Az éleződő orosz inváziós fenyegetés árnyékában szinte eltűnt a hír, hogy 2022. február 20-án megkezdődött az áramtermelés a „Nagy Etióp Reneszánsz Gát” első két turbinája révén. Holott a gátépítés Afrika egyik legélesebb nemzetközi konfliktusához vezetett: egyes egyiptomi politikusok konkrétan a gát lerombolásával fenyegetőztek, miközben egyáltalán nem egyértelmű, hogy a gát valóban a tervezett hasznokat eredményezi vagy éppen károkat okoz majd.
Az öt milliárd dolláros beruházástól sokat várnak Etiópiában, ezt mutatja a gát meglehetősen furcsa elnevezése, mely nem a létesítmény építészeti stílusára utal, hanem arra, hogy az megalapozhatja az ország gazdasági újjászületését.
Az épülő gát 2019 júliusában - (forrás)
A gát a Kék-Nílus etióp szakaszának utolsó kilométerein, gyéren lakott területen épült meg, a fő zárómű légvonalban mintegy 10 kilométerre van a szudáni határtól, az oldalgát pedig alig 4 kilométerre. A fő gát 1780 méter hosszú és 145 méter magas, a tervek szerint egy átlagosan 640 méteres tengerszint feletti magasságig tölthető, 1874 négyzetkilométeres, 74 köbkilométeres kapacitású tározót hoz majd létre (a folyó átlagos éves vízhozama itt 49 köbkilométer). Az erőmű beépített kapacitása pedig 6350 megawatt – ez a paksi atomerőmű bő háromszorosa, azonban valós áramtermelő képessége nem lesz sokkal nagyobb a magyar erőműnél, ami jelentős részben az elrekesztett folyó „sajátosságainak” köszönhető.
A gát és a tározó helyszínrajza - (forrás)
A harmadik felet kihagyták
A Kék-Nílus a Tana-tóból ered, az erőműtől légvonalban mintegy 200 kilométerre, mégis 1450 kilométert tesz meg a záróműig, jórészt egy szűk és helyenként 1500 méter mély kanyonrendszerben haladva, mely komoly közlekedési akadályt képez az ország északi és déli része között. Részben ennek a földrajzi sajátoságnak a következménye, hogy a gát ennyire a határra került. A folyó viszonylag szélsőséges vízjárása miatt ugyanis nagy befogadóképességű tározót érdemes létrehozni, a határ előtt pedig egy hegyvonulaton tör át a Kék-Nílus, s a közelében egy kisebb medence található – ez utóbbi messze a legideálisabb helyszín egy gát megépítésére. A folyó, bár jellemzően keskenyebb, mint a másik ág, a Fehér-Nílus, a folyamrendszer éves vízhozamának mintegy 60 százalékát adja, ez az érték azonban az Etióp-magasföld júniustól-szeptemberig tartó esőzései alatt akár 80–86 százalékra is nőhet. Ebből adódóan a Kék-Nílus felelős az Alsó-Nílus-völgy öntözését évezredeken át biztosító éves áradásokért, és innen származik a folyam menti földek termékenységét biztosító hordalék java is. Ezt figyelembe véve igencsak érdekes, hogy a Nílus vízmegosztásáról kötött 1959-es egyezményből Egyiptom és Szudán kihagyta Etiópiát.
A Kék-Nílus szurdoka Etiópiában- (forrás)
Ez már egyből érthetőbbé teszi, miért is alakulhatott ki a nemzetközi konfliktus, azonban a képlet nem is olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk. A 2011-ben, egy gát- és vasútépítésekre specializálódott olasz cég által építeni kezdett műtárgy ellen ugyanis a szomszédos Szudán kezdetben csak mérsékelt kifogással élt (lényegében később is alapvetően az általa szükségesnek tartott egyeztetések hiányát kifogásolta). Az éppen az arab tavasszal elfoglalt Egyiptom új vezetése viszont 2012-től szokatlan, és egyre élesedő vehemenciával támadta a projektet. Mindez azért is furcsa, mert mind a Kék-Níluson, mind az egyesült folyamon több nagy méretű gát és tározó található, a címszereplő etióp létesítmény pedig nem is a legnagyobb közülük. Sőt, az 1966-ban befejezett – a regionális áramtermelésben és a gyapottermő vidék öntözésében meghatározó – szudáni Roseires-gát duzzasztó hatása (vízállástól függően) már 30-45 kilométerrel az etióp gát alatt érzékelhető, és nem ez az egyetlen gát a Kék-Níluson: a két világháború között a britek által épített Sennar-gát is a folyó alsó folyása mentén található.
