Melyik az a trópusi adóparadicsom, ahol két európai nagyhatalom 74 évig egymással párhuzamosan két közigazgatást működtetett, és ahol az amerikai hadsereg utánpótlásának tiszteletére vallás alapult, míg alig egy emberöltővel ezelőtt egy bizarr, kőkorszaki háború közepette vált függetlenné, hogy mára Földünk egyik legboldogabb országaként tekintsünk rá?
A magyar sajtóban némileg megkésett visszhangot váltott ki a melanéziai szigetországot, Vanuatut ez év márciusában sújtó hurrikánkatasztrófa, a legteljesebb képet talán a Határátkelő blog adta mind az országról, mind a kialakult katasztrófahelyzetről. A kis szigetország Magyarországtól való nagy távolsága ugyanakkor nem lehet gátja annak, hogy megismerkedjünk a "legboldogabb ország" bizonyos, a térségre igencsak jellemző társadalmi és politikai földrajzi különlegességeivel.
Espiritu Santo, Vanuatu - (forrás)
Először is Vanuatu nem keverendő össze a viszonylag közeli, jórészt az ország internetes domainkódjának (.tv) eladásából élő polinéziai Tuvaluval. Utóbbi a tengerből legfeljebb 5 méterre kiemelkedő, apró atollokból és zátonyokból áll, míg Vanuatu komolyabb méretű és magasságú szigetekből álló ország. Utóbbi földrajzi sajátosság egyébként általánosan is jellemző Melanéziára, a "fekete emberek szigeteire", mely terület keleti részén helyezkedik el Vanuatu.
Itt érdemes tisztázni,pontosan mi alapján is történik a Csendes-óceáni szigetvilág földrajzi felosztása. Amennyiben pusztán a Mikronézia (kis szigetek) és a Polinézia (sok sziget) elnevezéseket nézzük, azt is gondolhatnánk, hogy a regionális felosztás alapja a szigetek mérete és csoportokba rendeződése, ugyanakkor a Melanézia elnevezés már kételyeket ébreszthet, az alábbi térképre tekintve pedig végleg gondolkodóba esünk:
Óceánia kultúrföldrajzi beosztása - (forrás)
Ugyan Melanézia első ránézésre valóban elkülönül nagyobb méretű szigeteivel, de Polinézia része a szintén nem apró Új-Zéland is, míg szigetcsoportok Mikronéziában is vannak, ezen belül pedig a Mariana- szigeteket tekintélyes nagyságú szigetek (pl. Saipan, Guam) alkotják, melyek meglehetősen elütnek a tengerből alig kiemelkedő atolloktól.
A titok nyitja, hogy ezek kultúrföldrajzi, etnikai régiók, melyeket az 1830-as években határozott meg Dumont D'Urville francia felfedező. Bár a régiók határain azóta is vitatkoznak a melanézek mind külsőleg, mind kulturálisan erősen elütnek a polinézektől és a mikronézektől. Sötét bőrűek, és az europid nagyrasszon kívül náluk fordul még elő a szőke haj. Mivel az óceániai térség első betelepülői voltak mintegy 4-9 ezer évvel ezelőtt, néprajzilag jóval diverzebbek, mint a térségbe később érkező polinézek. Mindezt bonyolítja, hogy nyelvileg sem egységesek: főként Új-Guinea szigetén a pápua nyelvcsalád nyelvei terjedtek el, míg a kisebb szigeteken élők javarészt a tajvani eredetű ausztronéz nyelvcsalád nyelveit beszélik, melynek pl. a Fülöp szigeteken elterjedt tagalog mellett az Indonéziában beszélt nyelvek java része és a Madagaszkáron beszélt malgas is tagja. Mivel a viszonylag nagyobb méretű szigeteken élők kevésbé voltak ráutalva a tengeri kereskedelemre, szigetenként viszonylag autonóm közösségek jöttek létre, mely a 20. században dívó "nemzetépítési" kísérletek során nagy nehézségeket okozott.
És még egy kulturális sajátosság: a melanézek körében a 20. század elejéig - igaz változó formákban - elég elterjedt volt az emberhús fogyasztása, igaz többnyire nem az európai felfedezők rémálmaiban szereplő módon. Vagyis nem a ketrecben hizlalt "zsákmány" lakoma előtti lemészárlásáról volt szó, hanem inkább ez egyéb okokból elhalálozottak elfogyasztása volt napirenden. Ez a szokás a polinézek között jóval kevésbé volt elterjedt.
