A klímaváltozás által veszélyeztetett, meglehetősen szegény Marshall-szigetekről az elmúlt évtizedekben komoly, az Egyesült Államokba irányuló kivándorlási hullám indult meg, melynek legfőbb célpontja meglepő helyen, az óceánoktól a lehető legmesszebb található: az Ozark-hegység délnyugati nyúlványain terpeszkedő északnyugat-arkansasi Springdale városa. Mindez nem független attól a ténytől, hogy a Springdale-atollnak is nevezett középváros az Egyesült Államok egyik leggyorsabban növekvő, gazdasági szempontból nagyon dinamikusan fejlődő agglomerációjának része - az északnyugat-arkansasi gazdasági boom pedig meglehetősen ellentmondásos társadalmi hatásai miatt is roppant tanulságos folyamat.

A rendezett arkansasi középváros egy óceániai nép hatodának adhat otthont - (forrás)

Az erdős-hegyes, a világatlaszban feltűnő méretű településsel nem büszkélkedő területre Magyarországról nézve egyáltalán nem gondolnánk túlzottan dinamikus gazdaságú területként, itthon a tágabb régió az Ozark című sorozatról ismert, ahol a "dinamikát" valami egész más adta. Mindez Amerikában sincs másként, az Ozark-hegység és az ozarki jelző az elzártság és a társadalmi elmaradottság szinonimája. A nagyrészt Missouri állam területére eső erősen tagolt, de nem túl magas hegyvidékből azért jut bőven a déli szomszédállam területére is, azonban itt közvetlenül az északnyugati szegletben egy viszonylag kiterjedtebb fennsík (Springfield Plateau) terül el, ami mind a nagyobb települések, mind a mezőgazdaság számára viszonylag jobb feltételeket kínált. A "viszonylag" aláhúzandó, ez ugyanis itt sem jelentett nagyon mást, mint a rossz minőségű, köves termőtalajon keményen küzdő farmokat, legfeljebb kicsit nagyobb sűrűségben, mint a hegyekben. Ez a 20. század közepére néhány, nagyjából 10 ezer fős kisváros kialakulását eredményezte a fennsíkon - a terület mind gazdaságilag, mind társadalmilag elkülönült a termelékenyebb "ültetvényes" gazdálkodással jellemezhető Közép-Arkansastól: lakossága túlnyomórészt fehér farmerekből állt, az alapvetően "déli" Arkansas egyéb részeitől eltérően sokkal inkább volt "északhoz" sorolható. Az említett kisvárosok közül egyedül a legdélebbi (festői fekvésű) Fayetteville emelkedett ki, ugyanis az 1870-es évek óta itt működik a ma Arkansasi Állami Egyetemnek nevezett felsőoktatási intézmény.

Az agglomeráció legjelentősebb városa, Fayetteville - (forrás) 

A terület mai dinamikus fejlődését alapvetően három gazdasági szektor és az ott tevékenykedő három igen nagyra növő cég alapozta meg. Mivel a fennsík mezőgazdasági adottságai nem igazán kedveztek a szántóföldi növénytermesztésnek, a farmerek egyre inkább a viszonylag jövedelmezőbb szárnyastenyésztésre álltak át, ennek pedig nagy lökést adott a második világháborús áruelosztási rendszer: a csirke és pulykahús ugyanis nem tartozott a háborús élelmiszergazdálkodás alá (a csapatok élelmiszerellátásában ugyanis viszonylag alárendelt szerepük volt), így a termelés robbanásszerűen nőtt, és ez a háború után is folytatódott, ugyanis Springdale-ben egy nagy feldolgozóközpont kezdett kiépülni: a Tyson Foods, mely fokozatosan az Egyesült Államok legnagyobb termelőjévé nőtte ki magát. Ezzel párhuzamosan egy bentonville-i boltos, Sam Walton azon törte a fejét, hogyan tudna egy minél hatékonyabb és jövedelmezőbb diszkontáruházat összehozni, az eredeti boltjában való több éves kísérletezgetést követően 1962-ben a közeli Rogersben megnyitotta az első, Wal-Martnak keresztelt áruházát.

