Beringia. Egy ismerősen csengő név, mégis valahogy egy kicsit misztikusan hangozhat sokunk számára. Beringia nem más volt valaha, mint egy kiterjed szárazföld Szibéria és Alaszka között. E földhíd volt a kapcsos a két kontinens között, mely kulcsszerepet játszott az amerikai kontinens valódi meghódításában. Amerika első telepesei minden bizonnyal Északkelet-Ázsiából vándoroltak át Észak-Amerikába az utolsó jégkorszak idején, amikor még a mai Berinig-szoros helyén bokros tundra növényzettel tarkított földhíd kötötte össze Ázsiát és Amerikát köszönhetően a közel 400 méterrel alacsonyabb átlagos tengerszintnek. Legújabb kutatások szerint az indiánok ősei több ezer éven át elszigetelten éltek a Bering-földhídon, mielőtt meghódították volna az Új Világot.
A Bering-földnyelv és környéke az utolsó nagy eljegesedés idején. A szaggatott vonal a mai ázsiai és alaszkai partvonalat jelöli. (Utolsó kainozoikumi eljegesedés neve É-Amerika térségében Wisconsin, nálunk ez nagyjából megfeleltethető a Würm-glaciálissal) (forrás)
A "beringiai megállás" néven ismert elmélet már közel sem új. Először 1997-ben dolgozta ki az erre vonatkozó elméletét két latin-amerikai genetikus, majd 2007-ben e korábbi elméletet tovább finomították észt kutatók 600 amerikai őslakos mitokondriális DNS-mintájának elemzésével. A modern genetikai kutatásokban előszeretettel használt mitokondriális DNS nem más, mint az eukarióta sejtek energia előállításában és annak elraktározásában fontos szerepet betöltő sejtszervecskének, a mitokondriumnak a DNS-e. Ez a gyűrű alakú DNS kizárólag az anyai ágon öröklődik az utódokba, így a DNS-ben történt változások, azaz a mutációk információt hordoznak az adott populációról. Az észt genetikusok a DNS-ben lévő mutációk alapján azt derítették ki, hogy egy emberi csoport, amelynek közvetlen ősei Szibériából származtak, valószínűleg több ezer évre elszigetelődött Beringia vidékén. Ez a hosszú távú elszigetelődés megmagyarázza, hogy az amerikai őslakosok genomja miért különbözik szignifikánsan az ázsiai ősökétől.
A 2007-ben megjelent észt tanulmány után most a Utah-i Egyetem kutatói vették górcső alá a "beringiai megállás" elméletét, mely további lényegi információkat szolgáltatott az elmélethez. A Utah-i egyetem kutatóinak véleménye szerint az elmélet kevés figyelmet kapott, ezért úgy döntöttek, hogy további genetikai, illetve őskörnyezeti megerősítést keressenek, arra nézve, hogy a Bering-földhíd alkalmas lehetett-e nagyobb emberi populáció eltartására. A feltett kérdés már csak azért is izgalmas, mert a területről még régészeti leletek nem kerültek elő nyilvánvaló okok miatt (ugyanis a Wisconsin-glaciális végével a globális tengerszint emelkedés Beringiát sem kímélte).
Az ázsiai ősök vándorlásainak fázisai. A). Az amerikai indiánok ősei megkezdték vándorlásukat Közép-kelet Ázsiából B). Az ázsiai eredetű népek 25 ezer évvel ezelőtt érték el Beringiát, majd 10 ezer éves időszakon keresztül éltek itt C). Az utolsó nagy eljegesedés befejeződésével az É-Amerikát borító kiterjedt jégtakaró olvadásnak indult, így szabaddá vált az út a kontinens belseje felé. (forrás)
Láthatjuk, hogy az utóbbi évtizedben számos, az elméletet boncolgató tanulmány készült, és a Utah-i Egyetem kutatóinak hála, új bizonyítékok is vannak arra nézve, hogy Beringia lakható volt a legutóbbi glaciális periódus alatt. Genetikai bizonyítékok egész sora áll rendelkezésre az elmélet alátámasztására, melyek azt mutatják, hogy 25.000 éve az amerikai őslakosok elődei hátrahagyták korábbi otthonukat Ázsiát, és körülbelül 10 000 évre "megpihentek" Beringiában. A Wisconsi jégkorszak körülbelül 25000 évtől 15000 évig tartott, ekkor az egybefüggő jégtakaró kiterjedése az amerikai kontinensen egészen Wyoming, Wisconsin és Ohio államok vonaláig terjedhetett. Mintegy 15 000 éve történt, hogy a gleccserek visszahúzódásával megnyíltak az Észak-Amerikába vezető part menti és belső útvonalakat, így megkezdődhetett a kontinens benépesítése.
