Ezt a bejegyzést Simon Dénes
tanár úr emlékének ajánlom
Messziről kezdem. Talán még az előző évezredben történt, hogy Európa földrajza órára rendszeresen toltuk be a videót meg a tévét az ELTE-TFK földrajz szakán. Fiatal főiskolásként nem kérdeztünk csak tettük be folyamatosan a videókazettákat és csak úgy november vége táján kezdtünk el egymás közt tanakodni, hogy nem lesz-e abból probléma, hogy lassan eltelik a félév, de még mindig csak Izlandról tanulunk. Mondjuk nem bántuk egyáltalán, sőt sokunk határozta el, hogy ha addig él is, ide bizony el kell jutni. Sajnos ez azóta sem sikerült és már a tanár úr sem tologattatja a diákokkal a videó szettet.
Az alábbi képeket nézegetve olyan képtelen földrajzi nevek jutottak az eszembe újra - a fenti sztorin kívül - mint a Bárðarbunga, Vatnajökull, Mýrdalsjökull, Katla, Þingvellir, Laki, Grímsvötn, Hvannadalshnúkur, Surtsey. Most nem másolnám be ide az egész Izland-névanyagot, csak még egy utolsót: Skeiðarársandur, azaz röviden sandur.
Ugyanis ha egy szóval kell leírni mit is látunk a képeken ez a megfelelő szó: sandur (németeknél: sander, angoloknál outwash plain, mifelénk: olvadékvíz-síkság).
Andre Ermolaev fotóit böngészve az ember legörget az aljáig, talán meg is osztja facebookon, csodálkozik, hogy milyen szép a természet aztán tovább kattintgat és hamarosan elfelejti az egészet. De talán lesznek olyanok is, akikben megfogalmazódik a kérdés; hogyan is képződik ehhez hasonló természetföldrajzi tünemény? Merthogy nem akármilyen módon.
Első ránézésre is látszik, hogy itt valami nagyon elfajzott folyó (ha egyáltalán illik a jelenségre ez a kategória) igyekszik a tengerbe. Elsősorban tehát rengeteg víz kell. De honnan jön ez a rengeteg víz? Nos, Izlandon maradtak meg Európa utolsó belföldi jégtakarói. Olyanok, mint amelyek 20000 éve még Észak-Németországot, Észak-Lengyelországot, a Skandináv-félszigetet borították. Izandon ezeket a jégtakarókat jökull-nak hívják, valamilyen előtaggal: Vatna~, Lang~, Hofs~, Mýrdals~, és a többi. Az ország területének 11%-át borítják jégmezők, 11400 négyzetkilométer összterülettel. Vastagságuk - például a Vatnajökull esetében - meghaladhatja a 900 métert.
Az nyilvánvaló, hogy az Izlandi nyarak "forrósága" nem képes olyan mértékben megolvasztani a jégmezőket, hogy ekkora, 1300 négyzetkilométeres olvadékvíz-síkság jöhessen létre, ilyen élénk folyóvízi formakinccsel. Szükség van tehát egy kis "segítségre".
Szerencsére Izland bővelkedik vulkánokban, melyek közül sok éppen a jökullok alatt helyezkedik el, így adott a kellő hőmérséklet a jég megolvasztásához. Amikor egy vulkán kitör a jég alatt egyből nekilát megolvasztani a felette lévő jégsapkát. Az olvadékvíz a terepszint lejtését követve megindul a tenger felé (esetleg ideig-óráig felgyűlhet egy jégalatti mélyedésben), magával ragadván a sandur-mező kialakulásához szükséges másik fontos dolgot, a hordalékot. Ebben az esetben ez vulkáni hamu, kőzet és a korábbi kitörések után elegyengetett üledék. A katasztrofális lefolyású olvadék-hordalék áradatot izlandiul jökulhlaupnak nevezik.
1996-ban a Grímsvötn vulkán kitörésekor az olvadékvíz 4 héten keresztül egy jég alatti tóban gyűlt össze. Amikor az irdatlan mennyiségű víz túlcsordult, elbontotta a tó peremét és azonnal megindult a jökulhlaup, mely egy szakaszon elpusztította az Izland körül futó autóutat. A rekord "vízhozam" ekkor 50000 köbméter volt másodpercenként, ami több mint háromszorosa a Mississippi átlagos vízhozamának. Ez a vízmennyiség elözönlötte a jégmezőtől délre fekvő síkságot és 13 millió köbméter hordalékot teregetett szét a sandur-mezőn vagy juttatott az Atlanti-óceánba.
A szétteregetett hordalék osztályozott, ami azt jelenti, hogy még a jégmező lábánál lerakódnak a nagyobb sziklatömbök és a megtett úttal arányosan egyre kisebb szemcseméretű hordalék rakódik le a legyezőszerű olvadékvíz-síkságon. Az óceánig eljutott üledékből a hullámzás és a szelek által hosszú dűnesorok épülnek a parton, egyfajta természetes gátat emelve a lezúduló víznek. Ahogy az első képen is látszik, az addig szétágazó olvadékvizek újra össszegyülekezve egy keskeny csatornán kénytelenek átpréselni magukat ezen a dűnesoron.
Az olvadékvíz-síkságok felszínét évről évre felülírja egy újabb jökulhlaup, vagy nyári olvadási periódus. A lefutó vizek belevágódnak az előző évben leülepedett hordalékba, melyen a növényzetnek gyakorlatilag esélye sincs a megtelepedésre. Így a kanyargó "folyók" könnyen elbontják laza szerkezetű partjukat, ezáltal újabb tekintélyes mennyiségű hordalékkal gazdagodnak. Ebből aztán zátonyokat, ideiglenes szigeteket építenek, melyeket értelmetlen lenne térképen feltüntetni, hiszen akár minden órában át lehetne rajzolni az egészet.
Amikor újra elszunnyad a vulkán, a vízutánpótlás lassan megszűnik. Ezután a sarki szelek veszik át a felszínformálás irányítását. A Skeiðarársanduron szerencsétlen kutatók megfigyelték, hogy a szél által kifújt homok leszedte az autóik fényezését.
Előfordult a jégkorszak végén, hogy az olvadékvíz-síkságon hátráló jégmezőkről jégtömbök szakadtak le. Miután ez az üledékkel körülvett holtjég elolvadt, kisebb-nagyobb tó (soll) maradt a helyén. Amerikában a geomorfológusok az ilyen területeket ragyássíkságnak nevezik.
A jégkorszakban az olvadékvíz-síkságok még elterjedtek voltak, napjainkban már fenyőerdő és gyengén termő szántóföldek helyezkednek el rajtuk Európa kontinentális területein. Néhány más elszigetelt terület (Spitzbergák, Kerguelen-szigetek) mellett Izlandon maradt egyedül alkalmunk tanulmányozni, milyen folyamatok alakították Európa felszínét 20000 évvel ezelőtt.
Olvadékvíz-síkság Izland délkeleti partjainál, űrfelvételen (maps.google.com)
Az izlandi olvadékvíz-síkságok keletkezésének folyamata filmen (Eyjafjallajökull, 2010):
A vulkáni működés következtében meginduló jökulhlaup:
