A globális klímaváltozás tanújelei egyre komolyabb mértékben követhetők bolygónk számos területén, azonban van egy régió, ahol különösen húsbavágók a változások, és az ott élőknek már most komoly következményekkel kell szembenézniük. Ez a terület Mikronézia. Elsősorban Kiribati, a Marshall-szigetek, Tuvalu, valamint a Mikronéziai Szövetségi Államok egyes területei veszélyeztetettek, némely sajtóhír szerint akár el is tűnhetnek a Föld színéről. A jelenben pedig már olyan környezeti hatásokkal szembesülnek, amelyek hozzájárulnak a szigetvilágban tapasztalható kivándorlási hullámhoz, valamint különböző mentőprogramok kidolgozását tették szükségessé. A tervek és intézkedések közös pontja, hogy java részüket a kis népességű államok külső segítség nélkül képtelenek megvalósítani.

A legtöbb atoll kifejezetten idilli képet mutat a Marshall-szigeteken - (forrás)

Először vizsgáljuk meg, mennyire reálisak azok az újsághírek, melyek egyes államok –általában Kiribati és Tuvalu – eltűnését vizionálják. A jelenlegi kutatások szerint 1900 óta a világtengerek szintje mintegy 15–20 centimétert, azaz évi 1,5–2 millimétert nőtt. A folyamat pedig gyorsul: ma már évi 3,7 milliméternél tartunk, így az IPCC különböző klímamodelljei 2100-ig további 43–84 centiméteres vízszintemelkedést prognosztizálnak, de például a Potsdami Egyetem kutatói legrosszabb szcenáriójukban 140 centimétert jósolnak 2090-ig! Ezek meglehetősen ijesztő számok egy olyan területen, ahol a népesség csupán néhány deciméterrel él az átlagos tengerszint felett. Ugyanakkor, jelenleg még egyáltalán nem az elöntés/elmosás a legfenyegetőbb veszély.

Milyen „magasan” élnek a mikronézek?

Először is tisztázzuk, hogy a témánk szempontjából csak Mikronézia egy része számít igazán veszélyeztetett területnek, ugyanakkor a klímaváltozás egyéb óceániai területeket is komolyan érinthet. A Mikronéziához sorolt Palau, Guam, az Északi-Mariana-szigetek, valamint a Mikronéziai Szövetségi Államok egy része „magas” szigetekből áll, ezek közül az utóbbi állam fővárosának is helyet adó Ponape sziget legmagasabb pontja 782 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé. Bár a vízszintemelkedés (valamint a várhatóan gyakoribbá váló extrém időjárási események) ezen szigetek parvidékén is komoly gondokat okozhatnak, itt van hová „menekülni”, ráadásul viszonylag szerencsés módon a lakosság jelentős része is ezeken a szigeteken él. Jóval nagyobb a veszély az alacsony, általában gyűrűszerűen láncba rendeződő korall- és homokszigetekből álló atollok esetében: Kiribatin, a Marshall-szigeteken és a már Polinéziához sorolt Tuvalun.

Majuro partvidéke – egy tipikus atoll, amely legfeljebb néhány 100 méter széles - (forrás)

A korábban angol fennhatóság alatt álló 120 ezer lakosú Kiribati legmagasabb pontja (81 méter) az egyetlen olyan szigetén, Banabán található, mely nem atoll. A lakosság felét tömörítő, a második világháborúban hírhedté vált Tarawa-atoll viszont csak legfeljebb 3 méterre emelkedik a tenger színe fölé, ráadásul kevés pontja van néhány száz méternél messzebb a tengerparttól. Különösebb szárazföldi mélységgel csak az összterület közel felét adó Kiritimati-atoll rendelkezik, azonban a meglehetősen száraz éghajlatú sziget „népszerűségét” csökkenti, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok több atombombát is felrobbantott partvidékén az 1950-es, 60-as években.

Hasonló helyzetű a jelenleg körülbelül 60 ezer lakosú, kizárólag atollokból álló Marshall-szigetek, mely spanyol, német majd japán fennhatóságot követően a második világháborútól 1979-ig (illetve bizonyos állami funkciók terén 1986-ig) az Egyesült Államok gyámsága alatt állt. Az ezzel járó atomkísérletek itt is több atoll – Eniwetok, Bikini – ideiglenes lakhatatlanná válásához vezettek (Eniwetokra 1980 után részben visszatért a lakosság), miközben a bolygónk legnagyobb összterületű atollja, Kwajalein környékén is sikerült elszennyezni a tengervizet a kísérletek következményeként. Az így leszűkült élettér atolljainak átlagmagassága nem haladja meg a 2 métert, de 10 méternél a szigetvilág egyetlen pontja sem magasabb. A népsűrűség igen nagy, a Kwajalein-atoll részét képező, az össznépesség negyedét tömörítő kicsiny Ebeye-szigeten megközelíti a 45000 főt négyzetkilométerenként (a lakók többségét a katonai kísérletek miatt kitelepítettek és utódaik adják).

Az elképesztően zsúfolt Ebeye-sziget a Marshall-szigeteken – a kitelepítettek menedéke - (forrás)

A legkisebb állam, a mindössze 11 ezer lakosú, három zátonyból és 6 atollból álló Tuvalu, az egykori brit gyarmat részben a néprajzi különbségek miatt nem csatlakozott a függetlenné váló Kiribatihoz. Szintén nagyon alacsony, legmagasabb pontja nem éri el az 5 métert a tengerszint felett, és mind mérete, mind környezeti viszonyai (száraz éghajlat, rossz talajok) miatt a legsérülékenyebb állam a régióban.

Tájfunok, ciklonok árnyékában

De hogyan is néznek ki ezek az atollok, illetve településeik? Egy hosszúkás, általában csaknem összezáródó szigetláncot kell elképzelni, melynek egyes kiszélesedő (de néhány száz méternél általában nem szélesebb) részein találhatók a népesség zömét tömörítő települések. A borzasztóan túlnépesedett és katonai területek által korlátozott lakhatóságú Marshall-szigeteken a települések kimondottan zsúfoltak, Kiribatin – Tarawa központi részét, Betiot kivéve – jóval szellősebbek, míg Tuvalun kifejezetten természetközeliek. Sok esetben a lakott terület egy utat jelent, mindkét oldalán házakkal, melyek mögött már ott az óceán (vagy az atoll belsejét kitöltő laguna). A szigetláncok általában tagoltak, az árapálymozgások által kimélyített csatornák választják el őket egymástól, a központoktól távolabb pedig jellemzően csak minimális lakossággal és infrastruktúrával rendelkeznek, legtöbbjük kifejezetten paradicsomi benyomást kelt.

A szigeteket elválasztó árapálycsatornák Tarawa keleti részén - Forrás: Google Maps

A felvázolt kép már sejteti, mi is jelenti a legfőbb veszélyt a helyiekre nézve: a vízszintemelkedés mai tempója mellett ugyanis a sűrűbben lakott területek viszonylag könnyen megvédhetők, és a helyiek (gyakran nem túl esztétikus homokzsáksorral, cölöpös védművekkel) óvják is lakóhelyüket. Az igazán nagy veszélyt valójában a szökőárak, valamint az egyre gyakoribb extrém időjárási események, azaz a trópusi ciklonok és a velük járó vízbetörések jelentik. Szökőáron nem cunamit értünk, hanem az évente 3-4 alkalommal előforduló különösen nagy (az átlagosnál akár 3 méterrel magasabb) vízszintemelkedéssel járó dagályt (helyi nevén „king tide”). Ez akkor következhet be, ha a Nap és a Hold gravitációs hatása összeadódik, azaz a két égitest egy vonalban van (és a Föld is ezen a vonalon van), és a Hold is pályájának a Földhöz legközelebbi pontján van. Szintén problémát jelenthet, ha az érkező tájfun kibillenti az atoll lagúnájának vízét. Akármelyik jelenségről is van szó, mindegyik próbára teszi a szigetek hosszúkás partvonalát, a köztük lévő csatornákban pedig a megszokottnál jóval nagyobb erővel áramolhat a víz.