Egy fantáziarajz Berningia füves pusztájáról (forrás)
Szibéria nagy részén, illetve Beringiában ekkor ugyancsak hideg körülmények uralkodtak, viszont kiterjedt gleccserek nagy valószínűséggel nem voltak jelen e területeken. A jégkorszaki maximum idején, még a magas szélességi fokhoz viszonyítva is meglepően enyhe hőmérséklet uralkodhatott Beringiában, és széles síkvidék várta az amerikai indiánok őseit. Beringia viszonylag enyhe nyári klímáját akkoriban a Csendes-óceán északi részén uralkodó áramlások okozták, amelyek nedves és viszonylag meleg levegőt szállítottak a vidékre. A geológusok szerint a Szibériát Alaszkával összekötő Bering-földnyelv több mint 1000 kilométer széles is lehetett.
Partközeli füves tisztás kanyargó folyóval a Bering-tenger közelében. Nome, Alaszka (forrás)
A Bering-földhídnak tehát olyan flórával és faunával kellett rendelkeznie, mely képes volt akár egy kisebb, néhány ezer fős emberi populációt 10.000 évig fenntartania. Az archeológiai lelőhelyek hiánya, és a feltételezett nyílt füves puszta, vagyis egyfajta sztyeppe környezet miatt a régészek nem nagy bizalommal fogadták az eredményeket, mert szerintük igencsak kétes elképzelés, hogy egy ilyen sztyeppe környezetben képes lett volna több ezer évig egy emberi populáció életben maradni. Így a legnagyobb meglepetést (nem csak a régészek számára) az őskörnyezet rekonstrukció eredményei hozták. Az őskörnyezet rekonstrukció felállításához üledékes magmintákat fúrtak a Bering-tengerben és Alaszka egyes tőzeges-lápos területein. Ezek az üledékes magminták számos növényi maradványt, pollent és rovar fosszíliákat tartalmaztak, melyek alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a Bering-földhíd nem csupán egy meddő füves "sztyeppe" volt. Az üledékes minták tanulsága szerint ugyanis Beringiában több helyen ún. refúgium terület helyezkedhetett el, ahol bozótos cserjék és még különféle fás vegetáció is meg volt található. A fás vegetációt például luc, nyír, fűz, és éger fajok képviselték. A kiterjedt helyfoglalás kulcseleme lehetett a fa jelenléte Beringiában, mivel építési nyersanyagként, egyben fűtőanyagként is szolgált a telepeseknek. A füves sztyeppe környezet kedvezett a nagy vadaknak is, hiszen bőven volt mit legelészniük. A mamut és bölény csordák mellett a bozótos környezetben jávorszarvasok, kistestű emlősök és madarak is élhettek, melyek potenciális fehérje forrásokként szerepelhettek az amerikai őslakosok őseinek étlapján. Ebből kifolyólag egy néhány ezer fős emberi populáció a refúgium és a "tundra-sztyeppe" területek határán kényelmesen átvészelhetett akár 10.000 évet is, mielőtt megnyílt volna a dél felé vezető út számukra.
Jó szerencsét!
Forrás: http://www.sciencedaily.com/releases/2014/02/140227141854.htm
Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról:
