A lengyelországi ukránság helyzetével egy személyes kapcsolat révén sikerült megismerkednem Gdańskban. Meglepően tapasztaltam, hogy a legközelebbi ukrán határtól legkevesebb 12 órányi autóútra egy ukrán fiatalokból álló élettel teli közösség rejlik. Gdańsk-Gdynia-Sopot, vagyis Tricity különböző egyetemein tanuló diákok egy saját lakást tartanak fenn Gdańsk óvárosában, ahol találkozókat rendeznek, de nem olyan régen az ukrajnai helyzetre tekintettel gyűjtést, Sopotban pedig szimpátiatüntetést szerveztek. A továbbiakban arra keresem a választ, hogy e közösség miért és hogyan kerülhetett ilyen távol anyaországától. A válasz összetett, de megér egy misét!

Akár a tragédia szimbóluma is lehetne (forrás)

Megtudtam, hogy a fiatalok többsége a környék kisebb nagyobb városából származik. Volt aki Mazúriából, volt aki Nyugat-Pomerániából jött tanulni a térség kiemelkedő egyetemi, gazdasági és kulturális központjába. Viszont arra, hogy miért költöztek Lengyelország északi csücskébe csak később kaptam meg a választ. Sokuk már fiatalon szembesült családja múltjának árnyékával. A családok rendszeresen elutaznak Délkelet-Lengyelország egy-egy falujába, hogy itt találkozzanak a faluból kitelepített más ukránokkal és, hogy a rossz állapotban lévő temetőket, ortodox templomokat rendbe rakják. Számukra máig tragédia a II. világháború utáni kitelepítés és nem szívesen beszélnek róla.

Olga, a nemrég lezajlott szolidaritási tüntetés egyik szervezője és a helyi ukrán színjátszó kör kiemelkedő tehetségű tagja, válaszolt néhány kérdésemre. Felnevelkedésének helye Słupsk, egy középváros a Pomerániai Vajdaságban. A város a térség ukránságának központja közel 200 ukrán családdal. Elmondása szerint a város környéki települések bármelyikében találkozhatunk ukránokkal. A Słupsktól közel 70 kilométerre délre fekvő Biały Bór ukrán tannyelvű középiskolában végezte tanulmányait. Ez az országban található négy ukrán tannyelvű középiskola egyike, melyek az ország „négy sarkában” helyezkednek el, arra hogy miért, majd később visszatérek. A tanulmányai alatt volt alkalma más térségek ukránjaival találkozni az évente megrendezett Jarmarokon és Watra Zdynia-n. Vannak barátai Mazúriában és Alsó-Sziléziában egyaránt. Nagyszülei Pomerániában lettek letelepítve 1947-ben. Édesanyjának szülei a lengyelországi Kárpátaljai Vajdaság egyik ukrán falujából érkeztek, Jarosław mellől. Apai ágú nagyszülei pedig a Kárpátaljai Vajdaság Płonna nevű faluból lettek kitelepítve.

Płonna görög-keleti temploma még a kitelepítések előtt (forrás)

Płonna egy sok mindent megélt kis falucska volt a Kárpátok alacsonyabb vonulatai által övezett völgyben, a Kamienne-csúcs lábánál. 1699-ben kapta mai nevét, korábban Plone vagy Plona néven emlegették. 1750-ben már körülbelül 700, döntően görög-katolikus vallású ukrán népesség lakja. A falu a 19. század folyamán sokat fejlődött, iskola épült, lakóinak száma gyarapodott, de többségük a helyben maradás helyett az emigrációt választotta. Az első világháború után élte virágkorát, helyi egyesületek szerveződtek, vásárokat rendeztek. E virágzásnak vetett véget a Wehrmacht megérkezése 1939-ben, akik a zsidó családokat azonnal elhurcolták. A világháború után számos helyit a bevonuló lengyel hadsereg meggyilkolt, a falu egy része a félelemtől vezérelve keleti irányba elmenekült. A megmaradt lakosságot 1947-ben deportálták Északnyugat-Lengyelországba, ezzel a falu több száz éves múltja ellenére megszűnt létezni. Szerencsére az elszármazottak rendszeres látogatásokat, megemlékezéseket tesznek Płonnán, így a falu emléke nem vész el a múlt ködében.

Megemlékezés a kitelepítettekre Płonnán (forrás)

Hasonló esemény történt a legtöbb ukrán faluval, hiszen a kitelepítések a teljes lengyelországi ukrán népességet célozták meg. Így került Olga és családja 800 kilométerre őshazájától.

