Egy családi albumban talált német irredenta bélyegsorozat apropóján bejegyzés-sorozat indult a Pangea blogon. Azt ugyanis minden kisdiák fejből fújja mit vesztett Magyarország a Párizs környéki békében, ez azonban korántsem befolyásolta olyan mértékben és irányban a világtörténelmet, mint a német területveszteségek. Pedig Németország első világháború utáni területi veszteségei korántsem voltak akkorák mint Magyarországé, vagy Törökországé. Gyarmataitól ugyan megfosztották - ez összesen több mint 4 millió négyzetkilométert jelentett - de az anyaország csak 13%-ot vesztett az összes területéből. Ezek a területvesztések azonban kevés kivételtől eltekintve igen megalázó módon zajlottak.

Volt már szó a háborúban semleges Dánia által megszerzett Schleswigről után következett az apró, még járásnak sem nevezhető Hultschini földek sorsa Felső-Sziléziából, majd az egész Felső-Szilézia, népszavazásokkal, felkelésekkel. Egy rövid, témánkat csak részben érintő eszperantó kitérő után részletesen tárgyaltuk az Memel-vidék sorsát a litván határon és most visszatérünk a belga határra. 

Történetünk főszereplője, a Vennbahn  (forrás)

Az első világháborúban az antant oldalán harcoló és vérző Belgium a győztes hatalmak között fejezte be a háborút. Belgium négy éven keresztül egy kicsiny flandriai terület kivételével német megszállás alá esett, ennek ellenére belga csapatok is kivették a részüket a győzelemből. 1918-ban a felszabaduló Belgium hasonló képet mutathatott, mint Magyarország a román kivonulás után. A nehézipart a németek leszerelték és elszállították, az ipari berendezések egy részéből ágyút öntöttek és mindössze 81 db használható mozdony maradt az egész országban. A belgák azt sem felejtették el, hogy 1914-ben a határaikhoz túl közel eső hatalmas német katonai táborból, Elsenbornból indultak meg ellenük a német csapatok.

A világháborút követő francia tervek szerint csak egy nagyobb és erősebb Belgium lesz majd képes ellenállni a várható következő német támadásnak, ezért szorgalmazták, hogy Belgium kapjon területeket szomszédai rovására (természetesen Franciaország kivétel!). Ezt olyannyira komolyan gondolták, hogy még a semleges - francia szempontból kollaboráns - Hollandiától is elvették volna a Schelde torkolatvidékét és Limburg tartomány Maastrichttől délre eső részét. A korabeli viszonyokat remekül jellemzi, hogy ez összességében nagyobb terület lett volna, mint amennyit Belgium végül Németországtól kapott.

Történetünk helyszíne az Ardennek dombságának legmagasabb része, a Hohes Venn, franciául a Hautes Fagnes, azaz a magas mocsár. Hogyan kerül ide mocsár? Hát úgy, hogy ez a dombvidék állja útját először a nyugat felől érkező nedves atlanti légtömegeknek, így az átlagos csapadékmennyiség 1400 milliméter, de mértek már 2024 millimétert is. Jelenleg itt található a Botrange "csúcs", Belgium legmagasabb pontja, melynek érdekes történetére visszatérünk még. Két főbb városa Eupen és Malmédy, e két városnévvel szokták leírni Belgium "visszatért területeit". Ezen a vidéken húzódott és húzódik a mai napig a latin és germán nyelvek határa, így akár azt is mondhatnánk a viszály eleve kódolva volt.

Eupen, alsóváros (forrás)

Kis belga bohózat

Belgium és Poroszország (később Németország) közös határát 15 évvel Belgium megalakulása előtt már meghúzták a Bécsi Kongresszuson (1815). A francia forradalom előtt Eupen és Malmédy vidéke nem alkotott egybefüggő közigazgatási egységet, az itt található földek, falvak és városkák a Limburgi, Brabanti, Luxemburgi hercegségek, a Trieri érsekség és az apró Stavelot-Malmédy birodalmi apátság (Reichsabtei) fennhatósága alatt álltak. 1815-ben Eupen és Malmédy Poroszország rajnai tartományához került. Ha hihetünk a legendának 1856-ban IV. Frigyes Vilmos porosz király látogatása alkalmával örömét fejezte ki, hogy vannak francia nyelvű alattvalói is. Ekkoriban ugyanis még használatos volt a francia nyelv a helyi közigazgatásban, melyet aztán évekkel később felváltott a német. Ez ellen a helybéliek tiltakoztak és a katolikus templomokban a francia helyett inkább vallonul prédikáltak nehogy németül kelljen.

1910-ben Eupen és Malmédy két külön járást alkottak, előbbiben 5%, utóbbiban 28,7% volt a francia-vallon anyanyelvű lakosság aránya. Csak Malmédy városkában (94%) és a közeli Weismes településen alkottak többséget. Az etnikai szempontok szerint meghúzott határvonalak 1918 után fehér hollónak számítottak Európában. Ennél valamivel kevésbé volt ritka madár a népakarat figyelembevétele, amely a Belgium által megszállt 1036 négyzetkilométernyi porosz területen különösen groteszk módon valósult meg.