A Tarawa-atoll – Kiribati lakosságának zöme Betion él, az atoll kiterjedése észak-déli irányban mintegy 35 kilométeres - Forrás: Google Maps

Mindez a lassan növekvő tengerszinttel együtt már komoly veszélyekkel jár: az egyre magasabb hullámok erodálhatják a szigetek egy részét (persze máshol építő munkát is végezhetnek), a partvédő falakat áttörve eláraszthatják a lakott területeket, kerteket, termőföldeket, tönkretehetik az édesvízkészletet, sőt, visszahúzódva magukkal hordhatják a termőréteget is. A hosszú távon várhatóan gyakoribbá váló trópusi ciklonok pedig nem csak óriási anyagi károkkal járnak, de a lassan növekvő vízszintek révén az atollokon élők életét is veszélyeztetik: ebben az esetben ugyanis egyre kevésbé van hová menekülni, a viharban pedig képtelenség elmenekülni a szigetekről, hiszen mind a hajózás, mind a repülés lehetetlen.

További problémát jelent, hogy a kis területű szigetállamok egyes részei a klímaváltozás során egyre kevesebb csapadékot kapnak (vagy a korábban megszokottnál jóval kiegyenlítetlenebbé válik a csapadékhullás). A túl sok és a túl kevés víz ráadásul egyszerre is probléma lehet, akár a sósvíz-édesvíz egyensúlyát nézzük, akár a szigetvilág nagy földrajzi kiterjedését. A Marshall-szigetek például mind kelet–nyugat, mind észak–déli irányban több mint 1000 kilométerre terjed ki, ami már igen jelentős éghajlati különbségeket okoz. 2014-ben a szigetvilág északi részén például aszály pusztított, míg a déli régió több tájfunnal és szokatlanul magas szökőárakkal küzdött.

Kivándorlás méltósággal

De hogyan próbálnak megküzdeni a helyiek az előzőkben részletezett problémákkal? Az eddigi legnagyobb nyilvánosságot néhány jól kitalált figyelemfelkeltő akció és médiahack kapta. A 2000-es évek elején, a rövid ideig regnáló tuvalui miniszterelnök, Koloa Taleke kért népének menedéket (klímaváltozási menekültstátuszt) arra az esetre, ha a szigeteket elnyelné az óceán. A legendáriumba mindez úgy vonult be, hogy a beszéd a Kiotói Egyezmény aláírásakor hangzott el, valójában 5 évvel később, amikor már látszott, hogy egyes országok kevésbé szándékoznak betartani az aláírtakat. Tuvalu mással is be tudott törni a világsajtóba: egyrészt ugyanekkor sikerült eladni a nekik kiosztott .tv internetes domaint egy amerikai tévécsatornának, másrészt az elmúlt időszakban megkezdték a „digitális nemzet” építését, azaz a most létező természeti és társadalmi környezet megörökítését és a világhálóra költöztetését, mielőtt víz alá kerülne.

Tuvalu egyik legmagasabb pontja az ostromlott parti dűnéken - (forrás)

A figyelemfelkeltő akciókon kívül természetesen az esetleges tömeges kivándorlás megszervezése is komolyan felmerült. A kivándorlási folyamat a borzasztóan túlnépesedett, de az Amerikai Egyesült Államokkal lényegében gazdasági unióban lévő Marshall-szigeteken a legelőrehaladottabb: a szigeteken élő mintegy 60 ezer lakos mellett már 30 ezer fős közösségük él az USA-ban, közülük legtöbben (mintegy 10 ezer fő) az óceántól a lehető legmesszebb, az újabban már „Springdale-atollnak” is becézett északnyugat-arkansas-i középvárosban, Springdale-ben, ahol leginkább a húsiparban dolgoznak. Természetesen nem a klímaváltozás a migráció fő hajtóereje, jóval nagyobb szerepe van az atomkísérletek miatt beszűkült élettérnek, valamint a kis szigetállam szűkös munkaerőpiacának is – persze az sem segít, ha a tájfunok egyre gyakrabban teszik tönkre az ember életterét.

A vízszintemelkedés veszélyeire felhívó tábla Tarawa legmagasabb pontján

Ebből a szempontból nehezebb helyzetben van a két egykori brit gyarmat, ahonnan elsősorban Ausztrália és Új-Zéland lehet a kivándorlás célpontja. A két utóbbi ország szigorú bevándorlási rendszere viszont – legalábbis jogi szempontból – nem igazán készült fel arra, hogy a klímaváltozás miatt érkezőket fogadjon be (ennek ellenére már több mint 2000 tuvalui él Új-Zélandon). Egy ideig favorizált alternatív ötlet volt Kiribati 2500 hektáros földvásárlása Fidzsin, melynek fő célja az élelmiszer-termelés kiegyensúlyozása volt, de vészhelyzetben „menedékül” is szolgálhat. Az akcióra a „kivándorlás méltósággal” programhoz kapcsolódóan került sor, és erős politikai hullámokat is vetett. Ugyanakkor az érintett három csendes-óceáni ország egyre inkább a szigetek megvédése felé kezd fordulni.

Akár lagúnakotrással

A felmerülő megoldások nagyrészt a partok hullámeróziótól való megvédését célozzák: egyrészt védművek létesítésével (a homokzsákos/vesszőnyalábos megoldásoktól a „holland mintájú” komolyabb műtárgyakig), a megfelelő helyeken mesterséges szigetek létesítésével (melyek védőgátként vagy menedékként is funkcionálhatnak), illetve párhuzamosan talajvisszanyerési technológiákkal operálnának a szakemberek. Ezekben az a közös, hogy koordinált tervezést igényelnének, valamint olyan emberi és anyagi erőforrásokat, amelyek a szigetállamoknak jelenleg nem állnak rendelkezésére. Vagyis külső segítségre van szükségük, mely lassan érkezőben is van, elsősorban a csendes-óceáni államok (USA, Kína, Japán, Ausztrália és Új-Zéland) és Európa (Nagy-Britannia, Németország) részéről. A tervezett projektekkel kapcsolatban egy világbanki jelentés kiemelte, hogy nagyon megnehezíti a kivitelezésüket az, hogy bizonytalan változásokra kellene tervezni ezeket, illetve még nagyon kevés a tapasztalat a hatásosságukkal kapcsolatban – ezért vélhetően inkább „kisebb”, de koordinált akciókra kellene fordítani a szűkös erőforrásokat.

Ideiglenes partvédelem Betion - Forrás: Google Earth

Láthatóan az érintett államok erre törekednek: a helyi tervek és megoldások kidolgozásában különösen Kiribati jeleskedik: a legnagyratörőbb terv szerint a Tarawa-atoll lagúnájának kotrásával emelnék meg a szigetek veszélyeztetett részeinek magasságát (kínai segítséggel, ami felvet bizonyos geopolitikai aggodalmakat is). Az intézkedési terv egyéb részei jóval kisebb léptékűek: a partokat hatékonyan védő mangrove fokozott védelme és visszatelepítése, az élelmiszer-termelés diverzifikálása, a part alakulásának hatékony monitorozása, a vízkészletek védelme (szennyvíztisztítás megoldása).

