1814 őszén a 131 évvel azelőtti török ostrom óta nem látott számú külföldi özönlötte el az Osztrák Császárság székvárosát, Bécset. Európa minden sarkából érkeztek a koronás fők, arisztokraták, városi küldöttek, hogy részt vegyenek az addig talán legnagyobb szabású béketárgyaláson, amelyen a Napóleon utáni Európa politikai berendezkedésének kialakításán kívül igen komolyan hozzányúltak a kontinens térképéhez is. A határhúzásra széleskörű alkudozás keretében került sor, részben archaikus és részben ma is gyakorolt (részben épp ott és ekkor kitalált) modern „elvek” alkalmazásával, amelyek száz évvel később még egyszer elég masszívan visszaköszöntek.

A legutóbbi (viszonylag) nagyobb rendezés, azaz az 1648-as Vesztfáliai-béke után Európa térképe nem változott jelentős mértékben: a nagyhatalmak (Franciaország, Anglia/Nagy-Britannia, Oroszország, Svédország, Habsburg Birodalom) inkább a térkép peremén helyezkedtek el, erőterük közepén pedig a többnyire a Német-római Császárság részét képző kisállamok mozaikja, ahol szinte mindegyik nagy "kedvére" halászhatott a zavarosban (már persze ha a többiek hagyták). 

Az igazi "Kleinstaaterei":  a nagyhatalmak játszótere, Közép-Európa 1648 után - (forrás)

Természetesen a nagyhatalmak erőviszonyai 150 év alatt komoly mértékben változtak, ahogy néhány kivételes esetben a határok is: erre az időszakra tehető Poroszország területnövekedése és középhatalommá emelkedése, a Habsburgok terjeszkedése (és erősödése) a Török Birodalom kárára, valamint a nagy multú Lengyelország felosztása, igaz utóbbi - amint azt hamarosan látni fogjuk - korántsem volt még lezárt folyamat a 19. század első éveiben.

Európa 1792-ben - (forrás)

Ebbe a viszonylag stabil rendbe robbant be a francia forradalom majd Napóleon és gyorsan terebélyesedő rokonsága, hogy aztán a kontinens térképrajzolói csaknem két évtizedig ne győzzék követni a változásokat, melyeket a következőképpen kategorizálhatunk:

1. Franciaország erőteljes bővülése minden lehetséges szárazföldi irányban. A folyamat már 1793-ban megkezdődött Osztrák-Németalföld megszállásával, de a legnagyobb nyereség 1795-ben érte a franciákat: a bázeli béke nyomán az ország keleti határa a Rajna lett, ezt követte 1802-ben Piemont (Torino és környéke ) annektálása. Napóleon uralma alatt előszeretettel bővítgette Birodalmát vazallus országokkal (pl. a Batáv Köztársasággal 1810-ben), illetve legyőzött ellenfeleiből kimazsolázott területekkel (pl. északnyugat-német területek 1810-ben, a Habsburgoktól elvett Illíria tartomány 1809-ben, Katalónia 1812-ben, Valais Svájctól, illetve egyes olasz területek.)

2. Mindez természetesen számos nagy múltú állam megszűnésével járt, melyből az aktuális szövetségi viszonyoknak megfelelően nem csak Franciaország csemegézett: így vált például javarészt osztrák tartománnyá az egykori Velencei Köztársaság (hogy majd az 1809-es, többek között a kismegyeri csatát is tartalmazó osztrák vereség után francia érdekeltség legyen), illetve vesztette el függetlenségét a Genovai Köztársaság. A legnagyobb megszűnő ugyanakkor a Német-római Birodalom volt, ami egyik pillanatról a másikra "kötőszövet" nélkül hagyta a német kis- és középállamok halmazát. Természetesen Napóleon nem volt rest és azonnal segédkezet nyújtott: egy részüket bekebelezte, más részüket új államokba szervezte, melyeket Rajnai Szövetség néven igyekezett összefogni.