Belgium "visszatért területein" Herman Baltia királyi biztos volt a mindenható, aki a kormány ígérete szerint megengedte a mintegy 60000 fős helybéli lakosságnak hogy nyilatkozzanak: Belgiumban ill. Németországban kívánnak-e élni a jövőben. A történészek által kis belga bohózatnak (Le petite farce belge) nevezett esemény 1920. január 26-tól június 23-ig fél éven (!) keresztül tartott.

Malmédy, völgyben megbúvó egykori birodalmi apátsága (forrás)

A Népszövetség égisze alatt megtartott "népszavazás" nem volt titkos, azaz minden polgárnak szavazóbizottság előtt kellett nyilatkoznia melyik államban kíván élni. Lehetett Németországot is választani, de nem nagyon volt ajánlatos. Aki Németországot akarta választani, annak be kellett mennie a közeli városházára, ahol névvel és lakcímmel nyilvántartásba vették. Hogy a helybéliek, vagy a belga hatóságok terjesztették azokat a rémhíreket, miszerint az ilyenmód regisztrált embereket azon nyomban kirúgják állásukból, elveszik az élelmiszerjegyeiket és deportálják őket Németországba már sosem fog kiderülni. Így hát fél évnyi "szavazás" után Belgium 33726, Németország pedig 271 szavazatot kapott. Győzött a népakarat...

A belgák elviszik a vasutat

Belgium azonban nem csak  ezt a két járást kapta meg a versailles-i békében. 1889-ben készült el a Vennbahn, azaz a Hohes Venn-t keresztülszelő, főként vasat és szenet szállító vasútvonal. Északon Aachenből indult, majd Németország nyugati határa mentén haladt dél felé Luxemburg irányába. A versailles-i békeszerződés következtében az a különös helyzet állt elő, hogy az új német-belga határvonal és a vasútvonal 12 ponton keresztezte egymást. Ezért egy héttagú nemzetközi bizottságot neveztek ki, hogy pontosítsák a határvonalat. Mivel Belgium csak ezen a vasúton tudta megközelíteni új keleti szerzeményét, létfontosságú volt számára, hogy az egész nyomvonal a határain belül fusson. A nemzetközi bizottság erre azt a salamoni döntést hozta, hogy a vasúti töltés, a hozzá tartozó berendezésekkel, hidakkal, állomásépületekkel kerüljön Belgiumhoz, míg az ezen nyugat felé túllógó területek maradjanak német birtokban. Így kapott Németország a büsingeni (Schaffhausen mellett, Svájc ölelésében) exklávéjához még hat másikat.

A jelenlegi német exklávék, vasútvonal szaggatottal (forrás)

Belgium határai már az első világháború előtt sem voltak egyszerűek, erről már írtunk a Baarle-Hertog és Baarle-Nassau felosztásáról készült cikkünkben. Mivel a belgák ott egy sokkal bonyolultabb helyzetet is sikeresen oldottak meg, így a Vennbahn-enklávék külalakja miatt sem aggódtak különösebben. Ekkoriban ha Aachenből haladt vonatunk Malmédy felé nem csak a táj változott, de jobb oldalon az ország is gyakran. Schmithof falu után ér át szerelvényünk Belgiumba, majd Raerennél egy éles hanyart véve felkaptat mozdonyunk a Hohes Venn mocsaraihoz és Roetgen település mellett egy erdőben újra német területre lépnénk, ha a vasútvonal nem maradna Belgiumé. Itt található az első exklávé, a Munsterbildchen (1,826 km²) kanyar. Petergensfeld mellett jobb kéz felől száz méternyi Belgium után újabb német exklávét látunk, ez a Rötgeni-erdő (9,98 km²). A kettévágott Lammersdorfot elhagyva újból Belgium látható jobb kéz felé, majd az L106-os út vasúti kereszteződésénél megtekinthetjük a legkisebb exklávét. Rückschlag egyetlen telek egyetlen házzal, területe kb. 1,6 hektár. Majdnem egy kilométernyi Belgium után Mützenich falu exklávéja (12,117 km²) következik, ez a legnagyobb az öt exklávé közül. Végül Ruitzhof (0,937 km²) néhány majorsága után sokáig belga területen halad vonatunk egészen Hemmeres falucskáig, de ezt a hatodik exklávét 1958-ben visszakapta az NSZK.

- Kimegyek anyuért az állomásra! - Nehogy itthon hagyd az útleveled!