A példát egyéb csendes-óceáni közösségek is követni látszanak, aminek egyik sarokdokumentuma a Majuroi Deklaráció, amelyet a Marshall-szigetek fővárosában írtak alá 2013-ban a régió országai: a kezdeményezés a menekülés tervezése helyett a klímaváltozás hatásaihoz való alkalmazkodást célozza, illetve az aláírók szeretnének példát mutatni a világnak az emberiség okozta klímaváltozás elleni küzdelemben. Amennyiben akár csak a kis léptékű erőfeszítéseiket is siker koronázza, a szigetek jelentős része (még ha nem is feltétlenül a mai formájában) megőrizhető lesz.

Jakab László

Az írás eredetileg az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2023/5. számában jelent meg

A klímaváltozás által veszélyeztetett, meglehetősen szegény Marshall-szigetekről az elmúlt évtizedekben komoly, az Egyesült Államokba irányuló kivándorlási hullám indult meg, melynek legfőbb célpontja meglepő helyen, az óceánoktól a lehető legmesszebb található: az Ozark-hegység délnyugati nyúlványain terpeszkedő északnyugat-arkansasi Springdale városa. Mindez nem független attól a ténytől, hogy a Springdale-atollnak is nevezett középváros az Egyesült Államok egyik leggyorsabban növekvő, gazdasági szempontból nagyon dinamikusan fejlődő agglomerációjának része - az északnyugat-arkansasi gazdasági boom pedig meglehetősen ellentmondásos társadalmi hatásai miatt is roppant tanulságos folyamat.

A rendezett arkansasi középváros egy óceániai nép hatodának adhat otthont - (forrás)

Az erdős-hegyes, a világatlaszban feltűnő méretű településsel nem büszkélkedő területre Magyarországról nézve egyáltalán nem gondolnánk túlzottan dinamikus gazdaságú területként, itthon a tágabb régió az Ozark című sorozatról ismert, ahol a "dinamikát" valami egész más adta. Mindez Amerikában sincs másként, az Ozark-hegység és az ozarki jelző az elzártság és a társadalmi elmaradottság szinonimája. A nagyrészt Missouri állam területére eső erősen tagolt, de nem túl magas hegyvidékből azért jut bőven a déli szomszédállam területére is, azonban itt közvetlenül az északnyugati szegletben egy viszonylag kiterjedtebb fennsík (Springfield Plateau) terül el, ami mind a nagyobb települések, mind a mezőgazdaság számára viszonylag jobb feltételeket kínált. A "viszonylag" aláhúzandó, ez ugyanis itt sem jelentett nagyon mást, mint a rossz minőségű, köves termőtalajon keményen küzdő farmokat, legfeljebb kicsit nagyobb sűrűségben, mint a hegyekben. Ez a 20. század közepére néhány, nagyjából 10 ezer fős kisváros kialakulását eredményezte a fennsíkon - a terület mind gazdaságilag, mind társadalmilag elkülönült a termelékenyebb "ültetvényes" gazdálkodással jellemezhető Közép-Arkansastól: lakossága túlnyomórészt fehér farmerekből állt, az alapvetően "déli" Arkansas egyéb részeitől eltérően sokkal inkább volt "északhoz" sorolható. Az említett kisvárosok közül egyedül a legdélebbi (festői fekvésű) Fayetteville emelkedett ki, ugyanis az 1870-es évek óta itt működik a ma Arkansasi Állami Egyetemnek nevezett felsőoktatási intézmény.

Az agglomeráció legjelentősebb városa, Fayetteville - (forrás) 

A terület mai dinamikus fejlődését alapvetően három gazdasági szektor és az ott tevékenykedő három igen nagyra növő cég alapozta meg. Mivel a fennsík mezőgazdasági adottságai nem igazán kedveztek a szántóföldi növénytermesztésnek, a farmerek egyre inkább a viszonylag jövedelmezőbb szárnyastenyésztésre álltak át, ennek pedig nagy lökést adott a második világháborús áruelosztási rendszer: a csirke és pulykahús ugyanis nem tartozott a háborús élelmiszergazdálkodás alá (a csapatok élelmiszerellátásában ugyanis viszonylag alárendelt szerepük volt), így a termelés robbanásszerűen nőtt, és ez a háború után is folytatódott, ugyanis Springdale-ben egy nagy feldolgozóközpont kezdett kiépülni: a Tyson Foods, mely fokozatosan az Egyesült Államok legnagyobb termelőjévé nőtte ki magát. Ezzel párhuzamosan egy bentonville-i boltos, Sam Walton azon törte a fejét, hogyan tudna egy minél hatékonyabb és jövedelmezőbb diszkontáruházat összehozni, az eredeti boltjában való több éves kísérletezgetést követően 1962-ben a közeli Rogersben megnyitotta az első, Wal-Martnak keresztelt áruházát.

Az első Wal-Mart Bentonville-ben - ma múzeum - (forrás)

Persze a szárnyashúst valamivel el is kell juttatni a boltba, így egy harmadik, később naggyá növő vállalkozás is szárba szökkent: a viszonylag szegényebb, munkaerőfelesleggel rendelkező, de nem reménytelenül félreeső régiók egyik szokásos fejlődési lehetősége a kamionozás - itt sem volt ez másképp: a 60-as évek elején Lowellben alakult meg a J.B. Hunt szállítmányozási cég, mely az intermodális szállítási módokba való jól időzített beszállásának köszönhetően mára Észak-Amerika legnagyobb országúti logisztikai szereplőjévé vált.

Az északnyugat-arkansasi agglomeráció - Forrás: Google Maps

Mindez robbanásszerű népességgyarapodással járt: a kisvárossokból 50-100 ezer fős középvárosok lettek, együtt pedig egy három megyére kiterjedő több, mint fél milliós agglomerációt (Metropolitan Statistical Area/MSA) alkotnak (ennek természetesen vannak rurális részei is). A népességgyarapodás ütemére jellemző, hogy a terület 1950-ben az állam népességének alig több, mint 5%-át adta, míg ma már több, mint 18%-át. Ha az abszolút népességnövekedést nézzük, Arkansas gyarapodásának több, mint fele esett erre a viszonylag kis területre - bár, mint azt mindjárt látni fogjuk, a helyzet egy kicsit összetettebb ennél.

Népességváltozás az agglomerációban és négy legnagyobb településén - Forrás: népszámlálási adatok

 A cégek robbanásszerű fejlődése ugyanis komoly munkaerőigénnyel járt, amelyet nem lehetett helyből kielégíteni: a legtöbben Arkansas egyéb részeiből valamint a szomszédos államokból érkeztek, ugyanakkor más gyorsan növekvő, korábban fejletlen területekhez hasonlóan itt is komoly gondot okozott a magasan kvalifikált valamint a képzetlen, betanított munkások toborzása: az előbb említett tágabb régióban egyik csoportból sem volt elég, ezért viszonylag sokan érkeztek távolabbi államokból (pl. Kaliforniából) valamint külföldről is - így kerültek képbe a Marshall-szigetekről érkezők is. Mindez alaposan átalakította a négy nagyobb város etnikai összetételét, ugyanakkor nagyon különböző "etnikai mix" jött létre, melyben az egyes települések gazdasági szerepköre, és az ott domináló gazdasági szektorok játszották a döntő szerepet. Emögött az áll, hogy a "népességrobbanás" valamennyi városban nagyjából egyszerre zajlott le, közöttük pedig volt terület az Egyesült Államokra jellemző kiterjedt kertvárosi lakóövezetek létrehozására - azaz néhány kifejezetten módos lakónegyed kivételével nagyjából azonos árú és minőségű ingatlanok álltak a beköltözők rendelkezésére, így a többség a munkahelyének szűkebb környékére tudott költözni. Magyarul nem a lakónegyedek állapota, központtól való távolsága "szegregált", hanem az, hogy milyen jellegű munkahelyek domináltak az adott településen.

