A 19. század második felének egyik legismertebb magyarja nem politikus és nem feltaláló volt: egy szegény sorsból kitörő fél lábára béna nyelvész, aki a kor viszonyai között is kiemelkedően vakmerő álruhás utazást tett az 1860-as évek Közép-Ázsiájába, hogy első európaiként tudósíthasson egy pár évtized múlva megszűnő, hamisítatlan középkort idéző világról. Mivel egyik célja a magyar nyelv rokonsági kapcsolatainak feltárása volt, az azóta időnként fellángoló finnugor-török vitában jellemzően mindkét fél hajlamos félremagyarázni álláspontját és szerepét.  Külföldi elismertsége általában nagyobb volt a hazainál, amit jól mutat, hogy Bram Stoker állítólag róla mintázta Van Helsing figuráját, bár ez valószínűleg csak annyira igaz, mint amennyire Xanthus János volt Old Shatterhand.

Vámbéry Ármin születésének helye és ideje is bizonytalan, saját bevallása szerint 1832-ben született Dunaszerdahelyen, de valószínűbb, hogy egy évvel korábban Szentgyörgy városában látta meg a napvilágot, ugyanakkor gyermekkorát már a csallóközi mezővárosban töltötte, Wamberger Hermann néven. Gyermekkora nem bővelkedett pozitív eseményekben: apja az utolsó nagy kolerajárványban röviddel születése után meghalt, ő pedig 3 éves korában fél lábára megbénult. Ugyanakkor komoly fordulatot jelentett életében, hogy édesanyja protestáns iskolába íratta be, ami akkoriban meglehetősen szokatlan volt az ortodox zsidó családok körében, és mindez két, Vámbéry életét alapvetően meghatározó következménnyel járt: egyrészt felnőttkorára egy az egyes vallásokat kiválóan ismerő ateista lett, másrészt tanítói és a család barátai felismerték tehetségét, és hozzásegítették, hogy gimnáziumban tanulhasson, noha az érettségiig anyagi helyzete miatt sohasem jutott el. A fiatal Vámbéry ugyanakkor nyelvzseninek bizonyult korai húszas éveire megtanult latinul, franciául, németül, angolul, oroszul, szerbül, több skandináv nyelven valamint szlavóniai házitanítóskodása alatt törökül. (A szomszédos Bosznia ekkor még török kézben volt.)

A fiatal Vámbéry 1861-ben - (forrás)

A török nyelv megtanulása további inspirációt adott a fiatal és a pesti irodalmi életbe korán beágyazódó nyelvzseninek: ekkoriban egyre nagyobb figyelem irányult a magyarság eredetére, esetleges nyelvi és rokonsági kapcsolataira, Reguly Antal Urálban és Szibériában tett utazása pedig megmutatta, hogy ugyan fáradságos kutatóutak révén, de komoly sikereket lehet elérni e témában. Vámbérynek a török nyelv és irodalom tanulmányozásakor kezdetek feltűnni bizonyos párhuzamok, így egyre jobban érdekelni kezdte, hogy mennyire hozható rokonságba a magyar a török nyelvekkel.

Hogy jobban tanulmányozhassa a témát, a fiatal Wamberger báró Eötvös József támogatásával 1857-ben Isztambulba utazott, ahol a kibontakozó török reformmozgalom egyik jelentős (bár nem túl óvatos) alakja, Hüsszein Daim pasa gyermekeinek házitanítója, majd egy nagyobb kaliberű reformer, Fuad pasa titkára lett. Ezzel párhuzamosan bejárást nyert az ekkoriban már meglehetősen kozmopolita (és jelentős magyar emigránsközösséggel rendelkező) török főváros főbb döntéshozóinak szalonjaiba is. Az élénk társadalmi életet élő, szórakozáskedvelő és a világ dolgaiban tájékozott fiatalember gyorsan megkedveltette magát a török elittel, ezzel párhuzamosan pedig betekintést nyerhetett a "kelet" életébe, szokásaiba, villámgyorsan elsajátította a helyi nyelvjárásokat valamint az iszlám főbb szokásait. Emellett sikerült két új névre is szert tenni: eredeti nevét Vámbéry Árminra magyarosította, illetve török körökben Resid effendiként kezdtek el hivatkozni rá.

