Bejegyzéssorozatunk első részében az ukrán-orosz viszony demográfiai hátterét boncolgattuk, feltárva az Ukrajnában élő egyéb nemzetiségek sorsára is meghatározó konfliktussorozat hátterét. A második rész egy ezt árnyaló "háborús beszámoló" volt a nyugati országrészből, a harmadik részben pedig az egyéb kisebbségek sorsával, méretével és helyzetével foglalkoztunk, hogy jobban érthető legyen, hol is helyezkedik el a kárpátaljai magyarság ebben a konfliktusban.

A befejező részben Kárpátaljával és a kárpátaljai magyarokkal, múltjukkal, helyzetükkel, küzdelmeikkel valamint lehetséges jövőjükkel fogunk foglalkozni - előrebocsátva, hogy viszonylag kis létszámú közösségük nemcsak a leghányatottabb sorsú a Kárpát-medencei magyar kisebbségi csoportok közül, de demográfiai jellemzői alapján is részben elkülönül az egyéb magyar kisebbségektől. A bejegyzés hosszú lesz, és helyenként némileg komor hangvételű.

Ungvár - a figyelemreméltó építészeti emlékek részben a kultúrák találkozásának, részben a történelmi hányattatásoknak köszönhetőek - (forrás)

Kárpátalja betelepülésének történetébe nem mennénk bele nagyon mélyen, az érintett népek történelemszemlélete ugyanis némileg eltérő hangsúlyokkal tárgyalja ezt a fejezetet. Ami nagyjából közös, hogy a 8-9. században a Kárpátok észak és déli lejtőit meglehetősen gyéren szláv népcsoportok népesítették be (fehér horvátok) - a vita tulajdonképpen azon megy hogy ők milyen szlávok is voltak. Ugyanakkor a magyarok érkezésével az itt élő szlávok egy része dél felé távozott, a maradók java pedig délen a magyarokba, északon pedig az egyéb keleti szláv népcsoportokba olvadt. A magyarok leginkább a folyóvölgyekben telepedtek meg, a hegyvidék néhány bányásztelepülés kivételével jobbára lakatlan volt, vagy nagyon gyér szláv népességgel rendelkezett. Az etnikai térszerkezetet először a tatárjárás forgatta fel: a népességpusztulás pótlására (és a további tatár betörések megelőzésére) IV. Béla király magyarokat, németeket és kunokat telepített le, miközben megindult a ruténok viszonylag korlátozott beszivárgása a hegyvidéki területre. Tulajdonképpen itt tér el leginkább az ukrán és a magyar narratíva: az ukránok azt hangsúlyozzák, hogy ez a beszivárgás már ekkor erős volt és a hegyvidéken, illetve a hegyvidék déli előterének bizonyos részein rutén többséghez vezetett, míg a magyar történetírás inkább későbbre teszi a nagyobb mérvű bevándorlást, és hangsúlyozza, hogy hegyvidék ritkán lakott periféria volt, az egész területet nézve magyar többség valószínűsíthető. 

A török kor egyik legfontosabb emléke, Munkács vára - (forrás)

Ugyanakkor a modern népszámlálások előtti időszakra vonatkozóan csak valószínűsíteni tudjuk, hogy milyen is lehetett az etnikai összetétel az ország ezen táján. Kocsis Károly az 1495-ös adóösszeírás adatai alapján úgy becsülte, hogy a terület mintegy 75 ezer lakosából 66% lehetett magyar, 21% pedig rutén - ők nagyrészt az egykori gyepűterület hegylábfelszíni részén (a városvonaltól északra, északkeletre) élhettek, és a későbbiekben innen kiindulva alapíthatták a hegyi településeket. (Egy megjegyzés: az adóösszeíráson alapuló népességbecslés jó módszer, de a népesség abszolút számának becslésére csak komoly bizonytalanságokkal alkalmas - hiszen nem tudjuk, hányan éltek egy háztartásban. Amire viszont alkalmas, az az országon belüli régiók és társadalmi csoportok egymáshoz viszonyított népességarányának megállapítása.) Bár a területet nem érintette közvetlenül a török hódoltság, a hadjáratok, tatár rajtaütések annál inkább, így a 16. század közepére becsült 100 ezres össznépesség a 17. század végére ismét 70 ezer körüli csökkenhetett, de ekkorra már erősen megváltozott etnikai szerkezet jellemezte:

- A hadjáratok pusztítása elsősorban a síkvidéki falvakat érintette, melyek többségét magyarok lakták.

- Az elnéptelenedett területekre megindult a hegyvidékről való leszivárgás, illetve lengyel oldalról is érkeztek ruszin telepesek. Mindez a 18. században konszolidálódó viszonyok közepette egyre inkább szervezetten történt: a földesurak gyakran ruszin parasztokat toboroztak, illetve a csaknem érintetlen erdőterületek kiaknázására a Felső-Tisza völgyébe hucul erdőmunkásokat telepítettek. (Így került a század során kisebbségbe a magyarság Máramarosban) Ezen felül jelentős számú német telepes is érkezett, akik gyakran új falvakat alkottak (pl. Alsóschönborn, Felsőschönborn)

- A magyar népesség egy része a kedvezőbb termelési és letelepedési feltételeket kínáló, a török hódoltság alatt elnéptelenedő megyékbe költözött.

Az etnikai és vallási térszerkezetet színesítette a galíciai zsidók 19. század második felében felgyorsuló bevándorlása - 1880-ban a mai Kárpátalja 408 ezer lakosából 59,8% ruszin, 25,7% magyar, 7,8% német (ők részben izraeliták voltak), 4,1% román anyanyelvű volt. A népszámlálás az anyanyelven kívül az egyéb beszélt nyelvekre és rákérdezett, és az derült ki, hogy a magyarság mintegy harmada legalább egy másik helyben használatos nyelvet is beszélt, a ruszinoknál ez az arány jóval kisebb volt, de mindkét népcsoport esetében a nyelvhatár közvetlen közelében volt leginkább tapasztalható az említett jelenség. 

Kárpátalja lakosságának etnikai megoszlása - a magyar népszámlálási adatok anyanyelv szerinti, a csehszlovák és a szovjet/ukrán adatok nemzetiség szerinti megoszlást mutatnak

1910-re a magyar anyanyelvűek aránya 30,8%-ra nőtt, a ruténoké 55,4%-ra csökkent, miközben mindkét népcsoport abszolút száma nőtt: a magyaroké 1880-hoz képest 75%-kal (184 ezerre), a ruténoké mintegy 35%-kal. A magyarság arányának növekedése mögött a következő tényezők álltak:

- A gazdaságilag és infrastrukturálisan ekkorra már kedvezőbb helyzetben lévő alföldi falvakban előbb következett be az 19. századi, "európai típusú" népességrobbanás, mint a hegyvidék elszigeteltebb, általában rutén többségű falvaiban. Ugyanakkor a század utolsó évtizedeiben a ruténlakta településeken is megindult a halálozások számának csökkenése, ami a következő évtizedekben komolyan hozzájárult a rutének számának növekedéséhez. Erről sokszor hajlamosak vagyunk elfeledkezni a Trianont követő, a magyar kisebbségeket hátrányosan érintő demográfiai folyamatok tárgyalásánál - a peremvidékeken élő, "falusias" kisebbségek népességen belüli aránya a 20-as 30-as években jó eséllyel az uralomváltozás nélkül is növekedett volna az időben némileg eltolt "népességrobbanás" miatt.

- Bányászati és ipari célú bevándorlás: a hegyvidéken egyre gyorsabban fejlődő ipari központok viszonylag nagyobb arányban alkalmaztak magyar- és németajkú munkásokat.

- Az asszimiláció, melynek három formája dominált: egyrészt a már említett, nyelvhatár közeli többnyelvű közeg részben elmagyarosodott, néhány alföldi falu csaknem egészében "nyelvet is váltott". (Ugyanakkor 1910-ben a lakosságnak csak nagyjából a fele érthetett magyarul.) Másrészt a bevándorolt és a városokban megtelepedő zsidó vallású lakosok egy része is elmagyarosodott. Harmadrészt beszélhetünk a "társadalmi mobilitáshoz" köthető elmagyarosodásról is: mivel az elemi iskolákon kívül magyar nyelvű volt az iskolarendszer, és magyar volt a hivatalos érintkezés nyelve, az iskolázott, állami szolgálatba álló, illetve a városba költöző ruténok viszonylag magasabb arányban magyarosodtak el.

- A fokozatosan elszegényedő, de egyre népesebb rutén falvakból elképesztően sokan vándoroltak ki, olyannyira, hogy 1897-ben kormányzati akció is indult a folyamat lassítására.

