Ez év júniusában szokatlan eseményre kaphattuk fel a fejünket: megkezdődött a nyugat-franciaországi Sélune folyón létesített gátak (és vízerőművek) bontása, mely eddig a legnagyobb ilyen léptékű beavatkozás Európában. A folyók természetes állapotának visszaállítása érdekében tett emblematikus lépést számos zöldszervezet üdvözölte. Ezzel párhuzamosan egyes tudományos szervezetek is jó alkalmat látnak a bontásban, hogy tanulmányozhassák a várt pozitív hatások bekövetkeztét.
A bontásra ítélt Vezins-gát az 1982-ben épp leeresztett tározó felől - (forrás)
A sokak által mintaprojektté kikiáltott beavatkozás a vezető „zöld” témákon kívül ugyanakkor másra is rávilágíthat. Egyrészt olaj lehet a tűzre abban a vitában, hogy mennyire is „zöld” a vízi energia, másrészt a beruházás révén némi kétség merült fel azzal kapcsolatban, hogy a gátak eltávolításáért lobbizók valóban megfelelő komplexitással vizsgálták-e a lehetséges változásokat, illetve megfelelően figyelembe vették-e a helyben élők szempontjait, érdekeit?
Előnyök és hátrányok
Elsőként tekintsük át, mik is az energiatermelésre is használt duzzasztók előnyei és hátrányai, hogy jobban el tudjuk helyezni a bontást a gátak sorsáról folytatott vitában. Az egyik legfontosabb érv mellettük, hogy működtetésük olcsó, a műtárgyak zöme hosszú életű, így általában kedvező áron lehetséges energiát termelni, miközben nagyon jól lehet velük alkalmazkodni az energiafogyasztás rövidebb és hosszabb távú ingadozásához. Mi több, egy szivattyús vízerőművel kiválóan ellensúlyozhatók az egyébként nagyon környezetbarátnak tartott nap- és szélerőművek termelési ingadozásai. Ha ez utóbbiak termelési módok nagyban elterjednek, érdemes azokat vízerőművekkel társítani, mivel a vízi energia szén-dioxid emissziója is minimális. Ezenfelül segíthetik a megfelelő vízgazdálkodást, árvízvédelmet, az öntözést, sőt, a duzzasztott tavak az idegenforgalomban is komoly szerepet kaphatnak.
Ugyanakkor nem mehetünk el a gátak negatív környezeti (és társadalmi) hatásai mellett sem: a létesítmények meggátolják a vízi élőlények vándorlását, elősegítik az élőhelyek további feldarabolódását, a nagy tározótavak vízminősége gyakran rossz, a hordalék pedig felhalmozódhat a gát mögött, melynek mind a folyó alsó, mind a felső szakaszán káros hatásai lehetnek az ökoszisztémára és az árvízi védekezést is megnehezítheti. Szintén negatív módon esnek latba a víztározókban elmerülő termőföldek, élőhelyek, települések. A gátak nem megfelelő üzemeltetése pedig kézzelfogható veszélyekkel járhat az alacsonyabban fekvő területeken élők számára. Noha az igazán tragikus gátszakadások (mint például az 1970-es évek nagy indiai és kínai tragédiái) vagy a hegyvidéki víztározók geológiai veszélyeinek alábecsüléséből fakadó katasztrófák (mint például az olaszországi Vajont-gátnál 1963-ban kialakuló, a Piave völgyét letaroló „megacunami”) meglehetősen ritkák, a kisebb hibák is nagy károkkal járhatnak: a túl sokáig visszatartott víztömeg komolyan károsíthatja az alsó folyamszakaszok ökoszisztémáját (lásd a Snowy folyó sorsát), a váratlan nagy esőzések nyomán megnyitott tározókapuk pedig árvizet is okozhatnak. Ez történt 2018 nyarán az indiai Kerala államban: a szokatlanul heves monszunesőzések következtében (és a fejletlen előrejelzési és üzemeltetési rendszer miatt) a terület energiaellátását és öntözését biztosító gátrendszer tagjainál egyszerre kellett megnyitni a tározókat: az árhullám példátlan pusztítást okozott.
Az indiai Morbi katasztrófa 1979-ben: A Machchhu-gát ugyan épen maradt, de oldalfala kimosódott - (forrás)
Mindez átvezet egy újabb problémakörhöz: a klímaváltozás következtében egyes gátaknak és víztározóknak az üzemeltetésére kidolgozott módszerek idejétmúlttá válhatnak, a vízutánpótlásuk csökkenhet vagy időben kiegyenlítetlenné válhat, némelyik víztározó pedig feleslegessé válhat.
Eddigi példák
Az iménti érvek, valamint a környezetvédelmi felelősségérzet fejlődése megágyaztak annak az elgondolásnak, hogy bizonyos gátakra, víztározókra már nem feltétlenül van szükség. Mindez Európában jelentős politikai hátszelet is kapott a 2000-ben elfogadott Víz Keretirányelv révén. Az új szabályozás célja az volt, hogy 2015-ig jó állapotba kell hozni minden olyan felszíni vagy felszín alatti vízfolyást/víztestet, amelynél ez lehetséges. A szabályozást részben az egyes tagállamok eltérő gyakorlatainak egyesítése hívta életre, ugyanakkor az elvek betartásához szükséges intézkedések meghozatala és a lokális (vízgyűjtőterületekre szóló) akciótervek kidolgozása az egyes tagállamok saját hatásköre maradt. Mindez természetesen magában foglalhatja a gátakkal szétszabdalt folyóvízi élőhelyek helyreállítását is (azaz a gátak bontását is), de a keretirányelv kimondja azt is, hogy figyelembe kell venni a beavatkozások társadalmi költségeit – ha egy vízerőmű társadalmi haszna nagy vagy a bontás társadalmi költségei túlzottan nagyok, nem szükséges a beavatkozás. Ez mindegyik, az előbbiekben ismertetett álláspontot erősítheti, a gyakorlatban viszont hasznos kompromisszumokhoz vezethet.
Hiába erősödtek meg ugyanis a folyók természetes állapotát visszaállítani kívánó hangok, eddig jellemzően csak kisebb, a vízellátás szempontjából feleslegessé (Yecla de Yeltes gát, Spanyolország) vagy elavulttá vált (Elwhagát), esetleg biztonsági kockázatot jelentő, meggyengült gátakat, duzzasztókat bontottak el főként Spanyolországban, Franciaországban, a skandináv államokban és Nagy-Britanniában, valamint az Amerikai Egyesült Államokban. Utóbbi országban 1300 bontásra került sor, köztük a kifejezetten nagy, 33 méteres Washington állambeli Elwha-gátéra, mely egyrészt tudományos szempontból nagyon részletesen tanulmányozott projekt volt 2011 és 2014 között, másrészt mérete miatt is példaként szolgált a nagyobb műtárgyak eltávolítását követelők számára. (A legmagasabb eddig elbontott gát szintén az Elwha folyón állt, a 64 méteres Glines Canyon-gát teljes mérete viszont kisebb volt, mint az Elwha-gáté.) Az Atlanti-óceán túlsó partján jó néhány hasonló projektet elemeztek részletesen, s a legtöbb esetben valóban teljesültek a várt kedvező környezeti hatások.
Az Elwha-gát bontása 2011 és 2013 között - (forrás)
Ugyanakkor a negatív hatásokról sem szabad hallgatni: az egységesülő folyóvölgyekben invazív fajok is utat találhatnak, ahogy tározótavakban esetleg feldúsuló toxikus üledékek mobilizálódhatnak. Szintén veszélyt jelenthet, ha a bontás nem jár megfelelő árvízvédelmi intézkedésekkel az alsóbb folyószakaszokon. Emiatt a helyi közösségek érdekeit messzemenően figyelembe kell venni az ilyen projekteknél, ami az Egyesült Államokban viszonylag könnyű, tekintve, hogy a legtöbb bontásra ítélt objektum viszonylag ritkán lakott területen állt.
A Mont Saint-Michel vonzásában
Más viszont a helyzet a sűrűn lakott Európában, ahol az emblematikus francia vállalkozás legfőbb próbatétele épp a „globális” és a helyi érdekek ellentéte – mintaprojekt a javából, de nem biztos, hogy pont úgy, ahogy elképzelnénk.
A szóban forgó két gát, a Vezins és a Roche-qui-Boit közül az első az igazán nagy falat: 36 méteres magasságával komoly méretű építmény. A 16 méter magas kistestvérével együtt a mintegy 100 kilométer hosszú, viszonylag szerény (11 m3/s) átlagos vízhozamú Selune-t rekeszti el, összesen mintegy 20 kilométeres hosszúságú tározóvá duzzasztva azt. A folyó vízgyűjtője sem nagy, mintegy 1000 négyzetkilométeres, nagyjából a második világháborúból ismert Avranches-tól és Mortaintől délre fekvő vidéket foglalja magában, ugyanakkor a folyam a különleges Mont Saint-Michellel ékesített öbölbe ömlik, így a szokásosnál nagyobb figyelem irányulhat környezeti állapotára.
