A Douglas Mawson által vezetett 1911-14-es Ausztrálázsiai Antarktisz-expedíció hiába volt talán a legsikeresebb klasszikus déli expedíció, mely módszereivel egyben utat is mutatott az eljövendő kutatóexpedíciók számára – a mind tudományos eredményekben, mind hajmeresztő és drámai eseményekben gazdag felderítőút a befejezése után pár hónappal kitört első világháború miatt Ausztrálián és Új-Zélandon kívül kevéssé vált ismertté, egészen a 2000-es, 2010-es évekig, amikor több dokumentumfilm és könyv is feldolgozta a rendkívüli kalandot.

Azt gondolhatnánk, hogy a 20. század elején az Antarktiszra indított számos híres (Scott, Shackleton, Amundsen) és kevésbé híres (Drygalski, Bruce, Nordenskiöld, Charcot, Sirasze) expedíció után már nem sok érdekes maradt a kontinens jégsivatagában, azonban Shackleton 1907-09-es Nimrod-expedíciójának 30 éves geológusa, az ausztrál Douglas Mawson nem így vélte. Abban szinte biztos volt, hogy 1911-12-ben Scott kapitány Shackleton nyomdokaiban járva el fogja érni a Déli-sarkot, ugyanakkor a Sarkra vezető kontinensszeleten és a partvidék néhány kitüntetett pontján kívül még óriási területek voltak ismeretlenek, többek között az Ausztráliától délre eső Adélie-föld is.

Az Adélie-fold partvidéke Mawson hajójáról, az Auroraról - (forrás)

A fiatal déli nemzet képviselőjeként Mawson óriási lehetőséget látott az ismeretlen terület tudományos és gazdasági feltárásában, valamint a jeges földdarab esetleges természeti kincseinek Ausztrália számára való megszerzésében és kiaknázásában.

Douglas Mawson antarktiszi szerelésben - (forrás)

A fiatal, de tapasztalt felfedező megtanulta a leckét Shackleton expedícióján: a lehető legnagyobb területet kell feltárnia, de anélkül, hogy a szános felderítőcsoportok túlerőltessék magukat vagy éhezni kezdjenek. Ennek érdekében a kiszemelt partvonalon a korábbi expedícióktól eltérő módon három, egymástól mintegy 600 kilométerre lévő bázist tervezett létesíteni, hogy a több irányba induló, kis létszámú csapatok viszonylag „hézagmentesen” lefedjék a területet, de ehhez egyiküknek se kelljen túlzottan nagy utat megtenni, és ne kelljen az éhenhalást vagy a skorbutot kockáztatnia. A legnagyobb távot bejáró csapatok szánjait – a gépesített, illetve a pónivontatás korábbi kudarcaiból okulva – kutyák húzták, míg a többiek kényszerből  „embervontatásra” rendezkedtek be.

Repülőgép és rádió                                             

Mawsonnak volt még két, korát messze megelőző, egyben az antarktiszkutatás jövőjét előrevetítő újítása: expedíciója először szándékozott repülőgépet a déli kontinensre vinni, amivel rögtön megtöbbszörözhették volna felderített területet, illetve sikeresebben kutathattak volna az esetleg bajba jutott csapatok után. Mivel a gép egy adelaide-i bemutatórepülésen még kiszállítása előtt összetört, a tervből végül nem lett semmi, a korabeli gépek üzembiztosságát ismerve talán mindenki szerencséjére. (Igaz a géptörzset azért elvitték a déli kontinensre, és légcsvaros vontatótraktorként próbálták alkalmazni, nem túl nagy sikerrel. De Mawsonnak volt annyi esze, hogy ne erre alapozza terveit.) Másrészt kihasználva, hogy az Ausztrália és az Antarktisz között a déli szélesség 54. fokán található Macquarie szigeten rádióátjátszóállomás létesíthető, Mawson először vitt magával rádiót, enyhítve az ottlévők elszigeteltségén. Persze ennek használata sem volt zökkenőmentes: sokat segített volna például, ha nem Földünk legszelesebb pontján próbálják felállítani az adótornyokat.