Az első Wal-Mart Bentonville-ben - ma múzeum - (forrás)

Persze a szárnyashúst valamivel el is kell juttatni a boltba, így egy harmadik, később naggyá növő vállalkozás is szárba szökkent: a viszonylag szegényebb, munkaerőfelesleggel rendelkező, de nem reménytelenül félreeső régiók egyik szokásos fejlődési lehetősége a kamionozás - itt sem volt ez másképp: a 60-as évek elején Lowellben alakult meg a J.B. Hunt szállítmányozási cég, mely az intermodális szállítási módokba való jól időzített beszállásának köszönhetően mára Észak-Amerika legnagyobb országúti logisztikai szereplőjévé vált.

Az északnyugat-arkansasi agglomeráció - Forrás: Google Maps

Mindez robbanásszerű népességgyarapodással járt: a kisvárossokból 50-100 ezer fős középvárosok lettek, együtt pedig egy három megyére kiterjedő több, mint fél milliós agglomerációt (Metropolitan Statistical Area/MSA) alkotnak (ennek természetesen vannak rurális részei is). A népességgyarapodás ütemére jellemző, hogy a terület 1950-ben az állam népességének alig több, mint 5%-át adta, míg ma már több, mint 18%-át. Ha az abszolút népességnövekedést nézzük, Arkansas gyarapodásának több, mint fele esett erre a viszonylag kis területre - bár, mint azt mindjárt látni fogjuk, a helyzet egy kicsit összetettebb ennél.

Népességváltozás az agglomerációban és négy legnagyobb településén - Forrás: népszámlálási adatok

 A cégek robbanásszerű fejlődése ugyanis komoly munkaerőigénnyel járt, amelyet nem lehetett helyből kielégíteni: a legtöbben Arkansas egyéb részeiből valamint a szomszédos államokból érkeztek, ugyanakkor más gyorsan növekvő, korábban fejletlen területekhez hasonlóan itt is komoly gondot okozott a magasan kvalifikált valamint a képzetlen, betanított munkások toborzása: az előbb említett tágabb régióban egyik csoportból sem volt elég, ezért viszonylag sokan érkeztek távolabbi államokból (pl. Kaliforniából) valamint külföldről is - így kerültek képbe a Marshall-szigetekről érkezők is. Mindez alaposan átalakította a négy nagyobb város etnikai összetételét, ugyanakkor nagyon különböző "etnikai mix" jött létre, melyben az egyes települések gazdasági szerepköre, és az ott domináló gazdasági szektorok játszották a döntő szerepet. Emögött az áll, hogy a "népességrobbanás" valamennyi városban nagyjából egyszerre zajlott le, közöttük pedig volt terület az Egyesült Államokra jellemző kiterjedt kertvárosi lakóövezetek létrehozására - azaz néhány kifejezetten módos lakónegyed kivételével nagyjából azonos árú és minőségű ingatlanok álltak a beköltözők rendelkezésére, így a többség a munkahelyének szűkebb környékére tudott költözni. Magyarul nem a lakónegyedek állapota, központtól való távolsága "szegregált", hanem az, hogy milyen jellegű munkahelyek domináltak az adott településen.

Új lakóövezet Bentonville-ben - Forrás: Google Maps

Mit is jelent mindez a gyakorlatban: az egyetemi város Fayetteville rendelkezik a legtöbb diplomással és itt a legnagyobb a "fehérek" aránya is, amellett, hogy a többi városhoz képest nagy az afroamerikaiak aránya is (hiszen egy déli állam nagy egyeteme működik itt). Szintén érdekes a Wal-Mart központi irodáinak, logisztikai központjának helyt adó Bentonville etnikai összetétele: leginkább ide érkeztek a távolabbi államokból toborzott, képzett munkavállalók, ezért itt a "fehéreken" kívül kiemelkedő az ázsiaiak részaránya. Springdale ezzel szemben a tipikus kékgalléros város: a húsipar jórészt a képzetlen, de a nehéz munkára hajlandó munkaerőt vonzza (európai megfelelője az alsó-szászországi Cloppenburg), itt kimagasló a Marshall-szigetekiek és a latinók aránya. Rogers Bentonville és a kamionos cég központjának otthont adó Lowell között fekszik, így mind a kék-, mind a fehérgallérosok körében népszerű alvóváros.

