Ha valaki a tragikus hatású földrengés, valamint a már évtizedes szíriai konfliktus hírein kívül is érdeklődik a szír–török határvidék iránt, a közelmúltban többször is felfigyelhetett arra a hírre, hogy egyes szakértők vagy politikusok kongatják a vészharangot a térség talán leghíresebb folyójával kapcsolatban: az Eufrátesz a közeljövőben hosszabb-rövidebb időszakokra teljesen kiszáradhat, elsősorban a régió általános szárazodása és a török víztározó-létesítési program miatt. Az utóbbi török tevékenység pedig már előrevetíti, hogy itt egy klasszikus, országok közötti vízmegosztási vitáról van szó – ám egy puskaporos hordó tetején.
A történelem- és földrajzkönyvekből jól ismert Eufrátesz Délnyugat-Ázsia leghosszabb és egyik legjelentősebb folyója. A kelet-törökországi hegyvidéken ered, felső szakaszán viszonylag szűk völgyekben többször is irányt változtatva halad, majd a mai szír–török határvidék platójára kiérve, a hettiták ősi városánál, a ma inkább falu Karkemisnél 160 kilométerre megközelíti a Földközi-tengert. Egy határozott irányváltást követően, ezután az egykori Mezopotámia területén halad át, s körülbelül 2800 kilométer megtétele után, a Tigris folyóval egyesülve – immár Shatt al-Arab néven – ömlik a Perzsa-öbölbe.
Jellegzetes táj az iraki Eufrátesz mentén – (forrás)
Mindeközben az ősi folyó domborzati, éghajlati és növényzeti szempontból egyaránt változatos régiókon halad át. Az Eufrátesz forráságai Kelet-Anatólia havasaiban erednek, s egyesülésüket követően az erdős-bozótos hegyvidéki terepet felváltja a mai szír–török határvidék száraz sztyeppéje, ezután a sivatag peremén, kis eséssel helyenként kiterjedt vízivilágot létrehozva halad a torkolata felé. A csapadék éves átlaga eközben 1045 milliméterről 200 milliméterre csökken, miközben a folyó a középső és a különösen száraz alsó szakaszán alig rendelkezik számottevő mellékfolyókkal – azaz lényegében a hegyvidék viszonylag bőséges csapadékmennyiségéből származik az Eufrátesz teljes vízhozamának mintegy 90 százaléka.
Jóformán a teljes vízgyűjtő terület mediterrán hatás alatt áll, ezért a csapadék elsősorban a téli hónapokban érkezik, részben hó formájában, így a folyó árvizei a hóolvadáshoz köthetők, a „nagyvizes” időszak általában márciustól májusig tart. Mivel a síkvidéki folyószakasz a nyári időszakban igen forró és száraz, az Eufrátesz komoly párolgási veszteséget szenved a torkolat felé haladva, s ezt csak részben kompenzálja az északkelet-szíriai és iraki szakasz viszonylag jelentős talajvízkészlete. Ezen a helyzeten az sem segít, hogy a csapadékmennyiség mind rövid-, mind hosszútávon erősen ingadozó, a vízgyűjtőterületen egyáltalán nem volt ritka a többéves szárazság, azaz a folyó egyes szakaszai rövidebb időszakokra már az emberi civilizáció megjelenése előtt is kiszáradhattak.
Ókori túlhasználat
A kiszáradási folyamatot csak fokozta az emberi beavatkozás: az Eufrátesz (a valamivel bővizűbb Tigrissel együtt) táplálta az emberi civilizáció egyik legfontosabb bölcsőjét, Mezopotámiát, de felső és középső szakaszai biztosították a vizet a termékeny félhold egyéb jelentős államai és államkezdeményei számára is. Az alsó szakaszon jelentős csatornarendszer létesült a mezőgazdaság ellátására, az öntözővízért pedig már az akkori városállamok is háborúztak egymással. A kiterjedt öntözéses mezőgazdaság a terület természeti erőforrásait is megviselte: a művelési módszerek helyenként szikesedéshez és a termőképesség drasztikus csökkenéséhez vezettek, egyes vélemények szerint pedig a túlhajtott mezőgazdasági tevékenység a mai Északkelet-Szíria szárazodását és eredeti vegetációjának degradációját okozta már az ókorban.
