakisztán és a 160-170 milliós Banglades is része.

Az írott történelem folyamán jellemzően a Föld minden 6. lakója az indiai szubkontinensen élt - (forrás) 

Az első, 1871-es modern indiai népszámlálást megelőzően természetesen csak becsléseink lehetnek a szubkontinens népességéről, azonban nagy általánosságban igaz lehet, hogy az írott történelem folyamán csaknem mindig minden 6-7. ember a szubkontinens lakója volt. 1600 - körül a mintegy 660 millió földlakóból körülbelül 100 millió lehetett "indiai", a népességszám 1750-re 125 millióra, az első népszámlálásra pedig 238 milliósra nőtt. (Ez a szám nem fedte a mai Pakisztán egyes hegyvidéki területeit, de tartalmazta a mai Dél-Mianmar lakosait.), míg 1921-ben 319 millió embert írtak össze a területen.  A népesség növekedési üteme az említett időszakban némileg lemaradt a világ átlagos növekedési ütemétől (1921-ben már csaknem 2 milliárd földlakóról beszélhettünk), amit csak részben írhatunk az ipari forradalommal járó tudományos- közegészségügyi fejlődésbe késve bekapcsolódó országban jóval későbbi időkig pusztító járványok számlájára. 

Legalább ekkora volt a hatása az ugyanilyen rendszerességgel pusztító, egyes esetekben akár 5-10 millió áldozattal járó éhínségeknek és "kísérőjelenségeiknek", melyeket általában a 18. század második felében dominanciára szert tevő britek és Indiát kizsákmányoló, elnyomó gazdaságpolitikájának számlájára szokás írni. Ezek a tragédiák nem mellesleg az indiai történelmi emlékezet máig fájó pontjai, és komoly szerepük volt az in diai politikai függetlenségi gondolat megalapozásában. Az egyes éhínségek kiváltó okait megvizsgálva megállapítható, hogy a két legborzasztóbb éhínség, az 1770-es bengáli és az 1876-77-es dél-indiai egyértelműen a britek gazdaságpolitikai döntései miatt következett be, ugyanakkor természetesen egyéb tényezők is komoly szerepet játszottak a katasztrófákban, sőt egyes időszakokban még a britek is képesek voltak megelőzni az éhínségeket.

Éhezők Dél-Indiában 1876-ban - (forrás)

Éhínségek a sűrűn lakott, de jellemzően agyonadóztatott és így nagyobb élelmiszertartalékokkal nem rendelkező, de az időjárási szélsőségeknek igencsak kitett  Indiában már a brit uralom előtt is voltak, igaz kisebb gyakorisággal (na és dokumentáltsággal). Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a britek alatti éhínségek igen nagy részére akkor (a 19. század második felében) került sor, amikor a lakosságszám (nem teljesen a britek tevékenységétől függetlenül) növekedésnek indult, amit növekvő mértékű ellátási zavarok kísértek, jellemzően az időjárási anomáliák (tipikusan az El Nino) következményeképpen. Természetesen nagyban hozzájárult ezekhez a zavarokhoz, hogy a britek egyre nagyobb területen termeszttettek exportképes haszonnövényeket, az élelmiszernövények helyett, illetve hogy még a jellemzően regionálisan jelentkező ínségek éveiben is ragaszkodtak az indiai élelmiszertermények jövedelmező exportjához. Alapvetően ez, illetve a háborús idők után megcsappant tartalékok vezettek az 1770-es éhínséghez. Ugyanakkor az általánosan okolt brit "laissez fare" politika önmagában még nem feltétlenül vezetett volna tragédiákhoz, ennek hatása leginkább akkor bizonyult katasztrofálisnak, ha az ilyenkor alkalmazott pénz, vagy munkaalapú segélyezésre késve vagy rossz hatékonysággal került sor. (A hatóságok jellemzően nem osztogattak élelmiszersegélyt, nem is nagyon volt meg ehhez az infrastruktúrájuk, leginkább pénzsegéllyel vagy közmunkáért osztott bérrel próbálták lehetővé tenni a nélkülözők piacon történő élelmiszervásárlását - tehát ebben a rendszerben is megvoltak az eszközök a helyzet kezelésére.) A 18. század végén, 19. század elején a brit hatóságok viszonylag jó hatékonysággal tartották kordában a kitörő éhínségeket, sőt 1873-74-ben kifejezetten példás intézkedéssorozattal akadályozták meg a bihari élelmiszerhiány nyomán kirobbanni készülő krízist.