A négy legnagyobb település etnikai összetétele - Forrás: népszámlálási adatok

De hogyan kerülnek a képbe a marshall-szigetekiek? Hogy kerül a jelenleg 60 ezer lakosú csendes-óceáni nemzet mintegy 30 ezer fősre becsült Egyesült Államokbeli diaszpórájából közel 8-10 ezer ember egy arkansasi középvárosba és környékére?

Majuro-atoll nem túl kiemelkedő partvidéke - elárasztani könnyű, védeni nehéz - (forrás)

A válasz a szigetcsoport viharos történelmében keresendő - és itt most nem csak pusztító tájfunokra, hanem véres partraszállásokra és atombombák gőz- és gombafelhőire is gondolnunk kell. Az alacsony, legfeljebb 2 méterre kiemelkedő atollokból álló festői szigetvilág a 16. századtól névlegesen spanyol, majd a 19. század végétől jóval kézzelfoghatóbb módon német majd japán gyarmati uralom alatt állt, hogy aztán 1944 első hónapjaiban az Egyesült Államok fegyveres erői foglalják el két nagyszabású (és a kor mércéje szerint jól sikerült) partraszállási hadművelet (Kwajalein, Eniwetok) során. Ezt követően sajnos az amerikai döntéshozók eszményi helyszínt láttak az atollokban a legújabb atomkísérletek elvégzéséhez (elszigetelt helyszínnek tekintették, ahol mind a szárazföldi, mind a víz alatti robbantások hatásait tesztelni lehetett). A kísérletekre a világhíressé vált Bikini- valamint az Eniwetok-atollon és a környező vízekben került sor, de a logisztikai és irányítási bázisként szolgáló Kwajalein-atoll körüli vízeket is sikerült részben elszennyezni - a kísérletekben "részt vevő" hajók egy részét ide vontatták vissza vizsgálatra, majd ezután az utókor nagy örömére elsüllyesztették ezeket.

A hírhedt Castle Bravo nukleáris kísérlet közel két kilométer átmérőjű "krátere" a Bikini-atollon - Forrás: Google Maps

Mindez természetesen a területen élők kitelepítésével is együtt járt, akik részben más szigeteken kaphattak új otthont, de választhatták az Egyesült Államokba való áttelepülést is (a szabályozás változásai az évek során a későbbi emigráció támogatását is lehetővé tették). Ez a folyamat indította be a marshall-szigeteki diaszpóra létrejöttét, amit természetesen megkönnyített a szigetek és az Egyesült Államok, különleges, de esetenként meglehetősen ambivalens viszonya. A Marshall-szigetek 1946-tól az USA csendes-óceáni gyámsági területeinek részét képezte - ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az ENSZ megbízásából az USA látta el a terület védelmét és igazgatását. Ez egyben gazdasági uniót is jelentett: bár a helyi lakosok nem voltak az Egyesült Államok polgárai, szabadon beutazhattak, valamint szabadon tanulhattak és vállalhattak munkát az USA-ban. Mindez a függetlenedést követően is így maradt, ami nem volt túl egyszerű történet: ha rákeresünk, három időpontot is találhatunk függetlenségi dátumként. Ennek magyarázata, hogy az USA 1979-ben önálló alkotmánnyal rendelkező államként ismerte el a Marshall-szigeteket, a kétoldalú viszonyokat szabályozó (a korábbi kedvezményeket fenntartó) szerződést 1986-ban írták alá, ugyanakkor az ENSZ gyámsági megbízatás csak 1990-ben ért véget, így az ország csak ezt követően lehetett az ENSZ tagja.