3. Napóleon számos vazallusállamot létrehozott, ezek egy részét később bekebelezte (lásd a már említett Batáv Köztársaságot vagy egyes itáliai államalakulatot) más részüket meghagyta valamely családtagja vagy tábornoka (Pl. Nápolyi királyság) jótékony uralma alatt. A legérdekesebben talán Svédország sorsa alakult: a svéd trónra helyezett Bernadotte tábornok olyan ügyesen manőverezett, hogy trónját pártfogója bukása után is megtarthatta, sőt, utódai a mai napig is ott ülnek - bár az említett manővereknek komoly következményei lettek Skandinávia politikai beosztására nézve. Történetünk szempontjából ugyanakkor a Varsói Hercegség és a mai Németországban kreált államok a leglényegesebbek. Az alapvetően a modern államszervezést favorizáló francia császárnak nem igazán tetszett a kis egyházi birtokok, félig-meddig önálló hercegségek kaleidoszkópja a Rajnától keletre, ezért igyekezett életképesebb formációkat alkotni, melyek hatékonyabb vazallusai lehetnek (értsd: van elég pénzük egy modern, hatékony hadsereg kiállítására). Ez a törekvése elsősorban a katolikus délnémet területen járt jelentősebb sikerrel főként a korábban erős osztrák befolyás alatt álló Badeni Nagyhercegség és a  Bajor és a Württembergi Királyság "nagykorúsításával", melyek később sokáig a nem mellékesen katolikus Franciaország (és Ausztria) felé tekingettek ha éppen némi segítségre volt szükségük.

Napóleon Európája 1812-ben: a lila árnyalatai a Francia Birodalom területét jelölik (világossal Napóleon szerzeményei), a kékek a vazallus államok, a lila körvonal a szövetségesekkel bővített érdekszférát határolja - (forrás)

Nehéz követni? Ami most jön, azt sem lesz könnyebb. A Napóleon oroszországi vereségét követően némileg váratlanul összeálló és a franciák felett győzelmet arató koalíció tagjai a győzelmet követően Bécsbe gyűltek, hogy eldöntsék, hogy is nézzen ki Európa térképe. Mivel a sietős szövetségkötés és a gyors manőverező háború miatt előre szinte semmi nem volt "megírva", gyakorlatilag mind a Napóleon (vagy szövetségesei) által megszüntetett, mind az általa létrehozott államok képviselői is megérkeztek, hátha sikerül érvényesíteni érdekeiket. A rendezésnél - természetesen nem hivatalosan - az alábbi alapelveket próbálták eltérő hangsúlyokkal érvényesíteni az érintettek:

- A legitimitás elve - azaz a korábbi uralkodókat/kormányokat vissza kell helyezni a hatalomba, demonstrálva, hogy csak úgy országokat megszüntetni, uralkodókat elűzni nagyon nincs rendben. Tekintve, hogy közel 20 év alatt milyen átalakulásokra került sor és az új államok egy része kifejezetten életképesebbnek tűnt elődeinél, ezzel a jogilag helytálló közelítéssel komoly gyakorlati problémák mutatkoztak.

- Az európai biztonságot szavatoló határok kialakítása, ami a gyakorlatban az Orosz Birodalommal és Franciaországgal szembeni ellensúly képzését jelentette a Porosz Királyság megerősítésével, az Osztrák Császárság erejének megőrzésével és valamiféle életképes német szövetségi rendszer kialakításával, amit nem bénít meg a sok kis állam. Ide sorolható a Lengyelország jövőjéről történő döntés is.

- A győzelemhez leginkább hozzájáruló államok (Poroszország és az Orosz Birodalom) kárpótlása illetve a vesztesek (Franciaország, Dánia, Szászország) "megbüntetése", igaz utóbbi kevéssé volt hangsúlyos, mint 100 évvel később. A győztesek fő célja lakosságszámuk (így a sorozható emberállomány) növelése volt. Ez a fajta, az etnikai határokra teljesen fittyet hányó cserebere ugyanakkor már a kortársak egy jó részét is zavarta - a nemzeti érzelmek, a liberális nacionalizmus ébredésének korában járunk.

