A kissé megtévesztő cím egy olyan hegyvidéket takar, melynek legmagasabb tömbje közel 1000 méterrel emelkedik a Északnémet-alföld fölé, és olyan extrém klímával rendelkezik, hogy a fahatár itt csaknem ugyanennyivel van lejjebb, mint az Alpokban. A Harz-hegység legmagasabb hegye (platója), az 1141 méter magas Brocken, jellege,  növényzete és éghajlata alapján akár valahol Közép-Norvégiában is lehetne, környezete pedig rengeteg érdekességet rejt: hegyvidéki tőzeglápoktól kezdve Goslaron, az egykori császárvároson át a belnémet határ mementójaiig.

A Brocken tömbje az Ecker völgyi tározó felől nézve (körülbelül 600 méteres magasságból)

A Harz-hegység már a térképre pillantva is különleges képződmény: a nagy kiterjedésű, belsejében csaknem lakatlan hegyvidék a Német-Középhegység magas, előretolt bástyájaként néz le a síkságra illetve a köztes dombvidékre. A hegység fő, 110-szer 40 kilométeres tömbje nagyrészt 600 méter körüli magasságú fennsíkok egyvelege, északnyugati része azonban magasabb, ebből emelkedik még ki a Magas-Harz 1100 méteres tengerszint feletti magasságot is meghaladó tömbje. (A német Oberharzot magyarul Magas-Harznak és Felső-Harznak is fordítják,  nyelvi szempontból és tájegységi értelemben az utóbbi megfelelőbb elnevezés, azonban mivel itt inkább földtani értelemben beszélünk a területről, én a Magas-Harz elnevezést fogom használni.) A Magas-Harz kiemelkedik környezetéből, a Brocken Németország legizoláltabb/legdominánsabb hegycsúcsa - ez azt jelenti, hogy a Brockentől található a legmesszebb a legközelebbi nála magasabb hegy - a 223 kilométerre fekvő Fichtelberg.  Magassága és az északi és a nyugati szeleknek való kitettsége pedig extrém szeles, nedves és hideg klímát kölcsönöz a hegynek, így nem csoda, hogy a fák eltűnnek a hegyoldalból olyan 1050 méter környékén. A hegység ezen felül geológiai szempontból is roppant változatos - nem csoda, hogy a német bányászat és a földtan fontos "bölcsőjeként" szolgált. De hogyan alakult ki ez a földrajzilag igen érdekes terület?

A Brocken télen - (forrás)

Ennek megértéséhez mintegy 400-450 millió évvel kell visszamennünk az időben. Ekkor a kontinensek zöme a déli pólus közelében helyezkedtek el Gondwana márkanév alatt, az egyenlítőtől valamivel északra pedig két viszonylag kisebb kontinens, Laurentia (kb. a mai Észak-Amerika) és Baltica egyesült éppen, a folyamatot ma Kaledóniai hegységképződés néven ismerjük. Ezzel párhuzamosan Gondwana északi oldalán is zajlottak az események, némi riftesedést követően több óceáni lemezszilánk is képződött az északi és déli kontinenst elválasztó Rheic-óceánban, melyek az óceán nyílásával észak felé kezdtek sodródni. Közülük a legészakibb, Avalonia, nagyjából 380 millió éve elérte az északi kontinens laurentiai részét - ez pedig egy újabb nagy hegységképződési folyamatot kezdett meg: a variszkuszit. A mintegy 80 millió évig tartó folyamat során a lassan észak felé tartó, az északi kontinensbe ütköző viszonylag vékonyabb lemezszilánkok illetve ezek "törései", majd szubdukciói lassan bezárták a két nagy kontinenstömb közötti óceán nyugati részét (ehhez kellett persze Gondwana északra mozgása is, melyet egyéb óceánok kinyílása is támogatott), összekapcsolva az északi és a déli kontinenst, létrehozva egy szuperföldrészt: a Pangeát. Ehhez mondjuk kellett Szibéria kontinens "érkezése" is, mely felgyűrte az Uralt és még jópár (mai) ázsiai hegyláncot is. A folyamatot nagyjából úgy kell elképzelnünk, hogy az egymáshoz közeledő két nagy kiterjedésű, jórészt sivatagos kontinens közeledik egymáshoz, miközben a köztük lévő lemezszilánkokon lévő szigetvilág nyugatról-keletre haladva lassan lánchegységek sorának adja át a helyét, jelentős vulkánossággal kísérve.