A borzasztóan túlnépesedett Ebeye-sziget (Kwajalein-atoll) - a kísérleti robbantások elől kitelepítettek fő menedéke - (forrás)

A kivándorlás kezdetben főleg Hawaii-ra, majd az északnyugati partvidékre irányult, azonban a "szárnyasboom" kezdetén, a 70-es évek vége felé egy marshall-szigeteki a Tyson Foodsnál kapott állást, és rajta keresztül pár éven belül elterjedt a hír, hogy itt bőven van munka és viszonylag olcsó a lakhatás - mindez nagyjából egybeesett az 1986-os megállapodással, ami ugye a jövőre nézve is garantálta a szigetlakók jogait az USA-ban. A közösség gyarapodása (majdnem) töretlen, 2020-ra a becslések szerint már a 30 ezret is elérhette az Egyesült Államokban élő Marshall-szigetekiek száma, ezek közel fele Arkansasban él, az utóbbi két évtizedben a "kapuállamként" funkcionáló Hawaii közösség egy része is az olcsóbb kontinensbelseji államba költözött. A kivándorlási folyamat az elmúlt évtizedekben gyorsult, hajtóerejeként pedig a következőket azonosíthatjuk.

- Az egykori atomkísérletek hatásai miatt kivándorlók száma ma már minimális, ugyanakkor továbbra is vannak olyanok, akik a kitelepítésért járó kompenzációt emigrációra fordítják.

- A szigetek viszonylagos fejlettlensége. Az egy főre jutó GDP 2019-ben 3800 dollár körül volt (vásárlóerőparitáson is, hiszen az ország pénzneme az amerikai dollár, és az USA-val lényegében gazdasági uniót alkot), ami nem túl acélos (bár nem tartozik a legszegényebb országok közé sem). Az USA-beli munkavállalás így anyagilag igen csábító tud lenni, akár a végleges, akár a "tőkegyűjtő", családtámogató jellegű ideiglenes megtelepedésről van szó.

- A szigetállam csekély népessége és nagy népszaporulata. Mindez mind a képzési, mind a szakmai érvényesülési lehetőségeket nagyban korlátozza, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy mindez még atollonként is külön-külön érvényesülhet. (Azaz nem egy 60 ezer fős munkaerőpiacról van szó, hanem több néhány ezresről, melyek gyakran jobban kapcsolódnak az USA-hoz, mint egymáshoz.) Egy szakma igen gyorsan "túltelítetté" válhat, és olyankor sokszor csak a kivándorlás marad. Arról nem is beszélve, hogy gyakran a szakma elsajátítása is csak külföldön lehetséges.

- A klímaváltozás hatásai. Valószínűleg a legtöbben arra gondolnak ezt hallva, hogy ez azt jelenti, hogy az emelkedő tengervíz szép lassan elönti az alacsony atollokat. A valóságban nem egészen erről van szó, a folyamat fokozatosan és meglehetősen idegőrlő módon megy végbe. A szigetekre emberemlékezet óta a szokásosnál nagyobb méretű, az égitestek együttállásának (King Tide), vagy a viharokkal, tájfunokkal egybeeső dagályesemények jelentik a legnagyobb veszélyt, melyek behatolnak a szigetek belsejébe, rombolnak és magukkal viszik a talaj, a védművek és az építmények egy részét. Persze máshol építő munkát is végezhetnek. - összességében a folyamatot kicsiben valahogy úgy kell elképzelni, ahogy annak idején a vihardagályok formálták a fríz és holland partvidéket. (Aki bővebben szeretne erről a témáról olvasni, az az Élet és Tudomány folyóirat 2023. évi 5. számában találhat további információkat.)

Marshall-szigeteki osztálykép Springdale-ben - (forrás)

A klímaváltozás során természetesen megnőhet a vízszint (és a dagályszint), ez ugyanakkor lassú változás, amire elvileg fel lehet készülni. Nagyobb gond, hogy egyre szaporodnak azok az extrém időjárási események, amelyek az igazán pusztító vízbetöréseket okozzák, illetve az sem túl jó, ha a korábbi 30 év helyett most már 5 évente szedi szét egy tájfun a helyiek vagyonát. Persze a vízbetöréseket védművekkel meg lehet akadályozni, ugyanakkor itt a lakosság számához és teherbíró képességéhez viszonyítottan extrém hosszú partvonalat kellene megvédeni, ráadásul a túlnépesedés miatt túl sok mozgástér sincs azt illetően, hová is helyezzék a védőműveket. Mindezt mérlegelve egyáltalán nem meglepő, hogy egyre többen döntenek a távozás mellett.