Új lakóövezet Bentonville-ben - Forrás: Google Maps

Mit is jelent mindez a gyakorlatban: az egyetemi város Fayetteville rendelkezik a legtöbb diplomással és itt a legnagyobb a "fehérek" aránya is, amellett, hogy a többi városhoz képest nagy az afroamerikaiak aránya is (hiszen egy déli állam nagy egyeteme működik itt). Szintén érdekes a Wal-Mart központi irodáinak, logisztikai központjának helyt adó Bentonville etnikai összetétele: leginkább ide érkeztek a távolabbi államokból toborzott, képzett munkavállalók, ezért itt a "fehéreken" kívül kiemelkedő az ázsiaiak részaránya. Springdale ezzel szemben a tipikus kékgalléros város: a húsipar jórészt a képzetlen, de a nehéz munkára hajlandó munkaerőt vonzza (európai megfelelője az alsó-szászországi Cloppenburg), itt kimagasló a Marshall-szigetekiek és a latinók aránya. Rogers Bentonville és a kamionos cég központjának otthont adó Lowell között fekszik, így mind a kék-, mind a fehérgallérosok körében népszerű alvóváros.

A négy legnagyobb település etnikai összetétele - Forrás: népszámlálási adatok

De hogyan kerülnek a képbe a marshall-szigetekiek? Hogy kerül a jelenleg 60 ezer lakosú csendes-óceáni nemzet mintegy 30 ezer fősre becsült Egyesült Államokbeli diaszpórájából közel 8-10 ezer ember egy arkansasi középvárosba és környékére?

Majuro-atoll nem túl kiemelkedő partvidéke - elárasztani könnyű, védeni nehéz - (forrás)

A válasz a szigetcsoport viharos történelmében keresendő - és itt most nem csak pusztító tájfunokra, hanem véres partraszállásokra és atombombák gőz- és gombafelhőire is gondolnunk kell. Az alacsony, legfeljebb 2 méterre kiemelkedő atollokból álló festői szigetvilág a 16. századtól névlegesen spanyol, majd a 19. század végétől jóval kézzelfoghatóbb módon német majd japán gyarmati uralom alatt állt, hogy aztán 1944 első hónapjaiban az Egyesült Államok fegyveres erői foglalják el két nagyszabású (és a kor mércéje szerint jól sikerült) partraszállási hadművelet (Kwajalein, Eniwetok) során. Ezt követően sajnos az amerikai döntéshozók eszményi helyszínt láttak az atollokban a legújabb atomkísérletek elvégzéséhez (elszigetelt helyszínnek tekintették, ahol mind a szárazföldi, mind a víz alatti robbantások hatásait tesztelni lehetett). A kísérletekre a világhíressé vált Bikini- valamint az Eniwetok-atollon és a környező vízekben került sor, de a logisztikai és irányítási bázisként szolgáló Kwajalein-atoll körüli vízeket is sikerült részben elszennyezni - a kísérletekben "részt vevő" hajók egy részét ide vontatták vissza vizsgálatra, majd ezután az utókor nagy örömére elsüllyesztették ezeket.

A hírhedt Castle Bravo nukleáris kísérlet közel két kilométer átmérőjű "krátere" a Bikini-atollon - Forrás: Google Maps

Mindez természetesen a területen élők kitelepítésével is együtt járt, akik részben más szigeteken kaphattak új otthont, de választhatták az Egyesült Államokba való áttelepülést is (a szabályozás változásai az évek során a későbbi emigráció támogatását is lehetővé tették). Ez a folyamat indította be a marshall-szigeteki diaszpóra létrejöttét, amit természetesen megkönnyített a szigetek és az Egyesült Államok, különleges, de esetenként meglehetősen ambivalens viszonya. A Marshall-szigetek 1946-tól az USA csendes-óceáni gyámsági területeinek részét képezte - ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az ENSZ megbízásából az USA látta el a terület védelmét és igazgatását. Ez egyben gazdasági uniót is jelentett: bár a helyi lakosok nem voltak az Egyesült Államok polgárai, szabadon beutazhattak, valamint szabadon tanulhattak és vállalhattak munkát az USA-ban. Mindez a függetlenedést követően is így maradt, ami nem volt túl egyszerű történet: ha rákeresünk, három időpontot is találhatunk függetlenségi dátumként. Ennek magyarázata, hogy az USA 1979-ben önálló alkotmánnyal rendelkező államként ismerte el a Marshall-szigeteket, a kétoldalú viszonyokat szabályozó (a korábbi kedvezményeket fenntartó) szerződést 1986-ban írták alá, ugyanakkor az ENSZ gyámsági megbízatás csak 1990-ben ért véget, így az ország csak ezt követően lehetett az ENSZ tagja.

A borzasztóan túlnépesedett Ebeye-sziget (Kwajalein-atoll) - a kísérleti robbantások elől kitelepítettek fő menedéke - (forrás)

A kivándorlás kezdetben főleg Hawaii-ra, majd az északnyugati partvidékre irányult, azonban a "szárnyasboom" kezdetén, a 70-es évek vége felé egy marshall-szigeteki a Tyson Foodsnál kapott állást, és rajta keresztül pár éven belül elterjedt a hír, hogy itt bőven van munka és viszonylag olcsó a lakhatás - mindez nagyjából egybeesett az 1986-os megállapodással, ami ugye a jövőre nézve is garantálta a szigetlakók jogait az USA-ban. A közösség gyarapodása (majdnem) töretlen, 2020-ra a becslések szerint már a 30 ezret is elérhette az Egyesült Államokban élő Marshall-szigetekiek száma, ezek közel fele Arkansasban él, az utóbbi két évtizedben a "kapuállamként" funkcionáló Hawaii közösség egy része is az olcsóbb kontinensbelseji államba költözött. A kivándorlási folyamat az elmúlt évtizedekben gyorsult, hajtóerejeként pedig a következőket azonosíthatjuk.

- Az egykori atomkísérletek hatásai miatt kivándorlók száma ma már minimális, ugyanakkor továbbra is vannak olyanok, akik a kitelepítésért járó kompenzációt emigrációra fordítják.

- A szigetek viszonylagos fejlettlensége. Az egy főre jutó GDP 2019-ben 3800 dollár körül volt (vásárlóerőparitáson is, hiszen az ország pénzneme az amerikai dollár, és az USA-val lényegében gazdasági uniót alkot), ami nem túl acélos (bár nem tartozik a legszegényebb országok közé sem). Az USA-beli munkavállalás így anyagilag igen csábító tud lenni, akár a végleges, akár a "tőkegyűjtő", családtámogató jellegű ideiglenes megtelepedésről van szó.

- A szigetállam csekély népessége és nagy népszaporulata. Mindez mind a képzési, mind a szakmai érvényesülési lehetőségeket nagyban korlátozza, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy mindez még atollonként is külön-külön érvényesülhet. (Azaz nem egy 60 ezer fős munkaerőpiacról van szó, hanem több néhány ezresről, melyek gyakran jobban kapcsolódnak az USA-hoz, mint egymáshoz.) Egy szakma igen gyorsan "túltelítetté" válhat, és olyankor sokszor csak a kivándorlás marad. Arról nem is beszélve, hogy gyakran a szakma elsajátítása is csak külföldön lehetséges.

