Elsőre talán kicsit merésznek tűnhet a bevásárlóközpontok földrajzi vonatkozásaival foglalkozni, azonban nem a hazai plázák elhelyezkedéséről és számáról fogunk ebben a cikkben többet megtudni. Szerencsére a földrajz már lerázta magáról a mennyiségi és topográfiai megközelítések béklyóját, s itt is a mélyebb tartalmak felé vesszük az irányt. Rövid történeti áttekintés után a bevásárlóközpontok által kiváltott konfliktus helyzetekkel fogunk megismerkedni.

A Központi Vásárcsarnok jól ismert belső tere. Egykori pesti "bevásárlóközpont" (forrás)

A bevásárlóközpontok gyökereiket tekintve a 19. század áruházaihoz és vásárcsarnokaihoz kötődnek. Az első áruházak Nyugat-Európában, Londonban és Párizsban jelentek meg az 1860-as években, melyek főleg divatárukat értékesítettek. Budapesten kissé megkésve, a 19. század vége felé jelentek meg az első kiskereskedelmi koncentrációk, de ezek többségükben vásárcsarnokok voltak, s fő funkciójuk az élelmiszer-kereskedelem volt. Az 1897-ben átadott Központi Vásárcsarnok egyik ékes példája a vásárcsarnokoknak, mellyel párhuzamosan négy kisebb méretű nyílt a pesti oldalon. A sort a budai Batthyány téren nyílt Vásárcsarnok zárja, amely már csak a századforduló után, 1902-ben nyílt. E fél tucatnyi korai "bevásárlóközpont" volt hivatott az akkor már fél millió főt számláló Budapest lakosságát friss élelmiszerrel ellátni. A vásárcsarnokok a fogyasztó piac mellé települtek, s elhelyezkedésük jól tükrözi azt, hogy Budapest népességi súlypontja a Dunától keletre, a pesti oldalon volt megtalálható.

Korabeli fotó a Divatházról (forrás)

Azonban a vásárcsarnokokkal párhuzamosan megindult egy másfajta, ám szerényebb mértékű koncentráció a kiskereskedelemben. Ez a folyamat a nyugati trendeket követve a ruházati termékek értékesítésében zajlott. Eredményeként nyílt meg a Kossuth Lajos utca 9. szám alatt a Millennium évfordulójának évében Holzer Simon Központi Áruházaként ismert, azonban Holzer Simon fia, Sándor által igazgatott áruház. A szakirodalom Magyarország első igazi áruházaként emlegeti. Az áruház címet akkor még szokatlan méreteivel érdemelte ki. A kezdetben csak az épület első emeletén berendezett áruháznak 150 alkalmazottja volt, több száz szabó dolgozott be, s maga a belső tér is hatalmas és egyben elegáns is volt. Cél piaca a felső középosztály női tagjai voltak. Ez azért meglepő, mert ekkor tájt a módos családok rangon alulinak tartották az egyszerű "boltokban" történő ruhavásárlást, ruháikat szabókkal varratták, s a készruhákat értékesítő boltokban csak a kispolgárság vásárolt. Azonban a Divatáruház minőségi szolgáltatásai, és magas presztízse miatt a tehetősek kedvelt áruházává vált, s a nagy gazdasági világválságig prosperáló volt. A válság után többször tulajdonost cserélt, a szocializmus évei alatt Úttörő és Ifjúsági Áruház néven üzemelt, majd 2006-ban nagy felháborodást keltve elbontották, helyén jelenleg szálloda és irodaház működik. 

Az Úttörő és Ifjúsági Áruház a '60-as években (forrás)

Holzer Simon és mások hasonló áruházai a mai bevásárlóközpontokra jellemző tulajdonságokkal bírtak. Az impozáns épületek nagy alapterülettel rendelkeztek, díszes kirakatok hívogatták az ügyfeleket a boltokba, és hirdetésekkel adták a vásárlók tudtára a legújabb termékek megjelenését vagy éppen a leárazások időpontját. Abban viszont eltértek a mai központoktól, hogy kizárólag a vásárláson volt a hangsúly, s a szórakoztatási funkció nem volt jellemző. Ezek az áruházak voltak a hazai fogyasztás kultuszának első templomai, ahol a nagymértékű és látványos fogyasztásra a szükségletek kielégítésén túlmutató, főleg presztízsnövelő hatása miatt került sor.