Az Eufrátesz forráságai csapadékos hegyvidéki tájon erednek – (forrás)
Tovább ronthatott a helyzeten, hogy az ókori népességnövekedési robbanások és az intenzívebb mezőgazdasági használat „hullámokban” jelentkeztek. Eszerint a sikeresebb birodalmak – Újbabiloni Birodalom, Róma, Párthus/Szasszanida Birodalom, Abbászida Kalifátus – alatt a jobban karbantartott öntözőrendszerek több vizet használtak, míg a köztes időszakokban pusztulásnak indulhatott az infrastruktúra, anélkül, hogy a természetes vegetáció helyreállhatott volna. Nem volt ez másképp a XIII. századi mongol inváziótól a XX. század elejéig terjedő időszakban sem, amikor a megtizedelt népességű terület a térségben meghatározó birodalmak perifériájára szorult.
Az Eufrátesz vízgyűjtőjét a XX. században új, a természeti és etnikai választóvonalakkal nem igazán egybeeső határok osztották fel, és a három állam, Törökország, Szíria és Irak mindegyike komoly potenciált látott a folyó erőforrásainak kihasználásában. Törökország nagyszabású gátépítési tervet dolgozott ki az elmaradott Kelet-Anatólia fejlesztésére, mely nemcsak az energiatermelést, hanem egy kiterjedt öntözőrendszer létesítését is szolgálta. Valamivel kisebb léptékben, de ugyanebben gondolkodott Szíria is. Itt a cél a gyors ütemben növekvő lakosságának munkával és élelmiszerrel való ellátása volt, míg a viszonylag korán nagy olajbevételekhez jutó Irak is hasonló terven dolgozott, igaz, az Eufrátesz energiatermelésre és a mezőgazdaság revitalizációjára való felhasználása ebben az országban jóval kevésbé volt fontos gazdaságilag és társadalmilag.
Csakhogy mindhárom ország ugyanazt a vízkészletet szerette volna felhasználni a projektjeihez, ami szükségszerűen összeütközésekhez vezetett, főleg, ha figyelembe vesszük a vízkészlet forrásának egyenlőtlen területi eloszlását. Az Eufrátesz vízgyűjtő területének 28 százaléka esik Törökország, 17 százaléka Szíria, 40 százaléka Irak, 15 százaléka pedig Szaúd-Arábia területére, ugyanakkor a 35 köbkilométeres éves átlagos vízhozamának 89 százaléka Törökországból, 10 százaléka pedig Szíriából származik, ami egyértelműen a felső-szakaszt uraló Törökországot hozta előnybe bármely hasonló projekt megvalósítása során – amellett, hogy ez az ország rendelkezett a legtöbb ehhez szükséges erőforrással, és a hasonló projektekhez hosszú távon nélkülözhetetlen (viszonylagos) társadalmi stabilitással is.
Gát gát hátán
A török Délkelet-Anatólia Projektet (GAP) 1980-ban hozták létre, de a folyó hasznosítása már korábban megkezdődött: 1966 és 1974 között épült meg a Keban-gát, illetve 1976-ban kezdték meg a Karakaya-gát építését a folyó felső szakaszán (utóbbit már a projekt keretében fejezték be). Mindkét gát szurdokvölgyben létesített magas műtárgy, igen hosszú és mély tározótóval, melyek párolgási vesztesége viszonylag csekély. Mindez már nem mondható el a nagyrészt az 1990-es, 2000-es években megvalósított projekt egyéb létesítményeiről, melyek központi eleme az Atatürk-gát és a tározójához kapcsolódó, kiterjedt területek (összesen 17 000 négyzetkilométer) öntözését biztosító Sanliurfa-alagút.
Egy jellegzetes hegyvidéki völgyzárógát, a Keban-gát – (forrás)
A projekt az Eufráteszen összesen 11 víztározó és gát létesítését irányozza elő. Ebből 7 (plusz a Keban-gát) már megvalósult, összesen 6600 megawattos beépített energiatermelő kapacitással. Ehhez még hozzáadandó a Tigrisen tervezett 8 gát és erőmű 2100 megawattos kapacitása, azaz a projekt együtt a kínai „mega” Három-Szurdok-gát energiatermelő képességének bő harmadát hozná létre, ami egyáltalán nem kevés. A folyó vízkészletével kapcsolatos török szándékokat világosan jelzi, hogy az Atatürk-gát alatt még két „kisebb” műtárgyat is létrehoztak: a Zeugma romváros csodálatos római kori mozaikjait elárasztó Birecik-gátat és a szír határtól csak néhány kilométerre lévő Karkamis-gátat.