Łosie temetője, a kitelepítéseket átvészelő falvak egyike (forrás)

A felvázolt tragikus történetnek számos előzménye van, melyek megértése elengedhetetlen ha meg akarjuk érteni a lengyelországi ukránság mai helyzetét.

Lengyelországot a közhellyel élve „Sztálin néhány száz kilométerrel nyugatra tolta” a második világháború után, mellyel gyökeresen átalakult helyzetbe került a lengyelség és az ország kisebbségei egyaránt. A párizsi békekonferencián jóváhagyott országhatár az 1920-as évekre kialakult lengyel etnikai tértől nyugatra jött létre. Ennek következtében növekedett az országban élő lengyelek aránya és jelentősen csökkent a kisebbségeké. Ma keleten nagyjából az 1920-ban javasolt Curzon vonal határolja az országot, míg nyugaton az Odera, mely jelenleg természetes választóvonal a német és lengyel lakta területek között.

A második világháború után Lengyelország elveszítette az ukrán többségű Kelet-Galíciát, az egyik kiemelkedően fontos keleti bástyáját. Kelet-Galícia történelmi központja Lviv (lengyelül Lwów, „magyarul” pedig Lemberg), melyet döntően lengyelek laktak. Lviv Kelet-Lengyelország jelentős kulturális központja volt, egyetemmel, múzeumokkal és operával. A Szegedre hazatelepült Kolozsvári Egyetemhez hasonlóan a Lvivi Egyetem is nagyot utazott, a háború után Wrocławba költözött. A Szovjetunióhoz került a Vilniuszi Vajdaság is, ahol a litván főváros környékén még ma is jelentős lengyel kisebbség él. A bizonytalan identitással rendelkező, se nem orosz, se nem lengyel, de még csak nem is belorusz(!), magukat „tutejszy”-nek, vagyis helyinek nevező szlávok által lakott Grodnoi Vajdaságot (ma Belorusszia nyugati fele) is szintén bekebelezte a Szovjetunió.

 Az elcsatolt területek a főbb központokkal, Kelet-Lengyelország (Kresy)

A Visztulától keletre lévő Mazúriából (Kelet-Poroszország ma Lengyelországhoz tartozó déli része) 1945-től tömegesen menekült nyugatra a németajkú lakosság tartva attól, hogy a térség is hasonló sorsra jut, mint az egykori Königsberg, Kant szülővárosa, amit dühükben porig romboltak az oroszok. Majd később Kalinyingrád néven újjáépítettek. Az 1944-es adatok szerint körülbelül 2,3 millió német élt Mazúriában, de a frontvonal közeledtével számuk 300 ezer alá esett. A hadszíntér közeledésével a Visztulától nyugatra fekvő Pomeránia német lakossága is elmenekült, itt a teljes lakosság mindössze 30%-a maradt helyben. Becslések szerint körülbelül 5 millió német hagyta el Lengyelországot még a háború alatt, ezután pedig további 2,5 milliót telepítettek ki a kollektív bűnösségük miatt.

Lengyelország az elvesztett Kelet-Lengyelországért, az úgy nevezett Kresy-ért cserébe nyugaton, Németországból kapott területeket, amit csak „Visszatért Területek”-nek neveznek. A Visszatért Területek népessége rövid idő alatt hihetetlen alacsony szintre esett az elmenekülő német lakosság miatt. A nyugat-európai emigrációból visszatérő és a keletről kiűzött lengyelek egy része a megüresedett területeken települt le, így például Pomerániában és az Odera mentén is. Ez a népesség kicserélődés viszonylag rövid idő alatt zajlott le és hatalmas méreteket öltött, becslések szerint körülbelül 4 millió lengyelt érintett és ennél is több németet.

A lengyel nyelv különböző dialektusai

A nyugati országrész ellengyelesítésére törekedett az 1944-től regnáló, szovjet támogatást élvező szocialista kormány. A Lengyel Munkáspárt a szocializmus jegyében egy etnikai, nyelvi és kulturális különbségektől mentes Lengyelország építésén fáradozott. A nemzeti kisebbségek asszimilálását és a lengyel nép kulturális homogenizálását tűzte ki céljául. Az eltérő lengyel dialektusokat beszélő lakosokat illetve az egyszerű tájszólással beszélőket a párt és az egyébként szépirodalomi művekben használatos nagy-lengyelországi nyelvjárást beszélők megvetették.

