Az elsőre kissé hatásvadásznak tűnő címadás meglepő módon valós problémakört takar: előfordulhat-e cunami az alpi tavakban, víztározókban? A kérdéssel leginkább az utóbbi évtizedben kezdtek foglalkozni, és a válasz az hogy igen, már volt is rá példa mind természetes okokból, mind pedig emberi mulasztásból kifolyólag.

Mi is kell egy cunamihoz? Nagy vízoszlop, melyet valamilyen erőhatás kilendít nyugalmi pozíciójából, és a nekilendülő víztömegnek szüksége van egy partszakaszra, amire kifuthat és pusztíthat. Ezek a tényezők pedig mind rendelkezésre állnak az általában mély, nagy víztömeggel rendelkező alpi tavak esetében, melyek felett sok esetben magas hegyoldalak magasodnak, amelyek igen kedvezőtlen esetben bele is csúszhatnak a tavakba, víztározókba. Persze a vázolt eseménysornak már csak a veszélyeztetett terület korlátozott kiterjedése miatt is viszonylag kicsi az esélye, ugyanakkor a Genfi-tó körül élők 563-ban már megtapasztalhatták, mi is történik, ha mégis bekövetkezik az "elképzelhetetlen", akárcsak a Piave völgyében fekvő Longarone lakói pontosan 1400 évvel később.

Az első tragédiát a frank krónikák leírása alapján "tauredunumi-esemény" néven emlegetik a tudósok. Tours-i Szent Gergely szerint 563-ban a Genfi-tó keleti végében fekvő Tauredunum erődjénél 60 napig morajló hangokat lehetett hallani, majd a hegyoldal hirtelen kettéhasadt, és leszakad a Rhone-folyó völgyébe és a tóba, magával rántva falvakat, templomokat, embereket. A csuszamlás eltorlaszolta  Rhone völgyét és az visszafelé kezdett folyni. Ezt követően a tó vize kiáradt, magával sodorva a parti falvakat és lakóikat, lerombolta Genfnél a Rhone hídját, elsodorta a vízimalmokat és még a városfalakon is átcsapott, sok áldozatot követelve.

Az esemény leírása sokáig nem nagyon keltette fel a tudósok figyelmét, egy ideig például az is bizonytalan volt, hol is feküdt annak idején Tauredunum, ugyanakkor az 1950-es 60-as évek alaszkai földrengései nyomán fény derült arra, hogy a nagy víztömegek hegyvidéki környezetben igencsak megdöbbentően, akár "megacunamit" okozva is tudnak viselkedni, és hasonló katasztrófát 1963-ban emberi közreműködéssel is sikerült előidézni, ami némileg megolajozta az ezzel kapcsolatos kutatásokat. De a komolyabb kutatások csak a 2000-es években indultak el a tavi cunamikkal kapcsolatban: egyrészt elég fejletté vált a víz alatti távérzékelés és adatfeldolgozás a kiterjedtebb mérésekhez, másrészt a 2004-es délkelet-ázsiai tragédia világszerte megnövelte az érdeklődést a téma iránt.

Az 563-as katasztrófa esetében ráadásul nem is volt olyan egyszerű kideríteni, mi is történhetett; nemcsak a névadó erőd elhelyezkedése volt kérdéses, de az eseményt kiváltani tudó hegyomlást sem igazán sikerült azonosítani a tó keleti vége környékén. A "megoldásra" a Genfi Egyetem kutatói jöttek rá, akik részletesen feltérképezték a tó keleti medencéjének mélységviszonyait és üledékrétegeit. 

Eredményeik értelmezéséhez tudni kell, hogy a Genfi-tó mélységviszonyait tekintve két élesen elütő részre tagolódik. Az "alsó", nyugati rész viszonylag sekély, legfeljebb 50-100 méteres mélységű, míg a felső nagyobb része hirtelen mélyülő, akár a 300 méteres mélységet is elérő, "igazi jégvájta alpesi tó". A mélyebb tórészre viszont délkelet felől az elmúlt évezredekben egy üledékplatót épített a Rhone folyó, melybe kisebb kanyonokat vágva továbbítja vízét a tóba. Ezt a részt megvizsgálva a tudósok érdekes dologra lettek figyelmesek: a viszonylag hirtelen mélyülő tóba "telepített" folyóvízi üledékek sajátosságai a tengeri kontinentális selfek lejtőin található gravitációs törmelékfolyásokéval rokonok, tulajdonképpen egy meglehetősen nagyméretű tudbiditlegyezőre bukkantak. Az érintett rétegekben található szerves anyagok alapján keletkezésük 381 és 612 közé tehető - és épp a megfelelő helyen, a Rhone torkolatánál. 