Ebben a helyzetben érte a mai Kárpátalját az első világháború, melynek során a terület a történelmi Magyarország kevés régiója volt, mely hadszíntérré vált, sőt, egyes (elsősorban máramarosi) részei tartósan ki voltak téve a harcoknak. Ez demográfiai szempontból elsősorban a hegyi településeket érintette hátrányosan, de az 1914-es orosz betörésnél elmenekült városi (főként magyar) hivatalnokréteg sem térhetett maradéktalanul vissza. 

A Monarchia katonai összeomlásakor Kárpátalja sorsa is érdekesen alakult, ugyanis kezdetben egyetlen, az antant által favorizált állam vagy államkezdemény sem jelentette be iránta az igényét, sőt, a terület jelentős részén megalakuló, 1919 áprilisáig fennmaradó "Ruszka Krajna" a budapesti autonómiafelajánlást elfogadva (elsősorban gazdasági okokból) Magyarországhoz húzott. Némileg máshogy alakult a terület északkeleti, néprajzilag is elkülönülő részének sorsa: a Felső-Tisza völgyébe ugyanis benyomultak az első részben tárgyalt nyugat-ukrán államkezdemény csapatai, és támogatásukkal kikiáltották a bő fél évig fennálló Hucul Köztársaságot. (Ezzel párhuzamosan felmerült az ukrán szempontból "Kárpáton túli" terület egyesítése az új ukrán állammal.) A két "kérészállamot" a cseh és a román előrenyomulás számolta végül fel, a hucul államkezdemény végzetéhez persze hozzájárult a nyugat-ukrán állam alulmaradása is a lengyelekkel szemben.

Az ukrán államkezdemény gyors hanyatlása miatt egyébként az antanthatalmak sem tartották feltétlenül szükségesnek a terület Magyarországtól való elcsatolását, ahhoz a katonai megszálláson felül némi cseh lobbizásra is szükség volt: egyrészt a már uralmuk alá került (elsősorban Sáros megyei) területeken élő ruszinok képviselőit meggyőzték, hogy az új csehszlovák államhoz való csatlakozás mellett legyenek, és így "nemzetiségi alapon" tarthattak igényt a területre (melyre valójában a Romániával való közös határ és vasúti kapcsolat miatt volt szükség), másrészt ugyanezt igyekeztek elérni a népes amerikai ruszin közösség körében is, ahol a csehszlovák orientáció különösen népszerű volt. 1918. november 12-én Scrantonban (viszonylag nagy részvételű, de azért nem reprezentatív) "szimpátiaszavazást" is szerveztek, ahol a csehszlovák megoldás kapott többséget, tehát azt sem mondhatjuk, hogy ne lettek volna támogatói ennek a megoldásnak.

A történet végét mindannyian ismerjük, Máramarossziget környéke Romániához, a mai Kárpátalja pedig Csehszlovákiához került, a határ futását pedig a Csap-Bátyú-Királyháza vasútvonal határozta meg, így egy népes magyar településsáv is az új államhoz került. Bár az első Csehszlovákia korántsem volt a nemzetiségek paradicsoma, demokratikus politikai berendezkedése és viszonylag fejlett szociális intézményei miatt az egyéb utódállamokkal összehasonlítva kevésbé volt represszív, a magyar kisebbséget a diszkriminatív földreformon kívül inkább kisebb jelentőségű adminisztratív intézkedések sújtották. Vizsgáljuk meg részletesen, hogyan is alakult a magyarok és a ruszinok sorsa az új államban, az elvileg autonómiára szánt "Ruszinszkoban" vagy "Podkarpatszka Ruszban".

Először is érdemes kicsit szemügyre venni Prága és a terület viszonyát - a távoli fővárosi vezetők számára az új tartomány ismeretlen, kulturálisan idegen terület volt, jellemzően úgy tekintettek rá, hogy a népesség nem rendelkezik a modern önigazgatáshoz szükséges elittel (a Tiszamente kivételével, de ott ez az elit magyar volt, amit nem igazán favorizáltak). Ezért bár Prága a területnek autonómiát ígért, jellemzően cseh tisztviselőket telepített Kárpátaljára, élükre pedig egy (általában ruszin) kormányzót nevezett ki. Az autonómia egyébként egészen 1938 végéig (tehát a hurok szorulásáig) nem valósult meg, ugyanakkor Ungvár meglehetősen sokat profitált az "elhúzódó előkészítésből" - számos regionális hivatalt telepítettek a székhelynek kiszemelt városba. Ugyan a csehszlovák kormányzat valóban komoly erőkkel fejlesztette az ország legelmaradottabb területét, a némileg "gyarmati" igazgatási mentalitás lényegében a magyar és a ruszin igények között a két szék közé eséshez volt végül elég.

Ungvár cseh térképe 1933-ban - a bal oldalon jól látható a csehek által létesített igazgatási központ - (forrás)

A területen többségeben lévő ruszinok ugyanis nem voltak maradéktalanul elégedettek a prágai kormányzás eredményeivel. A ruszinok népességnövekedési üteme a 20-as években érte el csúcsát (átlagosan évi 20 ezreléket), létszámuk pedig 20 év alatt másfélszeresére nőtt. (Ebben vélhetően semmi népszámlálási trükközés nem volt, a nagyarányú népességnövekedést az 1941-es magyar népszámlálás is megerősítette.) Minderre leginkább a hegyvidéki körzetekben került sor, miközben a hagyományos kivándorlási útvonalak megszűntek, vagy beszűkültek - az egyre nehezebb gazdasági helyzetű ruszinokon (az alapvető infrastrukturális beruházásokon kívül) a földreformmal és egy viszonylag nagyívű kolonizációs politikával igyekeztek segíteni. Alapvetően mindkettővel az volt a gond, hogy a társadalmilag és gazdaságilag jóval fejlettebb Cseh- és Morvaországra lettek kidolgozva. Kárpátalján ugyanis az elkobzott 150/250 ha feletti nagybirtokrészek nagyrészt erdőgazdaságok voltak, melyek kiosztása nem mindig volt lehetséges, inkább állami tulajdonú erdőgazdaságokká alakultak. A kiosztható szántók viszont jórészt a magyarlakta területeken voltak, és a csehszlovák hatóságoknak nem feltétlenül a magyarok földhöz juttatása volt a célja. (Ebben szervezetenként is nagy különbségek lehettek, egyes hivatalnokok pusztán szociális akcióként tekintettek a földosztásra, mások az etnikai "igazságtétel eszközeként - a cseh adatok szerint egyébként a magyarok nagyjából lakosságarányuknak megfelelően részesültek a kiutalásokból, magyar adatok szerint legfeljebb feleakkora arányban.)

Emellett futott a kolóniák létesítésének programja: a cél a politikai szempontból priorizált csoportok (legionáriusok, szláv szegényparasztok) földhöz juttatása, és letelepítése volt. A cseh szándékokat vizsgálva itt is kettős célokkal találkozhatunk: a legionáriusok letelepítése egyértelműen a magyar etnikai településterület megbontását és a déli vasútvonal védelmét szolgálta, a jóval nagyobbra tervezett ruszin betelepítés viszont inkább szociális célokat szolgált (volna) a már említett természetföldrajzi okok miatt. Kolóniákat jellemzően az államosított nagybirtokokon tudtak létesíteni - az 1920-as éveken 11 ilyen település(rész) jött létre, összesen mintegy 1200 lakossal, nagyrészt a vasútvonal mentén (Tiszasalamon, Bátyú, Eszeny) környékén. A lakosok közel fele volt cseh (legionárius, Amerikából hazatérő), a többiek nagyrészt ruszinok voltak. Az egyetlen önálló községgé váló kolónia a Bátyú melletti 317 lakossal rendelkező Szvoboda volt, mely egyben Csehszlovákia legnagyobb legionáriustelepe volt. (A későbbi magyar taktikát figyelembe véve az elhelyezés tényleg stratégiai éleslátásról tanúskodott.) Emellett hasonló számú embert telepítettek le magánkezdeményezések révén - többségük ruszin volt, de itt már magyarokat is találhatunk a telepesek között. Látható, hogy a mintegy 2500 ember nem volt képes lényegesen befolyásolni az etnikai viszonyokat, a jóval nagyobb 4000 hegyvidéki család Alföldre telepítését tervező prágai terv pedig elsősorban gazdasági okok miatt nem valósulhatott meg: a kolóniák létesítése a terület ár- és bérviszonyai között nem volt kifizetődő, a ruszinok pedig számukra ismeretlen gazdasági viszonyok közé kerültek volna, ami nem igazán tette vonzóvá a tervet.

Telepesház Szvobodán (Nagybakoson) - (forrás)

Ezek az intézkedések természetesen nem szültek jó vért a helyi magyarság körében, akik már a földreformot is sérelmesnek érezték, hiszen kihúzta a talajt a helyi földbirtokoselit alól (igaz jóval többen jutottak földhöz a szegényebbek közül). Egyéb adminisztratív intézkedések sem kedveztek a magyarságnak, például a hatóságok a népszámlálásokon igyekeztek "csökkenteni" a magyarok számát: szembetűnő, hogy az 1921-es és az 1930-as népszámláláson mennyire megnövekedett az "egyéb" kategóriába tartozók száma - a számlálóbiztosok ugyanis külön tüntették fel az ekkor mintegy 65-70 ezres zsidóság tagjait, függetlenül a mindennapokban használt nyelvtől, kulturális hovatartozástól. Természetesen a kettős identitásúak, illetve az identitást váltók miatt nehéz pontosan megbecsülni a helyi magyarság számát, de erre az időszakra a 150-170 ezres létszám tűnik a legvalószínűbbnek. (A becslés meglehetősen bizonytalan, ugyanis a magyar, a csehszlovák és a szovjet népszavazások módszertana eltérő volt, ráadásul a "csehszlovák" Kárpátalja területe sem teljesen azonos a maival.) Ne feledjük azt sem, hogy politikailag és kulturálisan ők ekkor még a több, mint fél milliós csehszlovákiai magyarsághoz tartoztak, és egészen más érdekképviseletre volt lehetőségük, mint a későbbi időszakban - elégedetlenségüknek sok esetben hangot is adtak (általában az "azért diszkrimináltok minket, hogy a ruszinoknak jobb legyen, de nekik sem jobb..." vonalon) - a helyi magyarság szinte mindig rendelkezett képviselőkkel a csehszlovák törvényhozásban.

Kárpátalja Csehszlovákiában - az országrész mai területe valamivel nagyobb az akkorinál - (forrás)

Az itt leírt helyzetet gyökeresen megváltozott 1938-39-ben egy alig fél éves időszak során: 1938 őszén a magyarlakta területsáv az Első bécsi döntés következtében nagyrészt visszatért Magyarországhoz, a gondban lévő Csehszlovákia pedig végre megadta a ruszinoknak az autonómiát - a Huszt székhelyű Kárpát-Ukrajnában meg is indult az államépítés, azonban Augusztin Volosin kormánya Csehszlovákia német megszállásakor politikai vákuumban találta magát, és ezt a vákuumot gyorsan a magyar hadsereg töltötte ki - miközben Volosinék Szlovákiához hasonlóan megpróbálkoztak a függetlenséggel is. A terület rövid, de véres harcok árán magyar kézre került - az egyes ukrán forrásokban szereplő 27 ezer áldozatot ugyanakkor semmi sem bizonyítja, erős a gyanú, hogy az igazolhatóan elesett és meggyilkolt 270 ukrán áldozat "felszorzásáról" van szó. A magyar uralom visszatérése a rövid életű autonómia után nem volt népszerű, igaz a magyar hatóságok politikai okokból inkább kerülték a konfrontációt a ruszinokkal, és bár a magyar oldal is rendelkezett autonómiatervekkel, valójában hasonló "paternalista" fejlesztéspolitikát folytattak a területen, mint Prága korábban (már amíg a háború engedte). Ugyanakkor igen érdekesek lettek az 1941-es magyar népszámlálás eredményei is. A ruszinok száma vélhetően némileg alulbecsült, míg a magyarok száma 1930-hoz képest megkétszereződött, az egyéb nemzetiségűeké pedig jelentősen csökkent. Bár a cseh népszámlálás sem volt korrekt, a népmozgalmi adatok alapján a magyarok száma egyértelműen túlzó, vélhetően erős nyomás volt a kettős identitással rendelkezőkön és az 1938-ban visszacsatolt területeken élő nem magyarokon, hogy magyar anyanyelvűnek vallják magukat - ja és a magyar hatóságok kiutasították a területen élő csehek legnagyobb részét. 

Kárpátalja közigazgatása 1941-ben: a közigazgatási kirendeltségek (k.k.) Teleki Pál autonómiatervének kezdeményei, területükön a ruszin is hivatalosan használható nyelv volt - (forrás)

A második világháború harcai 1944 őszén érték el Kárpátalját, de már előtte sor került a legnagyobb háborús emberveszteségre: a mintegy 75-80 ezer fős zsidóság elhurcolására, és többségük legyilkolására. A tragikus esemény minden népszámlálási trükknél jobban megváltoztatta a terület etnikai viszonyait, hiszen az elhurcoltak igen nagy része magyar anyanyelvű volt. A magyarság egyéb veszteségeket is elszenvedett: közel 10 ezren menekültek nyugatra, és legalább 25 ezer férfit (a férfilakosság harmadát!) hurcoltak el a szovjet hatóságok - nagyjából harmaduk sohasem tért vissza. A kárpátaljai magyarságot messze nagyobb mértékben érintette a "málenkij robot", mint az egyéb Kárpát-medencei népcsoportokat. Tegyük hozzá, a ruszinok egy részét is elhurcolták - alapvetően a szovjet hatóságok az első részben részletesen tárgyalt, a határvidéki kisebbségeket sújtó politikájának eredményeként.

Kárpátaljára ugyanis a szovjet hatóságok már 1944 őszén a Szovjetunió részeként kezdtek tekinteni, noha a szövetségesek által érvényesnek tekintett határok alapján Csehszlovákia része volt, és a csehszlovák hatóságok tettek is tétova lépéseket a közigazgatás újjáalakítása érdekében. Ugyanakkor a szovjet katonai parancsnokság egyértelműen  a "népi bizottságok" mögé állt (főleg, hogy nagyrészt ők bátorították a létrejöttüket), melyek 1944 november 26-án kérték a terület Ukrajnával való egyesítését. A korabeli beszámolók alapján a Szovjetunióhoz való csatlakozás egyáltalán nem volt annyira vonzó a helyiek számára, a következő hónapok eseményei pedig elég jól illusztrálták, hogy miért. Bár amíg 1945. június 29-én Csehszlovákia le nem mondott a területről, és amíg 1945 júliusában az Ukrán SZSZK Tanácsa jóvá nem hagyta a "felvételi kérelmet", a szovjet hatóságok legfeljebb megszálló hatalomként tevékenykedhettek, ennél jóval tovább mentek: gyakorlatilag felszámolták a magyar és ruszin elitet, egyházi és kulturális szervezeteket és hamarosan elkezdték a kolhozosítást is. A sztálini uralom alatt elhurcoltaknak csak egy része tért vissza, míg hamarosan egy másik "népvándorlás" is megindult. Kárpátalja ugyanis ismét perifériává vált, de most egy a korábbiaknál jóval fejletlenebb, a háborúba majdnem belerokkanó, de továbbra is fegyverkező ország perifériája, mely nem igazán ölt különösebb erőforrásokat a terület fejlesztésébe - ezért megindult a kárpátaljaiak (köztük a magyarok) munkakeresése az óriási ország egyéb területein. Emellett a szovjet hatóságok ugyanúgy a hivatalnokok hiányával szembesültek, mint korábba a csehek, így megindult az oroszajkúak bevándorlása is, akik elősorban a vezető/értelmiségi pozíciókat töltötték be (ezt segítette az a szovjet gyakorlat is, hogy a frissdiplomásoknak az első állást sok esetben a perifériákon, nemzetiségi környezetben ajánlották fel).  Emellett a korábbi telepesfalvakba nagyrészt a hegyvidékről érkeztek ruszin betelepülők, pótlandó a cseh légionáriusokat - ilyen módon már valóban sikerült némileg megbontani a határmenti magyar etnikai térszerkezetet. 

Mindezeket a folyamatokat a népszámlálások adatai alapján is tanulmányozhatjuk. Az első, 1946-os összeírás még a háború hatásait mutatja: egyrészt jól látható, hogy a terület komoly népességveszteséget szenvedett el: ebben benne vannak a háború és a holokauszt áldozatai, az elmenekültek és az elhurcoltak (aki haza is tért közülük, sok esetben csak később érkezett). Emellett kizárólag a ruszinok (akik innentől ukránként szerepelnek a népszámlálásokban) száma gyarapodott, míg a magyarok és az egyéb nemzetiségűek száma drasztikusan visszaesett. Erős a gyanú, hogy olyanokat is ukránként írtak össze, akik kulturális és nyelvi hovatartozása más volt. Az 1959-es népszámlálás ugyanakkor már ismét közel 150 ezer magyart talált a területen, számuk pedig 1979-ig töretlenül nőtt (igaz jóval kisebb mértékben, mint a többségi ukránoké), ezután is csak kismértékű csökkenést mutatott a 2001-es népszámlálásig. (Az ukránok száma gyakorlatilag végig csökkenő ütemű növekedést mutatott, Kárpátalja Ukrajna utolsó olyan régiói közé tartozott, ahol még természetes szaporodás volt tapasztalható.) Mi okozhatta, hogy a kárpátaljai magyarság a brutális háborús veszteségei dacára az egyéb Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségekhez képest meglehetősen stabil maradt demográfiai szempontból?

A magyar nemzetiségűek száma - Megjegyzés: Szlovákia 2011-es és 2021-es adatai módszertani változás miatt nem biztos, hogy jól összehasonlíthatóak. A 2017-es ukrajnai adat becslés, és csak Kárpátaljára vonatkozik. (Az adatok országosak, tehát pl. a Bukarestben és Belgrádban élő magyarok is benne vannak)

Ennek megválaszolásához először érdemes megvizsgálnunk a szovjet kisebbségpolitikát és ezen belül a speciális kárpátaljai (magyar-ukrán/ruszin-orosz) viszonyokat.

A szovjet kisebbségpolitika - bár rendelkezett elvileg autonóm (valójában központi pártirányítás alatt álló) területi egységekkel, alapvetően az "egyéni", illetve a nagyon korai és kései szovjet időszakban a "kulturális" autonómiát gyakorolta - azaz (lojális) szovjet állampolgárként jogod volt a nemzetiséged kultúráját, szokásait gyakorolni, helyenként akár intézményes keretek között is. Az autonóm területegységekben ezáltal egyébként fokozatosan létrejött egy helyi politikai és kulturális elit, amely azonban egyáltalán nem volt veszélytelen: a magát megmutató nem orosz elit könnyen áldozatává válhatott a moszkvai politika változásainak, bár ez a kockázat a 70-es 80-as években már viszonylag csekély volt. Mindez hatványozottan igaz volt a 40-es, 50-es évek fordulójának Ukrajnájára és Kárpátaljájára. A szovjet hatóságok ukrán nacionalizmustól való félelme időről időre lesújtott az ukrán/ruszin elitre, ez a mindennapokban pedig az orosz nyelv használatában, és az oroszajkú betelepülők nagyobb arányában mutatkozott meg. Felsőfokú tanulmányokat lényegében csak oroszul lehetett folytatni - így nem meglepő, hogy az ukrán egyre kevésbé minősült az elit nyelvének, magyarul egyre kevésbé volt "menő" ukránnak lenni. Kárpátalján erre még rátett egy lapáttal, hogy az Ukrán SZSZK vezetése "ukránosítani" kívánta a kulturálisan némileg különálló ruszinokat, ami gyakorlatilag a csehszlovák időkben kiépülő ruszin intézményrendszer brutális felszámolását eredményezte. Alapvetően ez lett a sorsa a magyar intézményrendszernek is, a 60-as évekig az általános iskolákon kívül gyakorlatilag nem voltak magyar intézmények Kárpátalján. Ehhez vegyük hozzá azt, hogy a szovjet uralommal egy igen kis létszámú, az anyaországtól nagyon elzárt kisebbséggé vált a helyi magyarság - ugyanakkor az első évek brutalitását és 1956-ot leszámítva a szovjet hatóságok számára a kárpátaljai magyarok nem minősültek különösebben problémás és szem előtt lévő társadalmi csoportnak (természetesen ettől még nem volt vidám dolog a Szovjetunióban élni). A demográfiai stabilitás tehát alapvetően a következőknek volt köszönhető:

- A periféria perifériáján élő magyarok (és kárpátaljai ukránok/ruszinok) természetes szaporodása sokáig magas maradt.

- Az elvándorlás viszonylag kicsi maradt a magyar közösségben. Az anyaországba való kivándorlás sokáig szinte lehetetlen volt, de még a 90-es években is komoly nehézségekbe ütközött. A Kárpátalján kívülre (Lvovba, Kijevbe) irányuló kivándorlás elsősorban egyes értelmiségiekre volt jellemző, azonban ők nem voltak túl sokan: a szinte zárt nyelvi tömbben élő, részben anyanyelvi iskolákban tanuló magyarok számára nem volt éppen a legkönnyebb a diplomaszerzés, erre leginkább az Ungvári Egyetemen volt jó esély, az ott tanulók java pedig nem hagyta el Kárpátalját.

- Az asszimiláció csekély mértéke. Ahogy már volt róla szó: a magyarok nagyrészt olyan településeken éltek, ahol a többség magyarul beszélt, és általában rendelkeztek magyar nyelvű oktatási intézményekkel. A szovjet időszakban iparosított, már ukrán többségű városok pedig a nyelvhatár közelében, azaz sok esetben ingázási távolságon belül helyezkedtek el, ami az ott munkát keresők számára sem tette feltétlenül szükségessé a saját nyelvi közegből való kiszakadást. És volt még egy fontos tényező: a nemzetiségi hovatartozás presztízse. Ahogy már volt róla szó, a szovjet időkben nem mindig volt jó ötlet ukrán nemzetiségűnek vallani magát az embernek, így egy, már a birodalom bukása után készült felmérés arra az eredményre jutott, hogy Kárpátalján a magyar-ukrán vegyesházasságokban születő gyerekek valamivel nagyobb arányban vallják magukat magyarnak, mint ukránnak. Erre a 90-es évektől Magyarország helyi "országimázsa", valamint a kárpátaljai magyarok számára megnyíló extra utazási és munkavállalási lehetőségek is ráerősítettek (és ezt láthattuk a kettős állampolgárság igénylésénél is). Ugyanakkor ennek a jelenségnek most lehet egy nagyon veszélyes hozadéka is: egyes ukránok számára ez pontosan ugyanaz az asszimilációs jelenség, amely miatt az ukrajnai orosz kisebbség is "gyanús" lett, és ami miatt (is) végül megtorpedózták a 2012-es nyelvtörvényt - a magyar külpolitikának érdemes lenne kétszer is meggondolnia azt, mennyire akar még jobban ráerősíteni erre a meglehetősen káros gondolati ívre...

De térjünk még vissza a kései szovjet időszakra, hogy jobban megérthessük a kárpátaljai magyarság politikai fejlődését. Mivel a szovjet szervek nem igazán tűrték a párttól független szerveződést, a pártban viszont a betelepített oroszok és az ukránok könnyebben érvényesültek, ez a politikai fejlődés elsősorban a megtűrt kulturális szervezetek formájában indult meg a 60-as évektől - ráadásul ezeknek jó hátországot is biztosított a lassan fejlődésnek induló  magyar iskolarendszer. Az első mérföldkő a Forrás Stúdió volt a 60-as évek végén, a körülötte tömörülő értelmiségiek pedig 1972-ben beadvánnyal fordultak a moszkvai vezetéshez a kisebbségi helyzetükből fakadó sérelmek orvoslásáért (hogy érthetőbb legyen: Kijevet megkerülve). Ennek eredményeként az aláírók jelentős részét meglátogatta a KGB, vagy hamarosan állást kellett "váltaniuk", illetve a fiatalabb férfiak akár katonai behívót is kaphattak, ugyanakkor a sérelmezett pontok egy részében sikerült haladást elérni, ráadásul ezek a "ellenzéki" figurák hamarosan elkezdtek belépni a párthű konkurenciaként létrehozott József Attila Irodalmi Stúdióba, ahol hamarosan többségbe is kerültek, így a kárpátaljai magyarságot (szovjet viszonyok között) politikailag viszonylag felkészültebben érte a rendszerváltás és a birodalom összeomlása. Ezen kívül még két tényezőt lehet kiemelni, amelyek viszonylag jobb helyzetbe hozták a 70-es és a 80-as években Kárpátalján és részben a szovjet Ukrajnán belül a magyarságot. A brezsnyevi és részben a gorbacsovi gazdasági rendszerben viszonylagos előnyben voltak az intenzíven művelt mezőgazdasági területek - például a Tiszamente - lakosaik némi gazdasági gyarapodást élhettek meg. Ezen felül bár a Szovjetunióból nem volt egyszerű külföldre utazni, a családi okokból való Magyarországra utazást ekkor már általában engedélyezték, ráadásul a kárpátaljai magyarság az élénkülő kulturális kapcsolatok révén is gyakrabban átléphette az államhatárt. Az egyik első politikai próbálkozás 1988-ban egy önálló magyar "nemzetiségi terület" terve volt, ezt végül budapesti kérésre nem kezdeményezték Kijevben (mivel a hasonló tervek általában csúnyán eszkalálódtak az akkori Szovjetunióban).