A viszonylag nagy, 30 fős expedíció tagjainak nagy része ausztrál egyetemek természettudományi karjainak ígéretes és érdeklődő hallgatóiból állt, de volt köztük egy svájci hegymászó (Xavier Mertz), egy bohém (de profi) fényképész, a később Shackletont híres-hírhedt útjára  elkísérő, majd az I világháború egyik ikonikus fotóját elkészítő Frank Hurley is, másodparancsnokul pedig az a Frank Wild szolgált, aki 1909-ben Shackletonnal együtt 170 kilométerre a Déli-sarktól volt kénytelen visszafordulni.

Az Aurora az antarktiszi vizeken - (forrás)

Antarktiszi „nehézségek”

Az 1911 decemberében útnak induló expedíció a Macquarie szigeti bázis létesítését követően a sarki vizekre hatolt és szinte rögtön komoly problémákkal szembesült: az adott partszakaszt mintegy 70 évvel korábban leíró Wilkes beszámolója megdöbbentően megbízhatatlannak bizonyult: a partvonal gyakorlatilag megközelíthetetlen volt az úszó jég, a gleccserekből borjadzó jéghegyek és a kisebb jégselfek összevisszaságában. Mawson emiatt gyanakodni kezdett arra, hogy Wilkes sok esetben a nagyobb jégtorlaszokat írta le az Antarktisz partvonalaként. A kontinens megközelíthetetlensége miatt le kellett mondani az egyik tervezett bázisról, azt a fő támaszponthoz csapva két, az eredetileg tervezettől némileg nyugatabbra lévő bázisban gondolkodott.

A fő bázis elkészülte - (forrás)

Az expedíció hajója, az Aurora végül sikeresen áttört a jégzáron, hogy a fő támaszpont legénységét kitehesse a Commonwealth öbölbeli Denison-foknál. Mawsonék ezt a mozzanatot a következő két évben ezerszer megátkozták: hamarosan kiderült, hogy a Denison-fok Földünk legszelesebb pontja, amennyiben nem vesszük figyelembe a hegycsúcsokat. A borzalmas nyári szél- és hóviharokat még borzalmasabb téli viharok követték – 1912 márciusában például 79 km/órás átlagos (!) szélsebességet mértek, ami szinte napi rendszerességgel takart 130-160 km-es széllökéseket is. A szinte az állandóan a déli kontinens jeges fennsíkjának anticiklonja felől fúvó viharos szél a kontinensbelsőbe vezető viszonylag enyhe, de hosszú és viszonylag keskeny emelkedőnek volt köszönhető, mely természetes szélcsatornaként egyben gondoskodott az öböl előtti tengerszakasz nyári jégmentesítéséről is. (Ezért tudtak kijutni a partra...)

A közlekedés szokványos módja a Denison-fokon - (forrás)

A fenti körülmények ismeretében nem meglepő, hogy Wild nyugati csapata több, mint 2500 km-en keresztül sem tudott áttörni a jégtorlaszokon, így merész döntéssel a Shackleton jégselfre rakták ki kunyhójukat. Wild arra alapozta döntését, hogy a tengerfelszínen úszó, időnként gigantikus jéghegyeket borjadzó jégréteg állandó képződménynek tűnik, ráadásul ki lehet jutni róla kontinensre is. A jégfal szélétől 600 méterre létesített szállás egy kissé morbid tudományos kísérletre adott alkalmat: a kutatók egyrészt így kiválóan meg tudták figyelni a jég mozgásait, másrészt a mérésre akkor is lehetőség nyílt, ha az Aurora a következő évben a kunyhó (és lakói) hűlt helyét találja: ebben az esetben a jégselfből 600 méternél több szakadt le 12 hónap alatt...

Gleccserek és meteoritok

Az említett nehézségek ellenére mindkét csapat sikeresen áttelelt, majd néhány „tavaszi” (értsd -20 fok körüli hőmérsékleten, viharos szélben megtett) depótelepítő utat követően novemberben felfedező útjukra indultak az egyes csapatok: a Denison-fokról négy gyalogos és egy kutyás csapat (Mawson és két társa) indult útnak, míg a nyugati bázisról egy kutyás (Wild) és egy gyalogos társaság vágott neki a kontinensrész felfedezésének. A 400-1000 kilométert befutó csapatok januárban érkeztek vissza bázisaikra, hogy eldicsekedhessenek eredményeikkel. 