A Genfi-tó mélységviszonyai - (forrás)

A tudósok ez alapján a következőket valószínűsítik: a cunamit kiváltó ok a Le Grammont hegy Saint-Gingolph és Port Valais illetve Vouvry közötti oldalának leszakadása lehetett, ugyanakkor a lezúduló sziklamennyiségből nem érte el annyi a tavat, hogy ilyen méretű katasztrófát okozzon, de az omlás ereje elég lehetett ahhoz, hogy a Rhone hordalékkúpját destabilizálja, és a laza törmelékanyagot "leküldje" a tó mélyebb medencéjébe vezető lejtőn. A mintegy 250 millió köbméternyi laza üledék olyan mértékben billentette ki a tó víztömegét, hogy az a sekélyebb részeken sok méteres hullámokban tarolt le minden útjába eső tárgyat és élőlényt. a becslések szerint a cunami 60-70 perc alatt végigsöpört a tavon, és Genfnél 8 méteres vízszintemelkedéssel járt.

Tauredunum (és a hegyomlás) feltételezett helye, a piros vonalak azt jelzik, hogy a tavi cunami hány perc alatt érte el az adott helyet, sárgával pedig a partra kicsapó hullám feltételezett magassága látható - (forrás) 

A felállított modell jól egyezik a Szent Gergely által leírtakkal: bár a hegyomlás a tó keleti végében önmagában is durva katasztrófával járt és a Rhone eltorlaszolása miatt itt is víz alá kerültek területek, a cunamira csak némi késéssel került sor, az pedig átcsapott a genfi városfalon. (A standard késő-római városfal 6 méter magas volt, a hullám becsült magassága meg 8 méteres.)

Természetesen a tengerparti településeket időnként nagy emberáldozattal végigpusztító szökőárak nem voltak szokatlanok a történelem folyamán, ugyanakkor arra, hogy nagy víztömegek "szűk helyen" egészen megdöbbentően tudnak viselkedni, ha valami kibillenti őket egyensúlyukból, az 1950-es, 60-as évek fordulóján kezdtek rájönni a tudósok, valamint az események szerencsétlen áldozatai.

Ezt a jelenséget az újságírók némileg hatásvadász módon megacunami névvel illették, noha nincs definiálva, mi is számít pontosan annak: a több 10 vagy 100 méteres hullámokra szokták ráaggatni ezt a jelzőt. Több száz méteres hullámok? Durván hangzik, az is, viszont szerencsére csak több körülmény igen szerencsétlen összejátszása következtében jöhetnek létre - ezért is a kései azonosítás, amelyre nem is annyira meglepő módon Alaszkában került sor az 1950-es években. Az olaj után kutató geológusok az alaszkai "serpenyőnyél" tövéhez közeli Lituya-öbölben fura jelenségre lettek figyelmesek: a gleccservölgyben több 100 méteres magasságig nem találhatóak öreg fák. Ez még nem szokatlan, az öblöt egykor kitöltő, mára már visszavonult jégnyelv is okozhatja ezt, viszont a magasabban fekvő idős fák tenger felőli oldala erősen sérült volt - erre pedig egy magyarázat lehetett csak: valamikor egy óriási hullám tarolta le az erdőt. Az elmélet bizonyítására nem sokat kellett várni: 1958. július 9-én egy földrengés hatására az öböl északkeleti részén komolyabb sziklaomlásra került sor. A csaknem zárt (épp ezért igen erős árapálymozgásokkal rendelkező) öböl vízébe zúduló kőtömeg egy 333 méter magas hullámot eredményezett, mely az öböl legbelső, elszűkülő végében az átellenes hegyoldalra 524 méteres magasságig lökte fel az öböl vízét. Az eseménynek szemtanúi is voltak: az épp akkor az öbölben tartózkodó három halászhajóból kettőnek sikerült "meglovagolni" a hullámot, legénységük túlélte a megrázkódtatást és beszámolt az átéltekről. (Az öböl nagy részében egyébként "csak" 10-50 méteres hullámok pusztítottak, ahogy ezen a szimuláción látható.)