Látható, hogy már önmagában az alapvető szándékok is könnyen ellentétekhez vezettek olyan helyeken, ahol pl. a "vesztesek" legitimitása vagy a nagyok biztonságpolitikai megfontolásai és étvágya ütköztek. Nézzük meg mik is voltak fő szereplőink konkrét érdekei:

Nagy Britannia továbbra is az európai erőegyensúlyra törekedett: nem volt érdeke Oroszország túlzott erősödése, Ausztriára annak ellensúlyaként tekintett (így bizonyos engedékenységet mutatott iránta), viszont erősen érdekelt volt Franciaország sakkban tartásában, amit részben egy erős Németalföldi Királyságban részben pedig valamiféle erős Rajna-menti német államban látott garantálva.

Oroszország háborús erőfeszítései és véráldozatai kárpótlásaként némi területre és a balkáni terjeszkedési lehetőségeinek nyitva tartására (pl. Besszarábia 1812-es megszállása) törekedett, ami borítékolta az Ausztriával való későbbi konfliktust. A messianisztikus-liberális elvek fura keverékét valló Sándor cár - amellett hogy magát és birodalmát az európai béke fő szavatolójának szerepébe kívánta helyezni - nem nézte jó szemmel, hogy a rövid időre feltámadó Lengyelországot németajkú szövetségesei ismét fel kívánják darabolni, ezért inkább saját uralma alatt, szinte teljesen független királyságként képzelte volna el a lengyel törzsterületeket.

Mindez leginkább Poroszországot zavarta. Egyrészt a sűrűn lakott lengyel területek révén megerősödő Orosz Birodalom nem esett volna jól a szomszédban, másrészt az oroszok által kinézett terület Lengyelország háromszori felosztása nyomán nagyrészt porosz kézbe került. Fennállt tehát a veszély, hogy a Napóleont legyőző koalícióba - egy addig példátlan, felülről irányított népfelkelés révén - nagy erőkkel beszálló Poroszország kisebbé válik, mint a napóleoni háborúk előtt volt. Emiatt területi ellentételezésre volt szüksége, lehetőség szerint az északnémet protestáns területeken. A kézenfekvő áldozat Napóleon hű szövetségese, a Szász Királyság lett volna.

Poroszország területváltozásai 1801-1807 között - a végső, nem túl dicső állapot a narancsszín mutatja, keleten kékkel a korábban megszerzett, de Napóleon által leválasztott lengyel területek - (forrás)

Ausztria alapvetően korábbi erejének visszaszerzésében volt érdekelt, így szerette volna megőrizni Galíciát, visszakapni Tirolt, illetve egy olyan laza német államszövetségben volt érdekelt, amelyben ő dominálhat a Német-római Császárság mintájára. Ezzel egy bökkenő volt: a szövetségben leginkább a német ébredés liberális körei voltak érdekeltek, ugyanakkor a nem épp liberális osztrák kormánykörök túlzott dominanciája nélkül, ráadásul az osztrák gyámkodást a végül hatalomra jutó királyok és hercegek sem nézték jó szemmel - hacsak nem volt égetően szükségük osztrák segítségre. Ezen felül Ausztria ekkor főleg a széttagolt Itália felé látta érdemesnek kiterjeszteni érdekszféráját, ahol Franciaország bukásával más nagyhatalom nem nagyon tudott labdába rúgni.

Franciaország leginkább azt próbálta elérni, hogy a többiekkel egyenrangú európai nagyhatalomként kezeljék, illetve a korábbi területnyereségek egy részének megtartásával jól védhető határai legyenek. (Ezeket alapvetően sikerült elérni, bár Napóleon visszatérése nyomán újabb területveszteségeket szenvedett, illetve jelentős jóvátételi kötelezettséget róttak ki az országra.)