A lassan közeledő kontinensek mintegy 350 millió éve (Armorika a "Rhenohercynian" felirat alatt található) - (forrás)

Épp a lemezszilánkok helyzete adja a variszkuszi hegységképződés különlegességét, nevezetesen, hogy az Amerikától Európáig létrejött hegyvonulatok csapásiránya többször is megváltozik - az egyes lemezdarabok ugyanis több esetben "fullánkként" nyomultak az északi kontinensbe (például a mai európai szakaszon pont ezt tette Armorika mikrokontinense), sőt Uwe Kroner és Rolf Romer 2013-ben publikált eredményei alapján arra is lehetett példa, hogy a szubdukció frontja az ellentétes lemezszegélyre helyeződött át (ami ugye nem feltétlenül párhuzamos az addig aktívval). Az egyik ilyen irányváltás "nagyjából" a Harz-hegység körzetében van, így feltételezhetnénk, hogy ez a sajátosság felelős a hegység különlegességeiért - ez azonban csak részben igaz. A Harz kitett helyzetét, ékszerű "előretolt" bástya jellegét valóban nagyrészt ennek köszönheti, azonban fő tömege a legújabb (2011-es) eredmények szerint 293 millió éve keletkezett, vagyis már a hegységképződés (helyi) lezárulta után körülbelül 30 millió évvel jött létre. Létrehozója pedig nem volt más, mint egy pluton, azaz egy mélységi magmás kőzettest, amely benyomult a nagyrészt üledékes kőzetredők közé, létrehozva a Brocken gránittömbjét, a hegység más részeinek gabbróját (a bazalt mélységi változatát), színesérctelérjeit és részben metamorffá égetve a környező üledékes rétegeket. A mélységi magmatizmus nagy valószínűséggel már nem a variszkuszi hegységképződéshez kötődött, jó eséllyel ez már a Pangea lassú széttagolódásának egyik első fejezete lehetett.

Az ezt követő bő százmillió év során a variszcidák lepusztultak, azonban a felső jurában az alpi hegységképződés előfutáraként komoly mozgás támadt a környéken: a Harz egy északnyugat-délkelet irányú vető mentén (főleg északnyugati oldalán) komolyan kiemelkedett, olyan módon áttörve az eredetileg felette lévő üledékes rétegeket, hogy azok sokhelyütt csaknem függőleges helyzetbe kerültek - ez magyarázza a hegység nagyfokú geológiai változatosságát. Emiatt gyakran néhány kilométeren belül fordul elő sokféle, egymástól gyökeresen eltérő közegben keletkezett kőzet és rétegrend. Mindehhez hozzájárul, hogy a hegység északi előterében zömmel még fiatalabb üledékek találhatóak - ugyanis az idősebb üledékes kőzetek erről a területről lepusztultak, miközben a Harz metamorf és mélységi magmás kőzetei (különösen pedig a Brocken tömb gránitja) jóval kevésbé váltak a külső erők áldozataivá.

Kibillent, csaknem függőleges Jura üledékek - (forrás)

Ezzel párhuzamosan a hegység északi előterében is érdekes dolgok történtek: a Harz fő tömegének képződése idején ezt a területet egy viszonylag sekély tenger borította, mely az akkoriban errefelé uralkodó forró és száraz klíma mellett lefűződött és kiszáradt, vastag só, gipsz és agyagrétegeket hátrahagyva. A hegységrendszer lepusztulása, valamint az ismétlődő tengerelöntések viszonylag vastag üledékréteget halmoztak erre a komplexumra, ezek nyomás pedig a sókőzetek blokkjainak felfele vándorlását okozták a jura végén és a kréta elején. A sófelboltozódás létrehozta a ma Salzgitteri-magaslatok (Salzgitter-Höhenzug) néven ismert dombvonulat elődjét, kiemelve a felette lévő vastartalmú agyagos réteget - mely pusztulásnak indult. Mivel a kréta során a világtengerek szintje bő 100 méterrel volt magasabb a mainál, ez a lepusztulási folyamat is partvidéki közegben ment végbe: a gyakran benyomuló tengervíz áthalmozta a vastartalmú üledéket, viszonylag gazdag limonittelepeket létrehozva, egyben fiatalabb üledékekkel elfedve és megvédve az alacsonyabb részeken létrejövő vasérckészletet. Ezen felül a már említett, mintegy 250 millió éve lefűződött, és kiszáradt tenger hozta létre a Déli-Harz kálisókészleteit és üledékes rétegeit.

Háttérben (nagyon hátul) a Salzgitteri-magaslatok a Brocken oldalában kígyózó NDK hadiútról - 900 méteren egyre kissebbek a fenyők

Természetesen a kréta utáni időszak sem múlt eseménytelenül, a a hegységrendszer maradványa tovább pusztult (persze a Magas-Harz gránitja és átalakult kőzetei kevésbé), az Északnémet-alföldet letarolta a jégkorszakok jégpáncélja, a Harz lábainál pedig viszonylag vastag löszréteg halmozódott fel. A legutolsó jégkorszakot követően a hegység nagy részét bükkösök hódították meg, illetve megkezdődött a Harzra oly jellemző hegyi tőzeglápok kialakulása is - ezek akár 1000 méter körüli magasságban is megtalálhatóak, hiszen kialakulásukhoz minden adott: fennsíkszerű terep, egyenletes és bőséges csapadék, így a viszonylag rosszabb lefolyású területeken 10 ezer év alatt akár 6-7 méter vastag telepek is keletkezhettek (A tőzegmoha ugyanis a már meglévő telep tetején kezd nőni, a nedves, oxigénszegény környezet pedig elősegíti az alsó rétegek tőzegesedését.)

Tőzegláp mintegy 700 méteres magasságban a háttérben a Brockennel - a belnémet határ nyugati oldaláról nagyjából ennyit lehetett látni a hegytömbből

A bőséges, egyenletes csapadék pedig a Magas-Harz különleges éghajlatának következménye: a nyugati és az északi szelek akadály nélkül kapják telibe a Brockent és környékét, a tengerszint fölé 1141 méterre magasodó "hegycsúcs" relatív magassága 865 méteres. Éghajlati jellemzői azonban inkább egy azonos földrajzi szélességen lévő 2000 méteres hegyre érvényesek: az évi középhőmérséklet mindössze 2,3 Celsius fok, az éves csapadékösszeg meghaladja az 1600 mm-t, melynek jelentős része hó, hiszen a havas napok átlagos száma 176 évente. Az év 80%-ában fordulhat elő köd, amikor nem, az általában rögtön szélvihart jelent, az őszi és téli Északi-tengeri orkánok gyakran 160 kilométeres széllökésekkel érkeznek. (Az ezévi első orkán október 21-én egyből ilyen állapotokat eredményezett, a valaha mért legerősebb széllökés 263 km/órás volt.) Nem csoda, hogy 1050 méter felett gyakorlatilag eltűnnek a fák, a "csúcs" gyakorlatilag egy sziklákkal, fenyérrel, törpefenyőkkel borított plató - akár Norvégiában vagy Izlandon is lehetnénk (vagy valahol magasan az Alpokban).