Eközben Vámbéry összehozott egy török-német szótárat is, majd egyik hazaútja alkalmával a szótár révén megszerzett  tudományos "tőkét" valamint akadémiai kapcsolatait (Eötvös József, Arany János) kamatoztatva felvetette a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy érdemes lenne tanulmányozni  a közép-ázsiai török nyelveket: egyrészt javarészt ismeretlen etimológiájuk, illetve lehetséges, hogy ezáltal érdekes, a magyar nyelv eredetére vonatkozó összefüggésekre lehetne bukkanni. Az MTA-nak tetszett a terv, adott is 1000 forintot Vámbérynek, ugyanakkor a tervezett utazással volt néhány apróbb probléma.

Közép-Ázsiába ugyanis pár ezer katona támogatása nélkül ekkoriban meglehetősen nehézkes volt  egy európai embernek beutaznia, Vámbéry merész elődei többnyire vagy egy fejjel rövidebben, vagy a rabszolgapiacon végezték, amikor kiderült, hogy álruhás európaiak. Ugyanakkor még a kalifátus fejeként tisztelt török szultán ajánlólevelével sem volt egyszerű az utazás, ugyanis Közép-Ázsia kis emirátusai és kánságai joggal feltételezték, hogy a szultán követe valami "rosszban" sántikál (ebben az esetben szó szerint) és küldetése hozzájárulhat a fennmaradásukat biztosító nagyhatalmi status quo felborításához.

Közép-Ázsia a 19. század végén - az orosz hódítás dátumaival - (forrás)

Ezen a ponton érdemes felidéznünk, hogy is nézett ki Közép-Ázsia politikai térképe mintegy 150 éve. Bár a terület történelme sohasem volt unalmas, és már az ókorban is egyes nagy birodalmak határterületeinek véres történelmét élték az itt lakók, a 19. század közepén egyértelművé vált, hogy ismét nagy változások várhatóak. Eddigre már lecsengtek az iszlám térhódításának zűrzavaros, de komoly kulturális fellendüléssel járó évszázadai, a sivatag pora kezdte belepni a mongol hódítás nyomán elnéptelenedett nagyvárosok köveit, és az ezt követő hatalmi vákuumban kialakult kisállamok zöme is túl volt már fejlődése zenitjén - ugyanakkor az ekkor átalakuló nagyhatalmi erőtérben még egy európaiak elől teljesen elzárt, függetlenségéhez  ragaszkodó terület volt, melyről csak töredékes információk jutottak el Európába, Konstantinápolyba de ami különösen fontos: Londonba és Szentpétervárra is...

A területen nyugat felől a lassan, de biztosan halványuló fényű Török Birodalom mellett megerősödő Perzsia szolgált az európaiak egyik lehetséges ugródeszkájául, ugyanakkor a siíta ország és szunnita szomszédai meglehetősen problematikus viszonyban álltak egymással. A legnagyobb gondot a mai Irán északkeleti határvidékének sivatagjaiban és félsivatagjaiban (vagyis jobbára a mai Türkmenisztánban) élő mintegy 15-20000 turkomán harcos jelentette, akik fő foglalatossága a perzsa falvak megtámadása és a lakók rabszolgaságba hurcolása jelentette, de a turkománok egyes törzsei gyakorlatilag egészen a mai Észak-Afganisztánig lehetetlenné tették a kereskedelmet és úgy általában a normális életet. Kicsivel rendezettebb viszonyokkal rendelkezett az Amu-darja menti kicsiny Hívai kánság, valamint Fergánai-medencét és környékét uraló Kokandi kánság. Legnagyobb erővel ugyanakkor a mai Üzbegisztán értékesebb területeit uraló Bukharai emirátus rendelkezett. Amellett, hogy közép-ázsiai viszonyok mellett értékelhető fejlettségű mezőgazdasággal bírt, jelentősebb (25-50 ezer lakosú) városai komoly kultúrkincsekkel rendelkeztek (Pl. Szamarkand, Bukhara). Fővárosa egyben Közép-Ázsia legnagyobb piaca volt, ahol gazdát cserélhettek a perzsa, indiai (angol), orosz árucikkek. Ugyanakkor az európai utazók számára épp az erős bukharai emír jelentette a legnagyobb veszélyt: 1842-ben a két álruhás angol utazót, Stoddartot és Conollyt lebukásuk után gond nélkül lefejeztette. 