A Lituya-öböl az 1958-as esemény után. A világos területen a hullámok elpusztították az erdőt, a hegyomlás az öböl végében balra hátul található hegyen történt, az 524 méteres hullám a vele szemközti (a képen nagyrészt takart) hegyoldalon pusztított, ahol a "világos sáv" felkúszik a hegyre - (forrás)  

Még megdöbbentőbb, hogy "megacunamit" emberi tévedés is elő tudott idézni valamivel több, mint 5 évvel később, sokkal tragikusabb végkifejlettel, tőlünk nem is olyan messze, a Piave völgyében. A Vajont-gát katasztrófája máig a túlzottan magabiztos (vagy nem kellően körültekintő) mérnöki és geológiai munkálkodás elrettentő példája.

Az 1950-es évek Olaszországában vagyunk, lezárult a háború utáni újjáépítés, és egyre lendületesebben fejlődik a gazdaság, a nagyon tagolt domborzatú országban komoly infrastruktúrafejlesztési projektekre kerül sor, rengeteg komoly mérnöki leleményt igénylő műtárgy megépítésével. Nem mellesleg az északi országrész energiaigénye is meredeken nő. Mindez együtt azzal jár, hogy komoly igény mutatkozik a szűk alpi völgyekben a völgyzáró gátakkal megvalósított vízierőművekre, és úgy tűnt, hogy a mérnöki tudás is megvan hozzá. (Tulajdonképpen meg is volt, csak a geológiai tudás hibádzott kicsit.)

Hogy mi is történt a Vajont-völgyben azt a "Katasztrófák nyomában" releváns epizódja elég jól végigveszi, mi most inkább a felmerült geológiai problémákat vesszük sorra. Azt nem nehéz belátni, hogy egy viszonylag szűk alpesi völgy több millió tonna vízzel való feltöltése alapvető változásokat hoz a szűkebb környezet talaj- és résvízviszonyaiban, eróziójában, tömegénél és felhajtóerejénél fogva megváltozott erőhatásoknak teszi ki a határoló kőzetrétegeket. Emiatt meglehetősen szigorú feltételei vannak a hasonló vízzárógátak létesítésének: csak akkor jó ötlet ilyen projektbe fogni, ha a határoló "kőzetfalak" megfelelően állékonyak, teherbíróak és viszonylag vízzáróak - és teljes mértékben azok, ha van köztük egy a felsoroltaknak nem megfelelő, akár csak pár centiméteres réteg is, az már veszélyes lehet.

A Vajont-gát Longaronéből nézve - (forrás) 

A mérnökök és a geológusok ezeket a veszélyeket már nagyrészt ismerték az 50-as években is, igaz természetesen jóval kevesebb gyakorlati tapasztalatuk volt még a víztározók kialakításával járó problémákkal kapcsolatban, így leginkább a gát közvetlen környezetének stabilitására koncentráltak, a víztározó egészére kisebb figyelmet szenteltek. Kezdetben legalábbis...

Az, hogy a Piave völgyébe keletről csatlakozó, a nagyobb folyóba torkollása közelében több 100 méter mély szurdokot képző Vajont völgy alkalmas lenne egy gigantikus völgyzáró gáttal elrekesztett víztározó létesítésére, ahol az igen nagy szintkülönbség miatt nagyon olcsón lehetne villamosenergiát előállítani, már az 1920-as években felmerült, de a megvalósításba csak az 1950-es években kezdtek bele, egyből az akkori világ legmagasabb (262 méteres) gátjának megalkotásával, és rengeteg kiegészítő műtárggyal, ugyanis a mögöttes völgyrendszer vízhozamát kevésnek vélték a tározó megfelelő működtetéséhez, ezért egy vízvezeték hálózattal még máshonnan is vizet tápláltak be. A gát mögötti Vajont völgy egyébként egy gyűrt szerkezet szinklinális része (vagyis a "gödör"), melyet az utolsó jégkorszak előtti ősi vízfolyások valamint a jég is erősen kimélyített. A völgy formálásában azonban más is szerepet játszott, ami kezdetben sajnos elkerülte a szakemberek figyelmét. Egyrészt a völgy a tervezett gát helye feletti összeszűkülését valójában egy a történelmi idők előtti nagy hegyomlás hozta létre. Ez még önmagában nem lett volna gond, de a környékbeliek a völgy déli oldalát képző (bonyolult gyűrt szerkezetű) Monte Tocot csak "mozgó hegynek" nevezték, instabil falai miatt - a hegyi települések nem véletlenül csak a völgy északi oldalán, magasan a völgytalp felett jöttek létre. A szakemberek természetesen megvizsgálták a völgyfalakat, de nem találtak aggodalomra utaló jeleket, csak viszonylag szilárd és állékony mészkőrétegeket.