A két világháború közötti Lengyelország ukrán és ruszin anyanyelvűek elhelyezkedése (forrás)

A határváltozások miatt az ország legjelentősebb kisebbségének, az ukránok a helyzete is gyökeresen megváltozott. A két világháború közötti Lengyelország délkeleti országrészét zömmel őshonos ukrán és ruszin népesség lakta, arányuk 1930-ban megközelítette a 10,5 %-ot a 32 millió főt számláló teljes népességből. A második világháború utáni ország határai között „mindössze” 500 ezer ukrán és ruszin maradt. 1944. szeptember 9-én a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság egyezményt kötött Ukrajnával és Szovjet Fehéroroszországgal a lakosságcseréről. A lakosságcsere a Lengyelországban élő teljes ukrán és ruszin népességre vonatkozott, a szovjeteknél pedig a teljes lengyelségre, habár őket nem kellett nagyon noszogatni néhány később tárgyalt ok miatt. A kitelepítések 1944 októberében kezdődtek el, ennek eredményeként körülbelül 250 ezer ukrán és ruszin hagyta maga mögött Lengyelországot, de sokakat nem tudtak rábírni a távozásra.

Az UPA tisztogatásainak helyszínei Kelet-Galíciában, feketével jelölve az elpusztult falvakat (forrás)

A világháború alatt a németek által „felszabadított” Ukrajnában megszerveződött a németekkel kollaboráló Ukrán Felkelő Hadsereg, az UPA. A megszállt területeken az UPA etnikai alapú tisztogatásokat hajtott végre, hogy a háborút lezáró békekonferenciákon etnikai szempontból homogén ukrán területeket mutathassanak fel, területi követelésüket alátámasztandó. Az UPA a lengyel népesség módszeres kiirtásán dolgozott, az áldozatok száma körülbelül 100 ezer fő. Az UPA akcióit később a lengyelek hasonló módon viszonozták. A szervezet tevékenysége és az önkéntes kitelepülés következtében több tucat lengyel falu tűnt el a földszínéről Kelet-Galíciában és Volhíniában. A megszűnt falvak egyike Święty Józef. A faluban néhány hónapig magyar honvédek állomásoztak, sokukat itt érte utol végzete és örök nyugalomra is Szent József falucska katonai temetőjében leltek. A honvédek visszavonulásával a falu teljes lakossága a távozás mellett döntött, így vált az egykor virágzó falu sivár pusztasággá.

A Visztula-akció a letelepítések célterületeivel

A Lengyel Munkás Párt a további atrocitások végett végérvényesen fel akarta számolni az UPA működésének bázisát, az ukrán közösségeket. A már 1945-ben felmerült gondolat, miszerint az ukránokat a Visszatért Területeken kellene széttelepíteni, újra előkerült. A szervezett kitelepítésükről még 1946-ban döntöttek és 1947 márciusában megkezdődött az ukránok áttelepítése az északnyugati országrészbe. Az áttelepítés körülbelül 150 ezer embert érintett. A letelepítés során gondosan ügyeltek arra, hogy az ukránságot elszórtan helyezzék el, hogy a további ellenállásukat megtörjék és arányuk térségenként ne haladja meg a 10%-ot.

A lengyelországi ukránság aránya térségenként 2002-ben, és az ukrán tannyelvű iskolák elhelyezkedése (forrás)

A kitelepítések 3 vajdaságot érintettek, Kis-Lengyelországot, Lublini Vajdaságot és a Kárpátaljai Vajdaságot. A kitelepítettek számát tekintve ez utóbbi vajdaság adta a deportáltak 60 %-át, közel 90 ezer embert. Kitelepítésük főiránya Nyugat-Pomeránia és Pomeránia volt. A Lublini Vajdaságból kitelepített majd 50 ezer embert a korábbi kelet-porosz területeken telepítették le a határ mellé. A Kis-Lengyelországból kitelepítettek fő célpontja Nyugat-Lengyelország volt, a visszatért Szilézia és az Odera-mente.

A máig élő hagyomány tisztelet és szeretet. Leérettségizett ukrán fiatalok a Biały Bór-i középiskolában.

A Visztula akció következtében a lengyelországi ukránság helyzete rendkívül megváltozott. Az ’50-es évek végéig az elnyomásukra törekedett az állam, hisz ekkor még frissek voltak a két oldalon elkövetett atrocitások emlékei. Később a hatóságok engedélyezték az Ukrán Társadalmi-Kulturális Egyesület megalakítását illetve egy ukrán nyelvű folyóirat, a Nasze Słowo terjesztését. A ’70-es években általánossá vált az ukrán nyelvű oktatás, a ’80-as évektől pedig az országban zajló demokratizálódási folyamat eredményeiből kissé megkésve, de az ukrán közösség is profitált. Ma becslések szerint 200-300 ezer ukrán él Lengyelországban, habár a népszámlálások jóval alacsonyabb számokat mutatnak. Az ukránság szórt elhelyezkedése ellenére máig megőrizte hagyományait, nyelvét, és vallását.