Paradox módon három évvel később épp ez vezetett a leghírhedtebb katasztrófához. A brit közigazgatás ugyanis épp nagy költségcsökkentésben (és bevételnövelésben) volt, így a sikeres, de "drága" akciót végrehajtó hivatalnokokat komoly bírálattal illették, akik a röviddel később kitörő dél-indiai éhínség alatt igencsak visszavágták a segélyezést, és mire észrevették, hogy ez kevés lesz, közel 5,5 millió ember halt bele a nélkülözésbe illetve a legyengült szervezetüket megtámadó betegségekbe. A tragédiának három fontos következménye lett:

- Egyrészt elindította az indiaiak nagyarányú kivándorlását más brit uralom alatt álló területekre, ahol tipikusan éhbérért végeztek ültetvényes munkákat. (De legalább nem haltak éhen.) Így kerül nagy számú indiai Dél- és Kelet-Afrikába és Malájföldre és a Fidzsi-szigetekre.

- Egyes nagyobb indiai éhínségek egyik fontos jellemzője volt, hogy nem minden esetben a nincstelen falusi népességet érintették a legsúlyosabban (ott azért minimális élelem akadt), hanem a "városi" kézművesrétegeket, akik fizetőképes kereslete az élelmiszerárak emelkedésével elapadt, így nem tudtak élelmiszert vásárolni. Ez a lassan politikai öntudatra épülő, viszonylag képzettebb réteg egyben tanúja lehetett a britek rossz gazdaságpolitikai intézkedéseinek (pl. látta a kikötőkben exportra váró élelmet), így az 1877-es nagy éhínségnek komoly szerepe volt a britekkel szembeni indiai politikai mozgalmak ébredésében.

- A brit hatóságok levonták a tanulságokat és egy részben tudományos alapon álló, az élelmiszertermelést és az áremelkedéseket figyelő rendszert vezettek be, mely meghatározta mikor és hogyan kell beavatkozni, lehetőleg úgy, hogy ne okozzanak további piaci zavarokat. (A piac még mindig "szent" volt, másrészről a már akkor is népesnek számító, nehezen kézben tartható országban a piaci viszonyokba belenyúlás könnyen nem várt hatásokkal járhatott, mint azt majd hamarosan látni is fogjuk.) A rendszer a megfelelő infrastruktúrával rendelkező területeken meglepően jól is működött, általában akkor volt gond, ha az élelmiszerhiány elzárt területeken jelentkezett, ahonnan késve érkeztek az adatok, illetve lassan jutott el a segítség (pl. Orisszába 1896-97-ben). Ugyanakkor a 20. század elejétől - egy hírhedt kivételt leszámítva - megszűntek az éhínségek Indiában, és részben ennek, részben az orvostudomány első világháborút követő nagyarányú fejlődésének köszönhetően 1921-től (a rendkívül sok áldozattal járó spanyolnátha elvonultával) nagy ütemben esett a halálozások száma, a továbbra is fennmaradó nagy születésszám mellett pedig egyre nagyobb népességnövekedés volt tapasztalható: 20 év alatt 300-ról 388 milliósa duzzadt a népesség (az 1941-es népszámlálás már nem tartalmazta Burmát).

Exportra váró élemiszer a madrasi rakpartokon az 1877-ben, az éhínség tetőpontján - (forrás) 

Mindez a háború alatt is folytatódott, a függetlenné váló India ugyanis 1951-ben már 361 millió lakossal büszkélkedhetett, Pakisztán pedig 76 millióval, az össznépesség tehát 437 milliósra gyarapodott, noha erre az időszakra esett a politikailag talán legkényesebb, sok tévhittel illetett 1943-as bengáli éhínség, mely a járulékos betegségekkel együtt mintegy 5 millió áldozatot követelt. Az indiai politikai folklór része, hogy ez az indiai függetlenségi mozgalommal szemben álló brit vezetés szándékos bosszúja volt. Churchill egyes kijelentései alapján mindez megalapozottnak tűnik, de mélyebben megvizsgálva a dolgokat, a katasztrófában szerepe volt egyes világtörténelmi eseményeknek, illetve az "ébredő" India szabadon választott helyi vezetőinek is, és a helyzetet épp a saját miniszterelnökük utasításaira fittyet hányó brit hadsereg stabilizálta. 