Mawson stratégiája alapvetően különbözött kortársaiétól: a két bázis (itt és a Denison-foki) környékét behálózó, viszonylag rövid expedíciókkal tervezte a kontinens feltárását - (forrás)

A felfedezőknek északi irányból is sikerült megközelíteniük az egyébként helyét állandóan változtató déli mágneses pólust, melyet Mawson 1909-ben már keleti irányból elért, így igazolva, hogy az Antarktisz ezen része összefüggő szárazföldet alkot. Szintén jelentős eredmény volt, hogy a partvidéken felfedezett óriási gleccserek (a Mertz- és a Ninnis-gleccserek) mentén előbukkanó sziklás felszínen szénlelőhelyekre bukkantak a kutatók, míg az Antarktiszi-fennsík jégfelszínén felfedezték az elsőt az azóta a kontinensen fellelt több tízezer meteoritdarab közül, mely a déli kontinenst a meteoritok legjelentősebb lelőhelyévé tette. Ennek oka főként az, amiért a Mawson-féle expedíció is észrevehette a kődarabot: a fehér jégsivatagban meglehetősen feltűnő jelenség. Ugyanakkor Mawsonék meteoritja a becslések szerint körülbelül 70000 éve érkezett Földünkre, hogy heverhetett mégis a felszínen? Egyrészt az Antarktisz Földünk legszárazabb kontinense, a felette elhelyezkedő magasnyomású „kifelé” áramló légtömegek miatt szinte alig jut csapadékot hozó légtömeg a kontinens belsejébe, így a hó és a jég akkumulációja viszonylag lassú. De az évezredek alatt lehulló hóból így is nagy vastagságú jégpajzs hízik, amelynek jelentős része lassan, legfeljebb évi másfél kilométeres sebességgel a kontinensperem (tehát a tengerszint) felé mozog, és ahol a jégtömeg akadályokba ütközik, vagy egyéb okból megreked és a szél erodálja, ott előbukkanhatnak a rég befagyott meteoritok.

Az Adélie-meteorit - az első a későbbi sok közül(forrás)

A nyugati csapatok munkássága révén vált lehetővé, hogy kibővüljön a korábbi német expedíció által feltárt partvidék, míg Wild csapata az áthághatatlan akadályt képző Denman-gleccser szélén állva távoli, csupasz sziklaalakzatokra lett figyelmes – majdnem felfedezték az Antarktisz egyik legérdekesebb látványosságát: a Bunger oázist, amely egy mintegy 450 négyzetkilométeres jégmentes dombság, olvadékvíz tavakkal. A különleges terület kialakulásával kapcsolatban máig sincs konszenzus a tudósok között.

Útkeresés a végül áthatolhatatlannak bizonyuló Denman-gleccseren - (forrás)

Szintén jelentős eredménye volt az expedíciónak, hogy a nagy területen szétszóródó csapatok meteorológiai megfigyeléseiket össze tudták hasonlítani egymással, illetve Scott kapitány szintén a kontinensen tartózkodó expedíciójának adataival, így jelentős területről juthattak egyszerre információhoz. Scott meteorológusa, Simpson a parancsnoka halálában is szerepet játszó 1912. márciusi hóvihar okait kutatva részben ezekre az adatokra támaszkodva figyelt fel egy, a déli féltekén tapasztalható fura időjárási jelenségcsoportra, melyet modernebb nevén El Ninoként ismerünk.

Diadal és tragédia

A sok eredményen felül külön örömre adott okot, hogy látszólag minden résztvevő épségben visszatért a kitűzött január közepi, végi határidő környékén. Kivéve az expedíció vezetőjét és két társát, Belgrave Ninnist és Xavier Mertzet. Mivel ők törtek a legmesszebbre, késésük pár napig nem ébresztett aggodalmat, de amikor a napokból hetek lettek, társaik nyugtalansága nőtt.

Ninnis és Mertz végzetes útjukra indulva - (forrás)

Mawson, két társa és szánhúzó kutyáik azzal a céllal indultak keletre, hogy a korábbi Ross-tenger felől kutakodó brit expedíciók által feltérképezett területet összekössék a sajátjaikkal. Egészen 1912. december 14-ig igen jól haladtak, amikor az antarktiszi szánhúzó expedíciók történetében példanélküli tragédia történt: a síléceket nem használó Ninnis szánjával együtt eltűnt egy jéghasadékban. (Korábban a megakadó szán mindig megfogta a zuhanó embert.) A legjobb kutyáik által húzott szánon volt a három ember felszerelésének és élelmiszerének nagy része. A két túlélő másfél heti ellátmánnyal állt egy hónapnyira a bázistól.