Bukhara: Vámbéry egyik legveszélyesebb állomása - (forrás)

Bukhara és a Hindukus között (vagyis nagyrészt a mai Észak-Afganisztánban) kisebb független kánságok (gyakorlatilag kis városállamok) sorakoztak (pl. Andkhuj és Maimene), melyeket épp az 1860-as években kezdett el meghódítani az angol támogatással nagyra törő kabuli kán (majd afgán emir), létrehozva ezzel a mai soknemzetiségű Afganisztánt. A népek és vallások kaleidoszkópját tovább színesítették a Hindukus lábainál élő, mongol származású, siíta hazarák, valamint a kultúrföldrajzilag a térséghez tartozó, de kínai uralom alatt álló Kelet-Turkesztán mohamedán vallású népei.

Természetesen a területre mind az India felől leselkedő angolok, mind a Kaszpi-tenger mentén egyre erősebbé váló oroszok is egyre nagyobb figyelmet szenteltek, így érthető, hogy Vámbéry tervezett utazása nem csak a török kormánykörök és az MTA figyelmét keltette fel.

Bár Vámbéry török pártfogói kifejezetten őrültségnek tartották az utazást, útja Teheránig tartó első szakaszán igyekeztek minden támogatást megadni részére. Ekkor még török effendiként utazott, ami némi előjogokat még a kifejezetten ellenséges, siíta Perzsiában is biztosított neki. (Pl. nem dobták ki a karavánszerájból csak úgy, ha a helyi erőknek kellett a helye.) Mindez persze nem jelentette, hogy az út első szakasza eseménytelen lett volna a fél lábára béna fiatalember számára: Vámbéry a Trapezunt-Teherán úton ismerkedett meg először a kelet kevésbé mesés arcával. Az alig járható, a helyi hatóságokkal összejátszó kurd rablók által veszélyeztetett utak, a helyi hatalmasságok sarcai miatt koldusszegény falvak, ahol a helyieknek esélyük sem volt bármilyen nem középkori színvonalú gazdálkodást folytatni, érthető módon nem nyűgözték le.

Vámbéry Ármin utazása, 1861-64 - (forrás)

Teheránba érve a török követségen tovább próbálták csiszolni Vámbéry fedősztoriját, effendiből konstantinápolyi dervissé vált, mivel Teheránban szerzett információi szerint szegény hadzsiként (mekkai zarándokként) tud a legkisebb feltűnéssel átutazni a nagyhatalmak kémeire némileg allergiás kisállamokon. Utazónk balszerencséjére az ekkor az afgán határvidéken zajló háború miatt igencsak lecsökkent a zarándokforgalom, így csak több mint egy éves várakozást (és egy közbeiktatott dél-iráni utat) követően tudott csatlakozni Kelet-Turkesztánba visszatérő mekkai zarándokokhoz. A rongyokba öltözött, béna lábú utazó álcája tökéletesnek bizonyult: egyrészt biztosította a szunnita többség szimpátiáját (még a turkomán rablókét is), az adományok jórészt fedezték az útiköltségeket, ráadásul Vámbéryt mindenhol meglátogathatta a helyi kultúremlékeket, és beszélhetett a helyi elittel. Szintén hasznosnak bizonyult, hogy az elzárt Közép-Ázsiában csak kevesen láttak európaiakat, így többnyire elhitték, hogy fura vonásai török származásának köszönhetőek. Persze az utazás korántsem volt veszélytelen: a hadzsik türkmén sivatagban eltévedő karavánja csaknem mocsárba veszett, Bukhara előtt pedig a turkomán rablók elől a sivatagba menekülve kifogytak a vízből, Vámbéry életét perzsa rabszolgák mentették meg, visszaúton pedig majdnem megfagyott az iráni fennsíkokon. Szintén komoly veszélyt jelentett a lelepleződés veszélye - bár zarándoktársai minden alkalommal kezeskedtek érte, a gyanúsítás, hogy a fura konstantinápolyi dervis valójában álruhás európai, végig elkísérte, és csak a mohamedán szokások és a Korán igen mély ismeretével (és talpraesettségével) sikerült meggyőzni gyanúsítóit.