Valahogy így képzeltük el az első bevásárlóközpontokat, igaz? Lancaster, Pennsylvania, 1970 környéke (forrás)

Az USA-ban a két világháború között meginduló szuburbanizáció, vagyis a népesség relatív dekoncentrációja a bevásárlóközpontokat a városperemek felé irányította, azonban ekkor még a külvárosi területek központjaiban nyíltak meg a bevásárlóközpontok. A mai trendek első előfutárai a második világháború után jelentek meg az amerikai városok peremén, ahol mint zöldmezős beruházás, az autópályák mentén vagy azok csomópontjainál, a fogyasztóktól relatíve távol nyíltak. Ezek a bevásárlóközpontok már érdemben nem különböztek a maiaktól, nagy alapterületűek voltak, a vegyes funkció dominált, egy központi áruház köré szerveződtek a kisebb-nagyobb ruházati és szaküzletek, s legfőbb telepítési tényezőjük a kedvező forgalmi helyzet volt. Európába nagyjából egy évtizedes csúszással, a ’60-as és ’70-es években érkeztek meg, de a kontinens keleti felének szocialista országaiban nem honosodtak meg a rendszerváltásig. Itt az eltérő gazdasági rendszer és folyamatok miatt - az USA-ban a szuburbanizáció miatt jelentek meg a városperemeken a bevásárlóközpontok, míg a szocialista blokkban a szuburbanizáció korlátozott volt, s a bevásárlóközpontok kitelepülésének nem volt értelme - a korábbi áruházak fejlődtek, bővültek tovább. E szocialista bevásárlóközpontokat a Skála áruházlánccal lehet fémjelezni.

A rendszerváltás éveiben a hazai kereskedelemben több folyamat zajlott le egyszerre. Számos üzletláncot privatizáltak, a szocializmus késleltetett keresletét a robbanásszerűen elterjedő kiskereskedelemi magán vállalkozások igyekeztek kielégíteni. E kiskereskedelmi egységek főleg az addig szolgáltatás hiányos, ám nagy népsűrűségű területeken jelentek meg, vagyis a szocialista lakótelepeken. Ilyenek voltak például a jól ismert garázsüzletek. 

A jól ismert sarki közért (forrás)

A fogyasztás mértékének ugrásszerű növekedése, a nemzetközi gazdasági rendszerbe való integráció és a globalizáció megjelenése az első nyugati bevásárlóközpontok megépülését eredményezték az ország nyugati felében és Budapesten, a ’90-es évek második felében. Míg kezdetben a városperemi beruházások voltak jellemzők, mint például a Pólus Center és a Duna Plaza, később megjelentek a belvárosi beruházások is, mint például a West End City Center is.

A városközponti beruházások, helyhiány miatt leggyakrabban barnamezős beruházásként valósulnak meg. Ezek jellegzetessége, hogy egy korábban valamilyen módon hasznosított területet vásárolnak fel, s a korábbi funkció teljes megszüntetésével valósítják meg a bevásárlóközpontot. Sok esetben ezek a példák pozitívak, erre jó példa ismét a West End. Talán jól ismert tény, hogy az épület jelenlegi helyén vasúti raktárak, szerelőüzemek voltak, vagyis egy tipikus ipari slum volt. A bevásárlóközpont megépülése után egy minőségileg jóval kedvezőbb tér, és esztétikusabb kép fogadja az arra járót. Az épület előtt padok, némi zöld felület, és számos szórakozási lehetőséget biztosító területet alakítottak ki.