- A klímaváltozás hatásai. Valószínűleg a legtöbben arra gondolnak ezt hallva, hogy ez azt jelenti, hogy az emelkedő tengervíz szép lassan elönti az alacsony atollokat. A valóságban nem egészen erről van szó, a folyamat fokozatosan és meglehetősen idegőrlő módon megy végbe. A szigetekre emberemlékezet óta a szokásosnál nagyobb méretű, az égitestek együttállásának (King Tide), vagy a viharokkal, tájfunokkal egybeeső dagályesemények jelentik a legnagyobb veszélyt, melyek behatolnak a szigetek belsejébe, rombolnak és magukkal viszik a talaj, a védművek és az építmények egy részét. Persze máshol építő munkát is végezhetnek. - összességében a folyamatot kicsiben valahogy úgy kell elképzelni, ahogy annak idején a vihardagályok formálták a fríz és holland partvidéket. (Aki bővebben szeretne erről a témáról olvasni, az az Élet és Tudomány folyóirat 2023. évi 5. számában találhat további információkat.)

Marshall-szigeteki osztálykép Springdale-ben - (forrás)

A klímaváltozás során természetesen megnőhet a vízszint (és a dagályszint), ez ugyanakkor lassú változás, amire elvileg fel lehet készülni. Nagyobb gond, hogy egyre szaporodnak azok az extrém időjárási események, amelyek az igazán pusztító vízbetöréseket okozzák, illetve az sem túl jó, ha a korábbi 30 év helyett most már 5 évente szedi szét egy tájfun a helyiek vagyonát. Persze a vízbetöréseket védművekkel meg lehet akadályozni, ugyanakkor itt a lakosság számához és teherbíró képességéhez viszonyítottan extrém hosszú partvonalat kellene megvédeni, ráadásul a túlnépesedés miatt túl sok mozgástér sincs azt illetően, hová is helyezzék a védőműveket. Mindezt mérlegelve egyáltalán nem meglepő, hogy egyre többen döntenek a távozás mellett.

Ugyanakkor az arkansasi atollakók élete 2020-21-ben kifejezetten tragikus fordulatot vett. Említettük, hogy bár joguk van a munkavállaláshoz, állampolgársággal nem rendelkeznek, és ez a két állam közti egyezmény értelmében egy szokatlan, az amerikai jogrendben nehezen értelmezhető "nem bevándorló" státuszt eredményez. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a többségük nem rendelkezik egészségbiztosítással, és az esetenkénti rendkívüli  (pl. a covidhoz kapcsolódó) segélyezési akciókból is kimaradnak. Mindez azzal járt, hogy a közösség az átlagnál jóval nagyobb számú kezeletlen egészségügyi problémával (pl. magas vérnyomással) érkezett meg a világjárvány küszöbére. Három további tényező tovább rontotta a helyzetet: a marshall-szigetekiek körében az amerikai átlagnál is gyakoribb a túlsúlyosság, valamint a cukorbetegség, ami a világjárvány során az egyik legkomolyabb kockázati tényezőnek bizonyult.

A közösség tagjai pedig nagyrészt a vírusterjedés egyik gócpontjának tartott húsiparban dolgoznak. (Ennek oka nem csak a különösen fertőzésveszélyes környezet, hanem az, hogy a nehéz munkára ideglenesen szerződtetett munkások sokszor tömegszállásokon laknak.) Ráadásul a Tyson Foods - részben meghatározó szerepe miatt is - sok kritikát kapott a járványkezelési politikája miatt. Igaz a helyi vélemények szerint ők a kisebb húsüzemekkel ellentétben legalább rendelkeztek ilyennel, ráadásul soron kívül oltatták be dolgozóikat, amint a vakcina rendelkezésre állt.  A harmadik tényező szintén növelte a súlyos kimenetelű fertőzések kockázatát: a csendes-óceáni bevándorlók igen gyakran többgenerációs otthonokban élnek. 

Az eredmény döbbenetes lett: bár a csendes-óceáni közösség a szűkebb régió (azaz Benton és Washington megyék) lakosságának 1,5-3%-át teszi ki, az első járványhullámban (azaz 2020 tavaszán és nyarán) csaknem minden második covid áldozat a körükből került ki (a számok némileg bizonytalanok, de körülbelül 0,5%-os halálozási arányról volt szó az első, viszonylag enyhébb hullámban). Hogy mindezt kontextusba helyezhessük: az első járványhullám Arkansasban az ország egyéb részeihez képest nem volt súlyos, a legtöbb áldozatot az ezt követő két téli hullám követelte. Ez nem csak az érintetteket, de a hatóságokat és az állami döntéshozókat is elborzasztotta, így 2021-ben rendezték a közösség társadalombiztosítási helyzetét, illetve a további járványhullámok során (részben sikeresen) igyekezték megvédeni a közösség veszélyeztetettebb tagjait. 

A hivatalosan a coviddal összefügésbe hozható halálozások száma Arkansas államban - (forrás)

A részletezett társadalmi problémák ellenére Északnyugat-Arkansas továbbra is egy viszonylag olcsó, de vonzó és egyre növekedő agglomeráció, melynek városai nagy mértékben különböző társadalmi összetételük ellenére egyre inkább összenőnek, illetve egyre inkább együttműködésre vannak utalva. Ennek egy példája az 1990-es végén közösen létrehozott regionális reptér, amely az USA-ban ugyan nem szokatlan jelenség, de azért inkább az "egy számmal nagyobb" városokra jellemző. Hogy az agglomeráció közepén fekvő "atoll", hogyan fog növekedni a jövőben, az elég nagy mértékben függ a klímaváltozás menetétől és a rá adott válaszoktól.

Fontosabb források:

https://www.forumsec.org/wp-content/uploads/2020/09/Kiribati-CCDR-Report.pdf

https://www.ipcc.ch/srocc/chapter/chapter-4-sea-level-rise-and-implications-for-low-lying-islands-coasts-and-communities/

https://www.worldometers.info/coronavirus/usa/arkansas/

 https://slate.com/technology/2020/09/marshallese-covid-arkansas.html?via=taps_top

https://www.cdc.gov/pcd/issues/2021/20_0407.htm

https://www.nytimes.com/2021/11/04/business/tyson-vaccine-mandate.html

2010-ben Koller Gábor pilisborosjenői amatőr ásványgyűjtő egy általa nem ismert ásványt küldött be meghatározásra a miskolci Herman Ottó Múzeumba. A kémiai összetétel és az ásványszerkezet meghatározása során bebizonyosodott, hogy egy katalogizálatlan, új ásványról van szó. Mindezidáig ez a kilencedik olyan ásvány, melyet a mai Magyarország területén találtak. Mostani bejegyzésünkben—amely tulajdonképpen válasz egy saját, korábbi felhívásunkra—a rudabányai változatos ércesedés körülményeivel ismerkedünk meg. 

Üde rudabányait (forrás: wikipédia)

Egy hat éve, 2017. február 11-én publikált, "A mineralizált polihisztor" c. Pangea cikkben arra kértük olvasóinkat, hogy küldjenek a cikkben felsorolt harmincnégy példán kívül olyan ásványt, aminek magyar vagy magyarországi vonatkozása van. Nos, az élet gyorsan válaszolt is, ugyanazon év március 4-én érkezett a hír, hogy a Nemzetközi Ásványtani Világszövetség (IMA -  International Mineralogical Association) egy újabb magyar vonatkozású ásványt katalogizált. Az ásványlelet abból a szempontból is figyelemreméltó, hogy egy 25 éve bezárt, azóta részben rekultivált vasércbánya-telepről származik, nem szereti a természetes fényt, ráadásul nem is tartalmaz vasat.