A gát Carlo Semenza irányítása alatt 1959 októberére el is készült, a tározó feltöltése pedig már tavasszal megkezdődött. Ekkor két nyugtalanító esemény történt: a közeli, hasonló elven készült Pontesei-víztározónál nagy hegyomlásra került sor, ami óriási hullámot generált a tározóban, amely megölt egy embert. Csaknem ugyanakkor a Mont Toc oldalában vezetett üzemi út építésekor új repedésekre lettek figyelmesek a munkások a hegyoldalban. A hegyoldalakat többen is megvizsgálták, köztük az építést vezető mérnök geológus fia, Eduardo Semenza is. Mindegyik geológus arra jutott, hogy a Monte Toc oldala instabil, a tározó feltöltésekor földcsuszamlásra kerülhet sor. Mi több, az ifjabb Semenza megtalálta az ősi földcsuszamlás nyomait is, és szintén a további feltöltés elhagyását javasolta.

Az építkezés vezető geológusa, Leopold Müller viszont arra jutott, hogy a próbafúrások alapján nem olyan veszélyes a helyzet, és a tározó feltölthető. 1960 októberében viszont egy óriási M alakú repedés jelent meg a Mont Toc oldalában, és a teljes hegyoldal napi 1-3 centimétert kezdett lefelé csúszni. Carlo Semenza ekkor felmérette geológusaival a legrosszabb forgatókönyvet: mi történik, ha az egész hegyoldal egyszerre beleszakad a tározóba? Müllerék modelljei szerint ekkor egy 20 méteres hullám fog keletkezni, amit természetesen a tározóban kell tartani, ezért a tervező elrendelte, hogy a tározót a gátkorona alatti 25 méteres vízszintnél nem szabad jobban feltölteni. Párhuzamosan Müllerék egy veszélyes játékba kezdtek: a tározó szintjének növelésével-csökkentésével elkezdték "irányítottan" a tóba engedni a megmozdult hegyoldalt. 

Az 1963-as csuszamlás hatalmas M alakú tájsebe ma is felismerhető - (forrás) 

A "játék" lényege nagyjából a következő volt: a völgyoldal sziklarétegei "száraz" állapotukban viszonylag stabilan álltak, a súrlódás nagyjából összetartotta a nem annyira stabil rétegeket is. Azonban amint elkezdték feltölteni a tározót, gyökeresen megváltoztak a kőzetekre ható erők: egyrészt hatott a tározó vízének nyomása, másrészt a behatoló résvíz felhajtóereje, ami már könnyen destabilizálhatta a rétegeket, gyorsítva a hegyoldal megcsúszását. Tehát a mérnök- és geológuscsapat mindig addig növelte a tározó szintjét, ameddig a napi 1-3 cm-es csúszást tartani tudták, ha ez gyorsult, a vízszint leengedésével próbáltak visszatérni a kívánt értékekhez. A dolog működött egy darabig, az idősebb Semenza azonban nem volt nyugodt, újabb kutatásokat és számításokat szeretett volna elvégezni, azonban eközben 1961 októberében váratlanul meghalt. Halálát követően a mérnök és geológuscsapat némileg óvatlanabbá vált, többször a tervező által megjelölt szint fölé emelték a tározó szintjét, bár végül nem ez vezetett a tragédiához - hanem a túlzott magabiztosságuk miatt elhanyagolt további geológiai vizsgálatok.

A kritikus geológusok ugyanis attól féltek, hogy valahol a mélyben lehetnek olyan kőzetrétegek (pl. agyag), melyek miatt sokkal instabilabb a hegyoldal, mint addig gondolták. A helyzet az volt, hogy tényleg volt egy 5-15 centiméter vastag agyagréteg 250 méterrel a Monte Toc instabil oldala alatt, ráadásul ez gyakorlatilag a teljes hegyoldalat átfogta. Ilyen mélyre azonban nem fúrtak a rétegvizsgálatok során és csak egy résvízmérőjük érte el ezt a mélységet. A mérce adatai egyértelműen egy mélyben lévő vízzáró rétegre utaltak, de mivel nagy mértékben különböztek ezek az értékek a többi mérce értékeitől azt hitték, meghibásodott a műszer.

Hogy miért is fontos ez? Három okból: a hegyoldal alatti összefüggő vízzáró réteg miatt a magasabb régiókból az agyagréteg alá kerülő résvíz (vagy rétegvíz) nem tud elszivárogni a feltöltött tározó felé, és felfelé ható erőt fejt ki az amúgy is instabil rétegekre. Másrészt az agyag ilyen nagy nyomás alatt rideg, repedékeny lesz, és ha a repedésrendszer az egész hegyoldal alatt összeér, egyszerre megindulhat az egész tömeg. Harmadrészt ekkor a feltételezések szerint az agyagon a kisebb súrlódás (és a víztartalom "elforrása") miatt sokkal gyorsabban lecsúszik a felette lévő kőzetréteg amivel a 20 méteres hullámot modellező geológusok és mérnökök nem számolhattak. Hozzá kell tenni, hogy a legújabb geológiai vizsgálatok is csak valószínűsítik a katasztrófa okait, a nagyobb hegyomlások részben még ismeretlen viselkedése miatt még egyéb tényezők is szerepet játszhattak a tragédiában, melyeket a "Katasztrófák nyomában" adásában még nem vagy alig említettek. Ezek között szerepel többek között a Monte Toc üledékes rétegeket tartalmazó gyűrt szerkezete, mely a völgyet korábban kitöltő gleccser eltűnését követően már elkezdhette a kúszást, és ideális volt a hegyomlások kialakulásához mind az emberi történelem előtti, mind a modern időkben. Szerepet játszhatott a végső tragédiában a hegy alsó részének "székformája", mely megtévesztette a korabeli geológusokat: úgy gondolták, hogy a lankásabb alsó rész megfelelően tudja majd fékezni az esetleg meginduló anyagtömeg kúszását, omlását. A legújabb megállapításokról az adás tudományos narrátora, Dave Petley professzor blogján lehet olvasni, például itt és itt.

A Vajont-völgy az 1963-as katasztrófát követően: balra elöl az épen marad gát, jobbra a a leazakadt hegyoldal csupasz oldala, középen a törmelékkel nagyrészt feltöltött tározórész. A hullám a nézőpontunk felé csapott át a gáton - (forrás)

1963 szeptembere-októbere meglehetősen csapadékos volt Észak-Olaszországban, és a víztározó üzemeltetői azt tapasztalták, hogy a Müller-féle játék nem működik, a hegyoldal egyre jobban csúszik (igen, megjött a csapadékvíz az agyagréteg alá), és vélhetően október 9-én vagy 10-én az egész hegyoldal a tározóba fog szakadni. Mindez ekkor már a hegyoldal szabad szemmel látható kúszásában materializálódott, jól látszott, ahogy az erdő fái sorra dőlnek ki. Mivel "csak" 20 méteres cunamira számítottak és a tározó vízét ehhez mért biztonságos szintre csökkentették, az épp nélkülözhető munkatársak a gát koronáján gyülekeztek, hogy a legjobb helyről szemlélhessék a látványosságot. Mivel az omlást biztonságosnak tartották, a tározó alatti települések evakuálására sem gondolt senki. Október 9-én 22:39 perckor aztán bekövetkezett az omlás, ugyanakkor a nézők utolsó rémült pillanataikban realizálták, hogy valami nagyon nincs rendben. A hegyoldal a várt 60 másodperc helyett 45 másodperc alatt szakadt a tározóba a vártnál sokkal nagyobb sebességgel, a 0,26 köbkilométernyi szikla pedig szinte teljesen kiszorította a tározó vízét, olyan lendületet adva a víztömegnek, hogy a gát szintjét 250 méterrel meghaladva csapott át a mélyebben fekvő területekre. Valójában természetesen egy rengeteg kőtörmeléket tartalmazó tajtékos hullámot, víz, szikla és levegőfergeteget kell elképzelnünk, melynek magasabbra jutó "permete" is halálos lehetett a szabadban tartózkodókra, például a magasan a völgy északi oldalán fekvő Casso települést is alaposan megbombázta a hullámmal jövő törmelék.