Az úton nem csak a "mesés kelet" kultúrkincsei jelentettek látnivalót: a Balkan hegység a mai Türkmenisztánban - (forrás)

A legkomolyabb eset 1863 késő nyarán történt, amikor a Szamarkandban tartózkodó bukharai emír magához hivatta, hogy meggyőzödjön a vádak igazságtartalmáról. Amikor az emír szóvá tette, hogy furcsának találja, hogy béna lábbal csak úgy ekkora utat tett meg, azzal vágott vissza, hogy az emír nemes elődje (vagyis Timur Lenk) szintén sánta volt és mégis meghódította a világot. A válasz meggyőzőnek bizonyult ugyanakkor ez emír gyanúja nem oszlott el maradéktalanul, így Vámbéry arra jutott, hogy ideje kiürítenie a terepet, így hű zarándoktársaitól elbúcsúzva a háború dúlta Herát, majd Perzsia felé indult. A nem éppen jóindulatú afgán hódítás nyomán kissé instabillá váló vidéken szinte mindenéből kifosztva, a korán jövő télben átfagyva érte el a siíták szent városát, Meshedet, ahonnan egy ismerős angol katonatiszt segítségével tudta folytatni (és befejezni) az útját. Ekkor már környezetének is világos volt, hogy álruhás dervis, de ez Perzsiában már nem járt következményekkel. (A hatóságok nem mertek az európai utazókhoz nyúlni.) Egyik útitársa egyébként egészen Pestig kísérte "lelepleződését" követően.

Utazásáról 1865-ben angolul majd hamarosan magyarul jelentetett meg könyvet, mely ma is kifejezetten jó stílusú, kissé ironikus humorú írásnak számít. Könyve révén Vámbéry az angol elit egyik kedvencévé vált, és az egyébként erősen angolbarát utazó a Közép-Ázsiával kapcsolatos információk legfőbb forrásává vált az európai (és különösen az angol) elit számára: ő volt az első, aki részletesen be tudott számolni a régió javának társadalmi, gazdasági viszonyairól, a helyi elit összetételéről, szokásairól, a kis országok katonai erejéről valamint kultúrkincseiről.

 Az út lényegi részének vége: Meshed, Reza imám szentélye - (forrás)

Művéből egy középkori viszonyokba fagyott, kegyetlen világ bontakozik ki: ahol mindennapos az utazók és békés földművesek elfogása és rabszolgasorba vetése, ahol az uralkodói önkény szeszélye nyomán ugyanazért a tettéért egyik alattvalót kivégzik, a másikat megjutalmazzák. Ahol a helyi önkényurak vámszedési szokásai miatt egységnyi előállítási árú árut akár 100 kilométerre is csak többszörös áron lehet eljuttatni, és ezért a földművesek inkább nem termelnek semmit... Érdekes, hogy ugyan Vámbéry iszonyatosan jól ismerte a keleti szokásokat, és nagyon érdekelte ez a világ, de egy pillanatig sem tartotta elbűvölőnek: rendszeresen értekezik a keletiek benevelődött "kétszínűségéről", az iszlámnak tulajdonított középkori, nyomorúságos viszonyokról és az uralkodói önkényről.

Mindezt figyelembe véve korántsem meglepő, hogy Vámbéry a fejlődés lehetőségének a nyugati (vagyis az angol) befolyás növelését látta, az oroszokat az általa megvetett despotizmus egy másik fajtájának látta, így egy percig sem támogatta. Sokan ezért konkrétan angol kémnek tartották a társasági életben otthonosan mozgó, örökmozgó, jó sztorikkal rendelkező figurát. Sokoldalú kapcsolatait később sem habozott kihasználni, Arany Jánost és a török uralkodót egyaránt barátai között tarthatta számon. Állítólag ő ismertette meg Bram Stokert a vámpírtörténetekkel, aminek a vége a Drakula sztori lett.

Hazai megítélése ugyanakkor sokkal vitatottabbra sikerült, aminek több oka is volt. Egyrészt az ekkoriban alapvetően német irányultságú hazai értelmiség nem nagyon tudott mit kezdeni angolbarátságával, másrészt a pesti egyetemen a keleti nyelvek tanszékének vezetője lett, amit két okból is furcsállhatott a hazai tudományos közvélemény:  eredetileg zsidó vallású embernek ez még soha nem sikerült és főleg nem érettségi nélkül.