A barnamezős beruházás másik fajtája, amikor egy épület homlokzatát, vagy annak egy részét megtartják, s ezt valahogy hozzáillesztik a bevásárlóközpont többi részéhez. Ilyen beruházás történt Magyarországon Egerben, ahol egy malom kapott új funkciót, és a közel múltban Szegeden is, ahol a kendergyárból lett pláza. A németországi Braunschweigben a 2000-es évek közepén történt egy elég extrém beruházás. A városközpontban álló Brunswick palotát rossz fizikai állapota miatt a '60-as években elbontották, s a kastélyparkot a romok tárolására használták. Ide álmodtak meg a befektetők és városatyák egy plázát. A tervben szerepelt a kastély újjáépítése, de a plázát ezzel össze akarták összenyitni. Némi tiltakozás hatására a terv módosult, a kastélypark beépült, a palota két szárnyára ráépítettek, a kastély alatt bevásárló szinteket alakítottak ki, s az egyik bejárat a kastély főkapuja lett. Az eredmény egy egyedülálló bevásárlóközpont és kastély, egy beépült városi "zöldfelület", vagy könnyen azzá alakítható terület, s egy megkérdőjelezhető fejlesztés.

A Schloos-Arkaden (forrás)

E modern bevásárlóközpontok megjelenése, mint láthattuk számos konfliktussal jár. A bevásárlóközpontok kedvezőtlen hatással vannak a környezetükre, mert a jelentős beépített terület a mikroklímát negatívan befolyásolja, a hőmérsékletet növeli, erősíti a városi hősziget hatást, és megnöveli a környék forgalmát. De fokozza a társadalmi elkülönülés mértékét, és a belváros funkcióvesztését idézik elő.

A belvárosi éttermek helyett sokan a plázák gyorséttermeit választják. Belvárosi funkcióvesztés (forrás)

E fent említett konfliktusokon túl, az egyik legjelentősebb a köztér problémája. A bevásárlóközpontok úgy hirdetik magukat, mint város a városban, vagyis mint hagyományos városi közterek. Belső felépítésük emlékeztet a belvárosokra, azzal a különbséggel, hogy itt az utcák fedettek. A sétányokat gyakran elnevezik, szökőkutakat, padokat, teraszokat és szórakozási lehetőséget biztosítanak, sok esetben még saját színpaddal is rendelkeznek, vagyis a belvárosok hangulatát idézik / utánozzák. Azonban míg a belvárosban bármelyik társadalmi csoport megjelenhet, addig a bevásárlóközpontokba jutásban számos csoport korlátozva van. Mivel ezek az üzletek a középosztályt célozzák meg, a szegények kiszorulnak hiszen számukra az üzletek nem kínálnak termékeket. Ezen felül sok esetben még szankciókkal - nevén nevezve: dresszkód - is sújtják őket. Ez utóbbira azért van lehetőségük, mert a bevásárlóközpontokban a befektetők magán érdekei érvényesülnek, vagyis a teret ők ellenőrzik.

A párizsi La Defense negyed egyik bevásárlóközpontjának "utcaképe" (forrás)

Egy másik probléma a tér birtoklásának kérdése. Erre érdekes esettanulmányul szolgál a West End City Center esete. A 1999-ben megnyílt bevásárlóközpont a belváros megújítását volt hivatott elhozni, azáltal hogy élénkíti a belváros gazdaságát és a jelentős beruházási összeggel hozzá járul Terézváros fejlődéséhez. Mégis ennek ellenére a terézvárosiak többsége a beruházás ellen volt. A helyi lakosság félelme első sorban abból fakadt, hogy egy náluk nagyobb, jelentős tőkével és befolyással rendelkező csoport jelenik meg a városrészben, és birtokba veszi azt a területet, amit eddig ők birtokoltak. Vagyis a tér birtoklásának jogát és érdekérvényesítési képességüket vesztik el a helyiek egy vállalkozói csoporttal szemben.

Mint láthattuk a bevásárlóközpontok a városi terek jelentős átformálódását eredményezik, s hatásaik messze túl mutatnak a fogyasztási szokások és egy adott földrajzi pont mikroléptékű átalakításán.

http://epa.oszk.hu/00000/00003/00014/gyani.htm