Longarone csekély maradványai, alul a Piave medrének maradványai - (forrás)

A legdurvább dolog azonban azután történt, hogy a hullám átbukott a gáton: ezt követően ugyanis közel 300 métert "zuhant" a völgytalpig, ahol a Piave túlpartján fekvő Longarone kisvárosa épp az útjában volt. A víztömeg becsapódási helyén 60 méter mély és 80 méter széles krátert vájt, majd a 140 kilométer/órás sebességgel haladó víz- és sziklatömeg szinte az alapkőzetig leborotválta a Piave völgyének mélyebb részeit, Longarone és néhány környékbeli falu nagyobb részével egyetemben. Az áldozatok számát nem tudják pontosan (az akkori olasz kormány és a gát állami üzemeltetője érdekelt volt az áldozatok számának alábecslésében), a különböző tudósítások szerint 1900 és 2500 közötti lehetett a halottak száma.

Természetesen a katasztrófa az olasz belpolitikában is óriási hullámokat vetett, elsősorban azért, mert a regnáló jobbközép kormányzat előre nem látható természeti okokkal igyekezett magyarázni a katasztrófát, egyes vallásosabb vagy merészebb tagjai pedig némi előre nem látható isteni akarattal is előhozakodtak, amiből természetesen óriási botrány lett. A másik oldalon a kommunisták álltak, akik azonnal a "kapitalista" gátüzemeltető társaság és a kormány felelősségét firtatták - ezt pedig úgy interpretálták ellenfeleik, hogy a szörnyű tragédiát politikai céljaikra használják fel. Tulajdonképpen mindkét fél jogosan volt kritizálható az áldozatokra fittyet hányó gusztustalan politikai viselkedése miatt, ugyanakkor a baloldali újságírók egyre több olyan részletre derítettek fényt ami az emberi felelősség irányába terelte a közvélemény figyelmét. A Monte Toc ugyanis a második világháborúban jelentős (kommunista) partizánbázis volt, úgyhogy a párttagok egy része jó ismerte a hegy instabilitását, másrészt a tragédia után sokan közülük segíteni kezdték környékbeli túlélő ismerőseiket, akik természetesen elmondták, hogy a hegyomlás nem a semmiből jött, rengeteg előjele volt, és a tározó munkatársai komolyan aggódtak a gát biztonsága miatt. Ezt követően végül (jó 8 év után) sor került a vizsgálatot lezáró perekre, ahol két ember büntetőjogi felelősségét állapították meg az eltussolással, összeférhetetlenséggel és az olasz közélet egyéb szépségeivel tarkított ügyben. (Tegyük hozzá, nem lett volna egyszerű kideríteni az igazságot, a geológusok még mindig kutatják, mi is történt valójában.)

A Vajont-gát ezt követően már nem tölthette be feladatát - bár szerkezetileg épen vészelte át a hatalmas hullám nyomását, a víztározót ezután már nem merték feltölteni. De mi a helyzet az egyéb víztározókkal és alpesi tavakkal? A Vajont-katasztrófát követően a víztározókra már sokkal jobban figyelnek, a geológiai vizsgálatok már az egész víztározóra meglehetős részletességgel kiterjednek, ugyanakkor az Alpok bonyolult geológiája miatt "meglepetések" nem zárhatóak ki, igaz a legnagyobb veszély általában a tározók feltöltésénél jelentkezik, erre pedig mostanában meglehetősen ritkán kerül sor, mivel már kevés ilyen létesítményt építenek Európában.

A legújabb, esetenként roppant hangulatkeltő módon tálalt kutatások ezért leginkább a természetes alpesi tavakra koncentrálnak: előfordulhat-e ismét olyan hegyomlás, lejtős tömegmozgás amely tavi cunami kialakulásához vezethet?

Ahogy az eddigi példáinkon láthattuk a tavakat övező hegyoldalak jóval stabilabb környezetet jelentenek, mint a pár év leforgása alatt feltöltött tározótavak. A potenciális kiváltó okok így a következők lehetnek:

- Földrengés következtében előálló hegyomlás, földcsuszamlás - természetesen előfordulhat, bár az Alpok ebből a szempontból kevésbé veszélyeztetett mint mondjuk az Andok vagy a Himalája.