Sakkban tartott Nasszer-tó?
A felsorolt, viszonylag kisebb méretű gátak üzemeltetése szempontjából még kifejezetten jól is jöhet az új etióp építkezés: a nagyobb tározó jobban képes szabályozni az esetlegesen veszélyt jelentő árvizeket, illetve felfogja az eddig a Roseires-víztározóban lerakodó hordalék egy részét is. Ráadásul amennyiben az etióp és a felső szudáni műtárgyak működését összehangolják, javulhat mind az energiatermelés, mind az öntözés hatékonysága – így már érthető, miért nem tiltakozott túlzottan a szudáni kormányzat az építkezés ellen.
Ugyanakkor némileg komolyabb – és összetettebb – hatással lehet az etióp projekt a Níluson található két nagyobb duzzasztóműre: a 2009-ben átadott szudáni Merowe-gátra és a véglegesen 1970-ben üzembe helyezett híres Asszuáni-gátra, valamint a mögötte elterülő víztározóra, a Nasszer-tóra, mely az etióp „társánál” háromszor nagyobb felületű és csaknem kétszer akkora kapacitású. Az előbb említett aránypár már elgondolkoztathatja az Olvasót: a viszonylag nagy felületű tározó ugyanis trópusi éghajlaton, sivatagi környezetben található (akárcsak a Merowe-gát tározója), így a párolgási vesztesége kifejezetten nagy, átlagosan 12 százalékos. Alapvetően ez a tény magyarázza az egyiptomi félelmeket: ha esetleg az etióp tározót egy szárazabb időszakban töltik fel, illetve hosszabb távon sem sikerül összehangolni a duzzasztóművek működését (erre a feltöltési időszakban még megfelelő szándék esetén is kevés lehetőség van), azzal a Nasszer-tóban kritikus mértékben lecsökkenhet a vízszint, ami az egyiptomi álláspont szerint komolyan veszélyeztetné az ország villamosenergia-termelését és a Nílus menti öntözőrendszer működését.
Öntözött egyiptomi termőföldek Luxor környékén - (forrás)
Vita a feltöltés üteméről
Az etióp álláspont alapján az Egyiptom által felvetett problémák egy része ugyan valóban egyeztetést kíván, azonban az alátámasztásra felhasznált számok nemcsak téves becslésen alapulnak, de szándékosan eltúlzottak, így pedig nehéz tárgyalni az együttműködésről. Az etióp érvek szerint a teljes gátrendszer teljesítménye, valamint az Egyiptomban öntözésre rendelkezésre álló vízmennyiség még nőhet is, mivel a víz nagyobb részének tározására kerül sor a jóval kisebb párolgási veszteséggel működő etióp mesterséges tóban. Ugyanakkor az egyiptomi aggodalmak olyan tekintetben megalapozottak voltak, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ütemben és milyen (szárazabb/nedvesebb) időszakban töltik fel a tározót – erre vonatkozóan csak meglehetősen homályos garanciákat kaptak Etiópiától.
A tározó 2020 októberében, az első feltöltési időszakot követően - a bal felső sarokban jól látható a fő gát és a nyereggát építési helyszíne - (forrás)
Annál is inkább, mert a gigaprojekt megvalósítása késedelmet szenvedett, így természetesen a feltöltés ütemezése sem az eredeti tervek szerint alakult. A 2017-re tervezett befejezés első csúszása épp az Egyiptom által vezetett nemzetközi tiltakozás miatt következett be. Hatására Etiópia csak korlátozottan kapott hitelt a projektre, így az etióp kormány (a beruházás költségeinek ötödét álló kínai hitel mellett) belső finanszírozási forrás után nézett: lényegében kötvényeket vásároltatott a lakossággal, hangsúlyozva a gátépítés kiemelt fontosságát a nemzet felemelkedésének útján. Az építkezés megkezdését követően pedig kiderült, hogy a gát alapjául szolgáló kőzetrétegek a várttól eltérő geológiai szerkezetűek, így módosítani kell a terveken. Erre még számos alkalommal sor került: megnövelték a gát és a tározó méretét, valamint a turbinák teljesítményét is.