A félig német Herman Baltia királyi biztos regnálása öt évig tartott, ekkora az addig ideiglenes közigazgatás által irányított Eupen-Malmédyt beolvasztották Liége kantonba (1925). A helyzetet jól jellemzi, hogy Eupenbe "kényszerpolgármestert" kellett kinevezni, mert a helyiek közül senki sem vállalta a megtisztelő feladatot. Baltia királyi biztos 1923-ban örökre emlékezetessé tette a nevét a Botrange csúcson felállított kőből épült 6 méter magas (saját magáról elnevezett) kilátóval, mellyel Belgium legmagasabb pontja elérte a 700 métert.

A "kis belga bohózat" pedig folytatódott tovább. 1926-ban  Belgium és Németország titkos tárgyalásokat folytatott, miszerint az újonnan megszerzett területekről a belgák hajlandóak lennének lemondani 200 millió német márkáért cserébe. A belga lelkiismeretfurdalást valaki kiszivárogtatta a franciáknak, így a tárgyalások a dühtől tajtékzó déli szomszéd miatt megszakadtak.

A két világháború között a keleti kantonoknak (Ostkantonen) nevezett területen a helybéliek főleg német pártokra szavaztak. És ez nem csupán a német lakosságra volt jellemző, még a vallonok által lakott Malmédyben is sok szavazatot kaptak. Pedig a német szocialista és keresztény pártoknak legfőbb céljuk éppen a német újraegyesülés volt. Ez 1933-ban Hitler hatalomra jutása után úgy módosult, hogy a szocialisták ebben már korántsem voltak olyan biztosak, viszont megalakult a helyi náci szervezet, a Heimattreuen Front. Eupen város tanácsában 1934 és 1940 között állandó többséget alkottak, parlamenti választáson elért legjobb eredményük 45,1% volt. 

A Heimattreuen Front logója

Németország visszaveszi a vasutat, és még hozzá ezt-azt

1940. május 18-án, a német inváziót követő első héten Eupen és Malmédy a Vennbahn teljes nyomvonalával ismét Németországhoz került (lásd az alábbi térkép sötétkék területeit). Egy hónappal később, júniusban Németországhoz csatolták az összes Belgiumban maradt német települést (kék terület, Homburg és délen Bocholz), majd egy évre rá még tovább tolták a határokat nyugatra, immár vallon és flamand lakosságú területeket is bekebelezve (világoskék terület).

Német-belga határváltozások 1918-1945 (forrás: wikipédia)

zöld vonal: vallon-német, sárga vonal: flamand-német nyelvahtár

Négy évvel később az ardenneki áttörés és az azt követő ellentámadás és bombázás gyakorlatilag a föld színével tette egyelővé a vidéket. A romvárosokban, ahol nemrég még a Führert üdvözlő feliratok álltak a szövetségesek bevonulásakor már az "Éljen Belgium!" és "Éljen a király!" transzparenseket lengetett a szél.

1945 után, amikor már azt hinnénk minden nyugvópontra jutott a "kis belga bohózat" újabb felvonásához érkezett.

Belgium tovább cincálja Németországot, majd meggondolja magát

Háborús jóvátétel fejében Belgium további területekre tartott igényt a második világháborút követően. A német munkaerőn és a háborús jóvátételen felül több apró területet megszálltak azzal a céllal, hogy kikerekítsék saját országuk területét. Az alábbi térképen bekeretezett szöveg jelöli az érintett területeket. Ezek javarészt lakatlan erdőségek, valamint apró településrészek, majorságok voltak.  

Belgium által 1945 után annektált területek (kék vonal: vasút, sárga vonal: út, sárga és zöld terület: Németországhoz, piros terület Belgiumhoz)

1949-ben, néhány héttel az NSZK megalakulása előtt Belgium váratlanul hivatalos úton közölte, hogy feladja ezeket a területi követeléseit. Az indok valószínűleg az lehetett, hogy nem akartak újabb konfliktust gerjeszteni a lassan konszolidálódó német politikával. A határ rendezése egészen 1956-ig elhúzódott. Ebben az évben sikerült megegyezniük, hogy Belgium két kisebb területet kivételével minden mást visszaad, sőt Németország visszakapta a hatodik exklávéját Hemmeres falut is.

A Vennbahn, ma a hajtányosok és kerékpárosok paradicsoma (forrás)

Az ezredfordulóra a Vennbahn elveszítette startégiai jelentősségét, az egységesülő Európában nem volt szükség már katonai-stratégiai vasútvonalra, és az acélipar vallóniai hanyatlásával a tehervonatok helyét turistáknak szánt nosztalgiavasút vette át. 2008-ban, amikor a vasútvonalat végleg felszámolták a belga fél komolyan aggódott, hogy a németek visszakövetelik a feleslegessé vált vasúti pályát, de a német külügyminisztérium megnyugtatta őket, nincsen szándékában a légiessé vált határok megváltoztatása. 

Németország I. világháborús területveszteségeit feldolgozó további írásaink:

• Szétszakított Szilézia
• Kié lesz Schleswig? - avagy népszavazás dán módra
• Morvák, akik nemet mondtak Csehszlovákiára
• A Memel-vidék visszatér!

Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról: