Hogyan kerültek kapcsolatba az ausztrál bennszülöttek az atomkorral? Nem túl kíméletesen, ennyit elárulhatunk.
Az Ausztrál Államszövetségből újra és újra kiválni szándékozó Dél-Ausztrália térképét tanulmányozva a sivatag kellős közepén néhány furcsa területegységgel találkozhatunk. A belső vidékek jelentős részét egy lakott helyeket feltűnően nélkülöző, több magyarországnyi egység foglalja el, amelyben egy kicsiny, közel négyzet alakú területegység tűnik fel. Elnevezésük, Woomera és Maralinga bennszülött eredetet sejtetnek, ugyanakkor a két terület kialakulása mögött nem egy rezervátum létrehozása vagy aboriginal szent hely védelme állt, hanem az ausztrál történelem egy olyan fejezete, melyet történetünk szereplői szívesen elfelejtenének.
A Woomera tiltott terület az állam középső részének jelentős részét elfoglalja - pedig ez már csak a mai, mindössze 127 ezer négyzetkilometeres állapota. Maralingát a terület délnyugati sarkában lévő világos négyszög jelöli. (forrás)
Az ötvenes években járunk, amikor még az ausztrálok brit nemzetközösségi elkötelezettsége csaknem csorbítatlan volt, másrészt a bennszülötteket nem tekintették - fogalmazzunk úgy, hogy egyenrangú állampolgároknak. Mai szemmel talán furcsának tűnhet, de az európai nézőpontból a világ végén fekvő Ausztrália büszkén, lelkesen és nagy erőkkel vett részt a Brit Nemzetközösség katonai akcióiban: ekkor még korai nyugdíjaséveiket töltötték Gallipoli és Amiens veteránjai, és alig egy évtizede még Rommel ellen harcoltak az ausztrál katonák a líbiai sivatagban. A majdnem bekapott japán invázió ugyan az aussiek vigyázó szemeit Ázsia felé fordította, de továbbra is brit irányítás alatt harcoltak a biztosítótársaságok megtévesztése miatt némileg eufemisztikusan „maláj vészhelyzetnek” nevezett véres polgárháborúban. Mindez a brit katonai vezetőknek is érdekes ötleteket ültetett a fejébe: egyrészt a legközelebbi szovjet légibázis távolságát a térképen lemérve gyorsan arra jutottak, hogy a ködös Albionnak bizony saját atom kell, és a szigetország népsűrűségi adatainak rövid értékelése után rájöttek, hogy az új fegyvert nem helyben kellene tesztelni, és főleg nem ott, ahol a szovjetek és szövetségeseik is látják. A megoldás gyorsan megszületett: nukleáris gyakorlóterepnek kiválóan alkalmas a csaknem lakatlan Ausztrália, az ausztrál kormány pedig némi (hadi)technikai segítségnyújtásért gyorsan rá is állt az ötletre. Az első tesztre 1952-ben kerül sor Nyugat-Ausztrália partjainál (ekkor egy hajón becsempészett atomfegyver hatását próbálták modellezni - igaz nagy meglepetéssel nem szolgált a teszt), a későbbi kísérleteket jobbára inkább a szárazföld belsejében, a kíváncsi szemektől távol hajtották végre.
Erre a legjobb terepnek a dél-ausztráliai Woomera lőtér (más elnevezéssel Woomera Tiltott Terület) és tágabb környéke nézett ki. Az 1946-ban létrehozott, szerény 270.000 négyzetkilométeres méretével a nyugati világ legnagyobbjának számító lőtéren a kor fogalmai szerint biztonságosan lehetett bármilyen fegyvertesztet elvégezni. (Később ezt a véleményt azért átértékelték.) A terület létrehozásakor külön előnyösnek tűnt a terület lakatlansága. Legalábbis az ausztrál kormány így tekintett a vidékre.
Ugyanakkor a rendkívül száraz (az évi átlagos csapadékmennyiség 1 mm), ritkás bozóttal borított terület nem volt teljesen lakatlan: a pitjantjatjara és a yankunytjantjara őslakosok néhány 100 fős csoportja élt a környéken – egy vízzel a környék viszonyaihoz képest viszonylag jól ellátott, Maralinga nevű területen, melyet pont ezért bizonyos mértékig “szentnek” is tartottak. A vízbőség ugyanakkor kiváló helyszínné tette a területet a nukleáris tesztek következő fázisához, ugyanis így legalább a vizet nem kellett a helyszínre szállítani. A területen élő őslakosokat ezért hamarosan egy Yalata nevű településre telepítették át, és a területet lezárták előlük. Ugyanakkor a tesztterület óriási kiterjedése miatt a tökéletes hermetizálás sohasem sikerült, a bennszülöttek (általában mezítláb) be-be járogattak egykori területükre, ami a később ott történtek fényében nem bizonyult jó ötletnek.
Az ilyen táblák nem igazán tartották vissza a bennszülötteket a belépéstől (forrás)
Az első tesztre 1955-ben, az utolsóra 1963-ban került sor. Bár volt példa hagyományos (toronyban elhelyezett, bombázóról ledobott) bomba robbantására, a tesztek jelentős részével különböző súlyosságú nukleáris baleseteket modelleztek (viszonylag) ellenőrzött körülmények között. Többek között azt vizsgálták, mi történik akkor, ha egy nukleáris fegyver megég, megsérül. Mondani sem kell, hogy mindez a terület erős nukleáris szennyeződéséhez vezetett, és – bár később ezt tagadták – valószínűsíthető, hogy a tesztek során a környéken állomásoztatott katonákon az élettani hatásokat is vizsgálták.
Maralinga, 1956. szeptember 27: 16 kilotonnás plutoniumbomba robbantása - (forrás)
A hatóságok érthető módon mind a kísérletek tárgyát, mind a szennyezettség mértékét titkolni próbálták. Mivel a tesztekre mélyen a lezárt terület belsejében került sor és ausztrál szemmel az értéktelen sivatagos bozót egy apró részét érintette, az illetékesek feltételezték, hogy túl nagy mozgás nem lesz a környéken a következő pár száz évben. Azzal azonban nem számoltak, hogy a kísérletek lezárultát követő években erőre kapó aboriginal polgárjogi mozgalom révén a vártnál sokkal inkább előtérbe kerül Maralinga.
Az ugyanis, hogy bármilyen okból ausztrál bennszülötteket telepítenek ki eredeti lakóhelyükről, a 20. század első felének Ausztráliájában önmagában nem volt sem furcsa, sem szokatlan. A hivatalos szervek (és a korabeli közvélemény jó része) vadembereknek tekintette őket, akiket civilizálni szükséges a modern társadalomba való sikeres beillesztéshez. Ezt némileg magyarázza, hogy a fehér bevándorlók és a bennszülöttek között talán itt volt a legnagyobb civilizációs szakadék: egy viszonylag fejlett hitvilágú kőkorszaki társadalom találkozott az újkori európaiakkal. Természetesen sok esetben egyes farmerek, bányatársaságok anyagi érdekeit sem lehetett kizárni a civilizátori buzgalom indítékai közül, de néha racionális érvek is szóltak a "letelepítés" és a kontroll mellett: az európai civilizációval frissen találkozó törzsek rendkívül érzékenyek voltak az európaiak által behozott betegségekre, túlélésük erősen függött a megfelelő orvosi felügyelettől. (Ez persze csak a 20. században lett szempont.) Hogy a civilizációk közötti kapcsolatfelvétel nem is annyira múltbéli dolog, az is bizonyítja, hogy az utolsó ilyen esetre 1984-ben (!) került sor, történetünk helyszínétől nem is olyan messze, a Gibson-sivatagban.
Ugyanakkor a nagy területen szétszórt, elszigetelten élő bennszülöttek "civilizálása" közben tág tér nyílt az önkényeskedésre, túlkapásokra is. Ilyen volt a gyerekek iskoláztatás céljából való elszakítása családjuktól, a bennszülöttek bér nélküli dolgoztatása, amire azért is lehetőség volt, mert nagyon kevés bíróság adott bármiben is igazat egy őslakosnak. Állampolgársággal csak 1949-től rendelkeztek (azok kivételével, akik a fegyveres erőknél szolgáltak), ugyanakkor szavazójoguk korlátozott volt: csak akkor szavazhattak a szövetségi parlament jelöltjeire, ha az adott szövetségi állam választásain is rendelkeztek szavazójoggal – ezt pedig a szövetségi államok általában nehezen teljesíthető feltételekhez kötötték. Ugyanakkor ha szavazhattak is, egy különleges választási földrajzi megoldás erősen csökkentette ennek hatását: a szövetségi parlament helyei a népszámlálási adatok alapján kerültek elosztásra, ugyanakkor a népszámlálás nem terjedt ki az őslakosokra - ezáltal a gyéren lakott, de jelentős arányú bennszülött lakossággal rendelkező belső területek a teljes lakosságszámuknál kisebb arányban küldhettek képviselőket.
Őslakos gyermekek bentlakásos iskolában - 1950 - (forrás)
Mindez csak egy 1967-es népszavazás nyomán változott meg: ennek nyomán az alkotmányból törölték az őslakosok megkülönböztetését lehetővé tevő passzusokat, és a szövetségi kormány komoly nyomást gyakorolt az egyes szövetségi államokra (különösen az ultrakonzervatív vezetésű Queenslandre), hogy mindez a gyakorlatban is érvényesüljön. Ez nagy eredmény volt abban az Ausztráliában, ahol az egyes államok ellenállása például az I. világháború kellős közepén megakadályozta az általános hadkötelezettség bevezetését (!).
A fejlemények nyomán a 70-es évek elején a bennszülöttek erősödő politikai képviselete napirendre tűzte a korábban a használatukban álló, de "elidegenített" földek visszajuttatásának és az esetleges kárpótlásnak a kérdését - ez volt az a pont amikor az ausztrál katonai vezetés néhány tagja komolyan elkezdett izzadni Maralingára gondolva.
És jogosan: a bennszülöttek ezt a területet is visszakövetelték, és az ausztrál parlament 1984-ben megszavazta az ezt biztosító törvényt. Egészen pontosan a fenti térképen Maralinga Tjarutja névvel illetett, ma 105 lakosú, 102 ezer négyzetkilométeres terület került a bennszülött tanács kezelésébe (ez lényegében egy különleges jogállású önkormányzatot jelent). A terület egyszerre két területszervezési furcsasággal is rendelkezik: székhelye a mintegy 200 kilométerre fekvő, tengerparti Cedunában van, és enklávéként tartalmazza az egykori Maralingát - a névadó terület nem része a bennszülött közigazgatási egységnek. Ennek oka az, hogy – némi képzavarral élve – az államigazgatás malmai a világnak ezen a felén sem őrölnek túl koordináltan: a terület visszaadásáról még azelőtt döntöttek, hogy a terület nukleáris terheltségét vizsgáló bizottság befejezte volna munkáját, a megállapításaik pedig nem voltak éppen szívderítőek. Ez utólag igazolta a parlamenti döntést az "enklávé" létrehozásáról.
Maralinga Tjarutja ma (forrás)
Kiderült, hogy Maralingában - szórványosan - jelentős radioaktív szennyezés tapasztalható, melyet az ismételt megtisztítási kísérletek még az ezredfordulóra sem voltak képesek teljesen eltüntetni. Arra is fény derült, hogy a kísérletek nyomán keletkező radioktív szennyezés a britek által előrejelzett többszöröse volt, és Ausztrália sűrűn lakott területeit is elérte, amit az akkori ausztrál kormányzat finoman szólva nem vett jó néven - de ezt titokban tette.
Az őslakosok visszaköltözése végül 1995-ben kezdődött meg a területre, ugyanakkor kártérítést is követeltek a radioktív szennyezés miatt, és végül mintegy 13,5 millió dolláros kompenzációt kaptak (tehát egy főre kb. 135 ezer dollárt), amit jobbára az eredeti Maralingától 130 kilométerre lévő, a visszatelepülők által 1995-ben létrehozott 100 fős Oak Valley fejlesztésére fordítottak, többek között az "Ausztrália legrosszabb iskolája" címmel büszkélkedő oktatási intézményük megújítására. A még egy ideig szövetségi területnek számító egykori Maralinga lakossága ma néhány fő, de vallási ünnepekkor a közeli bozótreptér révén akár 1500 ember is itt tartózkodhat. A terület megtisztítottsága mindmáig vitatott, ugyanakkor Maralinga, de különösen a rakétatesztekről is híres Woomera lőtér vonzza a turistákat, igaz a bennszülött területek látogatásához külön engedély kell.
Mindez azt mutatja, hogy noha Maralinga sorsa valamennyi fél számára fájó illetve kínos pont, komoly erőfeszítések történtek a helyzet rendezésére, és az ausztrál társadalom ezen a helyen képes szembenézni történelmének kevéssé pozitív fejezeteivel is.
Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról: