Földünk legfiatalabb gleccserét paradox módon a "tűz" hozta létre valamivel több, mint 30 éve, és az is fogja elpusztítani (vagy legalábbis gyökeresen átformálni) a következő mintegy 100 évben. A két jégnyelvecske elhelyezkedése már önmagában is roppant érdekes, ugyanis a híres-hírhedt Mount Saint Helens kráterében ölelik körül a lassan növekvő új vulkáni kúpot.

A Mount Saint Helens krátere a két új gleccserrel - (forrás)

A híres-hírhedt tűzhányó 1980-as kitörése nem csak a jeges felszínformálásban nyitott egy érdekes és új fejezetet, de egyben a történelmi idők legnagyobb dokumentált hegyomlásával, valamint a vulkanológia egy rendkívül emlékezetes és tragikus tévedésével járt, mely új irányokat szabott a tudományágnak. A gigantikus természeti katasztrófa egyben egy óriási "terepasztalt" hozott létre, ahol a tudósok nagyban tanulmányozhatják mind a vulkanikus felszínformálást, mind pedig a természetes életközösségek hihetetlen megújulási képességét.

De miért is büszkélkedhet ez a vulkánkitörés ennyi leggel, miért ennyire jól dokumentált? Egyrészt a környéket az európaiak számára részleteiben is feltáró George Vancouver által St. Helens lordjáról elnevezett tűzhányó az Egyesült Államokban található, konkrétan Portland és északi elővárosa, az adózási különlegességeiről is ismert Vancouver hátsó udvarában fekszik, a csúcsot légvonalban mintegy 80 km választja el a nagyváros központjától - a vulkán működése tehát mindenképpen kiemelt figyelmet kelt. Másrészt a helyiek nem igazán számítottak vulkánkitörésre a Cascades-hegységben. Az Egyesült Államok kontinentális területén ugyanis meglehetősen ritka élmény a vulkáni működés, az amerikaiaknak 1980-ig a vulkánokról Hawaii és esetleg az Aleut-szigetek juthattak eszükbe, az utolsó " igazán hazai" kitörésre 1917-ben kerül sor: ekkor az észak-kaliforniai lávadóm, a Lassen Peak produkált látványos, de viszonylag ártalmatlan kitörést. Az Államok északnyugati partvidékén élők vulkáni csúcsaikat stabil, szunnyadó tűzhányóknak tartották, a Mount Saint Helenst pedig szimmetriája (valamit hó és gleccserjég által fedett 2900 méteres csúcsa miatt) az USA Fudzsijaként emlegették, esetleges kitörésével pedig egyáltalán nem számolt a közvélemény.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna, a Mount Saint Helens ugyanis fiatal (mintegy 40.000 éves) és meglehetősen aktív tűzhányó, amely pár ezer évente megsemmisíti majd "újjáépíti" önmagát, illetve szórt vulkáni anyaggal teríti be tágabb környékét. Létrejöttét a Sziklás-hegység kialakulását részletező posztunkban leírt lemeztektonikai folyamatoknak köszönhette: Földünk egyik legkisebb kőzetlemeze, az egykori Farallon lemez maradványát képző Juan de Fuca lemez bukik itt az észak-amerikai lemez alá.

A lemeztektonikai helyzet - (forrás)

A mélybe kerülő, részben megolvadó nagymennyiségű kéreganyag az alábukás frontja mögött vulkáni ívet hozott létre. a bonyolult és "töredezett" lemeztektonikai helyzet pedig a földrengések kipattanásának is kedvez (utóbbi tényező még fontos szerepet fog játszani történetünkben). A tűzhányót tanulmányozó vulkanológusok épp az 1970-es évekre kezdték realizálni, min is "ül" a tágabb  környék, egy 1975-ös összegző tanulmány pedig valószínűsítette, hogy egy nagy erejű kitörésre valószínűleg 2000-ig sor fog kerülni. Mivel a Mount Saint Helens utolsó komoly kitörésére 1842-ben, tehát az európai telepesek tartós megtelepedése előtt került sor, a szunnyadónak elkönyvelt tűzhányóval kapcsolatos figyelmeztetés nem igazán ment át.

A Mount Saint Helens 1980. május 17-én - (forrás)

Ugyanakkor nem csak a közvéleményt lepte meg, hogy a hegy 1980 márciusában működésbe lépett: a hónap közepétől kisebb földrengések harangozták be a változást, majd március 27-én heves gőzfejlődés "robbantott" egy 75 méter átmérőjű, fokozatosan növekvő krátert a hegy jégsapkájába. A vulkáni tevékenység áprilisban némileg alábbhagyott, de eközben ijesztő fejlemények kezdtek kibontakozni: a hegy északi oldala a kráter alatt "dagadni" kezdett, a dudor akár napi két métert is nőtt, a folyamat pedig óriási repedések megjelenésével is együtt járt. Mindez egyértelműen annak a jele volt, hogy a magma "alternatív" utat talált magának a korábbi krátert kitöltő lávadugó alatt, így akár ebben az irányban is számolni lehetett egy kitöréssel.

A kialakult helyzetre az egyes szereplők nagyon különbözően reagáltak. A hatóságok határozottan: a vulkanológusok szakvéleménye alapján a legveszélyeztetettebb területeket lezárták, az ott lakókat kitelepítették. (Az egyik érintett sheriff nyilatkozta azt, hogy nem kell ahhoz tudósnak lennie, hogy rájöjjön: a napi két métert növő dudor semmi jót nem jelent.)

A "dudor" és gigantikus repedései 1980 tavaszán  - (forrás)

A vulkanológusok addigi tapasztalataik alapján igyekeztek felmérni, mekkora is a legvalószínűbb veszélyzóna. Mivel a Mount Saint Helens addigi kitöréseinek zöme vertikális volt, most is ezt az eshetőséget tartották a legvalószínűbbnek, de tekintettel a dudor elhelyezkedésére azzal számoltak, hogy a veszélyes anyagszórás a hegy északi előterét fogja jobban érinteni - ezért a veszélyzóna is aszimmetrikus lett. Ugyanakkor az amerikai tudósoknak nagyon kevés tapasztalatuk volt a hasonló, robbanásos, komoly kitörési felhővel járó vulkáni működéssel kapcsolatban. Többnyire a hawaii tűzhányókat tanulmányozták, arról, hogy a Cascades-hegységben hogyan is működhetnek a vulkánok, viszonylag limitált tudásuk lehetett, mivel már két emberöltő óta nem volt példa komolyabb vulkánosságra. Ugyanakkor a geológiai szolgálat egy fiatal vulkanológusa, David Johnston felvetette, hogy lehet rossz példák alapján modellezik a helyzetet. Véleménye szerint a kialakult helyzethez leginkább a kamcsatkai Bezimjannij (azaz Névtelen) vulkán 1956. március 30-i kitörése hasonlítható: a szinte azonos méretű szovjet hegy oldalában nagyon hasonló "dudor" jelent meg, az eseménysorozat pedig a dudor összeomlását követően egy oldalirányú kitörésben végződött. Ez azért veszélyesebb, mert ebben az esetben a tűzhányó a forró gázokat, vulkáni törmelékeket nem a magasba szórja, hanem "ráfújja" a környékére. 

Johnston véleménye alapján érdemes volt megfontolni, hogy ne terjesszék-e ki a lezárt terület határát észak felé - erre végül nem került sor, de épp a fiatal vulkanológus figyelmeztetései miatt vették elég szigorúan a hatóságok a lezárást. Volt még egy figyelmeztetés, ami sajnos nem ment át: akármerre is irányult a kitörés, a vulkanológusok biztosak voltak benne, hogy az a vulkán hó és jégtakarójának azonnali elolvadásával jár majd, ami katasztrofális sárlavinák elindulását jelenti a hegyről levezető folyóvölgyekben - tehát ezeket is le kellett volna zárni, ráadásul akár 50-60 km-es körzetben. Mivel a területen gyakorlatilag csak a völgyekben lehet közlekedni, ez praktikusan csaknem az egész terület lezárását jelentette volna, épp az idegenforgalmi szezon kezdetén - ezt végül Washington állam kormányzója megakadályozta.

A pusztítás és az áldozatok "térképe" - a szaggatott piros vonal jelöli a lezárt területet, a színezett terület pedig az elpusztított területet. A piros területen a piroklasztár törmeléke pusztított, a rózsaszín területen az "izzó felhő" pusztított közvetlenül (a domborzati elemeken átemelkedve), a lila területeken az izzó-felhő a domborzatot követve romlolt. A számok az adott helyen fellelt áldozatok számát mutatják, a piros négyszögek melletti számok az izzó felhő becsült hőmérsékletét - (forrás) 

Így köszöntött be az 1980. május 17-18-i hétvége, mely kifejezetten meleg, verőfényes időt ígért, így borítékolható volt, hogy a le nem zárt területekre viszonylag sokan fognak kilátogatni, illetve sokan próbálják (biztonságosnak vélt távolságból) megtekinteni az addigra hatványozottan turistalátványossággá vált tűzhányót, hátha történik valami...A hétvégére a geológiai szolgálat által a vulkán északi oldalán a Coldwater gerincen (a csúcstól mintegy 9 kilométerre északra-északnyugatra) létesített megfigyelőponton a szombati napon David Johnston vette át a szolgálatot, miután eredetileg beosztott kollégája helyettesítést kért. Mivel a vulkán pénteken és szombaton nyugodt volt, Johnston egy kollégája kíséretében megmászta a hegyet, és a kráterbe ereszkedve mintákat vett.

David Johnston május 17-én a vulkán kráterénél (az apró színes alak középtájt egy kicsit balra lefelé) - (forrás)

Eközben a vulkáni működés szünetét kihasználva a rendőrség is engedélyezte, hogy a lezárt területek ingatlantulajdonosai kísérettel felkeressék házaikat pár órára. (A legtöbb nyaraló és vendégház a festői szépségű Spirit Lake partján állt.) Amennyiben a vulkán továbbra is nyugodt marad, egy hasonló akciót terveztek vasárnap délelőtt 10 órakor is. 

David Johnston május 17-én este - (forrás)

18-án szintén gyönyörű nap kezdődött, ekkor csak hárman tartózkodtak a veszélyzónában. A leghíresebb "rebellis" a 84 éves Harry Truman, egykori szeszcsempész és üdülőháztulajdonos volt, aki egyszerűen nem akarta elhagyni a Spitrit Lake partján lévő otthonát. A zóna határán tartózkodott David Johnston a Coldwater gerincen, Reid Blackburn a National Geographic és a geológiai szolgálat fotósa, valamint Garry Martin, egy a riasztási láncban közreműködő rádiós pedig egy gerinccel északabbról (már a lezárt területen kívülről) figyelte a vulkánt. Robert Landsburg fotós is a közelben tartózkodott, jó képekben reménykedve. A zónán kívül a szomszédos magasabb hegycsúcsok táborhelyein viszonylag sokan táboroztak fényképezőgépekkel és kamerákkal felszerelkezve, egy spokane-i geológus házaspár pedig a reggeli órákban egy bérelt kisrepülőgéppel körözött a hegycsúcs körül - így a röviddel fél 9 után történtek a történelem egyik legjobban dokumentált vulkánkitörésévé váltak.

8 óra 32 perckor a hegyet egy, közvetlenül az északi oldal alatt kipattanó (a Richter-skála szerinti) 5.1-es erősségű földrengés rázta meg. A rengés fészke viszonylag mélyen volt, így nem állítható teljes bizonyossággal, hogy a hegy vulkáni folyamatai idézték elő (bár elég valószínű), hatása viszont katasztrofálisnak bizonyult: összeomlasztotta a lávadómot, a magasról meginduló tömeg pedig a történelmi idők legnagyobb (közel 3 köbkilométeres) dokumentált hegyomlását idézte elő, ami kiválóan követhető egy az épp keletre fekvő szomszéd tűzhányó, a Mount Adams nyúlványain táborozó család sűrűn ellőtt felvételein.

A hegyomlás és az oldalirányú kitörés (a két gif kb. 15-20 másodpercet foglal össze) - (forrás)

A filmszerű fényképsorozaton ugyanakkor valami még ennél is durvább látszik: a hullámszerűen megindult hegyoldal szakadásánál egy sötét felhő robbant elő, és lövellt ki nagyrészt oldalirányban, pár másodperc alatt megelőzve az amúgy 200-250 kilométer/órás sebességű gigantikus hegyomlást is: ez nem más mint a Krakatauról szóló írásunkban már tárgyalt gyilkos piroklasztár vagy izzó felhő, mely 1902-ben felperzselte St-Pierre-t 30 ezer lakosával együtt, és amely a Vezúv 79-es kitörésekor felrobbantotta a herculaneumi csónakházból menekülni próbáló emberek koponyáját...