Érdekes kérdés volt még Svédország területének alakulása. Az Orosz Birodalom ugyanis 1812-ben megszállta a svéd kézben lévő Finn Nagyfejedelemséget, amit azzal az ígérettel igyekezett annektálni, hogy a svédeket hozzásegíti a Norvégia feletti uralomhoz. Persze ennek Norvégia urai, a dánok nem annyira örültek, azonban pozíciójukat erősen gyengítette, hogy kissé sokáig ragaszkodtak Napóleonhoz, amit észak-német érdekeltségeik magyaráztak elsősorban. Emellett a norvégok sem mulasztották kihasználni a bizonytalan helyzetet - 1814-ben kikiáltották függetlenségüket. Bernadotte így majdnem a két szék közé esve találta magát, ugyanis a norvég tranzakciót megolajozandó, át kellett volna adnia Svéd-Mecklenburgot a poroszoknak - az oroszok pedig ekkor már finoman szólva sem voltak érdekeltek abban, hogy is oldják meg a svédek a helyzetet.

Mindezen törekvések elég alaposan kijelölték a tárgyalások fő törésvonalait, melyek 1814/15 telén már-már újabb háborúval fenyegettek: a szász-lengyel vita, ezáltal Poroszország ereje és kiterjedése, Itália politikai felosztása, a délnémet államok határai, illetve a Németalföld és Norvégia sorsa.

A szász-lengyel vita mint már említésre került, alapvetően a győztes Poroszország határainak kialakításáról szólt - "mellékesen" két ország létezéséről avagy nem létezéséről, hogy a bécsi kongresszus legitimistáinak is gyöngyözhessen a homlokuk. Tekintve, hogy az orosz cár csapatai épp Közép-Európa viszonylag jelentős részét (köztük az érintett lengyel és szász területeket is) megszállva tartották, a keleti uralkodó viszonylag erős pozícióból indult, mondhatni, a lengyel területek jelentős részének orosz felügyelete borítékolható volt, a vita ezek pontos nagyságáról folyt - illetve a porosz "veszteségek" nyugati ellentételezéséről. Az orosz javaslat a korábbi Varsói Nagyhercegség egészét egyben tartotta volna, vagyis lengyel (orosz) kézen maradt volna a lengyel többségű Posen/Poznan tartomány legnagyobb része, valamint Torun környéke is.  Erre a poroszok előhúzták a háborús sorozások miatt meglehetősen pontos népességnyilvántartásokat, és egy mai szemmel is részletes "tudományos" megalapozottságú, gazdasági és demográfiai érveket felhozó alkudozás kezdődött, amit már a kortársak is félelmetesnek találtak, merthogy már akkor sem tűnt gusztusosnak kilóra kimérni  és megvenni/eladni népeket és tájegységeket.

A lengyelkérdés megoldása 1815-ben - (forrás) 

Ugyanis minél többet akartak az oroszok keleten, annál többet akartak nyugaton a poroszok, akik igényt tartottak az egész Szász Királyságra, mondván ezzel kiválóan kibővülne az Poroszország kissé vékonyka törzsterülete (Berlin és Brandenburg), illetve Szászország protestáns lakossága is bőven kárpótolná őket a keleten elveszített  (katolikus) lengyel alattvalókért. Ugyanakkor a legtöbb európai udvarnak és úgy általában a jogszerűséget szem előtt tartóknak nehéz lett volna megemészteni, hogy egy nagy múltú dinasztia és egy viszonylag nagy területű országot csak úgy lenyeljen egy szomszédja csak azért mert épp rossz szövetséghez tartozott. (Akkoriban a háborúzás és a szövetségváltás meglehetősen gyakori, de kevéssé elítélt és "büntetendő" dolog volt.)

Ezzel párhuzamosan Poroszország a neki ígért Rajna menti területekből is minél többet szeretett volna, melyekkel több gond is volt: a lakosság jelentős része katolikus volt, ami előrevetített némi konfliktust, illetve a kilátásba jövő területek nem voltak kapcsolatban Poroszország többi részével. (Nagyrészt a Nagy-Britanniával perszonálunióban lévő Hannover választotta el a két területet egymástól, így ennek annektálása szóba sem jöhetett.)

