A XX. század eleji antarktiszi felfedező, Sir Ernest Shackleton az elmúlt években váratlan népszerűségre tett szert: vezetői képességeivel, kríziskezelő technikáival több menedzsment témájú cikk és könyv is foglalkozik, melyek jobbára az 1914-17-es Endurance expedíción nyújtott teljesítményén alapulnak. A közvélemény számára is inkább ez a – jégbefagyott hajója elvesztésével és a résztvevők sikeres menekülésével végződő – hajmeresztő kalandja ismertebb, holott felfedezői hírnevét a tudománynak is sokat adó 1907-09-es, nem kevésbé vakmerő Nimrod expedíciónak köszönheti.
Az 1908 első napjaiban a Nimrod bálnavadászhajó fedélzetén a Ross-tengerre hajózó expedíció rendhagyó vállalkozás volt. Az ekkoriban a déli kontinenst kutató nemzeti vállalkozásoktól eltérően ez szinte teljes egészében magánemberek által szponzorált expedíció volt, az inkább Scott kapitány mögött álló brit tudományos társaságok nem álltak be Shackleton mögé. Ennek ellenére a társaságban számos fiatal tudós kapott helyet, így Shackleton rendkívül ambíciózus céljai, a Déli-sark és a Déli mágneses pólus elérése mellett számos tudományos kutatási célt is kitűztek.
Az expedíció első célpontja: a közel 4000 méter magas Erebus vulkán csúcsa - (forrás)
Lávató és fumarola
A Ross-szigeten létesített Royds-foki bázis felépítését követően a 15 fős csapat igen erősen kezdett: egy hat fős különítmény megmászta a sziget uralkodó magaslatát, az akkor 4400 méteresre becsült Erebus vulkánt, melynek nagyméretű kráterébe letekintve az Antarktisz jégvilágától merőben elütő látványban volt részük: Földünk öt állandó lávatavának egyikére bukkantak.
Az Erebus lávatava - (forrás)
A mintegy 250 méter átmérőjű fortyogó látványosság nem az egyetlen újdonság volt, amivel a kutatók találkozhattak, a kráter belsejében ugyanis igen furcsa, nem evilági benyomást keltő jégalakzatokra figyeltek fel. A csapat két ausztrál geológusa megállapította, hogy fumarolákról van szó, melyeken keresztül a vulkánosságból eredő gázok törnek a felszínre – és az extrém hidegben részben azonnal megfagynak.
Az Erebus vulkán furcsa jégalakzata - (forrás)
A csapat kísérletet tett a hegy magasságának megmérésére is, de mérőműszerük meglepetésükre csak 4000 métert mutatott, amellyel megkezdődött a tűzhányó zsugorodása, ugyanis az azóta is állandóan aktív vulkán modern mérések szerint ”csak” 3794 méteres. Mindez azonban semmit sem von le az 1908 márciusában megtett „kirándulás” értékéből. A hatfős csapat ugyanis mintegy -30 - 35 °C-os hidegben rángatta szánjait a hegy jeges lejtőin, ízelítőt kapva az Antarktisz időjárásának kegyetlenségéből. A bázisra félholtan visszatántorgó hegymászók a korábbi expedíciók tapasztalatait is felhasználva ekkorra már biztosak voltak abban, hogy az Antarktisz időjárása merőben eltér az Északi-sarkvidékétől, ami korántsem könnyíti majd meg céljaik elérését.
Magnélküli tél
A déli kontinensen ugyanis a tél gyakorlatilag átmenet nélkül köszönt be március elején-végén, és október végéig ki is tart. A hőmérőn elhelyezve: a Sarki-fennsík kellemes nyári -20 °C körüli (átlagos) hőmérséklete villámgyorsan -55-60 °C közelébe süllyed, de a partvidéken sem sokkal jobb a helyzet – itt egy-két hét késéssel váltja fel a -5 -10 °C körüli napi átlaghőmérsékletet a -35 °C körüli téli zimankó.
A „magnélküli” (egységesen jéghideg) tél magyarázata, hogy az óriási egységes jégfelszínnel rendelkező kontinens állandóan igen nagy hőveszteséget szenved el a felszíni visszaverődés miatt, melyet a napéjegyenlőségek környékén már szinte semennyire sem ellensúlyoz a besugárzás, így igen gyorsan esik a hőmérséklet. Mivel a kontinens javát alkotó jégpajzs akár 3000-4000 méterre is kiemelkedik, az erről lefutó hideg légtömegek gyorsan lehűtik az egész földrészt.