A kitörés szakaszai - (forrás) 

A lávadóm leomlásakor ugyanis nagy területen hirtelen csökkent a nyomás az addig "lefojtott" vulkáni rendszeren, így az gyakorlatilag "felforrt", és oldalirányban kitört, forró vízgőz, forró gázok és egyéb, szintén forró vulkáni anyagok elegyét fújva a hegycsúcstól északra elterülő területre. Természetesen a robbanás még masszívabbá tette a hegyomlást, gyakorlatilag a hegy harmada alázúdult, ami önmagában brutális "természetalakító tevékenységet" végzett, ennél viszont sokkal durvább pusztítást végzett az 5-800 fokos, körülbelül 350 km/órás kezdősebességű gyilkos felhő. A jelenség talán legszemetebb tulajdonsága, hogy a felső, inkább gáznemű rétege képes átemelkedni az útjába eső hegygerinceken, úgyhogy a biztonságosnak vélt helyeket is gyorsan pokollá képes változtatni. Alsó rétege pedig viszonylag sűrű, vagyis nagy kezdősebessége miatt szinte minden útjába eső szilárdabb objektumot letarol. Jelen esetben a felhő lefele indult el, azaz kezdetben még gyorsult is- becslések szerint megközelíthette a hangsebességet is, és csak nagyjából 10 km után lassult 100 km/óra körüli sebességre. A sugárhajtású repülőgépekkel vetekedő sebessége miatt gyorsan megelőzte a hegyomlást, és még azelőtt végzett Harry Trumannal, mielőtt a hegyomlás által kiváltott legalább 100 méteres kő és vízcunami eltemette volna a Sprit Lake melletti üdülők maradványait. David Johnstonnak még egy mondat erejéig sikerült Vancouverbe rádióznia, de a felhő 40 másodperc alatt elérte. Reid Blackburnnek és Garry Martinnak valamivel több ideje volt: Martin viszonylag hosszabban tudott tudósítani arról, hogy Johnstont eléri a felhő, és hogy ő lesz a következő. Balackburn néhány fénykép készítését követően megpróbált autóval menekülni, de gyorsan utolérte a piroklaszt ár, fényképfelvételei sem menekültek meg. (Hogy hogy is nézett ez ki, azt a linken szereplő első kép mutatja. A képen azt hiszem egy kicsit több látszik, mint kellene.)

Robert Landsburg több fényképet is készített, majd visszatekerte a filmet kamerájába, a gépet elcsomagolta a hátizsákjába, majd ráfeküdt, hogy megóvja utolsó felvételeit. A holtteste alatt megtalált filmeket sikerült előhívni, és a Blackburn kocsijáról készült képek mellett talán a tragédia legdurvább mementóivá váltak.

Robert Landsburg utolsó képei - (forrás) 

A kitörés 57 áldozatából 54 a lezárt zónán kívül tartózkodott: egy részük kíváncsi táborozó, más részük a hétvégén is dolgozó favágócsapatok tagja volt: többségükkel a piroklasztár végzett, kisebb részükkel a földre zuhanó fák, illetve a tökéletesen előrejelzett, a megolvadó hóból és gleccserjégből táplálkozó iszapár, mely letarolta a folyóvölgyeket. A lassuló gyilkos felhő elől sokan megpróbáltak járművekkel elmenekülni, egyeseknek ez sikerült is, ugyanakkor még "szelídebb" formájában is halálos sérüléseket tudott okozni: egy favágócsapat a lehullott forró hamuban próbált menekülni, többségük olyan súlyos égési sérüléseket szerezve, amelyek később a halálukat okozták. Összességében viszont aránylag sikeresnek bizonyultak a május 18-i mentőakciók: a Nemzeti Gárda és egyéb szervezetek helikopterei közel 200, gyakran reménytelen helyzetbe került embert mentettek ki, mely jelentős részben a kitörés irányának megváltozásával függött össze: az első oldalirányú robbanást követően a vulkán új kráteréből már nagyrészt vertikálisan szórta az anyagot, és ekkor már az előzetesen jósolt, "hagyományos", pliniusi típusú működést produkálta.

Az, hogy a brutális erejű katasztrófa "csak" 57 emberi életet követelt, néhány szerencsés véletlennek is köszönhető volt:

- Május 18-a vasárnap volt, úgyhogy a hegy északi előterében, a nem lezárt, de végül elpusztított területen csak kevés erdei munkás tartózkodott, munkanapon az áldozatok száma akár több száz is lehetett volna.

- A kitörés korán történt, ha a Spirit Lake-hez indított rendőrségi konvoj 10 óra utáni indulása után következett volna be, szintén több tucat ember vesztette volna még életét.

- A lezárt terület északi előtere viszonylag nehezen megközelíthető erdőterület volt (pontosabban épp a lezárt területről volt jól megközelíthető), így pont ott tartózkodott a legkevesebb turista és vulkánmegfigyelő.