1000 méter felett megritkulnak a fenyők

Az ércekben gazdag hegységben a bányászatra utaló első jelek az időszámításunk szerinti harmadik évszázadra datálódnak, a bányászati tevékenység első fénykora a 12-13. századra tehető: elsősorban ezüstöt, réz-, ólom- és vasércet igyekeztek kitermelni az általában függőleges telérekbe mélyített tárnákból. Az egyik első, nagy jelentőségre szert tevő ezüstbánya a Goslar melletti Rammelsbergen nyílt a 10. század végén - az ezüstvagyontól nem teljesen függetlenül a 11. század első éveiben II. Henrik német-római császár épp Goslarba helyezte a császári udvart (egészen pontosan az év folyamán a különböző székhelyek között mozgó udvartartás rendszeresen Goslarban időzött a legtöbbet). Az 1025-ben építeni kezdett Kaiserpfalz épülete Németország legjobb állapotban megmaradt 11. századi épülete, egyben a korabeli Európa egyik legnagyobb világi építménye volt. A város és a Harz felvirágzásához az is hozzájárult, hogy a császár a ciszterci szerzetesrendet bízta meg a termelés megszervezésével - ez pedig gyakorlatilag a korabeli csúcstechnológia meghonosítását jelentette.

A Brocken kopár platója (háttérben a híres síugrósánccal)

A száli császári dinasztia hanyatlásával a goslari udvartartás jelentősége csökkenni kezdett, a Staufok és a Welfek számára már kevésbé volt fontos a város, a 13. század elejétől már nem tartózkodott többé itt az udvar. Ez egyben a jelentős bányakinccsel rendelkező város önállóságának megnövekedését is jelentette a helyi polgárság vezetésével - azonban ehhez az is kellett, hogy a helyi bányászat veszítsen fontosságából (illetve, hogy emiatt a viszonylag erős város ostroma kevésbé volt csalogató az ügyeletes helyi kiskirálynak.) Ennek elsősorban technológiai okai voltak, de egy környezeti válság is közrejátszott. A tárnák mélysége ugyanis a legtöbb bányában elérte azt a mélységet (kb. 60 métert), amelyet a korabeli technológiával vízteleníteni tudtak, ezen persze az sem segített, hogy 14. század pestisjárványai komoly munkerőhiányt okoztak (a víztelenítés főleg vödrökkel történt). Ezzel párhuzamosan gyakorlatilag letermelték a hegység bükköseit, bár a hegység kopaszodásában a kis jégkorszak is szerepet játszott - ez szintén komoly csapást jelentett mind a bányászatnak, mind az egyéb gazdasági tevékenységeknek.

A helyzet csak a 16. századtól változott: ekkor a Braunschweig-wolfsbütteli hercegek megtörték Goslar ellenállását, illetve hajlandóak voltak befektetni a bányászat fejlesztésébe, mely néhány technológiai újdonság révén ekkor már meg tudta oldani a mélyebb tárnák víztelenítését is, elhozva a Harz bányászatának 19. századig tartó fénykorát, egyben Németország első "ipari" területévé téve a hegységet. Az egyik technológiai újítás a horizontális víztelenítő aknák ásása volt, a másik pedig a vízenergia kiterjedt használata: nagyméretű vízkerekekkel valamint csuklókból és karokból álló erőátviteli rendszerekkel már akár több száz méter mélységben is lehetett pumpákat üzemeltetni, illetve az emberek és az érc mozgatását is megkönnyíthette a rendszer. Ezzel kapcsolatban azonban előállt egy elég komoly, a helyi adottságokból fakadó probléma, amire sajátos helyi válasz született: a bányászat ugyanis ekkor már kevésbé a hegység lábánál koncentrálódott, az új,  a német ezüsttermelés 40-60%-át  adó tárnák a Magas-Harzban, a vízválasztóhoz közel nyíltak. A Magas-Harz azonban nagyrészt metamorf kőzetekből áll, melyeknek elég jó a "lefolyása", azaz a nagy magasságban nem igazán állt rendelkezésre elég víz a pumparendszer üzemeltetéséhez, Hatványozottan igaz volt ez az itt éppen extrém hideg és extrém hosszú teleken: hiába esett sok hó a Magas-Harzban, a vízkerékre való hólapátolás nem igazán bizonyult célszerűnek, tavasszal meg gyorsan lefolyt az olvadékvíz - télre tehát állt a bányászat, és sok tárna végleg víz alá került. A megoldás kézenfekvő volt: valahogy tározókat kell létesíteni nagy magasságban, melyek jó esetben télen sem fagynak be teljesen. Mivel a korabeli technológiával csak kisebb  (max. 15 méteres) völgyzárógátakat tudtak biztonságosan megépíteni, ez a gyakorlatban víztározók sokaságát jelentette, melyeket a a magaslati régióban a szintvonalakkal nagyjából párhuzamos csatornák tápláltak. A különleges vízgazdálkodási rendszer ipari méretekben épült ki a 19. századig, elsősorban a Németországban Selmecbánya szerepét betöltő Clausthal környékén, mely ekkoriban a bányászati tevékenység központja volt.

