A külszíni bányászatot általában úgy képzeljük el, hogy nagy gépek óriási tájsebeket tépve nagy mélyedéseket hoznak létre, melyeket újabban több-kevesebb sikerrel próbálnak valahogy eltűntetni, rekultiválni, esetleg tavakkal elfedni. A külszíni bányászatnak van ugyanakkor egy olyan formája, amely sok esetben épp, hogy eltűnteti a terep egyenetlenségeit, ami elsőre valamivel talán jobban hangzik, de valójában még nagyobb környezeti károkat tud okozni: a hegytetők „eltávolításával” járó külszíni szénbányászatról van szó, melyet főleg az Appalache hegység középső vonulataiban űznek mintegy 50 éve.

Külszíni szénbánya Kelet-Kentuckyban - (forrás)

Hogy jobban megértsük miért pont itt terjedt el széleskörűen ez a sajátos bányászati módszer, érdemes áttekinteni, hogyan is „került” a szén az Appalache-be, illetve hogyan is fejlődött a szén kitermelése az elmúlt mintegy 200 évben.

A szén (és a környékbeli kőolaj és földgázkészletek) mintegy 400-500 millió évvel ezelőtt képződött a mai északi-amerikai és az afrikai kőzetlemez ősei közötti óceán partközeli üledékgyűjtőiben. A blogunknak is nevet adó Pangea őskontinens létrejöttekor azonban ez az óceánrész bezárult és több lépcsőben egy hatalmas hegység és fennsíkrendszer jött létre, melynek mai maradványai az Appalache és az Atlasz hegységrendszerei. Eközben a szénrétegek zöme meglehetősen mélyre temetődött, a magas nyomáson és hőmérsékleten pedig részben metamorfizálódott (átalakult) – így a szénkészletek jelentős része vált igen magas fűtőértékű antracittá illetve bitumenes feketekőszénné. A Pangea nagyjából 200 millió évvel ezelőtt kezdődő feldarabolódásával (azaz jelen esetben az Atlanti-óceánlassú kinyílásával) az egykor egybefüggő hegységrendszer feldarabolódott, és nagymértékben lepusztult, az Appalache-et kb. 50 millió évvel ezelőtt nagyrészt síkságként vagy alacsony dombvidékként kell elképzelnünk, ahol a vízhálózat az egykori hegyvidék fő csapásirányától jórészt eltérően többé-kevésbé merőlegesen alakult ki a környező tengerekre, óceánokra. Az egykori magashegység lepusztulása természetesen a szénrétegeket is a felszínközelbe hozta, amit hamarosan egy újabb, a korábbiaktól eltérő folyamat is elősegített. Az egykori hegységrendszer maradványai ugyanis emelkedni kezdtek, ami elsőre elég furcsa lehet, tekintve hogy a szűkebb környéken ekkoriban nem igazán feszültek egymásnak kőzetlemezek.

Az Appalache üledékgyűjtői a hegységképződés időszakában - (forrás)

A megoldást a kontinens nyugati oldalán kell keresnünk, ugyanis ott épp ezidőtájt emelkedett ki a Sziklás-hegység. Korábbi bejegyzésünkben bemutattuk, hogy a hegységrendszer egy korábban létezett lemezszilánk nagyon kis szögű alábukásának köszönheti szokatlanul nagy szélességét – mindez egyben nagyon széles sávban növelte meg a földkéreg (és a köpeny felső rétegének) vastagságát, ami egy igen széles zóna izosztatikus emelkedésével járt – ebbe pedig beleesett az Appalache is.