Zeugma lassan víz alá kerülő romjai és a Birecik-gát – (forrás)
A török tervek természetesen riasztották mind Irakot, mind Szíriát, így 1987-ban Törökország egyezményben vállalta, hogy másodpercenként átlagosan legalább 500 köbméternyi vízmennyiséget biztosít a szír határon – ami a természetes vízhozam valamivel kevesebb mint fele… Szíriának és Iraknak ebből kell gazdálkodnia, miközben e két ország is nagy területek öntözésére és energiatermelésre használná az Eufrátesz vizét.
A legkevésbé szokványos megjelenésű Atatürk-gát: egy gigantikus kőgát – (forrás)
Szíria a török projektet megelőzően, 1968 és 1973 között építette meg a Tabqa-gátat, mely mögött a sekély, de nagy területű Aszad-tavat duzzasztották fel, ami jó esetben összesen 11,7 köbkilométernyi víztömeget rejt. A tározó feltöltésekor természetesen Irak ugyanúgy tiltakozott a „vízvisszatartás” miatt, mint később, a 80-as évek óta Szíria Törökországgal szemben. A beruházás sem az öntözés, sem az energiatermelés terén nem váltotta be teljesen a reményeket, emiatt az 1980-as és a 90-es években még két kisebb gátat is létesítettek a folyón, ugyanakkor a szír mezőgazdaság fejlődésének komoly lökést adtak az említett beruházások. Az Eufrátesz iraki szakaszán 1911 és 1987 között összesen 5 gát létesült, ezek többsége az öntözést, valamint a Tigris és az Eufrátesz által táplált csatornarendszer vízszabályozását szolgálják. Egyedül az 1977–1987 között jugoszláv segítséggel épült Haditha-gát szolgál energiatermelési célt, itt egy komolyabb méretű, patkó alakú völgyet feltöltő víztározót is létrehoztak. Ugyanakkor az egyébként nagyon gyorsan növekvő népességű Irak esetében az öntözött területek gazdasági jelentősége kisebb, mint Szíriában, komolyabb vízhiány esetén pedig van esély azt részben a Tigrisből pótolni.
Száraz évek réme
Látható, hogy az Eufrátesz vízmennyiségének zömét felhasználja a folyó menti három ország, de mi történik akkor, ha a rendelkezésre álló vízmennyiség csökken? Ahogy már szó volt róla, a régióban egyáltalán nem ritka a szárazság, sőt a csapadék átlagértékei már az 1930-as évek óta csökkenő tendenciájúak, és az éves csapadékértékek egyre nagyobb kilengéseket mutatnak (ebből a szempontból az 1970-es években találkozhattunk a legextrémebb értékekkel). Az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) klímamodelljei szerint a vízgyűjtőterület nagyobb részén a csapadék hosszabb időtávon is csökkenni fog, miközben a nyarak forróbbá válnak, ami a „közepes” (2 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-növekedéssel számoló) forgatókönyv esetén a Tigris és az Eufrátesz vízhozamának 72 százalékos csökkenésével is járhat 2100-ig.
Az Aszad-tó partja és egy megóvott műemlék – (forrás)
Mindehhez még hozzá kell adni a víztározók növekvő párolgási veszteségét is, ami már most sem elhanyagolható, és komolyan hozzájárul a vízellátási problémákhoz. A veszteség a hegyvidéki török tározók esetében viszonylag csekély, azonban ez már nem mondható el az Atatürk-gát tározójáról és az Aszad-tóról. Utóbbi esetében 1,3 köbkilométerre becsülik az éves párolgási veszteséget (ami a tárolt vízmennyiség több mint 10 százaléka), míg a török tározókból 2 köbkilométer távozhat ilyen módon, míg Irakban 5 köbkilométeresre tehető a veszteség, igaz itt egy kiterjedt csatorna- és tórendszer párolgásáról van szó, nem pedig klasszikus víztározókról.