Ebből a közegből nőtt ki 1989-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, amely ugyan pártszervezetet csak jóval később alakított, de az ernyője alatt található politikusok fontos szerepet játszottak a régiós és a helyi önkormányzati életben. Az 1991-ben eredetileg a lvivi és a kijevi magyarok pártjaként (de a KMKSZ bábáskodásával) alakult Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség is fontos szereplővé nőtte ki magát a helyi politikai életben. Az élénkülő politikai klímában a közösség első próbája az 1990.  novemberi beregszászi népszavazás volt, ahol a helyiek megszavazták, hogy a város visszakapja magyar elnevezését. Az ezt követő események már némileg előrevetítették, mire is lehet számítani a következő bő 30 évben - ezt a változtatást ugyan is a központi kormányzat nem hagyta jóvá - igaz kisebb települések a 2010-es években különösebb gond nélkül visszakaphatták a magyar nevüket. Az ukrán kisebbségpolitikát a következő évtizedekben ugyanis javarészt ez a "nagyobb dolgokban nem engedünk/nem lépünk előre, de a kisebb ügyekről beszélhetünk" mentalitás jellemezte.

Jelentős mérföldkő volt a térség életében a Szovjetunió felbomlása, és az Ukrajna függetlenségével kapcsolatos 1991. december 1-jei népszavazás (illetve ukrán elnökválasztás). Ez ugyanis Kárpátalján és a beregszászi járásban két extra kérdéssel is kiegészült: a helyiek Kárpátalja autonómiájáról, illetve a járás különleges "nemzetiségi önkormányzati' státuszáról is szavazhattak - mindkét esetben győztek az igenek, azonban az autonómiatervek sohasem valósultak meg. Alapvetően két okból: bár eredetileg felmerült egy valamilyen szinten föderatív Ukrajna terve, végül össznemzeti szinten a központosított nemzetállami koncepció győzött. (És azt se feledjük, hogy a felbomló Szovjetunióban a hasonló kezdeményezések gyakran a polgárháború előszobájának bizonyultak...) Másrészt a kárpátaljai és beregszászi koncepció nem kapott komolyabb támogatást külföldről sem: magyar részről például a tervezet erősen szovjet jellege (lényegében egy klasszikus "Autonóm Területet" terveztek) keltett ellenérzéseket. A népszavazás és a Bjelovezsai Egyezmény nyomán megalakuló Ukrajna egyben azt jelentette a kárpátaljai magyarságnak, hogy bő 70 év alatt immáron ötödször változott meg az államnyelv a területen, és már a harmadik idegennyelvet kell megtanulniuk az érvényesüléshez...

Ukrajna első másfél évtizede ráadásul társadalmi és gazdasági szempontból nem volt sikertörténet, a válságévekben sem különösebb akarat, sem megfelelő forrás nem volt a nemzetiségi problémák orvoslására, vagy a helyben, saját erőből való megoldására, de az ukrán állam és a kárpátaljai magyarság viszonyát inkább semlegesként jellemezhetjük: bár az ukrán alkotmányba és az alapvető törvényekbe belekerült a kisebbségek védelme, ahogy írásunk első részében már az orosz kisebbség kapcsán láthattuk, valójában nem sokminden történt ezen a téren. Eközben Magyarország és Ukrajna kapcsolatai kifejezetten jók voltak a 90-es években, a két állam nagyon gyorsan megkötötte az alapszerződést - egyes vélemények szerint túl gyorsan is, ezért sem kerülhetett sor magyar részről a kárpátaljai autonómia támogatására, illetve a sietségnek lett még egy megdöbbentő következménye, amire csak mintegy 25 évvel később derült fény (erről később). A kijevi vezetésnek (más szomszédainkkal ellentétben) ugyanakkor nem volt lényegi kifogása az ellen, hogy a magyar állam komolyan támogatja a helyi magyar közösséget, fejlesztve a helyi intézményrendszert, és  bár a kettős állampolgársáég felvételének megteremtése már némileg szálka volt az ukrán vezetés szemében, tulajdonképpen nem akadályozta a folyamatot. Ez a viszonylag kiegyensúlyozott viszony lényegében a 2014-es orosz beavatkozásig meg is maradt. A két állam kapcsolatában némi törést Magyarország 1999-es NATO csatlakozása jelentett, a keleti bővítéssel ugyanis a "nyugat" és Oroszország közé kerülő Ukrajna egyre inkább ütközőzónában érezhette magát, és egyre inkább döntési kényszerbe került jövőbeni orientációja kapcsán (bár ebben legalább ekkora szerepet játszottak a belső politikai fejlemények, a fejlődés és a nyugatosodás iránti vágy is).

A kárpátaljai magyarok aránya településenként 2001-ben - (forrás)

A vázoltaktól valószínűleg nem függetlenül az 1990-es években a kárpátaljai magyarság száma gyakorlatilag stagnált (nagyon kismértékben csökkent), ami egyedülálló volt az egyéb Kárpát-medencei magyar közösségek között - a helyzetet boncolgató részletesebb demográfiai felmérések azonban egy kicsit már árnyalják ezt a kedvező képet. A tárgyalt időszakban a magyarság számát pár ezer fővel csökkenthette a természetes fogyás (pontos értéket nehéz mondani, csak a korszerkezetből lehet becsülni), míg 5-10 ezer fővel a főként Magyarországra irányuló kivándorlás - ugyanakkor a közösség mintegy 5 ezer fős "identifikációs nyereséget" is elkönyvelhetett: azaz kettős vagy bizonytalan identitású kárpátaljai lakosok is inkább magyarnak vallották magukat gyakorlati vagy presztízsokokból: nagyrészt cigányok, az ungvári szlovákok és a királyháza környéki görög katolikus közösségek egyes tagjai tettek így. 

Kárpátalja közigazgatása 2020-ig - (forrás)

Az ezredforduló környékén politikai témává vált a "Tiszamenti.járás" megteremtése, azaz a beregszászi járás kibővítése a nyugatra és kisebb részben keletre található magyarlakta sávval - így  tulajdonképpen megteremtve egy olyan magyar nyelvű közigazgatási egységet, ahol kulturális és igazgatási autonómiára lehetne szert tenni. Mindezt Juscsenkó elnök 2004-ben meg is ígérte a magyar parlamenti (nagytanácsi) képviselőnek (1994 óta általában van parlamenti képviselete a helyi magyarságnak), azonban a dologból semmi sem lett - igaz a közigazgatási változást a helyi magyarság sem nagyon erőltette. Nagy általánosságban elmondható, hogy a helyi magyarság képviselői ebben az időszakban igyekeztek beállni azon politikusok/pártok mögé melytől támogatást remélhettek, illetve igyekeztek pozitív irányba befolyásolni a nemzetiségekre vonatkozó szabályozást. Ez mondjuk abszolút nem volt rendkívüli a stabil pártrendszerrel ekkoriban nem rendelkező Ukrajnában, és ne feledjük, hogy itt egy 45-50 milliós ország  150 ezres kisebbségéről volt szó, csaknem nulla alkuerővel - előrehaladásra lényegében csak az orosz kisebbségnek tett engedmények farvízén lehetett számítani. Ugyanakkor a 2000-es években még erről sem lehetett beszélni:  a felsőoktatási rendelkezések még rosszabb helyzetbe hozták a kisebbségeket (bár ennek szinte biztosan nem volt magyarellenes éle), a helyzet csak az amúgy ukrán mércével is iszonyatosan korrupt Janukovics elnökségével javult 2010-től (ekkor a kárpátaljai magyar képviselő is a főleg az orosz kisebbség körében népszerű Régiók Pártjának listáján szerepelt). Ennek a folyamatnak az egyik leglátványosabb eredménye a 2012-es nyelvtörvény volt, melyet elsősorban az orosz kisebbség "megnyugtatására" szántak, de elvileg az egyéb etnikumokra is vonatkozott. Papíron a törvény nagyon jól nézett ki, egy a magyar nyelvhasználatot vizsgáló 2021-es tanulmány alapján a magyar gyakorlatilag hivatalos regionális nyelvvé vált (ez a beosztásukban az államnyelv alatti szint), ugyanakkor a megvalósítással kapcsolatban azért adódtak problémák: a kicsi és nem túlzottan gazdag kárpátaljai magyarságnak nem voltak meg a forrásai ahhoz, hogy tényleg ki is használhassa a törvényben rejlő lehetőségeket, az ukrán hatóságok és állami szervezetek pedig nem törték össze magukat, hogy érvényesítsék a rendelkezéseket, mivel azokat nem hivatalosan csak az oroszoknak szánták...

Ugyanakkor voltak még egyéb tényezők is, amelyek a korábbi viszonylagos demográfiai stabilitást megváltoztatták, és az elmúlt 20 évben a kárpátaljai magyarok növekvő ütemű kivándorlásához vezettek. Az egyik a kettős állampolgárság felvételének megteremtése volt a magyar kormány részéről. A számos szempontból indokolt lépés meghozatalakor ugyanakkor borítékolható volt, hogy az uniós állampolgárság adományozása az politikailag és gazdaságilag is instabil Ukrajna részét képző Kárpátaljáról komolyabb kivándorlási hullámot fog elindítani.  Ezen kívül a kárpátaljai magyarság körében is megindult a diplomások számának növekedése, ugyanakkor a  népcsoport állandó panasza, hogy az ukrán nyelv (törvények által előírt) egyre növekvő felsőoktatásbeli szerepét nem tudta követni az ukrán nyelv magyar iskolákban való tanítási színvonala - ezáltal a magyar tanulók hátrányba kerültek a továbbtanulásnál. Ennek egyik megoldása a Magyarországon való továbbtanulás, ami természetesen növeli annak esélyét, hogy a hallgatók később nem térnek haza. 

Népszámlás híján csak becsléseink lehetnek a kárpátaljai magyarok demográfiai helyzetéről, ugyanakkor 2017-ben készült egy megdöbbentően nagy mintán (a helyi magyarok 13%-án!) alapuló kutatás, így a becslések valószínűleg elég pontosak: ez alapján mintegy 130,7 ezer lehetett akkor a kárpátaljai magyarok száma, a 2001 óta tapasztalható 21 ezer fős fogyás körülbelül 30%-ban köszönhető a természetes fogyásnak, és 70%-ban a kivándorlásnak, azaz a kárpátaljai magyarok körülbelül 10%-a vándorolt ki. A felmérés adatai szerint a kivándorlás üteme 2014-15-ben, azaz az orosz beavatkozás nyomán kialakult háborús konfliktus kirobbanásakor megháromszorozódott. Nehezíti a becslést, hogy elterjedt a kétlakiság, az ideiglenesen (vagy nem is annyira ideiglenesen) történő külföldi munkavállalás, mely a felmérés szerint 16-17 ezer főt érint (azaz a munkaerő 25-30%-át). Közel felük Magyarországon (főleg a fővárosban és Győrben), 32%-uk Csehországban , 7,8%-uk Németországban dolgozik. (Ukrajnából, de különösen Kárpátaljáról igen erős a munkavállalási célú kivándorlás Csehországba.)

Arra vonatkozóan, hogy milyen demográfiai hatással van a 2022-es orosz invázió, még csak halványabb becsléseink lehetnek: tavasszal, nyár elején még több forrás is arról beszélt, hogy 100 ezer alá csökkenhet a magyarság száma a régióban (ami ha azt vesszük, hogy eddig is csak mintegy 110 ezren voltak ténylegesen jelen, egyáltalán nem túlzó), azonban újabban lassú visszaszivárgásról is érkeznek hírek. Ugyanakkor a katonaköteles korú fiatalok tartós külföldön maradása vélhetően ront majd a magyar lakosság eddig viszonylag stabil demográfiai összetételén. Ezen kívül még két olyan tényezőről kell beszélnünk, ami komolyan befolyásolhatja az ukrajnai magyar közösség jövőjét:

A háború jelentős belső menekülthullámot is elindított, ennek kapcsán sokan vélhetően hosszabb távon is Kárpátalján fognak megtelepedni, ami végső soron tovább csökkentheti a helyi magyarság arányát és érdekérvényesítő képességét, és úgy általában a regionális/kulturális autonómiára irányuló törekvések erejét. Ugyanakkor a folyamatnak lehet egy pozitív hozadéka is: a helyi önkormányzati vezetők egyre inkább arról beszélnek, hogy mindez gazdasági fellendüléshez is vezethet, ami végső soron a terület megtartóerejét is fokozhatja, és "ellentarthat" a meglóduló kivándorlásnak.

A másik tényező Ukrajna kisebbségi politikája, ami 2014 óta erősen negatív fordulatot vett az ország kisebbségei szempontjából. Az első részben már szó volt arról, hogy Ukrajnában a kisebbségi politikát alapvetően az orosz kisebbséghez való viszony határozza meg, és a 2014-15-ös orosz akciók számos következménnyel jártak ezen a téren:

1. Az orosz kisebbség és a kettős identitású népesség biztonsági kockázattá vált ukrán szemszögből, így az ukrán törvénykezés elsősorban utóbbiak "ukránosítását" célozza a nyelvi és oktatási törvényjavaslatokkal. (Ennek motívációival és mechanizmusával az első részben foglalkoztunk részletesen.)

2. Az orosz beavatkozás lényegében megfosztotta Ukrajnát azon orosz érzelmű szavazópolgárainak jelentős részétől, akikre addig az egyensúlyozó nemzetiségi politikára törekvő pártok támaszkodtak. Az ellensúlyt elvesztő bárka pedig az ellenkező irányba billent...

3. A 2014-15-ös invázió átmenetileg megerősítette a szélsőségesebb pártokat (bár Kárpátalján ez egyáltalán nem volt számottevő), ez, és az orosz fenyegetés együtt "oroszellenesebb" törvénykezést szült.

Röviden számba is vennénk ezeket a törvénymódosításokat - leszögezve, hogy ukrán nézőpontból nem feltétlenül van pl. magyar- vagy románellenes élük, azonban az is tény, hogy némileg érzéketlenek a nem szláv kisebbségek speciális problémái iránt.

Az első problémás pont, hogy az ukrán törvények csak meglehetősen homályosan biztosították a magasabb fokú kisebbségi joggyakorlást, komolyabb autonómia lehetőségét csak az "őshonos" kisebbségeknek biztosítják, azonban csak 2021-ben határozták meg kik ezek: lényegében az anyaországgal nem rendelkező kisebbségek (gyakorlatilag a krími tatárok, és két kisebb krími népcsoport - a nem orosz krími kisebbségek favorizálása nagy valószínűséggel politikailag motivált). Persze ez még nem lenne gond, ha egyéb törvények garantálnák a megfelelő kisebbségi joggyakorlást, oktatást, de az elmúlt években ezen a téren is visszalépés tapasztalható. (Az ígért modern kisebbségi törvény még nem született meg.) 

A leghírhedtebbé a 2019-es nyelvtörvény vált, hátterét az első részben kiveséztük, lényege, hogy alkotói a korábbi "oroszosításhoz" hasonló (csak ellentétes irányú) körülményeket szeretnének teremteni az oroszok és kétnyelvűek nyelvváltásának kikényszerítése érdekében. A kárpátaljai magyarság számára ez komoly visszalépés, komolyan korlátozza a hivatalos nyelvhasználatot, a már említett nyelvhasználati kategorizálás szerint regionális nyelvből hirtelen "megtűrt, helyi közösségben használható nyelvvé" vált.  Más kérdés, hogy sok szempontból a gyakorlatban eddig is az volt - de most már törvényes is alap van rá.

Bonyolultabb kérdés a 2017-es oktatási törvény (illetve a 2020-as középfokú oktatást szabályozó törvény), mely egyrészt szintén a fent ismertetett ukránosítási nyomvonalon halad, de tartalmaz némi differenciálást nemzetiségenként, illetve ukrán oldalról felmerült, hogy egy amúgy létező nyelvoktatási problémát igyekeznének vele orvosolni - nevezetesen, hogy a nemzetiségi iskolákban tanulók hátrányban vannak az ukrán nyelvhasználat, és ezáltal a mindennapi érvényesülés terén. A törvény leegyszerűsítve azt próbálja kikényszeríteni, hogy a nemzetiségi nyelven tanító iskolákban, minél előbb, minél nagyobb részben kell ukránul tanítani a tantárgyalkat, az oroszok esetében 5. osztálytól már 80%-ban. A törvény két, gyakran hivatkozott kivételt tesz: nem vonatkozik az őshonos kisebbségekre, illetve vannak kedvezményei az EU hivatalos nyelvein tanító iskolák számára - ott "csak" a 10-12 osztályra kell elérni, hogy a tantárgyak 60%-át ukránul tanítsák. Ez azonban megfelelő erőforrások biztosítása (azaz az ukrán idegen nyelvként való tanítása) hiányában jó eséllyel csak növeli a lemorzsolódást. Ne feledjük, a magyaroknak és a románoknak nem egy rokon nyelvre kell áttérniük, hanem egy idegen nyelven kell tanulniuk. Maga az államnyelv elsajátítására való törekvés ugyanakkor nem indokolatlan, a 2001-es népszámlálás alapján a felsőoktatásban való továbbtanulók aránya a magyarok körében az ukrán arány 40%-a volt, a románok esetében pedig csak 35%-a (miközben az ukránok is el voltak maradva az oroszoktól). Mindezeket figyelembe véve nem csoda, hogy az anyaországok tiltakoztak, Magyarország például a két ország közötti alapszerződésre hivatkozva - ekkor derült ki, hogy a szöveg eltér a két nyelven (pontosabban ukránul máshogy is értelmezhető), és az ukrán értelmezés szerint ez még jogszerű... Ugyanakkor a korrekcióra még mindig lenne lehetőség, a törvény ugyanis 2023-tól lép életbe.

