Hazánk egyik legnagyobb, több 10 négyzetkilométeres fenyőerdője, a Fenyőfői ősfenyves igazán különleges hely: a 700 méter fölé növő Magas-Bakony hegyeinek lábánál nagy kiterjedésű itt-ott vörös bauxitporral borított homokos síkságon terül el, igazán különleges hangulatú mikrotájként beékelődve a hegyek és a dombok közé. De valóban olyan ősi, mint neve alapján feltételeznénk? Egyes kiadványokban jégkorszaki maradványként, máshol őshonos növényzetként emlegetik, megint máshol pedig a török idők utáni telepítésként. A különleges tájat bemutatva szeretnénk tiszta vizet önteni a pohárba.
De hogyan alakult ki ez a mintegy 30 km2-es, sajátos hangulatú, igen tekintélyes mennyiségű bauxitot tartalmazó „homokfennsík”? Ehhez röviden bele kell merülnünk a Bakony és környékének őstörténetébe. A Zempléni-hegységről szóló írásunkban viszonylag részletesen foglalkoztunk a Kárpát-medence kialakulásával és lemeztektonikai hátteréről. A Bakony az itt tárgyalt kéregszilánkok közül az „ALCAPA” egységhez csatlakozó, annak északkelet felé mozgása során lehasadó egység, mely kőzetanyagában (dolomit) a mai dél-alpi térséggel mutat rokonságot. Az alpi térség kőzetanyaga pedig igen jelentős részben az egykor a Pangea szuperkontinensbe ékelődő, az eurázsiai és afrikai kőzetlemez közeledésével mára szinte teljesen megsemmisült Tethys-óceánban halmozódott fel. Az alpi-hegységképződés (azaz az óceán megsemmisülése) során leváló, északkelet felé mozgó Bakony sem kivétel ez alól, a triászban közel 1000 méter vastag, úgynevezett „fődolomit” halmozódott fel, amire csaknem ugyanilyen vastagságban mészkő is rakódott – mindez máig a hegység anyagának zömét alkotja. A mai Bakony tömege a következő 200 millió év folyamán többször kiemelkedett és lesüllyedt, így erőteljes lepusztulási és tengeri üledékfelhalmozódási ciklusok követték egymást, jelentős mértékben gazdagítva a tengeri és szárazföldi üledékes kőzetek tárházát – ezek közül különösen a bauxit képződéséhez elengedhetetlen tavi vagy sekélytengeri agyagfelhalmozódások emelendőek ki. Ezek a folyamatok a mainál jóval nagyobb átlaghőmérsékletű Földön jellemzően trópusi körülmények között mentek végbe, így azok az ábrázolások, ahol az ősi Bakony tengerparti lagúna, melynek partján dinoszauruszok mászkálnak, egyáltalán nem túlzó.
A fenyőfői ősborókás - (forrás)
A trópusi éghajlattal járó buja növénytakaró valamint az erős mállási folyamatok (az erőteljes lepusztulással járó, a kialakuló rétegeket védő eltemetődéssel megspékelve) többek között két nyersanyag képződésének kedveznek: a kőszénnek és a bauxitnak. A Bakony viszonylag nagy barnakőszéntelepei és európai viszonylatban kiemelkedő bauxittelepei ennek köszönhetően képződtek nagyrészt a kréta és az eocén során. A fenyőfői ”fennsík” szempontjából a a dinoszauruszok kihalását követő eocén végén létrejött bauxitnak van jelentősége. A bauxit szilikátos agyagkőzetek trópusi mállásterméke, mely jelen esetben az „alapot” képző fődolomit karsztosodás során kialakult tölcsér illetve lencseszerű mélyedéseiben halmozódott fel. (Tehát nem feltétlenül helyben alakult ki, de a korabeli vízfolyások ide szállították be.) A már felhagyott bauxitbányák ezért mutatnak rendkívül tagolt „kráteres” marsbéli tájat, mert a bányászat során ezeknek a lencséknek a mélyére hatoltak a bányászok. A Bakonyszentlászló és Fenyőfő között kialakult bauxitlencsék egyébként Európa legnagyobbjai voltak – de hogyan tudtak megmaradni legalább 30 millió éven keresztül, ha egyszer a fődolomit karsztosodása illetve az egyéb lepusztulási folyamatok játszi könnyedséggel okozhatták volna az értékes telepek pusztulását, máshová való áthalmozódását? Megvédte volna azokat a vastag homokréteg? Nem egészen, ugyanis a homok még könnyebben mozog arrébb.