Az 1815-ben kialakított belnémet határok: délen és nyugaton jelentősen egyszerűsödött a korábban igencsak pepita térkép. Pirossal a Német Szövetség határa - (forrás)

Kölcsönös nyomásgyakorlás (háború kilátásba helyezése) és egyes területek megszállása után váratlanul kompromisszumos megoldás született: Oroszország megkapta a korábbi Varsói Nagyhercegség legnagyobb részét (valamivel kevesebbet, mint a cár szerette volna, és valamivel többet, mint az ellenfelei adtak volna) Kongresszusi Lengyelország néven, a Poseni Nagyhercegség pedig autonóm területként (kezdetben lengyel hivatalos nyelvvel) Poroszország része lett. (Krakkó pedig egy darabig szabad köztársasággá vált.) Kárpótlásként Poroszország megkapta Szászország területének mintegy 60%-át lakosságának 40%, ugyanakkor a porosz politikusok nem mulasztották el jelezni, hogy a "szász trianon" révén főleg homokos pusztát és erdőket kaptak, a jelentősebb városok szász kézen maradtak. Persze azt elmulasztották megjegyezni, hogy a Rajna mellett elég jelentős területekhez jutottak, aminek az angolok és kisebb mértékben (a kompromisszum tető alá hozása miatt) az osztrákok is örültek, mondván a Rajnánál végre egy erős ország állja a franciák útját. (Az osztrákok annak is örültek, hogy a megmaradó Szászország miatt könnyebben maradt fenntartható a német kisállamok osztrák felügyelete.) Ugyanakkor már a tárgyalások során is felmerült, mennyire jó cserét is csinált Poroszország: egy rajnamenti polgár ugyanis többszörösét termelte, mint amit egy lengyel földműves elő tudott állítani, és ekkor még sehol nem volt a Ruhr-vidék, ami később behozhatatlanul megerősítette Poroszországot - és ezt politikusai már ekkor látták, sőt azzal számoltak, hogy a következő háborúban majd szépen lenyelik a két területet elválasztó kisállamokat.

Erre a háborúra azonban 51 évet kellett várniuk, ekkora Ausztria is belátta, mennyire elszámította magát Poroszország megerősítésével. A kialakított, osztrák dominanciájú Német Szövetség nem tudta ellensúlyozni a kiépülő porosz ipari óriást.

A kongresszus érdekes kérdése volt, mi is legyen Bajorországgal? A bajorok sokáig Napóleon hű szövetségesei voltak, aki meglehetősen bőkezűen bánt velük: ugyan Rajnán túli területeiket Franciaországhoz csatolta, de a nagyhercegség területe frank (Nürnberg) és sváb területekkel bővül, majd a bajor állam franciabarát királysággá válása után, 1805-ben megkapta Tirolt és 1810-ben Salzburgot is, nagyjából kétszeresére növelve eredeti területét. (Dél-Tirol ugyanakkor az északolasz francia vazallusállamhoz került.) Ez alapján gondolhatnánk, tiszta sor a Kongresszus teendője: ezt-azt le kell vágni Bajorországról, ha már Szászországról is sikerült. De a bajor király 1813-ban átállt a koalíció oldalára, így mégis csak győztesnek számított, miközben egy másik győztes állam (Ausztria) egykori területén, Tirolban is uralkodott. Nem volt egyszerű helyzet - hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Tirolt  (és ha már ott van, a korábban főként egyházi kézben lévő  Salzburgot is) Ausztriához kellene csatolni, de a bajorokat is kárpótolni kell. Persze a bajorok sem voltak restek a porosz módszert alkalmazni, meglehetősen nagy területeket kértek cserébe, aminek csak egy részét, nevezetesen a korábban szintén egyházi kézben lévő Würzburg és Aschaffenburg környékét valamint Pfalzot kapták meg.

A német területek Napóleon alatt (1812-ben) - feltűnő "Nagy-Bajorország", illetve Napóleon Vesztfáliai Királysága. Az elző térképpel való összehasonlítás révén érzékelhetőek Szászország területei veszteségei - (forrás)

Szintén érdekesen alakult Itália sorsa. Itt a francia uralmat gyakorlatilag az osztrák váltotta, amellett, hogy a franciák által bevezetett reformintézkedések legnagyobb részét is visszavonták. Az osztrák tervek - kezdetben legalábbis - teljesültek: a legnagyobb itáliai államalakulat, a Nápolyi Királyság osztrák befolyás alá került, az észak Itália területek közvetlenül osztrák kézben landoltak, a közép-itáliai hercegségek pedig jellemzően valamely Habsburg sarjat kapták uralkodójuknak. Az egyetlen kivétel Piemont volt, melyet az osztrákok meghagytak önálló ütközőállamként Franciaországgal szemben. Ezzel ismét jelentősen elszámították magukat - néhány évtized múltán Piemont épp Franciaország szövetségese lett Ausztriával szemben az olasz újraegyesítés bázisaként. Az Osztrák Császárság olasz terjeszkedése pedig alig több, mint fél évszázados kalandnak bizonyult, hogy aztán a Monarchia figyelme a balkáni lőporoshordó felé terelődjön...

Rövid életűnek bizonyult az angolok által favorizált Németalföldi Királyság, melyből már 1830-ban kivált Belgium, így valójában két kisállamot sikerült létrehozni, a Franciaországot kordában tartani akaró erős ország helyett, és - utólagos bölcsességgel élve - egy olyan folyosót, amin keresztül a németek kiválóan lerohanhatják Észak-Franciaországot.

A nagy határrendezés talán legkevésbé negatív fejezete talán a Svéd-Norvég unió tető alá hozása volt, ebben az üzletben a közvetlen érintettek kaptak is valamit, meg nem is: a norvégok ugyanis igen széleskörű autonómiát élveztek, és a "szüntelenül civakodó házaspár" 1905-ig együtt is maradt, és akkor is sikerült megúszni háború nélkül a dolgot. Persze a dánok és finnek lehet kicsit rossz szájízzel tekintettek a svédek egyezményeire...

A Bécsi Kongresszus által meghatározott határok és bebetonozni kívánt erőviszonyok nem voltak túlzottan hosszú életűek: a mai Németországban és Itáliában nagyjából fél évszázadig tartottak ki, a lengyel területeken és Skandináviában mintegy 100 évig. (A Metternich által konszolidálni kívánt konzervatív államberendezkedés pedig még rövidebb ideig állt fenn) Tartósabbnak bizonyult ugyanakkor jogi és elvi öröksége. Innentől a nagyobb konfliktusokat lehetőség szerint igyekeztek többoldalú tárgyalásokon lezárni, az eredményeket jellemzően több nagyhatalom is igyekezett garanciákkal szavatolni. Mindez jelentősen megnehezítette (bár nem tette lehetetlenné) egyes kisebb államok nagyok általi "lenyelését" a nagyhatalmak közti viszonylagos erőegyensúly esetén. Szintén újszerű fejlemény volt a "vesztesek" viszonylag széles mozgástere a sokoldalú tárgyalásokon, a francia-szász manőverezés például valószínűleg egy sokkal rosszabb kimeneteltől mentette meg mindkét államot. Ilyen szempontból éles a kontraszt az első világháborút követő rendezés veszteseinek viselkedésével.

Ami viszont száz évvel későbbre is átöröklődött, az az átfogó területrendezésnél a különböző államok érdekeinek és az általánosan alkalmazandó elveknek ütközéséből eredő konfliktus és az ebből származó felemás, további konfliktusoknak megágyazó, de jogilag támadhatatlan megoldások. Gondoljunk csak az etnikai elv és mondjuk a pillanatnyi biztonságpolitikai megoldások konfliktusaira, mondjuk a kisantant államok határainak kialakításában (legyenek elég népesek, a stratégiai fontosságú vasútvonalak hozzájuk kerüljenek, és ha lehet, legyenek egymással szomszédosak). Ha így nézzük, a 200 évvel ezelőtti első átfogó modern határbiznisz nagyon kései öröksége máig ott figyel a Ronyva partján...

Források: Adam Zamoyski: Napóleon bukása és a bécsi kongresszus (1814-15).

Horváth Csaba: Metternich és az időgép - avagy egy másik 20. század Műhely 2016/2

Klaus Jürgen Bremm: 1866 - Bismarcks Krieg gegen die Habsburgen