Az emelkedés sebessége olyan volt, hogy az eredetileg síksági, dombvidéki tájon alapvetően kelet-nyugati irányú vízrendszer át tudott öröklődni az új tájra – ami tekintve, hogy az újra kiemelkedő hegységrendszer csapásiránya délkelet-északnyugati volt, meglehetősen érdekes tájat hozott létre: nem elég, hogy itt van pár Földünk legősibb folyómedrei közül, de a cikcakkosan (vagy egyenesen meanderezve) futó folyók számos helyen áttörik a hegység fő vonulatait, a viszonylag alacsonyabb középső régióban pedig egy borzasztóan zegzugos völgy és gerincrendszert hoztak létre, ahol szinte alig akad talpalatnyi sík felület. Ebbe a középső régióba tartozik a mai Kelet-Kentucky, Nyugat-Virginia és Virginia területére eső Kanawha szénmező, ahol a szénrétegek gyakran a völgytalpak felett, sok esetben inkább gerincközeli állapotban helyezkednek el. Ez elvileg megkönnyíthette a rétegek bármely módszerrel történő bányászatát, ugyanakkor a vidék a már említett domborzati sajátosságai miatt kevésbé kínált jó életfeltételeket bármely erre vetődő népcsoport számára: a mezőgazdaság lehetőségei igen korlátozottak voltak, és bár a vadállomány elég bőséges volt, a táj tagoltsága miatt nehézkesnek bizonyult a vadászat. Ez olyannyira így volt, hogy Kelet-Kentuckyban  az első telepesek megegyeztek a helyi indiánokkal, hogy inkább máshol keresnek maguknak területet, mert ha ottmaradnak, mindenki éhen fog halni.

A terep egyenlőtlenségeit eltüntető szénbánya az Appalache-ben - (forrás)

Így nem meglepő, hogy bár a bőséges szénkészletek már az 1750-es évek óta ismertek voltak, a bányászat a jobban megközelíthető (és a nagyobb népességkoncentrációkhoz közelebb fekvő) hegységperemeken kezdődött meg a 19. században (pl. Pennsylvaniában és Nyugat-Kentuckyban). A hegységbelső megközelíthetetlensége miatt Nyugat-Virginiában csak az 1880-as évektől, Kelet-Kentuckyban pedig csak az 1900-as években kezdődött meg a nagyobb mértékű bányászat, amikor a vidék két vasútóriása a Baltimore&Ohio és a Chesapeake&Ohio kiépítette szárnyvonalait. A két vasúttársaság neve elég beszédes: alapvetően az Ohio-völgye és az Atlanti-óceáni közötti forgalmat célozták, azonban végül egyáltalán nem az eredetileg tervezett mezőgazdasági termékek tették ki a szállított áruik zömét, hanem a Kanawha-szénmedence jó minőségű feketekőszene, melyet nagyon olcsón tudtak az atlanti kikötőkbe szállítani, ahonnan jó áron lehetett azt Európába exportálni. Ráadásul a felszínközeli szénrétegek kitermelése is olcsó volt, ami azonban nem kizárólag a geológiai sajátosságoknak volt köszönhető. Ekkor a bányászat még nagyrészt hagyományos mélyműveléses módszerekkel történt (bár sok esetben nem volt szükség aknamélyítésre, elég volt oldalirányban tárnákat nyitni), amihez természetesen sok bányász kellett. A nehezen megközelíthető, más munkát nem igazán kínáló terület a bányászkoloniák révén népesült be – a bányászati cégek tehát képesek voltak lenyomni a béreket, illetve a munkabiztonságra sem igazán áldoztak. Az első világháború alatt csúcsra járatott bányák borzasztó munkakörülményeket kínáltak: egyes statisztikák szerint veszélyesebb volt 1918-ban egy nyugat-virginiai bányában dolgozni, mint az USA európai expedíciós haderejében szolgálni. (Ha némi hasonlóságot vélünk felfedezni az Éhezők Viadala 12. körzete és a Kanawha szénmező 20. század eleji állapota között, az nem a véletlen műve…)

A Chesapeake and Ohio vasúttársaság vonalhálózata 1925-ben - a térkép közepének sűrű szárnyvonalrendszere szolgálta ki a bányavidéket - (forrás)