További hullámokat vetett a 2020-ban életbe lépett közigazgatási reform. Ez valóban egy modern szemléletű változás, amely csökkenti  a közigazgatási egységek számát, a szándék szerint "életképesebb" (olcsóbb) egységeket létrehozva. Kárpátalján ez azt jelentette, hogy az addigi 13 helyett csak 6 járás, a 337 önkormányzat helyet 64 "kistérség" maradt. Korábban egyébként Porosenko elnök is tett ígéretet a Tiszamenti járásra, de 2020-ban már a beregszászi járás megszűnéséről volt szó (négy, nagyjából a Kárpátokra merőleges határvonalú egység lett volna) - végül megmaradt a járás, de kibővült a korábbi nagyszőlősi (és részben az ilosvai) járással. Ez egyben azzal járt, hogy a magyarok aránya a korábbi kis járás 80,2%-os arányával szemben már csak 43%-os a nagyobb területi egységben. Ebben vélhetően nem volt különösebb magyarellenes él, de az említett Tiszamenti járással lehetett volna némileg javítani ezen a helyzeten. (A közigazgatási változás a 2020-as önkormányzati választáson egyébként láthatóan nem volt negatív hatással a magyar nemzetiségű indulók szereplésére.)

Kárpátalja közigazgatási beosztása 2020-tól (az új Beregszászi járás kiemelve) - (forrás)

Nagyon érdekes (és természetesen adott esetben húsbavágó) kérdés a kettős állampolgárság témaköre, amelyről eléggé ellentmondásos információk keringenek a magyar sajtóban. Nem véletlenül, ez ugyanis némileg "szürkezóna" az ukrán jogi környezetben. Valójában nincs szabályozva a terület, és bár az alkotmány elvileg csak az ukrán állampolgárságot ismeri el (az ukrán állampolgár és az ukrán állam viszonylatában), egyéb, nemzetközileg is elismert állam állampolgárságának felvétele nem tiltott. Ez érvényesült a gyakorlatban is: a hatóságok elismerték a más államok által ukrán állampolgársággal is rendelkezők számára kibocsátott útleveleket (lásd a kárpátaljai magyarok, vagy a mariupoli görögök esetét), azonban az sem véletlen, hogy Kárpátaljáról külön kérés érkezett a magyar hatóságok felé, hogy lehetőleg, ne ünnepélyesen, pántlikázva nyújtsák át az állampolgársági dokumentumokat... Hatósági szándék csak az Ukrajna által el nem ismert államok (igen, például a két népköztársaság) állampolgárságának felvétele ellen irányult. Paradox módon épp a helyzet jogi rendezésének 2021-es kísérlete került be a hírekbe azáltal, hogy felmerült, hogy korlátozni kellene a kettős állampolgárok ukrajnai hivatalviselését. Valójában itt is azt a problémát próbálta meglehetősen "szögletes" módon megoldani az ukrán politikai elit, hogy hogyan engedélyezzék a kettős állampolgárságot úgy, hogy az az oroszok számára ne jelenthessen előnyt (saját nézőpontjukból: Ukrajna számára kockázatot). 

Tegyük hozzá, hogy a legtöbb " valójában nem is ellenetek hoztuk" típusú törvény esetén sokszor előbb-utóbb akad majd valaki, aki igenis negatívan értelmezi a rendelkezéseket: a magyar nyelvhasználat nehezedéséről egyre több hír szól - igaz egy részük inkább anekdotikus szintű, de a tendencia aggasztó. A két ország romló viszonyának egyik következménye, hogy az ukrán hatóságok a vélt vagy valós oroszbarát húzások kapcsán a kárpátaljai magyar politikai szereplők (és a hozzájuk kötődő egyéb magyar szereplők) egy részén "törlesztettek", ezek házkutatásokban  és kitiltásokban materializálódtak.

Az eddigiekből számos érdekes tanulságot levonhatunk:

1. Ukrajna és Magyarország kapcsolatai az elmúlt 30 év tapasztalatai alapján nem szükségképpen rosszak, de ukrán szempontból meglehetősen közömbös, mi is történik a kárpátaljai magyarsággal. Az ukrán etnogenezisnek, nemzettudatnak ugyanakkor nem sarkallatos pontja a tiszamenti magyarlakta sáv Magyarországtól való elcsatolása (ahhoz lényegében az ukrán államnak nem sok köze volt), és a legtöbb eddigi konfliktus korrigálhatónak tűnik.

2. Egyre több jel utal ugyanakkor arra, hogy az ukrán nemzettudat kialakulásának egyik legfontosabb eseménye a 2022-es orosz invázió lesz, és ez egyben azt is jeleni, hogy legalább egy darabig annak fényében fogják megítélni a külvilágot, hogy hol is álltak az egyes szereplők ebben a konfliktusban.

3. Az ukrán nemzetiségi politikát alapvetően az orosz kisebbséghez való viszony határozta meg, mellettük a többiek valójában eltörpülnek. Ezt a politikát pedig alapvetően két tényező befolyásolta: a korábbi oroszosító folyamatok ellensúlyozása, és a 2014 óta tartó orosz beavatkozás hatásai. Írássorozatunk egyik fő tanulsága, hogy az addig ingadozó/közömbös ukrán kisebbségpolitika elsősorban a putyini agresszió nyomán fordult "negatív irányba", lényegében az orosz ténykedés lehetetlenítette el a kisebbségi jogokról szóló értelmes párbeszéd lehetőségét (melynek egyébként épp 2012-14 között kezdtek eredményei lenni). Azzal viszont az ukrán politika nem igazán törődik, hogy ennek milyen hatása van a kis létszámú (és nem szláv) kisebbségekre. Ebből következően:

a, Az ukrajnai kisebbségpolitika addig nem tud normális mederbe rázódni, amíg az orosz fenyegetés meg nem szűnik.

b, Látható, hogy Magyarország a kialakult helyzetben önmagában nem tud eredményesen fellépni a mintegy 130 ezres kárpátaljai magyarság érdekében, ehhez egyéb érdekelt szomszédok és esetleg a tágabb európai közösség támogatása szükséges - és egy olyan stratégia, ami távolságot tart az oroszoktól, azaz azt a vonalat erősíti, hogy a magyar kisebbségre nem kell ferde szemmel nézni, problémáik és azok megoldási módjai pedig gyökeresen különböznek attól, amit a mára kialakult ukrán-orosz (v)iszonyrendszerben tapasztalhatunk. Érdekes példa  Románia: hasonló méretű és helyzetű kisebbséggel rendelkezik Ukrajnában, ugyanakkor a kialakult helyzetben erősen támogatja szomszédját - ennek eredményeként egy a nemzeti kisebbségekkel való bánásmódot kölcsönösségen alapuló szabályozás kezd körvonalazódni. Gondoljunk bele, mekkora kisebbség- és külpolitikai mozgásteret adna, ha Magyarország harmadikként csatlakozhatna ehhez a folyamathoz. Ugyanakkor ebben a helyzetben sértettségből az oroszokkal egy polcra kerülni (és oda esetleg feltenni a kárpátaljai magyarságot is), a lehető legrosszabb stratégia, amit el kellene kerülni. Persze lehetne azzal érvelni, hogy az erőteljes orosz orientációnak lehetnek egyéb, a fenti hátrányokat felülíró előnyei, de ezek egyelőre egyáltalán nem látszanak, akik ezzel érvelnének, előbb legyenek szívesek megvizsgálni például Csehország és Szlovákia energiaellátási helyzetét és külpolitikai hozzáállását...

4. A kárpátaljai magyar kisebbség a 20. század csapásait követően még mindig viszonylag kiegyensúlyozott demográfiai képet mutat, jelentős fogyásnak csak ez elmúlt 7-8 év kivándorlási folyamatai révén indult, ráadásul saját régiójában még mindig viszonylag magas presztízsű társadalmi csoport. A "presztízs" megőrzése és a kivándorlási folyamat kezelése (pl. az eddiginél nagyobb részben Magyarországra csatornázása), a magyar külpolitika fontos célja kell, hogy legyen, különösen, hogy a 2014-es orosz beavatkozást követően a magyarság e csoportja kiemelkedően veszélyes helyzetben találta magát.