A „magnélküli” tél nemcsak azért korlátozta a szezont a november-február közötti időszak négy hónapjára, mert ezen kívül a felfedezők mozgását korlátozó (és fagyhalállal fenyegető) hóviharok valószínűsége igencsak megnőtt, de márciusban már az Antarktisz körüli vizek is kezdenek befagyni, tehát hajóval lehetetlenné válik a kontinens elhagyása. Mindez komoly nehézségeket okozott: a Déli-sarkra vezető oda-vissza 2767 kilométeres utat ezalatt a 4 hónap alatt kellett megtenni, ami igen tempós, napi 23 kilométeres tempót követelt meg, függetlenül az időjárástól és a terepviszonyoktól.
Bár Shackleton elég innovatív volt, de az expedíció logisztikai terve nem igazán tudta kezelni a fenti kihívást. A jégen való közlekedést elősegítendő egy kisebb teherautót és szánhúzó pónilovakat is vittek magukkal, utóbbi némileg optimista felfogásról tanúskodik, lévén a legközelebbi fűcsomó is több ezer kilométerre volt bázisuktól. A szánhúzó kutyák és sílécek használata ugyanakkor kevésbé volt vonzó az ezen a téren tapasztalatlan britek számára – ami azt jelentette, hogy a sarki fennsíkon, illetve visszafelé a két csapatnak saját magát kellett a szánok elé fogni. Mivel komolyabb raktárkészletet nem halmoztak fel az úton, az egyetlen nem a felfedezők által vontatandó élelemforrást a pónik jelentették. Az emberi szánhúzás viszont erősen limitálta mind az egy nap alatt megteendő távot, mind a szállítható élelemmennyiséget, vagyis ha bármi közbejött a lényegében ismeretlen terepen, Shackletonéknak egyetlen választása maradt: a fejadag csökkentése.
Az expedíciós csapatok útvonala: zölddel az északi csapat, pirossal Shackleton sarki csapatának "odüsszeiája" - (forrás)
Márpedig a terep legfeljebb csak az út elején volt kedvezőnek tekinthető. Mind a mágneses, mind a földrajzi pólusra igyekvő csapat terve az volt, hogy ameddig csak lehet a Ross-selfjégen haladnak, és céljukhoz a lehető legközelebb hatolnak fel valamelyik gleccseren az akkor még teljesen ismeretlen hegyvidékre vagy fennsíkra. A Ross-selfjég fél millió négyzetkilométer kiterjedésű, a tengerbe nyúló, úszó és lassan a nyílt tenger irányba tartó jégtömeg, földünk legnagyobb kiterjedésű ilyen képződménye. Felszíne többé-kevésbé sima, a felfedezők haladását csak a szél által formált hó-és jéggerincek a zasztrugák nehezítik. Szintén könnyebbséget jelent, hogy jéghasadékok csak a szárazföld közvetlen közelében nehezítik az utazókat.
Hármas cél
Az 1908. október 5-én induló három fős „északi csapat” számára rendkívül ambíciózus célokat tűzött ki Shackleton: a déli mágneses pólus elérésén kívül lehetőség szerint fel kellett térképezniük és brit birtokba venniük az azt magában foglaló Viktória föld partvidékét, eközben az expedíció fiatal ausztrál geológusának, Douglas Mawsonnak ásványi nyersanyagok iránt kell kutatnia az Antarktisz kevés, jégtakaróval nem borított területének egyikén: a Száraz völgyekben. Ezek nevükhöz méltóan bolygónk legszárazabb területei közé tartoznak az állandóan a kontinensbelső felől fújó hegyi szelek miatt.
A három férfi számára hamarosan világossá vált, hogy a hármas cél nem érhető el, a tengerpart közeli jégrétegen vezető útvonaluk ugyanis nem bizonyult főnyereménynek: a hegyekből kifutó gleccserek által létrehozott jégtorlaszrendszeren már néhány kilométer után elakadt teherautójuk, szánjaikat a nehéz terepen a visszatérést elősegítő depók létesítéséig csak két részletben tudták vontatni (vagyis egy kilométer előrehaladáshoz hármat kellett megtenniük). Emiatt hamarosan a legjobban hangzó, legérdekesebb, egyben legtávolabbi céljuk, vagyis a mágneses pólus elérésében egyeztek meg. A csapat a Reeves-gleccsert megmászva 1908. december 27-én (Shackleton déli-sarki csapatával holtversenyben) elsőként lépett a Sarki-fennsíkra. Annak kemény jégfelszínén gyorsabban haladtak ugyan, de egyéb nehézségeik is támadtak: a csapat vezetője, az ekkor már 51 éves Edgeworth David professzor ereje végére ért, főleg amikor Mawson mérései nyomán kiderült, hogy a mágneses pólus távolabb van, mint gondolták. Földünk mágneses pólusai ugyanis azok a helyek, ahol a bolygó mágneses terének erővonalai merőlegesek a (hipotetikus) felszínre – az iránytű északi és déli iránya valójában ezekre a pontokra mutat, nem a földrajzi sarokpontokra, következésképpen közelükben az iránytűk használhatatlan, helyük pontos meghatározása csak a mágneses lehajlást mérő inklinométerrel lehetséges. És még valami: e két pólus évente 10-15 kilométert mozog egymástól alapvetően függetlenül, így érthető miért is volt kissé nehéz belőni a pólus pontos helyét. Ugyanakkor a csökkentett fejadagon élő csapat 1909. január 17-én elérte célját (illetve annak becsült helyét) a déli szélesség 72°15’-én. (Ma a pólus már jóval északnyugatabbra, az óceánban fekszik.)