Ugyan Rudabányán már bezárt a bánya, de az itteni érctelepekről szóló szakirodalom szerencsére azóta is igen magas színvonalú és bőséges. Közülük csak néhányat megemlítve a Geolitera kiadó "Magyarország ásványai" című kötetből éppencsak kimaradt a Rudabányait ásvány, mivel az 2016-ban jelent meg. A 2019-ben kiadott Rudabánya monográfia (Rudabánya az őskortól napjainkig) viszont egyik fejezetében már részletesen tárgyalja a rudabányai ércesedési folyamatokat, és emellett átfogó képet kaphatunk a település történetéről; a viszonylag ismert Rudapithecusról és sokkal kevésbe ismert, de annál érdekesebb témákról, mint például a dobsinai bányászok beköltözéséről. Szerepel már benne a rudabányait, és szerepel a 2022-ben megjelent angol nyelvű "Rudabánya - Mining - Geology - Minerals" c. albumban is. 174 más, Rudabányán talált ásvánnyal együtt. A Szakáll Sándor, Koller Gábor, Kupi László, Németh Norbert és Papp Andrea szerzők által jegyzett kötet nagy részét a bányaterületen talált ásványok csodálatos fotói teszik ki, a bányászat története, az ércesedés és rétegtan legújabb kutatási eredményeivel alátámasztva. 

A rudabányai Andrássy III bányarész (forrás)

Rudabányán már a kőkorszakban is folyt bányászat. Elsőként a felszínre bukkanó telepeket termelték ki, és azok közül is elsősorban a termésérceket (pl. a helyben változatos formában megjelenő termésrezet), vagy a festékként használható vasokkert. Geológiai értelemben a bányászatnak Rudabányán sosem volt "aranykora", azaz aranyat sosem bányásztak. Hésziodosz-i értelemben Rudabánya aranykora a XIV. századra tehető, amikor a  ezüst- és rézbányászata révén a felsőmagyarországi bányavárosok közé került. Erről a dicső múltról mesél a település középkori pecsétje, református temploma, amely hajdan jóval nagyobb volt, és annak vasból kovácsolt kapuja, ami a múzeumban látható. Rézen és ezüstön kívül bányásztak itt más színesfémérceket, pl. ólmot és cinket, de Rudabánya bányászati hírnevét főleg a "vaskornak", azaz az 1880-as években kezdődő és majdnem kereken egy évszázadon át zajló nagyüzemi vasércbányászatnak köszönheti. Már az első világháború előtt is Rudabánya adta Magyarország vasérctermelésének 20%-át, ami trianon után rögtön 100%-ra emelkedett, annak ellenére, hogy az itt bányászott kétféle érc közül a jobb minőségű telepek hamar kimerültek, a rosszabb minőségű vasércet pedig már nem lehetett tovább gazdaságosan művelni. 1985. december 28-a óta Rudabányán megszűnt a bányászat.

A Rudabányai-hegység elhelyezkedése 210 millió éve (forrás: Magyarország Nemzeti Atlasza)

A rudabányai ércesedés nem korlátozódik kizárólag Rudabánya területére, északnyugaton átnyúlik Felsőtelekesre, itt található például a Vilmos és az Andrássy II bányatelkek között kialakult bányató - Magyarország legmélyebb tava -, sőt a Rudapithecus-lelőhely is. Az érctelepes összlet körülbelül 300 méter és 3 kilométer szélességben húzódik, követve a Darnó-zónát ÉÉK-DDNy irányban. Ez egy regionális vetőzóna, mely a Sirok melletti Darnó-hegyről kapta nevét, északkeleten a Kassai-medence alatt végződik el. Működése a paleogénre (65 - 23 millió éve) tehető, a balos eltolódás mértéke elérte a 10 kilométert, de nem csak vízszintes, hanem függőleges elmozdulás is történt. Két oldalán eltérő eredetű rétegtani egységeket találni. Északnyugaton a Szilicei-egység üledékes kőzetei a felső-permtől triászig egy fokozatosan mélyülő tengeri környezetben keletkeztek. A felső-perm sekélytengeri lagúnás környezetben bepárlódással keletkezett pl. az alsótelekesi gipsz ásványkincs. Ezután a Tethys-óceán mélyülő medencéjében először márga, majd az Északi-Mészkő-Alpokkal hasonló Gutensteini mészkő formáció rakódott le, de képződött itt dolomit is. A rudabányai ércesedés a Szilicei-egység kőzeteiben ment végbe, ezen belül a vetőzónában breccsásodott Szinpetri Mészkő Formáció és a Gutensteini Formáció említendő. A Darnó-zóna délkeleti oldalán fekvő Szendrő-Upponyi Egység ősmaradványokat rejtő devon és karbon korú metamorf palás üledékes (fillit, kovapala, márvány) kőzeteit az ércesedés nem érintette.  

A rudabányai ércesedés áttekintő földtani szelvénye (forrás: Szilárd ásványi nyersanyagok Magyarországon, Geolitera 2013.) 

Természetes és antropogén okok egyaránt nehezítik a rudabányai ércesedés kutatását. A vetőzónában bekövetkezett breccsásodás, az ásványok átalakulása és áthely, valamint magyipari a bányászat a bizonyítékok egy részét eltüntette. Például a legkorábbi, ún. sztratiform cink-ólom szulfid ércesedést csak a legújabb kutatások tudták leírni. Ez az ércesedés egy időben zajlott az üledékképződéssel. Az alsó triász tenger fenekén fakadó melegvizes, erősen savas vizű hévforrásokból feláramló anyag jellemzően sűrűbb volt a tengervíznél, lehűlve kicsapódott és feldúsult a közeli mélyedésekben, rétegszerű, ún. "sedex" (üledékes-kigőzölgéses) érctelepeket alkotva, miközben a környezetében folyamatosan zajlott a márgás ülepedés is, amely megóvta a telepeket a mállástól. Jellemző ásványai a pirit (FeS₂), szfalerit (ZnS), galenit (PbS) és a barit (BaSO₄). 

Rudabánya elsődleges vasérce a közepes minőségű pátvasérc, más néven a sziderit (FeCO₃). Ez egy vastartalmú karbonátásvány, amely mindig tartalmaz némi magnéziumot és/vagy kalciumot. Elméleti vastartalma 48%, ami azt jelenti, hogy a tisztán szideritből álló ércnek kevesebb, mint a fele a vas. Rudabányán a sziderit vasas metaszomatózissal képződött, a mélységből feláramló vastartalmú melegvizes oldatok a breccsásodás és a vetők által létrehozott repedéseken, pórusokon áramoltak felfelé, és már a homokköves feküben is okozott ércesedést. A forróvizes oldatok eredete feltehetően vulkanizmushoz köthető, de nem sikerült még meghatározni, hogy pontosan melyikhez. A recski ércesedéssel mindenesetre nem mutat párhuzamot. A feláramlás a Darnó-zóna központi részén volt a legerősebb, ahol az oldatok reakcióba léptek a karbonátos kőzetekkel, a mészkőben és a dolomitban a kalcium és magnézium kicserélődött a vassal.  A Darnó-zóna tektonikai mozgásai a metaszomatózis után is zajlottak, így lehet, hogy egy kisebb sziderites érctestet Martonyi mellett is bányásztak. Rudabányán a szideritet csak másodsorban bányászták, miután kimerültek a jobb minőségű, de kisebb mennyiségben rendelkezésre álló barnavasérctelepek. 