Ugyanakkor az arkansasi atollakók élete 2020-21-ben kifejezetten tragikus fordulatot vett. Említettük, hogy bár joguk van a munkavállaláshoz, állampolgársággal nem rendelkeznek, és ez a két állam közti egyezmény értelmében egy szokatlan, az amerikai jogrendben nehezen értelmezhető "nem bevándorló" státuszt eredményez. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a többségük nem rendelkezik egészségbiztosítással, és az esetenkénti rendkívüli  (pl. a covidhoz kapcsolódó) segélyezési akciókból is kimaradnak. Mindez azzal járt, hogy a közösség az átlagnál jóval nagyobb számú kezeletlen egészségügyi problémával (pl. magas vérnyomással) érkezett meg a világjárvány küszöbére. Három további tényező tovább rontotta a helyzetet: a marshall-szigetekiek körében az amerikai átlagnál is gyakoribb a túlsúlyosság, valamint a cukorbetegség, ami a világjárvány során az egyik legkomolyabb kockázati tényezőnek bizonyult.

A közösség tagjai pedig nagyrészt a vírusterjedés egyik gócpontjának tartott húsiparban dolgoznak. (Ennek oka nem csak a különösen fertőzésveszélyes környezet, hanem az, hogy a nehéz munkára ideglenesen szerződtetett munkások sokszor tömegszállásokon laknak.) Ráadásul a Tyson Foods - részben meghatározó szerepe miatt is - sok kritikát kapott a járványkezelési politikája miatt. Igaz a helyi vélemények szerint ők a kisebb húsüzemekkel ellentétben legalább rendelkeztek ilyennel, ráadásul soron kívül oltatták be dolgozóikat, amint a vakcina rendelkezésre állt.  A harmadik tényező szintén növelte a súlyos kimenetelű fertőzések kockázatát: a csendes-óceáni bevándorlók igen gyakran többgenerációs otthonokban élnek. 

Az eredmény döbbenetes lett: bár a csendes-óceáni közösség a szűkebb régió (azaz Benton és Washington megyék) lakosságának 1,5-3%-át teszi ki, az első járványhullámban (azaz 2020 tavaszán és nyarán) csaknem minden második covid áldozat a körükből került ki (a számok némileg bizonytalanok, de körülbelül 0,5%-os halálozási arányról volt szó az első, viszonylag enyhébb hullámban). Hogy mindezt kontextusba helyezhessük: az első járványhullám Arkansasban az ország egyéb részeihez képest nem volt súlyos, a legtöbb áldozatot az ezt követő két téli hullám követelte. Ez nem csak az érintetteket, de a hatóságokat és az állami döntéshozókat is elborzasztotta, így 2021-ben rendezték a közösség társadalombiztosítási helyzetét, illetve a további járványhullámok során (részben sikeresen) igyekezték megvédeni a közösség veszélyeztetettebb tagjait. 

A hivatalosan a coviddal összefügésbe hozható halálozások száma Arkansas államban - (forrás)

A részletezett társadalmi problémák ellenére Északnyugat-Arkansas továbbra is egy viszonylag olcsó, de vonzó és egyre növekedő agglomeráció, melynek városai nagy mértékben különböző társadalmi összetételük ellenére egyre inkább összenőnek, illetve egyre inkább együttműködésre vannak utalva. Ennek egy példája az 1990-es végén közösen létrehozott regionális reptér, amely az USA-ban ugyan nem szokatlan jelenség, de azért inkább az "egy számmal nagyobb" városokra jellemző. Hogy az agglomeráció közepén fekvő "atoll", hogyan fog növekedni a jövőben, az elég nagy mértékben függ a klímaváltozás menetétől és a rá adott válaszoktól.

Fontosabb források:

https://www.forumsec.org/wp-content/uploads/2020/09/Kiribati-CCDR-Report.pdf

https://www.ipcc.ch/srocc/chapter/chapter-4-sea-level-rise-and-implications-for-low-lying-islands-coasts-and-communities/

https://www.worldometers.info/coronavirus/usa/arkansas/

 https://slate.com/technology/2020/09/marshallese-covid-arkansas.html?via=taps_top

https://www.cdc.gov/pcd/issues/2021/20_0407.htm

https://www.nytimes.com/2021/11/04/business/tyson-vaccine-mandate.html