- A folyók melletti fatelepek szirénarendszerét még azelőtt sikerült megszólaltatni, hogy az iszapár elmosta volna azokat, a rendőrség pedig nagyon gyorsan lezárta az érintett hidakat - vélhetően ez is több tucat ember életét mentette meg.

A hegy 1980 szeptemberében - a kép ugyanonnan készült, mint a második fotó - (forrás)

Az 1980. május 18-i kitörés összességében hihetetlen mértékű pusztítást végzett: teljesen megváltozott a hegy alakja és mérete, a korábbinál 401 méterrel alacsonyabb hegy már nem igazán hasonlított a Fudzsira, ahogy teljesen megváltozott a hegytől északra elterülő táj képe mintegy 60 négyzetkilométeren. A lezúduló hatalmas mennyiségű anyag enyhén hullámzó dombvidéket hozott létre, mely a vulkanológusok terepasztalává vált, ahol kiválóan tanulmányozhatták a vulkáni felszínformálást, valamint a kialakult és hamuval borított új táj nem is olyan lassú erózióját. A Spirit Lake gyakorlatilag új medret kapott: víztükre ma 60 méterrel van magasabban a korábbinál, miközben mélysége csökkent, kiterjedése pedig másfélszeresére nőtt. 

A leglátványosabb pusztítást ugyanakkor a piroklaszt ár végezte: a robbanás és a gyilkos felhő egy 13 kilométeres sugarú körben letarolta az összes fát ( és persze minden mást). A piroklaszt ár ezen a területen kívül is jelentős pusztítást végzett, azonban itt már a domborzati viszonyoknak megfelelően mozgott, de a völgyekben mozogva még 31 kilométerrel arrébb is kidöntötte a fákat, az Egyesült Államok gazdaságilag egyik legértékesebb erdőterületén. A Spririt Lake vízfelületének jelentős részét ma is a felszínen lebegő fák foglalják el, kiváló lehetőséget nyújtva a "megkövesedett erdők" kialakulásának tanulmányozására. 

Az "új" Spirit Lake és az egykori erdő maradványai - (forrás)

Szintén nagy károkat okoztak a folyóvölgyekben  lezúduló iszapárak: házakat, hidakat sodortak el, és végül feliszapolták a Columbia folyó torkolatának hajózócsatornáját, hetekre használhatatlanná téve a portlandi kikötőt. Szintén nagy károkat okozott a kitörés nyomán a légkörbe jutó nagy mennyiségű hamu, ami a környéken sok centiméteres hamuesőt okozott. Ebben az esetben szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a szél a ritkábban lakott kelet és északkelet felé vitte a hamut, a legtöbbet Yakima városa kapta belőle, de még a 630 kilométerre fekvő (akkoriban amúgy pocsék levegőminőségéről hírhedt) Missoula városának is sok volt az "égi áldásból). Szintén komoly zavarokat okozott, hogy a hamueső miatt le kellett zárni a I-90-es (Seattle-Boston) és a hegytől közvetlenül nyugatra futó I-5-ös (Vancouver-Tijuana) autópályát is, és az utak az újranyitást követően is csak komoly sebességkorlátozással voltak használhatóak a felvert hamu miatti csökkent látótávolság okán.

A kitörés által elegyengetett terep ( a"holdbéli táj") 1983-ban - (forrás) 

 A kutatókat azonban nem csak a kitörés hevessége és a nem várt pusztítás lepte meg, hanem  a természet igen gyors megújulóképessége és gyors változása is. 1980 kora nyarán gyakorlatilag mindenki azt hitte, hogy a hegy mintegy 20 kilométeres előtere emberöltőkig kietlen hamusivatag lesz -  pusztítás annyira kiterjedt és lehengerlő volt. Ugyanakkor viszonylag gyors változások indult meg: a fák és egyéb növények visszatérése már a 80-as években megkezdődött (részben természetes úton, részben a kiterjedt telepítési programnak köszönhetően), ami némileg lelassította a kezdetben igen laza üledékrétegek igen gyors erózióját (ne feledjük, az USA egyik legcsapadékosabb vidékéről van szó). A gyors erózió kettős hatással járt: egyrészt a vártnál gyorsabban kezdte elszállítani a növények megtelepedését gátló hamuréteget, azonban ezzel egyúttal nagyon nagy ütemben kezdte feltölteni a környékbeli folyóvölgyeket. A probléma megoldására a hadsereg még a 80-as években egy, az üledéket megfogó gátrendszert épített ki, mely alapvetően jól töltötte be feladatát. A katasztrófa sújtotta terület gyors átalakulása a vulkanológusok, geomorfológusok és ökológusok egyik paradicsomává tette a környéket, amit az is elősegített, hogy a szövetségi kormányzat 1982-ben nemzeti emlékhellyé nyilvánította az érintett területet, annak érdekében, hogy a természeti folyamatok megfelelően tanulmányozhatóak legyenek - és mindez a széles nyilvánosság számára is bemutatható legyen. Ennek érdekében több látogatóközpont is épült, a legnépszerűbb épp a Coldwater gerincen, nagyjából az egykori megfigyelőhelyen. A terület megújulását kiválóan bemutatja a kitörés 30. évfordulójára készült dokumentumfilm.