A pátvasérc szegélye mellett zajlott egy másik, breccsás ólom-cink ércesedés is, ami nem feltétlenül kapcsolódott a metaszomatózishoz. Ezt a bányászok és geológusok baritos pátszegélyként ismernek. Nagyon hasonló szulfidos ércek keletkeztek, mint a már említett sztartiform ércesedéskor, ezért feltételezhető, hogy az ott képződött ásványok remobilizációja zajlott le. Az ércesedés során képződött galenit ezüsttartalmát legkésőbb a középkor óta bányászták, erre utalnak a Ruda-hegyen található régi bányagödrök, a horpák.. 

Mivel a baritos pátszegély mentén a bányászok magas rézkoncentrációt figyeltek meg, ezért sokáig azt gondolták, hogy ez a két ércesedés összefüggött. Mindkettő a breccsás karbontátkőzetekhez kötődik, de az ércesedés helyei nem feltétlenül egyeznek. Az elsődleges rézércesedés körülbelül 170 ℃ fokos környezetben ment végbe és egy kiválási sorozat formájában ment végbe (pirit, tennantit, tetraedrit, bornit, kalkopirit). Rudabányáról gyönyörű termésréz alakzatok ismertek, a dendrites, fenyőág formájú ásványokat már Luigi Fernando Marsigli is leírta.

Az Adolf altáró táblája a rudabányai Bányászattörténeti Múzeumban 

A Rudabányán elsődlegesen bányászott barnavasérc jobb minőségű a pátvasércnél, mert a nem fémes részek (oxidok, hidroxidok) kisebb arányt képeznek az ércben. Az úgynevezett limonitosodás során kepződött, már meglévő érctelepek oxidációjával, a sziderit anyagának remobilizációjával ment végbe valamikor a Kainozoikum idején. A szideritből ilyen módon hematit vagy goethit keletkezett, jellemzően javítva az érc minőségén. Feltehetően a Darnó-zóna metaszomatizálódott ércteste kihantolódott és a szabad levegővel és a leszivárgó savas kémhatású csapadékvízzel reakcióba lépve oxidálódott. Az oxidációs zóna a felszíntől számítva több tíz méteres mélységig hatolt le. A rudabányai vasércbányászat legkorábbi fázisában is bányászhatták már az így kialakult festékföldet, az okkert, de később a nagyüzemi bányászat is elsősorban ezeket a limonitos vasérceket termelte ki. A limonitos érc mennyisége eredetileg ugyanakkora nagyságú lehetett, mint a sziderit, de helyzetéből és minőségéből kifolyólag többet is bányásztak ki belőle. 

Borsodi hangulat

Ezeket a limonitos rétegeket később egy újabb, ún. kései hidrotermás eredetű ércesedés írta felül valamikor a neogén során, ami tovább színesítette a helyi ásványok változatosságát, ráadásul a legritkább ásványokkal. Ez a viszonylag alacsony hőmérsékletű, erősen savas oldat még a pannon fedőüledékek lerakódása (12-5 millió éve) előtt áramlott fel, ugyanis abban nem hagytak nyomot. Higany, arzén és antimontartalmú ásványok képződtek az oldatból a limonitos kőzetek  pórusaiban. Legfontosabb lelőhelyük az Adolf bányarész, ahol igazi ritkaságokra lehet bukkanni, mint például az ezüst-higany-szulfogalogenidek (perroudit, capgarronit, iltisit), valamint a kovásodott limonit hasadékaiban felfedezett ezüst-higany arzenát, a rudabányait (Ag₂Hg₂)(AsO₄)Cl. Ennek narancssárga-sárga milliméteres kristályai fényérzékenyek, napfény hatására olajzöldre, majd sötétbarnára változnak. Keménysége a Mohs-skálán 3-4. Egyelőre csak Rudabányáról ismert az előfordulása, típuspéldányát a miskolci Herman Ottó Múzeum őrzi. 

Adolf-bányarész ©Körmendy Regina (forrás: http://geomania.hu/lhfoto.php?fotoid=1034)

A rudabányai ásványgyűjtőknek jelenleg egyedül a visszatérő természettel kell megküzdeniük az egykori bányatelkeken és meddőhányókon. A rekultiváció mellett a természet önszorgalomból veszi birtokba a csupasz, köves felszínt, az ásványgyűjtők a meredek partoldalakban és mesterségesen vájt üregekben kutatnak újabb különleges ásványok után. Nem lehetetlen tehát, hogy a közeljövőben újabb ismeretlen ásványok bukkannak fel az egykori bányaterületről.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://pangea.blog.hu/2017/02/11/5_perc_geologia_leoszilardit
• https://mbfsz.gov.hu/sites/default/files/file/2018/03/23/aljzat_magyarazo.pdf
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Rudab%C3%A1nyait
• http://asvanykincs.hu/gazdasag/rudabanyait-uj-asvanyi-vilag-unikum-rudabanyarol/
• http://asvanykincs.hu/megujulas/ahol-egy-tenger-nyilt-szet-rudabanya/
• https://www.mindat.org/min-51409.html
• https://www.rudabanya.hu/telepules/nevezetessegek/muzeum/
• http://geomania.hu/lelohely.php?lelohely=152
• Szakáll Sándor, Koller Gábor, Kupi László, Németh Norbert és Papp Andrea: Rudabánya - Mining - Geology - Minerals. Geolitera 2022.
• Szakáll Sándor, Fehér Béla, Tóth László: Magyarország ásványai. Geolitera 2016.
• Jakab Gábor: A Martonyi vasércesedés ásványtani és geokémiai vizsgálata, Diplomamunka 2019. http://midra.uni-miskolc.hu/document/32653/28735.pdf
• Rémiás Tibor (szerk.): Rudabánya az őskortól napjainkig. 2019.
• Pantó Endre, Podányi Tibor, Pantó Gánor Moser Károly (szerk.): Rudabánya ércbányászata 1957. http://mek.niif.hu/05700/05767/pdf/rudabanya.pdf
• Pál-Molnár Elemér- Bíró Lóránt (szerk.): Szilárd ásványi nyersanyagok Magyarországon. GeoLitera 2013.
• http://epa.oszk.hu/02700/02751/00013/pdf/EPA02751_alt_foldt_szemle_1979_13_007-031.pdf

„– Oroszlány megromlott” – mondja a srác a város északi végén elterülő mesterséges tó partján, a 70-es években épült lakótelep árnyékában. Pecázni jött, hajnalban indult Győrből, ahol a szüleivel él. „– Itt éltünk ebben a panelban – mutat rá az egyik tízemeletesre – aztán bezártak a bányák.” A szülei elvesztették az állásukat, így a gyerekeikkel együtt felkerekedtek és Győrbe költöztek, és most az Audi gyárában dolgoznak. „– Gyerekkoromban nagy álmom volt horgászni a tóban – folytatja – de akkor nem volt rá esély, hiába volt itt a házunk mellett. Most már van hozzá cuccom, és néha visszajárok, reggel jövök, este megyek.”