Ezzel kapcsolatban merült fel, hogy a gát és a turbinák teljesítménye túl nagy, az erőmű hatékonysága viszont nagyon alacsony – nagyjából 29 százalékos – lesz, a szélsőséges vízjárás miatt ugyanis csak az év meglehetősen kis részében lehetséges a villamosenergia-termelés csúcsrajáratása. Sokkal hatékonyabb és olcsóbb lenne egy viszonylag kisebb tározó valamivel csekélyebb áramtermelési képességgel. Ezeket a hangokat az etióp kormányzat igyekezett akár erőszakosan is elhallgattatni, ugyanakkor felmerült egy olyan érv, amely miatt valóban indokolt lehet a létesítmény mérete. Az országban nem ez az egyetlen vízerőmű, a 2000-es évek második felében is volt egy komolyabb gátépítési program, azonban az akkor létesült erőművek a gyakori szárazsággal sújtott országban meglehetősen egyenetlenül tudnak hozzájárulni az áramtermeléshez.
Nemzetközi nyomásgyakorlás
A nagy víztározó célja valójában nem pusztán az, hogy sok áramot termeljen, hanem hogy a nagy tározókapacitás révén akkor is csúcsra tudják járatni, amikor a többi létesítmény nem tudja táplálni a hálózatot. Ez az érv persze riadóztatta Egyiptomot és Szudánt: ha valóban így fog működni az erőmű, akkor nagyjából keresztet vethetnek az előre egyeztetett működtetésre: az persze nem feltétlenül gond, hogy Etiópia a száraz időszakokban ereszti át a vizet, az viszont már inkább, hogy ezt valójában az etióp energiatermelési igény fogja meghatározni. A beruházás késedelme pedig nem meglepő módon azzal is együtt járt, hogy a tározó gyorsabb feltöltésével szeretnék az építők behozni az elveszett időt: az Egyiptom és Szudán által favorizált 10–15 helyett 2020-ban már 5–7 évről szóltak a tervek. A mediációba 2019-ben már az Egyesült Államok is beszállt (nyomásgyakorlásul részben felfüggesztve az Etiópiának szánt pénzügyi segélyeket), de csak azt sikerült elérni, hogy a felek rendszeresen egyeztessenek egymással.
Gigantikus, a tájat elfedő méretek – a gátrendszer látványtervei - (forrás)
A tározó feltöltése végül 2020. július 8-án kezdődött, miután az esős évszak késése miatt Etiópia – a másik két ország kérésére – beleegyezett néhány hetes halasztásba. Az első esős periódusban 4,7 köbkilométer vizet sikerült megfogni, a második, 2021 nyári feltöltés sikerességéről viszont megoszlanak a vélemények: a gát üzemeltetői szerint sikeresen elérték a 13,5 köbkilométeres célt, míg egyiptomi tudósok a műholdfeltételek elemzése alapján arra jutottak, hogy műszaki gondok (a még be nem fejezett gát elégtelen magassága) miatt csak 8,66 köbkilométer víz a tározó tartalma. Akármennyi vizet is tartalmaz a tó, az mindenesetre elég volt ahhoz, hogy 2022 februárjában megkezdődjön az áramtermelés, ami egyben azt jelenti, hogy az alsó szakaszra is jut víz, ami átmenetileg megnyugtathatta a kedélyeket.
Kilátás északnyugat felé: a gát hatásai ezen a tájon fognak érvényesülni - egyben jól látható, miért is nem lehetett a tározót a kezdetben tervezett mértékre tölteni - (forrás)
Ami viszont továbbra is aggodalommal tölti el az egyiptomi és a szudáni illetékeseket, az a következő: az üzemeltetők a jövőben évi 10 köbkilométernyi víz (azaz a vízhozam bő 20 százalékának) felfogását tervezik, így a teljes feltöltésre 2027–2028-ban kerülhet sor. Időközben a káros hatásokra vonatkozó egyiptomi tanulmányok is realisztikusabbá váltak: az alsó szakaszon lévő gátakra gyakorolt hatást minimálisra (vagy egyenesen enyhén pozitívra) becsülik, azonban a gyors feltöltés esetén átmeneti vízhiány léphet fel, amelynek a szántóföldek elsivatagosodása és szikesedése révén nagyon is állandó hatásai lehetnek. Mindez egy olyan országban következne, be, ahol az ENSZ becslése szerint – a gáttól függetlenül is – 2025-re vízhiány léphet fel.
Ebből a szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy az etióp víztározót a tervezett „erőltetett” tempóban vagy további műszaki problémákkal küzdve, csak lassabban tudják-e majd feltölteni. A nemzetközi vita folytatása és az esetleges környezeti problémákat alapvetően ez fogja meghatározni a következő 5-6 évben.
JAKAB LÁSZLÓ
Az írás eredetileg az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2022. évi 16. számában jelent meg.