5. Nem mehetünk el a kialakult konfliktus magyar szempontból talán legkínosabb vonása mellett. Nevezetesen, hogy bár az orosz invázió céljai nem teljesen világosak, a megszállt területeken való népszavazási tervek egyértelmű területfoglalási szándékot jeleznek. Az első részben láthattuk, hogy ugyan ezeken a területeken valóban szép számmal vannak oroszajkú, orosz többségű települések, de a tervezett terjeszkedés ezeken jóval túlmutat, és pont ugyanúgy veszi semmibe az etnikai igazságosságot, mint például a trianoni vagy a párizsi békeszerződés. Sajnos láthatóan sokan nincsenek tisztában azzal hazánkban, hogy aki az újabb orosz területszerzést támogatja, az lényegében trianon igazságtalanságát szentesíti... Természetesen ugyanez vonatkozik arra is, ha esetleg valaki a Krím autonómia nélküli ukrán visszavételét támogatná.

Márpedig a most zajló orosz-ukrán konfliktus jó eséllyel évekre meghatározhatja az európai kisebbségek autonómiára való kilátásait. Zárásként megpróbálunk pár erre vonatkozó szcenáriót felvázolni (bár nem nagyon tudunk a jóslás szintjén felülemelkedni):

- Ukrajna veresége, vagy olyan patthelyzet, ami Ukrajna számára jelentős de facto területveszteséggel jár. Főleg az utóbbi esetben orosz uralom alá kerülne sok ukrán, és ukrán oldalon maradna sok orosz. Ez az óriási exodus mellett vélhetően gyors és erőltetett ukránosítást és oroszosítást jelentene demarkációs vonal mindkét oldalán - ennek szele jó eséllyel Kárpátalján is érezhető lenne, mind a háborús menekültek letelepedésével, mind pedig a kisebbségi jogokról folytatott párbeszéd hosszabb időre való ellehetetlenülése miatt. Az sem lenne meglepő, ha ezután egy ideig úgy általában ferde szemmel néznének Európában minden olyan kisebbségi törekvésre, amire a szeparatizmus legkisebb bélyegét is rá lehet nyomni.

- Ukrajna részleges győzelme (vagy részleges veresége, nézőponttól függően), egy etnikailag nagyjából elfogadható határvonal kialakításával - azaz a Krímről és a Donbasz egy részéről való ukrán lemondással. Kezdetben ez a kimenetel is vélhetően hasonló negatív hatásokkal járna, mint az elsőként ismertetett, ugyanakkor a viszonylag jelentős számú, Ukrajnában maradó "szórványoroszság" az alapvetően régiós érdekek és rövid életű pártszövetségek által kormányzott országban előbb-utóbb kikényszerítené, hogy foglalkozzanak a nemzetiségek érdekeivel is - de csak ha eközben az orosz fenyegetés is alábbhagy. Tegyük hozzá, hogy az eddigi hírek szerint az említett orosz közösség sem vádolható ukrán részről különösebben nagyfokú kollaborációval, ami lehet, hogy hosszú távon segíthet a helyzet rendezésében.

- Ukrajna sikere a 2014-es határok visszaállításával. Kezdetben vélhetően ez is kaotikus helyzetet okozna, sok menekülttel és eleinte a még adrenalintól hajtott győztes fél és a megszállás után törleszteni vágyók bizonyos túlkapásaival. Ezt követően viszont előbb-utóbb muszáj lesz foglalkozni a nemzetiségek, és a területi autonómia kérdésével - arra, hogy erre azért van ukrán politikai szándék, a már említett 2021-es, az őshonos nemzetiségekről szóló törvény is utal. Ez a szcenárió egyben ismét az igazság pillanata is lesz az európai közösség számára, hogy mennyire is gondolja komolyan a nemzetiségi elveket. Hosszabb távon ez a helyzet kínálja a legjobb lehetőséget az ország nyugati szomszédjainak, hogy fellépjenek Ukrajnában élő nemzeti kisebbségeik érdekében (és vélhetően az ukrán fél is ebben az esetben lesz a legkonstruktívabb) - a magyar diplomáciának sem ártana erre az eshetőségre is készülnie, az első szcenárióra már amúgy is duplán felkészült.

Még egy tanulsága van a meglehetősen hosszúra nyúlt, négyrészes írássorozatunknak: egyáltalán nem volt nehéz anyagot, adatokat gyűjteni hozzá. Az első részhez ráadásul az adatok rendezése és elemzése sem volt túlzottan bonyolult, ugyanakkor sajnos az elmúlt hetekben azt kellett látnunk, hogy ezt a nem túl nagy erőfeszítést igénylő munkát vannak, akik nem hajlandóak elvégezni. Még megdöbbentőbb, hogy Kárpátalja esetében sem, ahol egyenesen a bőség zavarával szembesültünk: itt az elmúlt 8-10 évben olyan mennyiségű kutatási anyag jött létre, hogy tényleg nem nehéz viszonylag jó képet kapni a terület múltjáról, a politikai törekvésekről és úgy általában a helyi társadalmi-gazdasági helyzetről. Pedig létfontosságú lenne használni a felhalmozott tudást, hogy az elmúlt 7 hónapban kialakult nagyon komoly helyzetben megfelelő tájékozottsággal tudjunk döntéseket hozni.

JAKAB LÁSZLÓ

Felhasznált források:

Tátrai Patrik - Molnár József - Kovály Katalin - Erőss Ágnes: A kárpátaljai magyarok lélekszáma és a népesedésüket befolyásoló tényezők a SUMMA  felmérés alapján -  https://bgazrt.hu/wp-content/uploads/2019/06/3.Tatrai_et.al_..pdf

Csernicskó István - Tóth Mihály: A kárpátaljai magyar közösség nemzetiségi és nyelvi jogai - https://www.researchgate.net/publication/358722629_A_karpataljai_magyar_kozosseg_nemzetisegi_es_nyelvi_jogai

Bayerné Sipos Mónika: A Kárpátaljai magyar kisebbség autonómia törekvései - https://idi.btk.pte.hu/dokumentumok/disszertaciok/bayernesiposmonikaphd.pdf

Cernicskó István et al. - A magyarok és a magyar nyelv Kárpátalján - https://hodinkaintezet.uz.ua/wp-content/uploads/2021/02/HANyK_A_magyarok_es_a_magyar_nyelv_Karpataljan.pdf

Kocsis Károly: A népesség változó etnikai arculata a mai Kárpátalja területén - http://www.mtafki.hu/konyvtar/kiadv/etnika/ethnicMAP/003_session_h.html

Fedinec Csilla: Magyarok Kárpátalján (Ukrajnában): etnoregionális szándékok elméletének és gyakorlatának néhány aspektusa - (link) 

Szakál Imre: Telepesek és telepesfalvak a csehszlovák Kárpátalján - http://real.mtak.hu/56100/1/Telepesek_press.pdf

https://telex.hu/ellenorzo/2022/06/03/karpatalja-1991-nepszavazas-fact-check-mi-hazank

https://metszetek.unideb.hu/files/metszetek_201801_02.pdf

https://maszol.ro/kulfold/Zelenszkij-a-romaniai-ukranokeval-azonos-kisebbsegi-jogokat-igert-az-ukrajnai-romanoknak?fbclid=IwAR2ZnHq_UlRGZAtJnNeV5prODswq9A6NpdguPDJ35HCeGY2E37I1-Xxdcik

https://atlatszo.hu/kozpenz/2015/03/25/karpatalja-visszater-magyar-nemzeti-radikalizmus-karpataljan-i/

http://www.mtafki.hu/konyvtar/kiadv/etnika/ethnicMAP/003_session_h.html

https://konyvbirodalom.at.ua/term_tud/Molnar_Jozsef_-_Karpatalja_nepessege.pdf

https://telex.hu/ellenorzo/2022/06/03/karpatalja-1991-nepszavazas-fact-check-mi-hazank

https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_Ukrainian_subdivisions_by_GDP_per_capita

https://link.springer.com/article/10.1007/s10663-021-09521-w

https://napunk.dennikn.sk/hu/2963708/fedinec-csilla-tortenesz-ukrajnaban-a-befogado-patriotizmus-erosebb-a-kirekeszto-nacionalizmusnal/

https://www.valaszonline.hu/2020/02/05/ukrajna-oktatasi-torveny-nyelvtorveny-karpatalja-szabalyozas/