Bányász-emlékmű a Szent Borbála-téren, Oroszlány központjában

2022. év végén sorozatban érkeztek be a szomszédos országokban lezajlott népszámlálások adatai. Legutóbb a romániai előzetes adatok keltettek komoly sajtóvisszhangot, miszerint 1 milliónál alig pár ezerrel több ember vallotta magát magyar nemzetiségűnek keleti szomszédunkban, ami kb. 200 ezer fős visszaesést jelent az előző népszámláláshoz képest. A második legnépesebb magyar közösséggel rendelkező Szlovákiából érkező adatok ugyancsak a magyarság csökkenő lélekszámát jelzik. Ugyan a magyarországi népszámlálások előzetes adatai még váratnak magukra, de a trendek azt mutatják, hogy 2023-ra a magyarság önbevalláson alapuló lélekszáma a 10 milliós lélektani határ alá fog esni a Kárpát-medencében, egyre távolodva az Antall József miniszterelnök emlékezetes beszédében szerepelt 15 milliótól. 

Antall József miniszerelnök szobra Mányon (forrás)

Korunk egyik legnagyobb és talán legvitatottabb beruházása a kínai Három-Szurdok-gát, a legek létesítménye: erőműve a legnagyobb névleges teljesítményű a világon, és az utóbbi időben áramtermelési rekordokat döntöget, miközben a tározótóban lévő vízmennyiség hatásaként 0,06 mikromásodperccel lett hosszabb a földi nap. Ugyanakkor a gát valós haszna kérdések kereszttüzébe került bel- és külföldön egyaránt, részben a klímaváltozást kísérő extrém időjárási események (áradások 2020-ban, aszály 2022-ben), részben a gát környezeti hatásai miatt, miközben a beruházók egy hasonlóan gigantikus kapcsolódó projekt révén egyfajta előremenekülésbe kezdtek.

De mi is ez az egzotikusan hangzó Három-Szurdok, ahol a gigantikus gát felépült? Földünk harmadik leghosszabb folyója, a (Qinghai (Csinghaj) és Tibet határán eredő, több mint 6300 kilométer hosszú Jangce (legismertebb helyi nevén Chang Jiang) több, igen különböző jellegű szakaszból áll. Az „életét” egy fennsíkon kezdi, hogy aztán egy elképesztően hosszú, többször irányt váltó szurdokrendszeren keresztül érje el a Szecsuáni-medencét, hogy onnan keleti irányban összetartó hegyvonulatok között lépjen ki a Kínai-alföldre, ahol mindössze 66 métert esve, tórendszerek között éri el torkolatvidékét. A Szecsuáni-medence és az alföld közötti mintegy 600 kilométeres szakaszt nevezik Három-szurdoknak, ahol a folyó először két párhuzamos hegyvonulaton tör át a Csütang-szurdok és a Vu-szurdok révén, majd egy jóval szélesebb masszívumon jut át a Hsziliang-szurdokon keresztül Yichang városáig.

A Vu-szurdok - (forrás)

Bejegyzéssorozatunk első részében az ukrán-orosz viszony demográfiai hátterét boncolgattuk, feltárva az Ukrajnában élő egyéb nemzetiségek sorsára is meghatározó konfliktussorozat hátterét. A második rész egy ezt árnyaló "háborús beszámoló" volt a nyugati országrészből, a harmadik részben pedig az egyéb kisebbségek sorsával, méretével és helyzetével foglalkoztunk, hogy jobban érthető legyen, hol is helyezkedik el a kárpátaljai magyarság ebben a konfliktusban.

A befejező részben Kárpátaljával és a kárpátaljai magyarokkal, múltjukkal, helyzetükkel, küzdelmeikkel valamint lehetséges jövőjükkel fogunk foglalkozni - előrebocsátva, hogy viszonylag kis létszámú közösségük nemcsak a leghányatottabb sorsú a Kárpát-medencei magyar kisebbségi csoportok közül, de demográfiai jellemzői alapján is részben elkülönül az egyéb magyar kisebbségektől. A bejegyzés hosszú lesz, és helyenként némileg komor hangvételű.

Ungvár - a figyelemreméltó építészeti emlékek részben a kultúrák találkozásának, részben a történelmi hányattatásoknak köszönhetőek - (forrás)

Írássorozatunk első részében az ukránok és oroszok kapcsolatát tekintettük át, a második rész nyugat-ukrajnai "háborús" útibeszámoló volt (Dani szerencsére harcokkal nem találkozott), a harmadik résznek pedig a már tárgyalt ukrán-orosz viszony bő lére eresztett kárpátaljai vonatkozásait szántuk, természetesen a magyar kisebbséggel a középpontban. A bejegyzés kicsit hosszúra nyúlt, belekarcolt a blog.hu terjedelemkorlátjába is, úgyhogy végül az a döntés született, hogy bemelegítő/kedvcsináló jelleggel előbb kerül ki az írás eleje, mely lényegében elhelyezi a magyarságot az egyéb (azaz nem orosz) ukrajnai kisebbségek között.

Tekintsük át röviden, mely nemzeti kisebbségek élnek Ukrajnában a bejegyzéssorozatunk első részében tárgyalt oroszokon kívül. A kisebbségek között vannak olyanok, melyek határváltozások (lényegében az Orosz Birodalom/Szovjetunió terjeszkedése) nyomán  találhatóak meg a modern értelemben vett Ukrajnában (például a románok, magyarok, lengyelek, krími tatárok), mások egyértelműen modern kori bevándorlók (pl. örmények, , bolgárok és részben a moldávok), és van olyan is amelyik az előbbi szempontokból speciálisnak tekinthetőek (fekete-tengeri görögök). Az eltérő háttér mind területi elterjedtségükre, mind nyelvhasználati szokásaikra rányomja bélyegét.

Ukrajna nemzetiségei - (forrás)

Az éleződő orosz inváziós fenyegetés árnyékában szinte eltűnt a hír, hogy 2022. február 20-án megkezdődött az áramtermelés a „Nagy Etióp Reneszánsz Gát” első két turbinája révén. Holott a gátépítés Afrika egyik legélesebb nemzetközi konfliktusához vezetett: egyes egyiptomi politikusok konkrétan a gát lerombolásával fenyegetőztek, miközben egyáltalán nem egyértelmű, hogy a gát valóban a tervezett hasznokat eredményezi vagy éppen károkat okoz majd.

Az öt milliárd dolláros beruházástól sokat várnak Etiópiában, ezt mutatja a gát meglehetősen furcsa elnevezése, mely nem a létesítmény építészeti stílusára utal, hanem arra, hogy az megalapozhatja az ország gazdasági újjászületését.

Az épülő gát 2019 júliusában - (forrás)

Az orosz-ukrán háborúról szóló blogposzt-sorozatunk második része némileg rendhagyó, hiszen nem a blogtól megszokott tudományos ismeretterjesztő bejegyzés, hanem a blog egyik szerzőjének, Segyevy Dánielnek a személyes benyomásokon alapuló útibeszámolója Nyugat-Ukrajnából. Ugyan a sajtóban több hasonló cikkel, beszámolóval lehetett találkozni az elmúlt időszakban, kutatóként valószínűleg még kevesen fordultak meg Ukrajnában február 24-e, az országot ért nyílt orosz háborús agresszió kezdete óta, habár ez gyorsan változni fog.

2022 március végén illetve április elején néhány napot Ukrajnában töltöttem. Az utazásom célja az volt, hogy egy folyamatban lévő kutatásomhoz gyűjtsek térképeket, falfirkákat, óriásplakátokat, és minden olyan ábrázolást, ahol Ukrajnára vonatkozó szöveges vagy térképi területi reprezentációk jelennek meg a nyilvános térben az orosz-ukrán szembenállás és háború kapcsán. Ez a bejegyzés most nem ezekről a kutatásokról fog szólni, hanem arról, hogy mit tapasztaltam a háborúban álló ország nyugati hátországában. 

Lviv-ben 2022 március végén.