Ilyen mértékű vízveszteség mellett a szárazabb évek teljesen felboríthatják a vízgazdálkodást, ennek pedig leginkább Északkelet-Szíria volt kitéve, ahol az 1970 és 2010 közötti évek közül 17 minősült „száraznak”, ráadásul gyakori, hogy több egymást követő évben csökken a kritikus szint alá a csapadék mennyisége. A legutóbbi hosszabb aszály 2006 és 2010 között pusztított, 2008-ban egyenesen 30 százalékkal csökkent az éves csapadékmennyiség. Mindez az öntözővíz hiányában a földművelőközösségek részleges összeomlásához, tömeges városba költözéshez és az élelmiszerárak elszabadulásához vezetett az országban, az ezzel járó társadalmi feszültséget pedig a szír polgárháború kirobbanását okozó egyik fontos tényezőnek tartják a téma szakértői.
Az iraki Haditha-gát mögötti víztározó (Qadishiyah-tó) – (forrás)
Vízvisszatartás mint fegyver
Szíria, és ezen belül az északkeleti országrész destabilizálódása csak tovább fokozta a vízellátási problémákat. A Tabqa-gát ráadásul 2014 és 2017 között az Iszlám Állam ellenőrzése alá került, akik részben politikai fegyverként használták a tárolt vizet, a rezsim kiszámíthatatlansága pedig nem igazán tette lehetővé a normális vízgazdálkodást.
A szíriai uralmi övezetek hozzávetőleges helyzete - piros: a kormányerők kezében lévő terület, sárga: az SDF és a kurd erők kezében lévő terület, kék és zöld: török megszállás/befolyás - Az Eufrátesz lényegében határvonallá vált - Forrás: https://syria.liveuamap.com/
Tovább nehezítette a helyzetet, hogy 2017 márciusában a gát visszafoglalásakor az amerikai légierő egy B-52-es bombázójáról sikerült eltalálni a műtárgy néhány kiszolgálólétesítményét. Szintén nehézségeket okoz, hogy a régió jelentős része szíriai kurd erők kezén van, akik ellen egyes források szerint a török kormányzat alkalmazza előszeretettel fegyverként a vízvisszatartást (ritkábban az elárasztást), sőt egyes észak-szíriai török hadmozdulatok (például az Alouk szivattyúállomás elfoglalása) is a vízkormányzás ellenőrzését szolgálják. Mindeközben a nemzetközileg szinte teljesen elszigetelődött Aszad-rezsim képtelen komolyabb nyomásgyakorlásra a török intézkedések ellen.
A jelentősebb török gátak és víztározók – Forrás: Google Maps
Ennek eredőjeként a török fél – bár korábban általában reagált a szír és az iraki vízigényekkel kapcsolatos kérésekre – újabban egyre inkább megteheti, hogy jóval kevesebb vizet enged át szomszédainak. Az egyébként szintén aszályos 2021-es évben a nyári hónapokban szír források szerint alig több mint 200 köbméter víz érkezett másodpercenként Szíriába, bár ebben az esetben a török hatóságok is joggal hivatkozhattak a szárazságra. Mindez további tömegeket ösztönözhet az északkelet-szíriai falvak elhagyására, és tovább destabilizálhatja Szíriát. Jelen helyzetben egyre valószínűbb, hogy az Eufrátesz szír és iraki szakasza hosszabb-rövidebb időszakokra szinte teljesen kiszáradhat. Ennek megelőzésére a legtöbb kommentár egy újabb vízmegosztási egyezményt szorgalmaz, azonban a török gátak megépítését követően ennek hatékonysága kérdéses, főleg azt figyelembe véve, hogy a régió szárazodása a kelet-anatóliai török energiatermelési és öntözőrendszer eddigi eredményeit is veszélyezteti. Mindez további társadalmi és politikai konfliktusokat vetíthet előre – ezek mélyebb megértéséhez pedig érdemes lesz a jövőben az Eufrátesz vízmércéire is rápillantanunk.
Jakab László
Az írás eredetije az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2023/11. számában jelent meg
Felhasznált források:
https://www.reuters.com/investigates/special-report/climate-un-mideast-water/
https://www.preventionweb.net/files/78467_cs9.olcaynveretdroughtcasestudy18ma.pdf
https://en.wikipedia.org/wiki/Tigris%E2%80%93Euphrates_river_system
https://en.wikipedia.org/wiki/Southeastern_Anatolia_Project
https://www.orsam.org.tr/en/handle-with-care-the-tragedy-of-the-tabqa-dam/