A Selune-re figyelmet irányító Mont-Saint-Michel - (forrás)
A kisebb gátat az első világháború idején kezdték el építeni, nagytestvérét pedig a 20-as évek végén. Létesítésük fő célja az energiatermelés volt, még úgy is, hogy meglehetősen falusias térségben létesültek: a kor francia erőműprogramja jellemzően az ország kevésbé fejlett területeit érintette, elsősorban azért, mert a fejlettebb részek folyóit addigra már annyi műtárgy tarkította, hogy nem lehetett újabbakat építeni. Viszonylag kicsi, 12,6 és alig 2 megawattos teljesítményük csak a helyi fogyasztási igényeket elégíthette ki, így idővel sokkal fontosabbá vált a két hosszú, ám keskeny tározótó, melyek kiváló adottságúak voltak a vízi sportoláshoz, és ez némileg fel is pörgette a környék idegenforgalmát.
Az idegenforgalom számára fontos víztározó - (forrás)
A gátak viszonylagos elavulása, valamint az 1979-ben a Világörökség részévé nyilvánított Mont Saint-Michelre irányuló figyelem nyomán az 1990-es évek elején felmerült, hogy érdemes lenne „természetközelibbé” tenni a Selune-t. Az első, 1993-as kísérlet katasztrofálisan végződött: a szakemberek próbaképpen leeresztették a Vezins-tározót, azonban ennek következtében a legközelebbi áradás kimozdította a felhalmozódott (és instabillá váló) hordalékdugót, ami az alsó szakaszon és az öbölben gyakorlatilag kiradírozta a vízi élővilág javát. Az ötletet ezért bő egy évtizedre jegelték, ugyanakkor a természetes állapotért lobbizó környezetvédőkhöz egy horgászlobbi is csatlakozott, s az épp egy olyan vízi élőlény Selune-be való visszatelepítéséért szállt harcba, melyet általában az érintetlen, vad természettel szoktak azonosítani: a lazacról van szó. A tervek szerint ezzel a Selune lenne a francia partvidék legjelentősebb lazacívóhelye, ami homályosan megfogalmazott gazdasági előnyökkel is járna.
Helyi ellenállás
A szép elképzelésekkel szemben azonban némi helyi ellenállás bontakozott ki: egyesek a részben a tározókból fedezett ivóvízellátást féltették, mások az 1993-as fiaskó után joggal firtatták az árvízvédelem kérdését. Ezenkívül a lazacprojekt is ellenzőkre talált: felmerült, hogy a Selune-ön sohasem volt túl sok lazac, valamint hogy jó, hogy ezentúl felúszhatnak a lazacok a folyón, de mi lesz a mostani tározókban tanyázó halakkal? Gazdasági ellenérvekben sem volt hiány: egyrészt hiába kicsi és elavult e két erőmű, mégiscsak „zöld” energiát termelnek, másrészt nem volt világos, hogy is pótolja a vízisportok szerelmeseinek elmaradását néhány tucat lazachorgász? Nem meglepő, hogy egy 2015-ös véleménynyilvánító népszavazáson a helyiek 98,9 százaléka a gátak lebontása ellen szavazott.
A Selune alsó szakasza Ducey-nál - (forrás)
A konfliktus kialakulásában szerepe volt annak a jelenségnek is, hogy ami globálisan vagy nemzeti szinten kívánatos, az helyi szintre lebontva már nem biztos hogy az. Ezen kívül felismerhető a környezetvédelmi gondolkodásnak a gyakorlatba való átültetésekor keletkező egyik leggyakoribb hibája is: gyakran nem elég komplex módon, hanem csak egy szűk tématerületre (pl. a lazacra) vonatkozóan történik a beavatkozások vizsgálata. (Hazai példa a Szigetköz körüli "ügyködés".) Ehhez még hozzáadódott az a vita is, hogy valójában mennyire zöld a vízi energia. A mindenkori francia kormány ezen érvek mentén lavírozott a kérdésben, míg végül 2009-ben döntés született a gátak bontásáról, azonban a konkrét cselekvésre 10 évig nem került sor. Majd 2016-ban – részben az említett népszavazás hatására – kicsit módosították a terveket: első körben csak leeresztették a Vezins-tározót, és megvizsgálták a gátakat (ez az 1993-as események tükrében teljesen indokolt lépés volt), és ezt követően hoztak csupán végső döntést, ami alapján 2019 júniusában megkezdődött a bontás.
Hamarosan megtudhatjuk, hogy valóra válnak-e a helyiek félelmei, vagy mindenki örömére vonzó lazacparadicsommá válik a természetközelivé varázsolt Selune folyó.
Jakab László
Az írás eredetije az Élet és Tudomány 2019. évi 34. számában jelent meg
Felhasznált források:
https://www.nature.com/articles/d41586-018-05182-1
https://fr.wikipedia.org/wiki/S%C3%A9lune
https://www.nature.com/news/dam-removals-rivers-on-the-run-1.15636
https://programme-selune.com/en/
https://www.researchgate.net/project/Selune-River-Restoration
http://www.water-alternatives.org/index.php/alldoc/articles/vol10/v10issue3/376-a10-3-2/file