- Az emberi tevékenység, területhasználat nyomán előálló változások.

- A klímaváltozás. A gleccservölgyeket kitöltő jég visszavonulását követően vagy a csapadékviszonyok megváltozását illetve az állandóan fagyott területek "felolvadását" követően instabillá váló, Monte Tocéhoz hasonló völgyfalak megindulása. 

Az első két kiváltó ok mint már említettük, ott okozhat nagyobb katasztrófát, ahol egy nagyon mély tavat komolyabb sziklatömeg vesz körül vagy ahol a tóban komoly lejtőt képző üledékrétegek vannak, és van hová kifutnia a víztömegnek. A vizsgált példánk a Comoi-tó délnyugati ága lesz, mely Argegnoi-medencéjében elért 425 méteres mélységével a legmélyebb alpesi tó, ráadásul ezen a részen hirtelen mélyül, és meredek sziklafalak veszik körül. (Tulajdonképpen a sziklafalak a víz alatt is folytatódnak, ami azért a legtöbb, részben üledékkel kitöltött hasonló tó esetében kevésbé látványos.)

Valójában a veszélyt a Genfi-tóhoz hasonlóan itt sem az egyébként stabil sziklafalak jelentik, illetve attól sem nagyon kell tartani, hogy az ember közvetlen természetátalakító tevékenysége olyan földcsuszamlásokhoz vezetne, ami komoly hullám kialakulását eredményezné: a mezőgazdasági művelés átalakulása (a gazdaságosan nem hasznosítható területek feladása) az Alpok hegyoldalain is némi újraerdősüléshez vezetett, ami növelhette a hegyoldalak stabilitását. Persze előfordulhatnak olyan újonnan beépített domboldalak, amelyeket sikerül instabillá tenni, de ezek jellemzően a kevésbé meredek területeken vannak. Az igazi veszély a víz alatti törmeléklejtők potenciális megindulása a különböző mélységű tómedencék határán. Példánkban ilyen az Argegnoi-medence északi oldalán található, mely összeomlása esetén dél felé mozdítaná ki a mélyebb rész víztömegét, ahol a tó végében található Como városa, előtte pedig egy sekélyebb 20-30 méter mély tórész, amely a Genfi-tóhoz hasonlóan ideális egy nagyobb hullám kialakulásához. Ehhez viszont egy meglehetően erős földrengés kellene, aminek igen kicsi az esélye.

Érdekesebb, hogy mi történik a visszavonuló alpi gleccserek völgyeiben, ahol az instabillá váló völgyfalak esetleg a gleccservíztavakat vesznek körül, illetve, hogy a klímaváltozás nyomán változó csapadékviszonyok valamint a korábban állandóan fagyott altalaj kiolvadása (pontosabban immár periodikus újrafagyása) hogyan is hatnak majd bizonyos alpesi tavakat övező lejtőkre? Ebből kifolyólag nagyobb tragédia még nem történt, de a váratlan helyen előforduló hegyomlások már követelték túrázók életét. Ezt a területet mostanában kezdik el részletesebben kutatni, úgyhogy a következő években érdemes az újabb eredményekre figyelnünk.

Felhasznált források:

https://news.nationalgeographic.com/news/2012/10/121031-alps-tsunami-geneva-nature-geoscience-science/

https://www.nature.com/news/switzerland-braces-for-alpine-lake-tsunami-1.15815

https://www.nature.com/news/ancient-tsunami-devastated-lake-geneva-shoreline-1.11670

https://blogs.agu.org/landslideblog/2008/12/11/the-vaiont-vajont-landslide-of-1963/https://en.wikipedia.org/wiki/Megatsunami

https://blogs.agu.org/landslideblog/2016/02/25/the-vajont-slide-1/

https://en.wikipedia.org/wiki/Vajont_Dam

http://at.yorku.ca/c/a/q/y/39.htm

https://en.wikipedia.org/wiki/Tauredunum_event

https://www.forbes.com/consent/?toURL=https://www.forbes.com/sites/davidbressan/2017/08/24/climate-change-will-likely-trigger-more-deadly-landslides-in-the-alps/#718183543d28