Földrajzi értelemben a Dzserid sott Tunézia és egyúttal a Szahara legnagyobb sós vizű időszakos tava. Lefolyástalan medréből nyaranta az 50 Celisus-fok közeli hőmérséklet miatt elpárolog a víz és csupán egy asztalsimaságú sós-agyagos sivatag marad hátra. Kulturális értelemben igazi idegenforgalmi látványossága lehetne az arab tavaszból lassan magához térő országnak. A görög mitológia e tó partján feltételezi Pallasz Athéné szülőhelyét, de futott itt zátonyra Iaszón az aranygyapjút szállító Argóval és ezen a tájon találkozott Odüsszeusz a lótuszevőkkel. Néhány száz éve mérnökök ide tervezték a Szaharai-tengert, amivel Európa éghajlatát akarták megváltoztatni. Bár senki sem tud róla, mindenki látta már ezt a helyet a Csillagok háborúja, Az angol beteg vagy Az elveszett frigyláda fosztogatói c. filmekben.

Kék ég, rózsaszín víz, fehér part: Dzserid sott, Tunézia (forrás)

Sottnak vagy más néven sebkhának nevezik a Szaharában az időszakos, sekély sós tavakat, melyek egy-egy lefolyástalan mélyedésben alakulnak ki. Északról a Tell-Atlasz keleti hegyvonulatai, dél felől a Keleti-Erg (Erg=homoksivatag) és a Dahra-hegység vonulatai övezik a 7000 négyzetkilométeres Dzserid sott medencéjét. Átlagos magassága mindössze 10 méterrel emelkedik a tengerszint fölé, a legmélyebb helyen 25 méterrel marad alatta. Keleten a sott egyik részmedencéje, a Fejaj sott révén majdnem a Gabèsi-öbölig nyúlik. Tunéziának ezen a részén az évi átlagos csapadékmennyiség mindössze 100 milliméter, melynek döntő többsége októbertől márciusig esik. Honnan származik tehát a sós tó vize?

A Tell-Atlasz déli előterének vízrajza (forrás)

A tó vize nem csupán közvetlenül a csapadékból származik. A csapadékos időszakban az Atlasz hegységből időszakos vízfolyások indulnak a Szahara felé, ezek részben csapadékból, részben hóolvadásból táplálkoznak. Az általuk épített hordalékkúpok mélyén akkor is van víz, amikor a felszínen már nem látszódik vízfolyás. A terület medence jellegéből adódóan fontos vízutánpótlást jelent a felszín alatti vizek összegyülekezése. Nyaranta az összegyűlt víz elpárolog, szeptemberre csupán a legmélyebb területeken marad szabad vízfelület. A tó időszakos kiszáradása kimutatható a tavi üledékekben is. Míg nyáron a párolgás során főként magas albedójú evaporitok képződnek a téli időszakban a vízfolyások sötétebb színű agyagos üledékeket terítenek szét. E két üledéktípust felülírhatják a homokviharok. Egy-egy ilyen vihar több száz tonna homokot hordhat a Keleti-Erg homoksivatagból a tó medencéjébe. 

Földrengés  vagy éghajlatváltozás szárította ki? (forrás)

Ókori görög geográfusok számára sem volt ismeretlen vidék a Dzserid sott, bár akkoriban Triton isten tavaként, Tritónisz-tó néven ismerték. Nem csupán a tó egyik szigetén alapított lakedaimón kolónia révén kapcsolódott a görög történelemhez, hanem a görög mitológiának is egy kitüntetet helyszíne volt. Pelaszg legenda szerint e tó partján ugrott ki teljes fegyverzetben Héphaisztosz csapása nyomán Pallasz Athéné, édesapja, Zeusz fejéből. A legenda szerint innen származik az istennő nevéhez fűződő epitheton ornans, a tritogeneia. Születése után három kecskebőrbe öltözött lybiai nimfa nevelte fel, ez földrajzilag igen sokatmondó, az ókori görögök Észak-Afrikát még Lybia néven ismerték, az Afrika név csak később, a Dzserid sott területét is magába foglaló Africa római provincia nevéből terjedt el az egész kontinensre. 