A fenyőfői ősfenyves kiterjedése jól érzékelhető a térképen - Forrás: Bakony turistakalauz (Cartographia)
A Bakonyra jellemző süllyedés-kiemelkedés (felhalmozódás-lepusztulás) most épp segítséget jelentett: A Tethys utódtengereiből (pl. Parathetys, Szarmata-tenger, Pannon-tenger, Pannon-tó) újabb kiemelkedést követően a Bakony nagyrészt szigetként állt ki, így legnagyobb részén (lassú, de viszonylag állandó kiemelkedés mellett) inkább lepusztulási folyamatokról beszélhetünk, melyben nem csak a hegység saját anyaga „vett részt” hanem a kiemelkedő Alpokból lefutó egyes folyamok is. Az így kialakuló viszonylag lazább (pl. kavicsot tartalmazó) üledéktakaró a hegység jelentős részét elfedte megvédve a korábbi rétegeket. A pleisztocénben beköszöntő jégkorszakkal már egészen másfajta lepusztulási folyamatok érvényesültek: a hideg, száraz gyakran tundrajellegű éghajlaton az aprózódás dominált, a patakok, kisebb folyók mellett a szél komoly szállítószerepével. Mindez egyrészt tovább aprózta a korábbi időszakok lazább lepusztulástermékeit (kavics, lejtőüledékek), illetve a lassan eltűnő Pannon-tó üledékeit (pl. homok) továbbhalmozta. Mivel a jégtakaró felől fújó domináns (északi, északnyugati) szelek útjában állt a Magas-Bakony tömbje, nem meglepő, hogy az itteni katlanban jelentős mennyiségű homok halmozódott fel, melynek a vízfolyásokkal kevésbé érintett része a Cuha-Hódos-ér és a Gerence között mindmáig meg tudott maradni akár több 10 méteres vastagságban. Az említett üledékek ugyanakkor gyakorlatilag végig megvédték a bauxitlencséket, ugyanakkor nem képeztek olyan vastag réteget, hogy lehetetlen lett volna kibányászni őket.
A jégkorszakokkal egy másik lényeges változás is bekövetkezett: a hidegebbé váló éghajlattal a növényzet is változott: a hidegebb periódusok alatt jellemzően a mai tundrákra jellemző növényzet volt az uralkodó. Az utolsó felmelegedés során, nagyjából 12.000 éve először a tajgákra jellemző fenyő-nyír társulások jelentek meg a Kárpát-medencében, ezen belül pedig nagy kiterjedésű erdeifenyő erdők borították hazánk területét. Az éghajlat további melegedésével az erdeifenyőt kiszorították az egyéb fajok (pl. bükk, tölgy), az erdeifenyő csak a 900-1000 méter feletti területeken illetve az igen rossz talajú (pl. homokos) területeken (Őrség, Bakonyalja) maradtak meg nagyobb mennyiségben.
Homokos ösvényen a fenyőerdő felé
Választ kaptunk tehát arra, hogy hogyan került a területre a bauxit, a homok, illetve a fenyves. Ugyanakkor a témához értők körében egyáltalán nem egyértelmű, hogy valóban egy jégkorszaki erdőmaradvánnyal állunk-e szemben a Fenyőfői ősfenyves esetében. Az erdészek véleménye szerint ugyanis az „ősfenyves” 18. század végi-19. század eleji telepítés, amelynek van írásos nyoma is. A késő középkori források, 18. század végi katonai térképek, leírások ugyanakkor nem említenek fenyőerdőt ezen a területen, szó van viszont a 18. századi Szentlászlót és Fenyőfőt fenyegető futóhomokról. Hogy még zavarbaejtőbb legyen a helyzet itt van maga a községnév is: Fenyőfőt ezen a néven 1237-ben említik először oklevélben, jogos tehát a feltételezés, hogy valamennyi fenyőnek azért mégis kellett itt lennie, főleg, hogy egy 1258-as oklevélben konkrétan egy fenyőerdőt is említenek.
Fenyők és bauxitpor: az erdőség keleti részének jellemző képe
A legtöbb vonatkozó forrásban említésre kerül, hogy a 18. század végén már Kitaibel Pál is felismerte az „ősfenyves” jelentőségét. A tudós valóban foglalkozott a kérdéssel, de elsősorban a futóhomok megkötésével kapcsolatos vitában: Kitaibel a Bakonyszentlászló melletti fenyőerdő példáján keresztül igyekezett meggyőzni a közvéleményt arról, hogy az erdeifenyő alkalmas a célra. (Ennek sikerét a Győr és Komárom közti nagyobb kiterjedésű fenyvesek mutatják.) Eközben merült fel a helyi fenyőerdő őshonossága is, de bizonyítani ezt ekkor még nem tudták. Mindez ugyanakkor arra utal, hogy a korabeli erdőtelepítésnek voltak előzményei – a korabeli erdészek is megemlékeznek arról, hogy a telepítést részben helyi „magoncokkal” végezték, illetve fennmaradt a környéken jópár úgynevezett „iszonyatos fa”: a telepítés előttről származó, legalább 200 éves erdei fenyő.