Utóbbi tény eléggé megnehezítette Vámbéry dolgát a viszonylag szigorú formális követelményekhez igazodó magyar és német tudományos életben: részben kalandorként tartották számon, másrészt pedig az inkább empirikus úton "kutató" Vámbéry kevésbé volt otthon egyes modern nyelvészeti módszerekben, így azért akadt pár tévedése is.

Ezek a konfliktusok szépen kikövezték az utat a későbbi, (finn)ugor-török háborúként hírhedté vált, azóta is időről-időre fellángoló sárdobálásnak.

Ezzel kapcsolatban itt és most le kell szögeznünk egy dolgot: Vámbéry mindig határozottan megkülönböztette a nyelvrokonságot és a népek egymástól való származását. Erre a szintre a finnugor-török vitát folytató utódok egy része 150 év alatt sem volt képes eljutni, ami azért nem állít ki jó bizonyítványt a társaságról. A török nyelvek kutatásával mindig is csak a nyelvrokonságot célozta, Dervisruhában Közép-Ázsián át című könyvének egyik első oldalán rögtön leszögezi, hogy aki bármi mást bele szeretne ebbe látni (tehát a magyarok turáni származását bizonygatja) az csak azt érné el, hogy műveltebb társaságban hülyét csinál magából. A hasonló vonásokon és szokásokon alapuló rokonságot nála több joggal szinte senki sem utasíthatta el, hiszen elsőként számolt be részletesen a 19. század közepi Közép-Ázsia középkori viszonyairól, ráadásul feltűnő, európai vonásai miatt hónapokig kellett rettegnie a leleplezéstől és az ezt bizonyosan követő kivégzéstől. Egyes rá hivatkozó utódaival szemben Vámbéry soha nem tagadta a finnugor nyelvrokonságot, pusztán úgy vélte, hogy az uráli -altáji nyelvcsalád némileg bővebb, és a török nyelvekkel való rokonság erősebb, mint ahogy a finnugor elmélet (akkori) hívei vélik. Beszédes tény, hogy a 20. század 10-es, 20-as éveiben burjánzó, bizonyos elemeiben kifejezetten dilettáns, Magyarország nemzetközi megítélését erősen rontó politikai turanizmus egyik legádázabb ellensége Vámbéry pártfogoltja, a szintén híres orientalista, Germanus Gyula lett.

Az idős Vámbéry Ármin 1905-ben - (forrás)

Szintén meg kell említeni, hogy ugyan Vámbéry máig tartó irányt szabott a magyar turkológiának és megalapozta a magyar "keletkutatást", ezt sohasem azzal a szándékkal tette, hogy a keleti társadalmak bármilyen például szolgálhatnának a magyarság számára, vagyis hogy bármilyen haszonnal járna a keleti minták átvétele, erősítése a "vissza a gyökerekhez" elv mentén. Azt képviselte, hogy meg kell ismerni a keletet, hogy együttműködhessünk vele (vagy meghódíthassuk...), nem pedig azt, hogy ott a helyünk...

Vámbérynek végül meg kellett érnie azt is, hogy a felkeresett közép-ázsiai államok java részét az általa nem annyira kedvelt Orosz Birodalom bekebelezze az 1870-es, 80-as évekre, igaz utolsó mohikánjuk, a megcsonkított, hűbéressé tett Bukharai Emirátus pályafutására Mihail Frunze csak 1920-ban tett pontot. 

A 19. század második felének legismertebb magyar utazója gyakorlatilag késő öregkoráig mozgalmas életet élt, gyakran teljesített keleti diplomáciai missziókat az angol külügy megbízatásából, emellett a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában is részt vállalt, sőt egy évig elnöke is volt.

Mozgalmas életet követően 1913. szeptember 15-én hunyt el.

Felhasznált források:

Vámbéry Ármin: Dervisruhában Közép-Ázsián át

https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1mb%C3%A9ry_%C3%81rmin

http://www.origo.hu/tudomany/tortenelem/20130913-vambery-armin-elete-portre-turkologia.html