Gyűjtőcsatorna Torfhaustól keletre, gyakorlatilag pár méterrel a vízválasztó alatt

A rendszer zseniálisan nézett ki: az egymás követő tározók ugyanis nem a völgytalp irányába sorakoztak, hanem valamely magaslati szintvonalat követve, a tavakat pedig enyhe lejtésű gyűjtőcsatornák kötötték össze, ezek egy része a 19. század elejére fedetté vált (így télen sem feltétlenül fagyott be). A rendszernek köszönhetően a kora újkorban sikerült csúcsrajáratni a Magas-Harz ércbányászatát - a világ legmélyeb tárnáit üzemeltették itt: 1830-ra egy 600 méter mély aknával sikerült elérni a tengerszintet is.

A rendszer lényege - (forrás)

Eközben a magaslati régiók újraerdősültek, bár javarészt igénytelenebb, gyorsan növő fenyőfajtákkal, így ez sem állt már a bányászati tevékenység útjába. Ugyanakkor az egyre mélyebb bányák üzemeltetése az ipari forradalom  révén szaporodó, olcsóbban termelő konkurrencia mellett egyre kevésbé volt rentábilis, az ércbányászat lassú haldoklásnak indult, a legjelentősebb bányákat az első világháború rablógazdálkodását követően a világgazdasági válság alatt zárták be.

A vízerőrendszer a 19. század második felében: jól felismerhetőek a magaslati tározók és az kapcsolódó csatorna- és aknarendszer - (forrás)

Azonban egyéb tevékenységek részben kompenzálták az ércbányászat hanyatlását: a Magas-Harz északi lábát igen korán, már az 1840-es években elérte a vasút, így a Goethe által "kiváltságai által lassan önmagát megfojtó" városként jellemzett Goslar és Bad Harzburg gyorsan népszerű kiránduló- és üdülőhellyé váltak, másrészt pedig "nyugdíjasvárossá", ahová az állami tisztviselők szívesen költöztek idősebb éveikre. A Magas-Harzot pedig az 1899-ben átadott, híres Brockenbahn tette elérhetővé a tömegturizmus számára: a hegység keleti részét Nordhausen és Halberstadt között átszelő 1000 mm-es vasútvonal ekkor kapott egy nyugati szárnyat, mely egy spirális pályán mászik fel pár méterrel a Brocken platója alá. A vasút hamarosan óriási népszerűségre tett szert, és hamarosan a téli sportok fő észak-német központjává léptette elő a hegységet (hó ugye az év csaknem felében van bőven).