A töredékes források alapján tehát a következőképpen lehet rekonstruálni az „ősfenyves” történetét: a kedvezőtlen termőhelyi adottságok (homoktalaj) miatt a mintegy 12.000 éve a Kárpát-medencében megtelepedő erdeifenyőből álló erdők maradványaként legalább a középkorig fennmaradtak Fenyőfő és Bakonyszentlászló közelében kisebb-nagyobb erdőfoltok (vélhetően a mainál kisebb kiterjedéssel). Ugyanakkor lehetséges, hogy a török időkben, vagy azt követően a terület legnagyobb részéről eltűntek a fenyők, mivel a 18. században már a falvakat fenyegető futóhomokról szólnak a források. Még érdekesebb a helyzet, ha azt nézzük, hogy mind Bakonyszentászló, mind Fenyőfő a török időkben elpusztult és a 18. században újratelepített falu, és vélhetően telepeseik kezdtek először a homok megkötése érdekében kiterjeszteni a meglévő – vélhetően kicsiny – erdőterületet. Tehát a fenyők visszaszorulásának oka ismeretlen, esetleg a zavaros idők rablógazdálkodására gondolhatunk.
A fiatal fenyves "mélyén": a szabályos sorok a bauxitbányászat nyomait hivatottak eltüntetni
Viszont az is tény, hogy a mai „ősfenyves” legnagyobb része mintegy 200 éves telepítés, igaz ezt őshonos fajból, a jégkorszak utáni erdők maradékából sikerült megoldani, tehát alapvetően jogos így nevezni az erdőt. Az elmúlt 200 évben viszont sokáig tényleg viszonylag zavartalan volt az erdő fejlődése (bizonyos részeinek állandó letermelése mellett). Ebbe különleges „színt” csak a bauxitbányászat 1980-as években történő felfutása volt: a nagyméretű lencsék viszonylag egyszerűen ki lehetett termelni, a nagyméretű bányagödrökből (illetve a Bakonyszentlászlói vasúti rakodóra tartó teherautókból) pedig elsősorban az utak mentén terjedve vörös bauxitpor kezdte beborítani az ősfenyves bizonyos részeit. A bányászat bő 20 év alatt le is zárult, a bányagödrök rekultivációjára a 2000-es évek első felében sor került: a talaj megkötését pedig nagyrészt az őshonos erdeifenyővel és borókával oldották meg. A nagyméretű, lassan beerdősülő bányagödrökkel pedig újabb látványossággal bővült a környék.
Balra előre egy egykori bányagödör fiatal telepítéssel
Hogy érdemes megtekinteni ezt a szinte minden tekintetben, különleges szokatlan megjelenésű, száraz, helyenként vörös porral borított bányagödrökkel tarkított nagy kiterjedésű fenyvest? A védett terület a festői Fenyőfőről érhető el és járható be a zöld kereszt jelzésen Szintén Fenyőfőhöz van a legközelebb a Pápalátó-kő (innen nem a Szentatyát, hanem elvileg a várost lehetne látni). ahonnan igen jól áttekinthető és látványos a mintegy 150 méterre alattunk elterülő fenyves síkság. Az ősfenyves illetve borókás megtekintésére Bakonyszentlászlóról és Vinyéről is felkerekedhetünk, innen főleg az egykori bányaterületet lehet jól megközelíteni jelöletlen utakon, de Bakonyszentlászló felől a vasút melletti fenyvest jelzett turistaúton is be lehet járni. Mivel az erdő keleti részén az egykori bányaüzemi utak burkoltak, az erdő biciklivel is nagyon jól bejárható. Mivel az erdőt viszonylag áttekinthető rendszerben hálózzák be az utak, ösvények, illetve különösebben nagy szintkülönbségekkel sem találkozhatunk, eléggé családbarát program az itteni séta, túrázás.
Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy az ősfenyves elnevezés alapvetően jogos, igaz a mai nagy kiterjedésű erdőség nagy része 18-19. századi telepítés, amit őshonos fajokkal, a korábbi ősi erdőség maradványait "felhasználva" hajtottak végre.
Felhasznált források:
Szili István: Iszonyatos fák emlékerdeje - A Fenyőfői ősfenyves http://www.termeszetvilaga.hu/termeszetvedelem/iszo.html
Bakony turistakalauz (Cartographia 2010)
https://www.bfnp.hu/hu/fenyofoi-osfenyves-tt
http://www.turistamagazin.hu/fenyofo-osfenyvese-a-bakonyaljan.html?kezd=60