Az alaphelyzet a "szokásos" volt: több rossz termésű évet és egy nagyerejű ciklon pusztítását követően élelmiszerhiány alakult ki a legsűrűbben lakott Bengál tartományban, amit korábban burmai rizsbehozatallal orvosoltak. Azonban a japán hadsereg 1942 első felében megszállta Burmát, így az élelmiszerhiányt India más részeiből kellett volna fedezni. Az emelkedő élelmiszerárak hatására meg is indult a rizs és a gabona áramlása , de épp ez volt a Brit Birodalom utolsó tartalékát képző Brit Indiai Hadsereg óriási mértékű expanziójának időszaka, így más nagy felvásárló is akadt, ezért a helyi hatóságok pánikolni kezdtek, hogy helyben is hiány alakul ki - ezért megállították a Bengálba irányuló gabonakivitelt. (Ők jellemzően nem brit hivatalnokok voltak, hanem helyi erők.) A háborús viszonyok között a korábban kidolgozott mérőrendszer sem igazán működött, az egyetlen erő  (a hadsereg) ami segíthetett volna a japán inváziós fenyegetés miatt csak késve tudott reagálni, de végül - nagy késéssel - megoldotta a helyzetet. (Félelmük nem volt alaptalan, a japánok be is próbálkoztak 1944 tavaszán Imphalnál és Kohimánál, amit egy sztálingrádihoz némileg hasonló csatában törtek le a britek.) Az utókor egyik leggyakrabban idézett kritikája, hogy a helyzetet lehetett volna kezelni a Földközi-tengeri hadszíntéren felhalmozott fölös készletek Indiába szállításával. Hogy ez az adott szállítási helyzetben mennyire lett volna reális az más kérdés, főleg, hogy az élelmiszer Indiában is rendelkezésre állt, és még a szubkontinensen belüli mozgatást sem sikerült megoldani. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy a legfelsőbb brit vezetés nem nagyon törte magát a megoldás érdekében, sőt Churchill még kifejezetten bicskanyitógató megjegyzéseket is tett.

Élelmiszerosztás Kalkuttában 1943-ban - (forrás)

Az igazán masszív népességnövekedésre csak India 1947-es függetlenné válásával került sor: a népesség a 361 milliós szintről 30 év alatt 684 millió fősre nőtt, a növekedés üteme pedig a csúcsot jelentő hetvenes években jóval meghaladta az évi 2%-os ütemet. A gyors növekedés fő oka a halálozási ráta korábbinál is nagyobb mértékű csökkenése, mely alapvetően a következőknek köszönhető:

- Komoly mértékben javult az egészségügyi ellátás, a kormányzati kampányoknak köszönhetően a 70-es évek második felére már szinte mindenhol rendelkezésre álltak az alapvető egészségügyi szolgáltatások.

- A "zöld forradalom" azaz a nagyobb termésátlagot biztosító növényfajták és művelési módszerek bevezetése nyomán nagymértékben növekedett az ország élelmiszertermelése, amely a nagymértékű népességnövekedés mellett is javította az élelmiszerellátást. Mindez csökkentette az alultápláltságot, ami növelte a betegségeknek való ellenállóképességet.

- Az indiai kormány a függetlenséget követő évtizedekben a korábbiaknál jóval kevésbé szabadpiaci gazdaságpolitikát folytatott, így általában korábban tudott beavatkozni az élelmiszerhiányos helyzetekben. A bevatkozás egyébként a 70-es évekig a korábban kidolgozott brit rendszer alapján történt.

India (mai országterületének) népességfejlődése - az 1921-es adatokon jól látható a spanyolnátha hatása - (forrás) 

A 80-as évektől újabb tendencia kezdett kibontakozni: a halálozási ráta esését lassan követni kezdte a születési arányszám is, ami részben a korábbihoz képest "sok" életben maradt gyermek ellátási nehézségeinek, részben a jóléti társadalom (és kevesebb gyerek vállalására ösztönző családmodellje) lassú begyűrűzésének, részben pedig kormányzati felvilágosító kampányoknak köszönhető. Bár a lakosság 30 év alatt megint csaknem kétszeresére nőtt, és 2000-ben átlépte az 1 milliárd fős szintet, a népességgyarapodás üteme az 1971-es csúcshoz képest nagyjából harmadára mérséklődött.

A születések számának csökkenése a demográfiai átmenet szakaszának beköszöntét és a népességgyarapodás csökkenő ütemét jelzi - (forrás)

Indiának jelenleg a lassan mérséklődő népszaporulatnál nagyobb problémája a gyors ütemű városodás: 1951-ben a lakosság 17%-a, ma pedig 31%-a él városokban, több, mint kétharmadok 100.000 főnél népesebb településeken Az óriási népességű országnak tehát még igen komoly falusi "népességtartaléka" van, akik esetleges városokba özönlése, nemcsak komoly környezeti problémákhoz vezethet, hanem ha mindez még hosszútávon megfelelő képzéssel is párosul, a világpiac számára hirtelen elérhető, nagyszámú (többé-kevésbé) képzett munkaerő megjelenése világszerte további nagy munkaerőpiaci változásokkal járhat...

Főbb források:

http://www.yourarticlelibrary.com/history/the-four-distinctive-stages-of-indian-demographic-history/5483/

https://en.wikipedia.org/wiki/Famine_in_India

https://en.wikipedia.org/wiki/Timeline_of_major_famines_in_India_during_British_rule

http://iussp2009.princeton.edu/papers/91026