A természet visszahódítja a tájat - a Coldwater  2 megfigyelőpont manapság - (forrás) 

Akik pedig a hegy Fudzsihoz hasonlóan szép alakját siratták, szintén kellemesen csalódhattak: a hegyet "elcsúfító" kráterben egy lávadóm kezdett el növekedni, mely különösen a 2004-2008-ös kitörések során produkált látványos jelenségeket.

A kráter és a lávadóm látványos képződményei 2005-ben - (forrás)

A dóm persze még nem tölti ki a krátert, de várható, hogy a hegy pár száz év alatt visszaépíti majd korábbi önmagát. Ugyanakkor a dómhoz kapcsolódik a hegy egy másik, a címben is megemlített látványossága: a két, 2008-ban egyesülő gleccsernyelv. A gleccserek 1980-81 telén keletkeztek: addigra a kráter már lehűlt és a téli hómennyiség a meredek belső kráterfalon lecsúszva megrekedt a fal, és a lassan növekvő lávadóm között. A nagyjából patkó alapban létrejövő gleccsernyelvecskék gyorsan növekedtek, egyedülálló betekintést nyújtva kutatóknak a gleccserképződésbe (is). A gleccsernyelvek kezdetben alig voltak töredezettek, csak a lávadómhoz közel tartalmaztak a felszálló forró gázok által kialakított barlangokat.

A kiszélesedő lávadóm által "összetört" gleccserek 2006-ban - (forrás) 

Mindez jelentősen megváltozott 2004 után: a nagyot növő dóm összenyomta a gleccsereket, ami egyrészt felszínük összetöredezésével, jégszakadékok kialakulásával járt, másrészt jelentős hosszabbodásukkal is járt, ennek következtében a jégnyelvek 2008 májusában  egyesültek. A krátergleccser továbbra is nagy ütemben nő, már elérte a kráter alsó részét, ami furcsán hathat abban az időszakban, amikor mindenhonnan a jégnyelvek visszahúzódásáról hallani, ugyanakkor itt tulajdonképpen az 1980 előtti gleccserek lassú (és korántsem teljes) visszaépüléséről van szó: jelenleg a Kráter-gleccser felülete közel 1 négyzetkilométeres, ami az 1980 előtti jégnyelvek felületének mintegy ötöde (igaz a régi gleccsereknél vastagabb az új). Az is hozzátartozik a képhez, hogy az instabil kráterfalról lezúduló nagy mennyiségű törmelék is hozzájárul a növekedéshez: egyrészt elég jól "szigeteli" a gleccsert, másrészt növeli is az anyagát.

Persze jó kérdés, hogy alakul az új, gyorsan növekvő jégnyelv sorsa? Nagy valószínűséggel ezt is a "tűz" fogja elpusztítani, ahogy elődeit is, az elolvadó jég által kiváltott iszapárak pedig tovább alakíthatják a Mount Saint Helens látványos "terepasztalát". 

Felhasznált források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Crater_Glacier

https://pubs.er.usgs.gov/publication/pp1563

https://web.archive.org/web/20081011012508/http://www.fs.fed.us/gpnf/mshnvm/education/teachers-corner/library/volcanic-history-summary.shtml

https://www.usgs.gov/news/mount-st-helens-1980-eruption-changed-future-volcanology

https://www.usgs.gov/volcanoes/mount-st-helens/1980-cataclysmic-eruption

https://pubs.er.usgs.gov/publication/fs20203031

https://www.accuweather.com/en/weather-news/40-years-ago-last-moments-before-mount-st-helens-eruption-caught-on-camera/738277

https://www.youtube.com/watch?v=L2ivI-WIunc

https://www.youtube.com/watch?v=Ifohb8_2WhE