Versenyfutás kezdődött a halállal: a két egyre jobban legyengülő férfi erőltetett menetben, nem egyszer az utolsó élelemforrást jelentő kutyákat a szánon húzva igyekezett a bázis felé. Mertz egyre jobban gyengült, január első napjaiban mozgásképtelenné vált, majd 1913. január 8-án meghalt – vélhetően kevésbé tudta megemészteni a kutyahúst, mint útitársa. Más vélemények szerint A-vitamin mérgezésbe halt bele, mivel legyengült állapotában csak a túlzottan sok A-vitamint tartalmazó kutyamájat tudta elfogyasztani.  Újabb társa halála után Mawson éhezve, fagyási sérülésektől gyötörve botorkált a bázis felé, abban a tudatban, hogy bármely nem várt esemény a véget jelentheti. Ez majdnem be is következett: január 17-én gleccserhasadékba zuhant, és a hat méteres mélységből lehetetlennek tűnt egyedül felmásznia. Sikerült, nem úgy, mint a tapasztalt és edzett hegymászónak, aki 2007-ben korhű felszerelést használva rekonstruálni próbálta az esetet…

Végül a bázistól 20 kilométerre egy hétre egy hóbarlangban kellett meghúznia magát a viharos időjárás miatt, és amikor február 8-án délután bebotorkált a táborba, az újabb áttelelésre kiválasztott 6 ember azzal a hírrel fogadta, hogy az Aurora pár órája távozott. A rádió segítségével ugyan sikerült visszahívni a hajót, de a Denison-fokon gyakori, orkánerejűvé fokozódó viharban nem sikerült fedélzetére szállnia a hét parton ragadt embernek. Mivel az Aurora szénkészlete csak azt tette lehetővé, hogy a nyugati csapat felszedése után Ausztrália felé vegye az irányt, Mawsonéknak még egy telet kellett az Antarktiszon tölteniük, igaz az otthonnal való állandó rádiókapcsolat ezt már némileg komfortosabbá tette. (Az antarktiszi tél monotóniájába beleőrülő rádiósuk viselkedése kevésbé...) Mawson a bázis 1913. december 23-i elhagyását követően még közel másfél hónapon át oceanográfiai méréseket végeztetett az Aurorával, megkoronázva a déli kontinensből minden addiginál nagyobb részt feltáró és több információt gyűjtő, újításaival a jövőbe mutató, mégis tragikus expedíciót.

Ugyanakkor az expedíció eredményeinek feldolgozása és publikálása még el sem kezdődhetett, amikor kitört az első világháború, amely gyorsan magába szippantotta a résztvevők túlnyomó többségét, hogy többük is elessen Gallipolinál, vagy harci gáztól rokkanjon le a nyugati fronton. A világméretű konfliktus véráldozata mellett gyakorlatilag eltörpült az expedícióhoz köthető utolsó tragédia: az ausztrál kormány meteorológiai szolgálata által átvett Macquarie szigeti bázis felváltott személyzetét hazaszállító hajó 1914 végén nyomtalanul eltűnt utasaival együtt.

Az utókor emlékezete - (forrás)

Ez magyarázza, hogy a nem mindennapi felfedezőút nemzetközileg kevéssé lett ismert, és bár ez volt az első ausztrál nemzeti siker, ami feltette az önálló országot a térképre, a nemzettudat kialakulásában játszott szerepe természetszerűen eltörpült Gallipoli mészárlás és a nyugati fronton aratott sikerek mellett. Mindazonáltal az országon belül megmaradt Mawson és társai emlékezete, hogy mennyire, azt az is jelzi, hogy az expedíció vezetőjének fentebb szereplő anorákos képe 1984 és 96 között a legnagyobb címletű ausztrál bankjegyet, a 100 dollárost díszítette - hogy aztán jellemző módon az amiens-i áttörésben kulcsszerepet játszó ausztrál tábornok váltsa...

Forrás: David Roberts: Egyedül a jég ellen

JAKAB LÁSZLÓ