Mindez az első világháborút követően véres bányászlázadásokban materializálódott: 1920-ban a matewani „csatában” a helyi bányászok lemészárolták a bányászati cég verőembereit (hogy aztán később a bíróság által felmentett bányászvezetőkkel bérgyilkosok végezzenek), ami komoly lendületet adott a mozgalomnak, amit csak egy évvel később a véres Blair Mountaini csatában sikerült megállítania a hedseregnek (és a légierőnek!). Mindez kezdetben komolyan visszavetette a munkásjogok fejlődését, ugyanakkor komolyan hozzájárult ahhoz, hogy a Roosevelt-kormányzat 1933-ban szövetségi szinten szabályozza a kérdést, ami jelentősen hozzájárult a bányászok munka és életkörülményeinek javulásához, egyben merőben új irányt szabott a bányászatnak: a bányatulajdonosoknak muszáj volt a gépesítésbe fektetniük, illetve egyre nagyobb lendületet vett a felszínközeli rétegek (hagyományos) külszíni bányászata. A széntermelés a második világégésben ismét csúcsra pörgött, azonban ezután az olaj és a földgáz térhódítása (majd később a nehézipar válsága) némileg berogyasztotta az Appalache széntermelését – a külszíni termelés növekedésével együtt ez azt is jelentette, hogy kevesebb bányászra volt szükség, az amúgy is szegény vidék tehát egyre kevesebb munkát tudott kínálni, egyes megyék pedig elindultak az elnéptelenedés útján.

 Viszonylag komolyan gondolták követeléseiket - géppuskás bányászok Blair Mountainnél - (forrás)

Az 1970-es évek olajválságai azonban részleges fordulatot hoztak: a szén, mint energiahordozó ismét felértékelődött, ráadásul ekkor kezdetek szárba szökkenni az USA modern környezetvédelmet szabályozó törvényei is, amelyek elsősorban az alacsony kéntartalmú szenek hőerőművi felhasználását támogatták, az újabb szabályozás pedig a (fűtőértékre vetítve) fajlagosan alacsony szén-dioxid kibocsátást eredményező szeneket részesíti előnyben – a Kanawha-medence feketeszenei pedig mindkét kritériumnak megfeleltek. A széntermelés tehát ismét felívelt, ugyanakkor a bányatulajdonosoknak mind a viszonylagos olcsóságot, mind pedig a munkabiztonságot szem előtt kellett tartaniuk, ami egy alapvetően új bányászati módszer elterjedéséhez vezetett.

A hegytetőt eltávolító külszíni szénbányászat sematikus ábrája - (forrás)

A hegytető eltávolításával járó módszer esetében a bányászat célja a hegygerinc (vagy csúcs) alatti szénréteghez felülről történő hozzáférés. Elviekben úgy működik, hogy a szénréteg feletti erdőt, talajt, sziklaréteget nagy mennyiségű robbanóanyag felhasználásával eltávolítják, majd lebányásszák a szenet, és ha érdemes, lejjebb mennek még egy (vagy több) réteggel. Ha már nem érdemes, rekultiválják a területet, visszajuttatva a szikla és földréteg egy részét. Ideális esetben mindez szakaszosan működik: eltávolítják a gerinc egy részét, kibányásszák a szenet, a következő szakaszból kitermelt szikla és földréteggel pedig rekultiválják az első szakaszt. (Persze a szén hiányozni fog, ezért mindenképpen tájsebről beszélhetünk.) A gyakorlatban azonban mindezt nem annyira gazdaságos így megoldani, sőt sokszor a domborzati viszonyok sem teszik lehetővé: sok esetben a gerincről letermelt sziklákat simán bedózerolják a szomszédos völgyekbe, elegyengetve a vidék nagyon is egyenletlen terepét, ami elsőre talán nem hangzik nagyon borzalmasnak, ugyanakkor eközben a vidék összetett vízhálózatára sem igazán vannak tekintettel a bányászok (azaz betemetik a vízfolyásokat).