Mackey, Edgeworth professzor és Mawson a Déli mágneses sarkon 1909. január 17-én - (forrás)
Visszatérésük versenyfutás volt az éhhalállal, amin nem segített, hogy a visszatérési terv szerint le kellett táborozniuk a tengerparton és várni, hogy a Nimrod hajó felvegye őket. Mivel épp egy hóvihar kellős közepén táboroztak le a jégperemen, a két órával (!) később megjelenő hajó észlelésük nélkül haladt tovább, és csak másnap a visszaúton fedezték fel a végsőkig kimerült, de diadalittas kutatókat.
Napi harminc kilométer
Shackleton és három társa Déli-sarkot megcélzó expedíciója még ennél az útnál is vakmerőbbnek bizonyult. A gondok már ott kezdődtek, hogy a mozgó élelemraktárként szolgáló pónik java nem érte meg az út kezdetét, így Shackleton csak négy állattal vágott neki az útnak – de időközben kiderült, hogy a pónik igen nehezen viselik az októberben még előforduló extrém hideget, ráadásul keskeny patáikkal nehezen is mozognak a jégen. Így csak 1908. október 29-én indultak, amivel az út időablaka 90 naposra csökkent, a megteendő napi táv pedig következésképpen 30 kilométeresre nőtt. Ennek ellenére a felfedezők jól haladtak és december elején az útjukat keresztező Transzantarktiszi-hegységhez közeledve egy égből jövő óriási „ezüst csillogásra” figyeltek fel – amely nem volt más, mint a sarki jégfennsík jegét levezető gigantikus gleccser, a mintegy 180 kilométer hosszú Beardmore. (Természetesen a gleccsert Shackleton keresztelte el fő szponzoráról.)
Az ezüst csillogás: Beardmore-gleccser - (forrás)
A csapat iszonyatos erőfeszítéssel felküzdötte magát a 2000 métert meghaladó magasságú platóra, sikeresen elkerülve az akár több száz méter mély, sokszor hóval fedett jéghasadékokba való zuhanást, ugyanakkor utolsó lovuk nem volt ilyen szerencsés. Az értékes húskészlet elvesztése azt jelentette, hogy tovább kellett csökkenteniük a fejadagokat. A plató keményebb jégfelszínén ők is gyorsan haladtak, ugyanakkor a jéghasadékok jelentette veszély nem múlt el: a hatalmas kiterjedésű antarktiszi jégfennsík ugyanis állandó és helyenként erősen eltérő sebességű mozgásban van, ami komoly repedésrendszerek képződésével jár, különösen a jeget „levezető” gleccserek kiindulópontjainak körzetében.
A kissé elcsigázott Adams, Wild és Marshall útjuk legdélibb pontján 1909. január 9-én - (forrás)
Shackleton számára egyre világosabb lett, hogy a Déli-Sarkot is elérni és élve haza is jutni nem fog menni, ezért célja a korábbi sarki szélességi rekord megdöntése, illetve a Sark 100 mérföldön belüli megközelítése volt. 1909. január 9-én Shackleton a dél felé terjedő jégpusztaságba meredve a déli szélesség 88° 23’-én állva, 97 mérföldre a Déli-sarktól elrendelte a visszavonulást. Útjával csaknem bizonyossá vált, hogy a Déli-sark egy óriási kiterjedésű, 2-3000 méteres magasságú jégfennsíkon fekszik. Az alultápláltság mellett vérhastól is gyötört négy kimerült felfedező emberfeletti teljesítményt nyújtva próbált visszatérni a bázisra, mielőtt beköszöntene a tél és elmenne a hajójuk. Amikor február 27-én a Royds-foktól 61 kilométerre egyik társa összeesett, Shackleton és Wild egynapos erőltetett menetben mentek a bázisra, hogy segítséget hozzanak, azonban odaérve világossá vált, hogy a Nimrod már kihajózott, ugyanakkor a közelben várakozik jelzésükre. A visszatérő hajóra végül mindenki sikerült épségben behajózni, így az Antarktiszból minden korábbinál többet feltáró, de hajmeresztő és időnként felelőtlen kalandokban, hősies erőfeszítésekben bővelkedő sarki expedíció nem követelt áldozatot, ami már önmagában is jelentős fegyvertény volt.