Pallasz Athéné többek között az igazságos háború istennője is volt, ezért különösen kedvelte az eszes hadakozókat, például Akhilleuszt, Odüsszeuszt és Iaszónt, aki Argó hajóval (talán nem véletlenül) itt feneklett meg hazaútján Iólkoszba. Akkoriban a tó időnként kapcsolatban állt a tengerrel, a vihar által szított hullámok könnyedén átemelték az Argót a Tritónisz-tóra. A visszavezető csatorna megtalálása csak isteni és helybéli törzsek közbenjárásának volt köszönhető. Ekkoriban a tó vize még akár iható is lehetett, egy bővízű folyó, a Triton táplálta. Ennek a folyónak semmi nyoma sincsen. Ókori források szerint egy ismertelen időpontban bekövetkezett földrengés összedöntötte a tavat övező földgátat, amely így szétterült a sivatagban és kiszáradt.

A Szaharai-tenger XIX. századi helyszínrajza (wikipédia)

Iaszón csatornája későbbi korok emberének is felpiszkálta a fantáziáját. Amikor a XIX. század vége felé már földmérési adatok is rendelkezésre álltak, kiderült, hogy a Dzserid sott-tól nyugatra fekvő sós tavak a tengerszint alatt fekszenek. Tunézia és Algéria már francia gyarmat volt, amikor egy angol mérnök, David Mackenzie felvetette, mi lenne, ha ebbe a mélyedésbe bevezetnék a Földközi-tenger vizét? Az ő terve alapján Marokkó felől ásott csatornával mintegy 155 ezer négyzetkilométeres beltengert hoznának létre, Szaharai-tenger néven. Felvetődhet a jogos kérdés mi értelme lett volna ennek? A kereskedelmi hajózás fellendülése, a partvidék vízellátása mellett abban is reménykedtek, hogy az új tenger kedvezően befolyásolhatja az időjárást, némiképpen hűlne a perzselő hőség és több lenne a csapadék. E XIX. századi terraformálás komolyságát mutatja, hogy maga Ferdinand de Lesseps, a Szuezi-csatorna atyja is fantáziát látott benne.

A tervből később nem lett semmi, hacsak nem egy könyv, méghozzá Jules Verne legutolsó regénye. A Szaharai-tenger c. könyvben az európai mérnökök tengerépítési tervét fegyverrel is megakadályoznák a helybéli berber pásztorok. A csatornaásás munkáját aztán egy földrengés végzi el, sokkal nagyobb területet elárasztva, mint ami a tervekben szerepelt. Elképzelhető, hogy Verne is olvasta volna William Smith görög-római földrajz szótárát?

A Dzserid sott mint a Szithek bosszújának egyik helyszíne (forrás)

A XX. század végén több filmet is forgatta a Dzserid sott partjainál. Itt vették fel Az angol beteg egyiptomi sivatagi jeleneteit, az Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói c. film ásatási jeleneteit. És itt játszódnak a Tatuin bolygó sivatagi jelenetei a Csillagok háborújából. Érdekesség, hogy a bolygó egy létező földrajzi névről, az ugyancsak dél-tunéziai Tataouine városáról kölcsönözte nevét. A díszletek egy része még mindig látogatható Naftah város környékén, habár a külső erők egyáltalán nem kímélik őket.

A külső erők munkájának nyomai a díszleten (forrás)

Tunézia az 1970-es évek óta nyitott a nemzetközi turizmus irányába. Az országban töltött vendégéjszakák döntő többsége a partvidékre és a fővárosra korlátozódik. Ennek ellenére minden adott a sós tó partján, hogy Tunézia egyik fontos idegenforgalmi látványossága legyen. Ehhez mindössze két dolog lenne kellene. Az arab tavasz erőszakos cselekményei eddig is sok turistát eltántorítottak az országtól ezeket a közben máshová szokott külföldieket vissza kellene csábítani. Másrészt valami alapvető módon kellene utalni a környék történelmére, hogy az oda látogatóknak ne több tucat könyv elolvasása által kelljen megismerkedniük a vidékkel.

Népművészet a sóstó partján (forrás)

Szerencsére a Szaharai-tenger nem valósult meg, így eredeti pompájában látogatható még mindig a Szahara legnagyobb sós tava!

Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról: