Ez év május 5-én az ELTE-n 25 éve indult geográfusképzés (illetve az első geográfusévfolyam diplomázásának 20 évfordulója) alkalmából öregdiák találkozóra került sor. A jól szervezett és jó hangulatú eseményen mind az előadók, mind a hallgatóság részéről elhangzott pár olyan, a geográfus szakkal és szakmával kapcsolatos mondat, amit érdemes lehet – akár egy vitaposztban is – továbbgondolni. A poszt felvetései erősen szubjektív elemeket is tartalmaznak, melyeket remélhetőleg a továbbiakban hozzászólóink segítségével tudunk árnyalni kicsit.

Először ismerkedjünk meg röviden tárgyunkkal, a geográfusokkal és a geográfusképzéssel. A képzés Magyarországon 1993-ban indult, az első geográfusok tehát 1998-ban végeztek. A szak életre hívásának motivációiról a találkozón is volt szó: egyrészt a földrajzzal foglalkozó kutatóknak, szakembereknek ezt megelőzően tanárszakot kellett végezniük, jellemzően egy másik tantárgy tanításának elsajátításával együtt,ami abban az esetben, ha az illető csak földrajzzal szeretett volna foglalkozni, idő és energiapazarlásnak tűnt. Másrészt volt ebben egy szakmateremtő igyekezet is: elszakadni az ekkor még inkább leíró tanári szemléletmódtól (ugye a vasérc...), és ennél többre képes és alkalmas szakembereket képezni. Persze ebben azért komoly kockázat volt: ha ugyanis nem sikerül szakmát teremteni a képzéshez, akkor az itt végzettek lehet, hogy bajba kerülnek a munkaerőpiacon...De turbulens évekről volt szó, rengeteg újdonsággal és új kihívással, mikor máskor próbálkoztak volna meg ezzel, mint a 90-es években?

Tévedni emberi dolog - de azért van némi relevanciája a földrajztudásnak is (Forrás)

A Hawaii-szigeteken úgy tartja a legenda, hogy a helyi tűzistennő, Pele Tahitiből származott. Négy ezer kilométert kenuzott, hogy tüzeket gyújtson új hazájában, de a testvére Namaka ezt nem nézte jó szívvel és Maui-szigetén, Hana mellett legyőzte. Pele meghalt, lelke a Halemaʻumaʻu kráter lávatavába költözött, amely a Kīlauea kalderájában található, a nagy sziget délkeleti részén. Ott, ahol 2018. május első napjaiban hatalmas földrengések jelezték, hogy a mélyben a tűzistennő szelleme készül valamire.  

Nem ilyen emlékeink vannak általában egy vulkánról. Hasadékvulkán a Leilani Estates területén. (forrás) 

A Mapire.eu honlap egyik személyes kedvencem. Felbecsülhetetlen értéket talál az oda látogató, közülük is a legérdekesebb egy 1944 áprilisi légifotó sorozat, amely a Hadtörténeti Múzeumban szunnyadt egészen addig ameddig az Arcanum és a Fortepan el nem kezdte digitalizálni. Egy búcsúpillantás ez a régi, ostrom előtti Budapestre, a Duna királynőjére. A Magyar Királyi Honvéd Légierő készítette a felvételeket az első nagyobb angolszász bombázás után április 14-17 között. Azonban nem a magyar légierő volt az egyetlen, amely felmérte a károkat és lefényképezte odafentről a magyar fővárost...

Pokol Angyalföldön, 1944 (fortepan_96570)

Balázs Dénesné Sprincz Vilma,

a múzeumalapító Balázs Dénes

nemrég elhunyt felesége és segítője emlékére

Viszonylag ritka, hogy a földrajznak önálló múzeuma legyen - a földrajzi, földtudományi tárgyú kiállítások jellemzően a nagy természettudományi vagy néprajzi múzeumokban kapnak helyet. Ez a megoldás általában kiválóan szolgálja a több tudományterületre is kiterjedő ismeretterjesztést - elég ha a hozzánk legközelebbi ilyen "gigaintézményre", a bécsi Naturhistorisches Museumra (Természettörténeti Múzeumra) és nagyszerű kiállításaira gondolunk. Amennyiben valamely országban mégis különálló intézmény foglalkozik a földrajzzal, amögött általában a megszokottól eltérő fókusz és általában sajátos múzeumtörténet áll. Magyarország ezen különleges országok közé tartozik: a nem mindennapi küzdelmek árán világra jött érdi Magyar Földrajzi Múzeum elsősorban a magyar világutazók, felfedezők történetére, eredményeire és örökségére koncentrál.

Az, hogy a magyar utazók gyűjteményét, örökségét rendezetten be kellene mutatni, meglehetősen régi ötlet: már Teleki Pál is felvetette az I. világháború előtti években, de ebből igen sokáig nem lett semmi: a kezdeményezést valahogy egyetlen szervezet sem érezte a magáénak, a hagyományos múzeumi profilba pedig kevésbé fért bele egy ilyen önálló kiállítás. Így nem meglepő, hogy a Múzeum végül magánakció eredményeképpen jött létre.

A Magyar Földrajzi Múzeum épülete Érd központjában - (A Magyar Földrajzi Múzeum felvétele)

Kifejezetten barátságtalan lépésre szánta el magát Szaúd-Arábia a Katarral szemben fennálló geopolitikai nézeteltérés „megoldására” – amennyiben hihetünk a szaúdi híreknek. A királyság ugyanis új szintre emelné a Katar ellen már létező vízi, légi és szárazföldi blokádot; egy csatorna építésével szigetté változtatná a kicsiny Perzsa-öbölbeli országot. A tervnek van egy kifejezetten (nincs rá jobb szó) aljas része; az új sziget déli egy kilométeres sávjában fennmaradna a szaúdi fennhatóság egy katonai tábor és egy nukleáris hulladéklerakó formájában.  

2017-ben még nem gondolták volna, hogy a karikatúrából valóság lesz... (forrás)

A régi bányász legendák szerint az aranytehén farka Selmecbányán van, a feje viszont Deutschpilsen településen, amit magyarul Nagybörzsönyként ismerünk. Nem véletlenül kutatták és bányászták ezt a területet évszázadokon keresztül a nemesfémek után, néha több, néha kevesebb sikerrel. A bányászat emlékeit elnyelte azóta a természet, de geológusok szerint még található a mélyben értékes ércvagyon.  

Ha valaki a 90-es évek elején nyugati irányban átlépte az osztrák-magyar határt, gyakran az a benyomása támadhatott, hogy a "nyugat" - néhány infrastrukturális és általános kereskedelmi jellemzőt leszámítva - inkább Brucknál kezdődik, nem pedig Nickelsdorfnál. Burgenlandban ugyan jobbak voltak az utak (mondjuk a magyar viszonylatban is gyalázatosan szétjárt kisalföldi hálózatnál nem volt nehéz jobbnak lenni), de első pillantásra sem a házak, sem az utcakép nem tanúskodott olyan nagy jólétről, mint Ausztria többi részében, a tartomány valahogy minden tekintetben köztes terület volt "Ausztria" és Nyugat-Dunántúl között. Ma már eléggé más a kép: bár a határ mindkét oldalán komoly fejlődés tapasztalható, a határátkelés talán kontrasztosabb, Burgenlandot sokkal inkább Ausztriának lehet érezni, mint korábban. Mai írásunkban számokkal megtámogatva nézünk utána, hogy mennyire is igaz ez a benyomás és valóban lehetséges-e (és ha igen, milyen módon) egy minden tekintetben periférikus vidéki terület (azaz Burgenland) felzárkóztatása?

Tájak szempontjából és szinte minden másban is átmeneti peremvidék - (forrás)

A tavaly, 2017-ben egy jellegzetes kémikussal lett kevesebb a magyar tudomány. Beck Mihály Tibor elismert kémikus, tudománytörténész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja 2017. július 31-én elhalálozott. Számos kémiai- és fizikai kémiai cikket, könyvet publikált. Emellett azonban a tudománytörténeti munkái is kiemelkedők. Olyan könyveket szerzett, mint például a „Parajelenségek és paratudományok”, de véleményem szerint a legérdekesebb könyve az Akadémiai Kiadó jóvoltából megjelenő „Humor a tudományban” volt. Nagyon színesen írja le, hogy a szürkének és egyhangúnak beállított tudomány világa valójában, milyen színpompás is, mintha egy hétköznapi emberrel történne meg a tudomány rózsaszín színfalai mögött.

A következő cikk nem idézet lesz a könyvéből, de még csak nem is kiemelés, hanem egy általam összeállított-, és válogatott humorbonbon Beck Mihály tiszteletére. Őszintén remélem sikerül lerántanom a leplet a földtudósok sötétnek és zordnak beállított tudományvilágáról.

Bevezetés

Sokan azt gondolják, hogy a tudomány humoráról beszélni felér egy vétekkel, hiszen a tudomány komoly dolog. Akik ezt gondolják, azok nem fogták fel, hogy a tudomány művelői is kifinomult tulajdonságokkal rendelkező emberek, és ebből következően sajátságos, szarkasztikus és humoros történések forrásai lehetnek.

 1. ábra A végét járja a jégkorszak

Bhután nem az az ország, amely napi szinten szerepelne a magyar hírekben, szinte semmilyen információ nem jut el róla hozzánk. Ez a kis, ázsiai ország azonban nagyon sok érdekességet rejt magában. India és Kína közé zárva az egyik legelzártabb, a hivatalos mutatók alapján az egyik legfejletlenebb állam mégis a legboldogabb a világon. Hogyan lehetséges ez? A válasz egyik eleme a rohamosan fejlődő oktatása.

Forrás: unsplash.com

Az első világháború befejeződésének századik évfordulója és a trianoni békeszerződés közelgő centenáriuma kapcsán elhatároztuk, hogy indítunk egy tematikus sorozatot, amelyben olyan, elsősorban etnikai jellegű térképeket mutatunk be, amelyek így, vagy úgy a Kárpát-medence (némi kitekintéssel a Köztes-európai régió más területeire is) politikai határainak megváltoztatását (vagy éppen megtartását) szorgalmazták tudományos háttéranyagként, vagy éppen a nagyközönség számára készült propagandaanyagként. Az írásokban igyekszünk minél több nem magyar, így a hazai közönség számára talán kevésbé ismert példát is bemutatni. Az időhatárokat tágan kezeljük, előfordulhat első világháború előtti, de a második világháború idején készült térkép is.

Ebben a bejegyzésben egy román kiadású térképet mutatunk be. A Romániában addig készült egyik legnagyobb méretű, ugyanakkor első ránézésre meglehetősen egyszerű etnikai térképet, jellegzetes, vöröses-rózsaszínes színezése után méltán lehetne Románia "vörös térképnek” is hívni. Alaposabban megnézve az idén éppen 80 éves térképet azonban kiderül, hogy mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek első ránézésre tűnik, sőt több módszertani trükköt is tartogat a térképolvasó számára.

V. Meruţiu: Carte ethnographique de la Roumanie. 1938. (magángyűjtemény)