A tározórendszer Clausthal-Zelletfeldtől délre - (forrás)

A második világháborút megelőző fegyverkezés inkább közvetetten érintette a hegység legmagasabban fekvő részét. Megkezdődött ugyanis a hegység északi előterében található vasércvagyon  nagyipari kiaknázása, a Hermann Göring Művek körül növekvő településeket 1942-ben Salzgitter néven alakították várossá, pár kilométerrel távolabb pedig egy újabb város nőtt ki a semmiből: a Volkswagen gyár közelében Fallersleben (a mai Wolfsburg egyik elődje) lakosságszáma is a többszörösére nőtt, így drasztikusan megnőtt mind az ipari-, mind az ivóvízigény a környéken. Ennek kiszolgálására modern völgyzáró gátakat kezdtek építeni a hegységben. Közülük közvetlenül a Brocken vizeinek felfogására szolgált az 1943-ban befejezett 60 méteres magasságú Eckertalsperre, melyhez kisebb teljesítményű vízierőmű is épült. A hegység északi előterének vízellátását a gát keleti oldalán vezették el, ami a háborút követően igen komoly bonyodalmakat okozott. Ugyanis  bár a hegységet és környékét az amerikai hadsereg foglalta el 1945-ben, felfedezve a Keleti-Harz óriási földalatti hadiüzemeit valamint felszabadítva a hozzájuk csatolt kényszermunkatáborokat, az elfoglalt terület egy részét hamarosan át kellett adniuk a szovjet megszálló hatóságoknak: a Magas-Harzot kettévágta a belnémet határ, méghozzá kezdetben meglehetősen kacifántos módon.

Gát az Ecker patakon -  a Harz fenyvesei a 2018-19-es szárazságot követően kifejezetten rossz állapotúak

A szövetséges hatalmak a megszállási övezetek kialakításánál azért (az Odera-Neisse vonal kivételével) alapvetően igyekeztek meglévő közigazgatási egységeket alapul venni - ez az adott területen konkrétan úgy hangzott, hogy Hannover provincia és Braunschweig állam a brit megszállási övezet része lesz, az egykori porosz-szász tartomány (azaz nagyjából a mai Sachsen-Anhalt) pedig a szovjeté. Tiszta sor, gondolhatnánk, azonban Braunschweig hosszú létezése alatt nem volt más, mint exklávék és enklávék fura egyvelege - a helyzeten csak 1941-ben sikerült kicsit enyhíteni, mivel a kusza közigazgatási határok már kezdték gátolni a korabeli iparfejlesztési törekvéseket is - konkrétan a Salzgittert alkotó településhalmaz egyesítéséhez volt szükség arra, hogy különböző területcserék révén Braunschweig legalább ezek a részen nagyjából egybefüggővé váljon. Azonban még így is marad egy meglehetősen nagy exklávé: a Brocken tömbjét délnyugatról, délről és keletről övező, torz pillangó alakú blankenburgi járás, amely természetesen a brit övezet részét képezte, azonban  meglehetősen komoly problémákba ütközött a nyugati övezethez tartozása: a vasútvonalak érthető módon inkább a domborzat, mint a középkori  hercegségi határok alakulását követték, így a járás nagyobbik, nyugati fele, beleértve a Harz északi (!) oldalán fekvő Blankenburgot, gyakorlatilag nem volt megközelíthető nyugatról. A brit katonai vezetést ugyanakkor kevéssé érdekelte hogyan is közlekedik a hegyvidéki terület mintegy 30 ezer lakosa, mivel közben egy sokkal nagyobb logisztikai problémára bukkantak. A formálódó Alsó-Szászország sűrűbben lakott (Hannovert és Braunschweiget is magában foglaló) részének energiaellátása jelentős részben a Halberstadt környéki barnaszénbányákon nyugodott. Az, hogy ezt a bányaterületet az új övezethatár az egyik legnagyobb, wulfersdorfi bányával egyetemben kettévágta, már önmagában gond volt, de az még inkább, hogy a legnagyobb teljesítményű hőerőmű, a harbkei néhány 100 méterrel a határ keleti oldalára került, enélkül pedig gyakorlatilag az egész tartomány áramellátása instabillá vált.

Braunschweig és az 1940-es évekbeli viszontagságai - (forrás)

A britek ezért egy meglehetősen ravaszul kivitelezett, de végül annál sikertelenebb területcserét kezdeményeztek: 1945 június 15-én egy elég bátor javaslatcsomagot fogalmaztak meg, melyben a határ kiegyenesítését kezdeményezték, olyan módon, hogy blankenburgi járás két oldala, plusz még egy 5-10 kilométeres sáv átcsatolását kérték volna - ezzel gyakorlatilag a Harz nagy része a brit zónába került volna Halberstadttal, Quedlinburggal egyetemben, és kevésbé lett volna feltűnő, hogy valójában csak a harbkei erőmű kell (ez egyébként gazdaságföldrajzilag is indokolt változás lett volna). A terv a brit zónát 1871 négyzetkilométerrel és 233 ezer lakossal növelte volna meg. De miért is voltak ennyire bátrak a britek? Alapvetően azért mert a kérdéses területek (Szászország jó részével együtt) ekkor még amerikai megszállás alatt álltak, a cserealap pedig egy gyorsított kivonulás lett volna. Az amerikai hatóságokat azonban nem igazán érdekelte a dolog, sőt sokkal gyorsabban elhagyták a szovjet zóna déli részét, mint arra a britek számítottak, így július 10-én egy jóval szerényebb csomagot terjesztettek a szovjetek elé: ez egy nagyvonalú területcsere volt, melyben a britek az erőművet és a brit zónába ékelődő Bad Sachsát kérték, cserébe viszont lemondtak a blankenburgi járás teljes keleti részéről. A szovjetek persze hülyék lettek volna ezt így elfogadni: az amúgy jelentéktelen Bad Sachsáról persze lemondtak, de az erőművet megtartották, azonban egyezményben rögzítették, hogy a megtermelt energiamennyiség meghatározott részét a britek rendelkezésére bocsátják, amennyiben ehhez a nyugati oldalról megkapják a szükséges szénmennyiséget - ja és persze Blankenburgot. A csere július 23-án lépett életbe, az "apró" változásról a lakosságot nem tartották fontosnak tájékoztatni.

Az 1945. július 23-i területcsere: a piros rész kerőlt a szovjet zónába a kék részért cserébe - (forrás)

Az új határvonal a Magas-Harzot gyakorlatilag kettévágta (igaz az eredeti verzió még kuszább lett volna), mégpedig a következő módon: a brit zónába került a Clausthal-Zellerfeld környéki  a nagymúltú ércbányászatnak nagyobb részt helyt adó része, a határvonal északon Bad Harzburg közvetlen közelében elhaladva elválasztotta az üdülővárostól  az onnan megközelíthető látványosabb hegyvidéki területeket, majd a Torfhaus-nál lévő  központi hágótól kissé keletre, a legmagasabb ponton nagyjából 900 méter magasságban haladva Braunlage-nál vett délkeleti-keleti irányt, a Brocken tömbjét megkerülve, mely jórészt a szovjet zónához került. Az új határ közlekedésföldrajzi szempontból valamennyire igazságos volt: még mindig ez szabdalta szét legkevésbé a hálózatot - a Harzot átszelő főútvonalat  a nyugati oldalra, a hegységet átszelő keskenynyomközű vasútvonalat a keleti oldalra helyezve. Ennek nyugati oldalról az lett a következménye, hogy az ott élők gyakorlatilag négy évtizeden keresztül el lettek vágva a Brockentől, miközben premier plánban csodálhatták a föléjük magasodó nagy méretű, messzire ellátszó hegytömböt. 

Mondjuk nagyon a keletiek sem örülhettek, ugyanis a határ másfél kilométerre futott a Brockentől: ez már önmagában engedélykötelessé tette a plató felkeresését, azonban a helyzet hamarosan még rosszabbá vált: mind a szovjet, mind a keletnémet rezsim felismerte a hegység kiváló fekvését: a kiváló vételi viszonyokat kihasználva, innen óriási nyugati területek rádióforgalmazását képesek voltak lehallgatni, így komoly katonai létesítményekkel gazdagodott a hegytető (emiatt 1954-55-ben nem is engedélyezték a látogatását). Az ötvenes évek második felében azonban némileg liberálisabban viszonyultak a kelet-német hatóságok a turistaforgalomhoz - bár a Brocken-túra továbbra is engedélyköteles maradt, de ezt csaknem minden igénylő megkaphatta, a kisvasút pedig továbbra is járt a csúcsra. Minden megváltozott azonban 1961. augusztus 13-mal: a határ csaknem totális lezárása és megerődítése miatt a Brockent lezárták a látogatók elől. Ennek oka egyrészt katonai fontossága volt, másrészt a keletnémet határvédelmi szervek úgy döntöttek, hogy a jobb "védelem" érdekében a határzár fő vonalát nem közvetlenül a határvonal mögött építik ki, hanem közvetlenül a Brockenen át - amellett, hogy a határvonalat is megerősítik.

A Brocken lezárása egyben azzal járt, hogy minden, határőrizeti szempontból lényegtelen infrastruktúra lerohadt, beleértve a kisvasút Schierke és Brocken közötti szakaszát, melyen a pályaállapotok miatt végül 1987-ben le kellett állítani a katonai bázist kiszolgáló forgalmat. A határsávnak egyetlen pozitív hozadéka lett: a nagyrészt észak-déli irányú határral párhuzamosan vezetett "rácsos" betonlapos NDK hadiutak ma kiváló biciklis és gyalogos túraútvonalnak számítanak.

Az államhatár egykori helye az Ecker völgyzárógátján

Szintén komoly bonyodalmak támadtak az Eckertalsperrénél - az államhatár ugyanis a kifolyó patakmeder, illetve az alatta elterülő vadregényes völgy volt, azaz a völgyzárógát kétharmada az erőművel egyetemben az NSZK-hoz, keleti egyharmada az NDK-hoz tartozott, azonban kezdetben ezen az oldalon húzódott a Salzgitter és Braunschweig ivóvízellátását biztosító csővezeték kezdete is, mondani sem kell, hogy az NDK kevésbé volt rugalmas ennek üzemeltetése és karbantartása kapcsán.

Brocken állomás 1130 méteren

A berlini fal leomlása után 1989 decemberének elején itt is sikerült rést ütni a határzárba, a Brockent újra birtokba vehették a turisták, a határ által elvágott utakat és vasútvonalakat pedig lassan rehabilitálták a környéken. Maga a hegycsúcs civileknek való visszaadása ugyanakkor meglehetősen lassan ment: egyrészt komoly katonai infrastruktúrát kellett elbontani, a kisvasút felújítása is nagy összegeket emésztett fel, másrészt némi zavart keltett, hogy az utolsó orosz katona csak 1994 tavaszán hagyta el a Brockent - a csúcsplató komolyabb mértékű renaturalizációjára csak ezután kerülhetett sor. Azóta viszont a Brocken a Harz egyre inkább az idegenforgalmon alapuló gazdaságát hajtó motorként funkcionál: az ország legmagasabb vasútállomásán keresztül (valamint persze gyalogosan, biciklivel) tömegek keresik fel a horrorisztikus vonatjegyárak ellenére is. A platón egy pillanatra sem felejthetjük el, hogy Németországban vagyunk,  ugyanis legalább két sörkert működik, bár a jellemzően 10 fok alatti hőmérsékleten nem feltétlenül erre vágyik az ember... A különleges adottságú, rengeteg természeti szépséget tartogató hegycsúcsot ráadásul igen sok természeti és kulturális érdekességet kínáló hegyvidék veszi körül - melyen helyenként még érezhető a belnémet megosztottság keserédes öröksége is.

Felhasznált források:

https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S1342937X13000981

https://www.karstwanderweg.de/publika/ilup/diestel/3.htm

https://de.wikipedia.org/wiki/Oberharzer_Wasserregal