Emberevő lakoma az Új-Hebridákon, Tanna szigetén az 1880-as években - (forrás)
A polinézek viszont egyértelműen ázsiai eredetűek, nyelveik az ausztronéz nyelvcsaládba tartoznak, és a legtöbb elmélet szerint Melanézián keresztül jutottak el a mai Polinéziába. Bevándorlásuk mintegy 3-5 ezer évvel ezelőtt kezdődhetett, de a távolabbi szigetekre (pl. Új-Zélandra) csak az utolsó ezer év során jutottak el. Az újabb, DNS vizsgálaton alapuló kutatások alapján a mikronézek génállománya viszonylag kismértékben különbözik a polinézektől, noha az ausztronéz nyelvcsalád külön alcsoportjába tartoznak nyelveik.
De hol is helyezkedik el ebben a kultúrföldrajzi közegben Vanuatu? Nagyjából az Új-Guineától délkeletre elterülő szigetvilág közepén: Fidzsi, a Salamon-szigetek, és a francia kézben lévő Új-Kaledónia között, Ausztráliától és Új-Zélandtól is mintegy 1500-1700 km-re. A mintegy 1300 km hosszan Y alakba rendeződő, 82 tagú, 12.190 négyzetkilométer területű vulkáni eredetű szigetcsoport az Új-Hebridák névre hallgat, legnagyobb tagja a 3956 négyzetkilométeres Espiritu Santu. Ezen a szigeten található a legmagasabb, 1879 m magas hegycsúcs is. A szigetek vulkanikus eredete miatt meredek, trópusi növényzettel borított hegyoldalak dominálnak, viszonylag kevés a sík, művelhető terület.
Vanuatu - a fő szigetek nagyjából Y alakba rendeződnek - (forrás)
A szigetcsoportot a Ni-vanuatu (vanuatui) nép lakja, akik melanézek, de nyelvük az ausztronéz nyelvcsoportba tartozik, így nyelvileg a polinézekkel is mutatnak némi rokonságot.
Az egyes szigetek elnevezése ugyanakkor kissé bábeli: a legnagyobb sziget portugálosan hangzó neve mellett, bennszülött és angol eredetű nevek is előfordulnak. Ennek magyarázata, hogy a mintegy 4000 évvel ezelőtt megérkező melanéz őslakosok által adott elnevezéseket az erre vetődő felfedezők egyes esetekben felülírták, így például az 1606-ban erre vetődő spanyol szolgálatban álló portugál Pedro Fernandes de Queiros és 1770-ben Cook kapitány. Ezen felül a franciák is igencsak érdeklődtek a terület iránt, La Perouse csapatát a közeli Vanikoro szigeten érte utol a végzete. A 40 évvel később keresésére induló Dumont D'Urville természetesen nem csak tudományos kutatást végzett, de a francia korona birtokait is gyarapítani kívánta.
Tanna szigetét meredek vulkáni lejtők jellemzik - (forrás)
Bár az Óceánia szigetei európaiak általi felfedezésüket követően viszonylag ritkán - általában egy atomvillanás vagy durva tüzérségi előkészítést követő partraszállás következtében - kerültek a világpolitika reflektorfényébe, a 19-20. század fordulóján azért értük is megindult a nagyhatalmak vetélkedése, mely az Új-Hebridák esetében meglehetősen szokatlan és furcsa eredményt hozott.
Mivel az óceániai szigetek európai szemmel a világ végén voltak, gyarmatosításuk költségesnek ígérkezett, így néhány flottabázis létesítésén kívül a nagyhatalmak lelkesedése kifejezetten fékezett habzású volt. Ugyanakkor a korábban a térségben létesített angol gyarmatok (fegyenctelepek) révén megkezdődött a szigetek "gazdasági hasznosítása" is: az angolok kezdetben rabszolgákat raboltak a környékbeli szigetekről queenslandi és fidzsi cukornádültetvényeikre, majd erre egyfajta ellenreakcióként megindult a misszionáriusok beáramlása is. A nyomukban pedig megjelentek az ültetvényesek is, akik voltak annyira jó fejek, hogy immár nem rabolták el az őslakosokat, hanem helyben dolgoztatták őket - persze gyakran hasonlóan rossz körülmények között, mint az elraboltakat. A misszionáriusok és az ültetvényesek érdekeinek védelmére pedig lassan az érdekelt nagyhatalmak is egyre többet áldoztak, melynek végállomása általában a formális gyarmatosítás lett. (Ha ez a séma esetleg más kontinensről is ismerős valakinek, az nem a véletlen műve...)
Kókuszdió-ültetvény Vanuatun - a gyarmati időkben a kókuszdió volt a szigetcsoport egyik fő exportcikke - (forrás)
Mivel a még nem "pacifikált" szigetcsoportok esetében a misszionáriusok és az ültetvényesek gyakran több nagyhatalom polgárai voltak, a 19. század végére valódi versengés alakult ki, és gyakori volt, hogy egy területet egyszerre több nagyhatalom flottája "védett", némileg feszült együttműködés keretében, addig, amíg döntés nem született arról, ki is legyen a gyarmatosító. A versengésben kezdettől fogva résztvevő Nagy-Britanniához és Franciaországhoz a környékbeli spanyol birtokra (is) szemet vetve csatlakozott az USA és Németország is, és innentől késhegyre menő küzdelem kezdődött a szigetekért. Ennek legmegdöbbentőbb fejezete Szamoa felosztásához kötődik: 1889-ben az Apia kikötőjében horgonyzó brit, amerikai és német hajók a közelgő trópusi ciklon elől nem menekültek időben a nyílt tengerre, nehogy a "megfutamodással" feladják területi igényeiket, így az ott állomásozó hét hajóból hat elsüllyedt, több mint 200 tengerész halálát okozva. (Végül 10 évig a 3 hatalom közösen igazgatta a szigetcsoportot, majd felosztották a Német Császárság és az USA között.)
A német Adler hadihajó roncsa a szamoai Apia kikötőjében 1889-ben - az európai ostobaság óceániai csúcsának egyik jelképe - (forrás)
Ezt követően lehetőség szerint inkább a tiszta hatalmi megoldásokra törekedtek az érintett felek, és a 20. század első évtizedének elején gyakorlatilag befejeződött Óceánia nagyhatalmak között felosztása, egyetlen kivétellel: az Új-Hebridák esetében a brit gyarmatosítók mellé egyre több francia érkezett a közeli Új-Kaledóniáról, így - annak érdekében, nehogy egy nevető harmadik kaparintsa meg a szigetcsoportot - 1906-ban Nagy-Britannia és Franciaország közös irányítású kondomíniummá nyilvánította a szigetcsoportot.
A kondomíniumi státusz ugyan nem olyan ritka, mint gondolnánk, de a modern időkben általában lakatlan területek (pl. közös folyószakaszok, -torkolatok, tengeröblök), illetve konfliktuszónák átmeneti irányítására használatos, utóbbiak esetében tipikusan néhány éves időtartamra. Itt azonban ez a státusz különösen hosszú ideig, 74 évig maradt fenn. Például Szamoa 10 éves háromhatalmi irányítása szolgálhatott, de az angoloknak máshonnan is volt tapasztalatuk ebben a műfajban: 1816-46 között a Lewis és Clark útjának bemutatásakor ismertetett Oregont irányították közösen az USA-val, majd 1876-82 Között Egyiptomot a franciákkal, míg 1899 és 1956 között Szudánt a változatosság kedvéért immár Egyiptommal. (Bár az utóbbi esetben azért némileg megkérdőjelezhető az egyiptomi fennhatóság komolysága...)
Az Új-Hebridák esetében ugyanakkor egyáltalán nem arról volt szó, hogy két állam egy közös szervet hozott volna létre a terület igazgatására, vagy a kormányzás egyes területeit funkcionálisan felosztva uralkodott volna, esetleg a területet uralmi zónákra osztotta volna. Nem, itt két külön kormányzati rendszer jött létre, egy francia és egy brit, illetve bizonyos oszthatatlan ügyekben (pl. rendőrség, infrastruktúra) volt egy közös brit-francia rendszer is. Mindez azt jelentette, hogy a brit rendszerben a brit jog volt érvényben, a francia rendszerben pedig a francia, értelemszerűen angol és francia hivatalos nyelvvel, külön-külön igazságszolgáltatással (közös "legfelsőbb bírósággal") és iskolarendszerrel. Ami igazán különlegessé tette az egészet, hogy a két rendszer nem különült el területi alapon, minden közigazgatási egységben létezett mindkét rendszer és az állampolgárok eldönthették, melyiknek lesznek tagjai. (Mindez a jogi személyekre is vonatkozott, cégalapításkor például el lehetett dönteni, melyik jogrendszer szerint működjön a vállalkozás.)
Persze mondanom sem kell, hogy állampolgárok kezdetben csak az európaiak lehettek, így eleinte csak a nem brit és francia betelepülők kezében volt valódi döntési lehetőség azt illetően, hová is csatlakozzanak. Mindez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy a brit és francia közigazgatás mellett volt egy harmadik, az őslakosok ügyeivel törzsi alapon foglalkozó "közigazgatási rendszer" is - mindez a 20. század elején-közepén Melanézia-szerte elterjedt megoldás volt.
A második világháborúban és azt követően fejlődésnek indult a szigetcsoport gazdasága és infrastruktúrája, ezzel együtt pedig a bennszülött lakosság is mozgolódni kezdett, igaz ebben az iskolarendszer és a közigazgatás által támasztott nyelvi korlátok komoly akadályt jelentettek: a hivatalos politikai pártok is angol-francia nyelvi alapon szerveződtek, komoly konfliktusokra okot adva. A nem hivatalos életben a szigetlakók ugyanakkor viszonylag jól boldogultak a helyi lingua francával, a pidzsin nyelvek közé tartozó bislama nyelvvel, így nem meglepő, hogy az első erőteljes őslakos politikai mozgalom vallási alapon bontakozott ki: úgynevezett "cargo" kultuszként. A hívők vallásos rituáléinak célja, hogy a felsőbb hatalmak (melyeket többnyire az amerikai hadsereg és haditengerészet ellátóalakulataihoz meglepően hasonló formában képzeltek el) a bennszülötteket anyagi gyarapodásukat lehetővé tevő "rakománnyal", javakkal lássák el. A kultusz "télapójának" szerepét John Frum (esetenként Tom Navy) alakja tölti be, őt általában amerikai katonához, ritkább esetben David Attenborough-hoz hasonlítják.
A "cargo" kultusz zászlóállítási ceremóniájának eredménye Vanuatun - (forrás)
Az alapvetően a jobb életkörülmények igényével fellépő kultusz a 70-es évekre eljutott egy független és fejlődő gazdaságú szigetország követeléséig, ennek utózöngéjeként pedig párt is létrejött a kultusz híveire alapozva.
A 70-es évek egyébként is kedvezett a függetlenségi követeléseknek, Óceánia gyarmatai sorra nyerték el függetlenségüket, így több mozgalom is szót emelt a kondomínium függetlensége érdekében, amire 1980-ban némileg bizarr körülmények között került végül sor. Történt ugyanis, hogy egy a - hagyományosabb életmóddal jellemezhető - északi szigeteken kialakult, politikai-vallási mozgalom vezetője, Jimmy Stevens fellázadt a gyarmati hatóságok és az - angol nyelvű közösség által dominált - független vanuatui kormányzat ellen. Ebben mind a francia ültetvényesek, mind egy helyi adóparadicsom megteremtésére törekvő amerikai pénzügyi körök támogatták. A dolog apró szépséghibája az volt, hogy fegyvert nem adtak ehhez, így Jimmyék lándzsákkal és íjakkal támadtak a "kókuszdió háború" néven elhíresült konfliktusban. A dolog veszélyét az adta, hogy vanuatui hadsereg nem létezett, a helyben állomásozó francia katonák pedig érthető módon nem akartak beleszólni a konfliktusba, így végül a kormány pápua-új-guineai katonai segítséggel lett úrrá a helyzeten. Mindez a gyakorlatban az jelentette, hogy Jimmy Stevens és társai az első halálos lövések leadását követően beszüntették a harcot, becsületesen bevallva, hogy nem volt céljuk, hogy vér folyjon. (Erről azért mások is példát vehetnének.)
A Vanuatun regisztrált "Mol Paraiso" konténerhajó - (forrás)
A független Vanuatu első évtizedei a kondomínium státusz terhes öröksége miatt korántsem voltak felhőtlenek, ugyanakkor az egyes szigetek korábban ismeretlen regionális autonómiájának bevezetésével lassan lecsillapodtak a társadalmi konfliktusok, igaz egy koalíciós kormány megalapítása még mindig komoly gondot okoz a nyelvi megosztottság miatt. A közel 270.000 lakosú szigetcsoport gazdasága ugyan nem számít kifejezetten erősnek (nagyjából egy jómódú fekete-afrikai ország szintjén van), de az utóbbi időben viszonylag jó ütemben fejlődött. A gazdaság látható bevételeinek jelentős részét halászat és a halászati jogok eladása jelenti, és jelentős tétel a külföldi hajók olcsó regisztrációs díja, valamint a turizmus és a mezőgazdaság egyéb ágai is. A szigetcsoport egyben adóparadicsom is, lévén a legtöbb bevett adófajta (az áfa kivételével) ismeretlen itt, és 2008-ig nem is működött együtt más országok adóhatóságaival, így meglehetősen sok pénz áramlott át a kis országon, melyből azonban legfeljebb közvetett módon húzhatott hasznot.
Vanuatu, a trópusi szigetország a búvárok paradicsoma is - (forrás)
Ennek ellenére a helyieket viszonylag kevéssé izgatja viszonylagos szegénységük, a New Economics Foundation indexe szerint egyenesen a világ legboldogabb országának számít.
A helyi gazdaságot ugyanakkor meglehetősen sebezhetővé teszi az energiahiány, valamint a mezőgazdaság kimagasló szerepe miatt komolyan megérzi az extrém időjárási eseményeket. Ezért igen komoly kérdés, hogy a 2015. márciusi természeti katasztrófa hogyan hat majd hosszútávon a "világ legboldogabb országának" polgáraira.
Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról:
