Meglehetősen sokhelyütt - blogunkon is - olvashatunk a szovjetek 20. század közepi, folyamokat, folyókat "megfordítani" vagy "elterelni" kívánó tervekről, általában a szovjet/orosz mérnököket tudósok ötletelését, vagy az ember természet átalakításába vetett túlzott bizodalmát elítélő kommentárokkal. Ugyanakkor a legtöbb ilyen írás hajlamos elhanyagolni azt a tényt, hogy hasonló elképzelések bizony "nyugaton" is léteztek, sőt, közülük többet is viszonylag nagy léptékben sikerült megvalósítani. Ezek közül talán a legkomplexebb, legnagyobb szabású az ausztrál Snowy-terv volt, mely az Ausztrál-Alpok több folyójának a vízválasztó túlsó oldalára terelését tartalmazta.
Az ausztrál "folyómegfordítás" befejező eleme, a Tumut-3 erőmű - (forrás)
Hogy miért pont a "szabadon" felhasználható területekkel és különféle természeti erőforrásokkal bőven megáldott Ausztráliában került sor erre, annak magyarázatához érdemes dióhéjban megismerkednünk a kontinens éghajlatával és az Ausztrál-Alpok tágabb régiójának földrajzával. Ausztrália meglehetősen sajátos csapadékeloszlási viszonyokkal rendelkezik, a kontinens belseje óriási területen száraz, félszáraz, jelentősebb mennyiségű csapadékhoz csak az északi valamint a keleti, délkeleti része jut. Ennek fő felelőse a földi légkörzés által kialakított Baktérítő környéki magasnyomású övezet, mely az ausztrál kontinens középső és nyugati részén erősen korlátozza a magasabb és az alacsonyabb szélességekről jövő, potenciálisan csapadékot hozó légtömegek betörését. A magas légnyomású övezet elhelyezkedése évszakos változást mutat: a déli félteke nyarán a déli területek nagyobb arányú felmelegedése miatt délebbre vándorol: északon utat adva a passzátszelek által hozott nedvesebb légtömegeknek, ezért hullik ekkor Észak-Ausztráliában viszonylag jelentősebb mennyiségű csapadék, míg délen különösebb csapadék nélküli kánikula uralkodik. A magas légnyomású zóna ekkor blokkolja a délen és különösen délkeleten egyébként csapadékot hozó nyugati szeleket, az óceán felől elvétve érkező légtömegek pedig jellemzően csak a Nagy-Vízválasztó-hegység lejtőit öntözik. A kontinens belsejének extrém szárazságához egyébként még komolyan hozzájárul a földrész tagolatlansága, a komolyabb hegyvonulatok hiánya, valamint a nyugati partok előtti hidegáramlás is.
Az éves átlagos csapadékmennyiség Ausztráliában - (forrás)
De mivel is jár mindez Délkelet-Ausztráliában? Azzal a nem éppen kedvező fejleménnyel, hogy a Murray és a Darling vízrendszere menti - egyébként igen termékeny földterületekkel rendelkező - belső területek csak a téli hónapokban kapnak kiadósabb csapadékot, a nyári forróságban (azaz a fő tenyészidőszakban) kiszáradnak, öntözésük pedig a leapadó folyókból csak korlátozottan lehetséges, ráadásul a Nagy-Artézi-medence erre a területre már nem terjed ki. Ezzel szemben az Ausztrál-Alpok partvidék felé eső oldalán elterülő Kelet-Gippsland többnyire rossz minőségű termőterületein jóval kiegyenlítettebb a csapadékeloszlás illetve a folyók vízjárása: a tavaszi, kora nyári hónapokban a 2228 méteres Mount Kosciuszko környéki kiterjedt hómezők olvadása kiadós áradásokkal táplálja az óceán felé tartó folyókat, ráadásul ez a terület még a nyári hónapokban is viszonylag bőséges csapadékot kap.
A téli csapadék mennyisége Ausztráliában. Jól látható, hogy a délkeleti országrész belső területei a csapadék javát télen kapják - (forrás)
Emiatt viszonylag kézenfekvő gondolat volt, hogy az Ausztrália legmagasabb területén eredő, mezőgazdasági szempontból kevéssé hasznosított folyók vízét valahogy át kellene vezetni a hegyvonulat túloldalára, illetve a hóolvadás kiadós áradásait is meg kellene fogni valahogy, hogy a tenyészidőszakban épp kiszáradó, az ausztrál mezőgazdasági termelés gerincét adó Murray-Darling medence öntözésére használják. Nem meglepő, hogy az ötlet az öntözésben leginkább érdekelt Új-Dél-Wales kormányzatától jött, és az sem meglepő, hogy éppen 1945-46-ban merült fel: Ausztrália az 1930-as évek nehézségeit követően gazdaságilag megizmosodva jött ki a második világháborúból, a mérnöki tudás is megvolt már a hasonló nagyszabású tervekhez, és a "tudomány segítségével az ember uralhatja a természetet" felfogás is épp a csúcson volt, miközben a mélyebb környezetvédelmi gondolatok még a kanyarban sem.
A Mount Kosciuszko hómezői és a Snowy forrásvidéke – (forrás)
Egy bökkenő volt: az "elterelésre" kiszemelt folyók vízgyűjtőjének jelentős része Victoria állam területére esett, viszont az egyébként csapadékkal és kiegyenlítettebb vízjárású hegyvidéki folyókkal jobban megáldott tagállam kevésbé volt érdekelt a nagy öntözési tervekben, és azt az álláspontot képviselte, hogy ha már odaadja vizei egy részét, akkor mi lenne, ha a kiépítendő rendszer az energiatermelést is szolgálná, amelynek hasznából ő is részesülhetne. Bonyolította a helyzetet, hogy minderre az Ausztrál Szövetségi Terület (azaz Canberra környéke) közvetlen közelében került volna sor, ami a szövetségi kormányt is érdekeltté tette az álláspontok közelítésében, különösen, hogy egy jól sikerült közös projekttel az akkoriban még meglehetősen gyenge hatáskörökkel rendelkező szövetségi kormányzat is erősíthette pozícióit. A tárgyalóasztalhoz ültetett felek 1948-ra egy, az eredeti elképzelésnél jóval nagyszabásúbb tervet dolgoztak ki, mely 16 nagyobb gát, 7 vízierőmű, 145 kilométer alagút és 80 kilométernyi vízvezeték megépítését foglalta magában, a felvonuláshoz szükséges utak, vasútvonalak, valamint az építőket kiszolgáló létesítmények mellett. A projektet összefoglaló néven Snowy-tervként vagy Snowy Mountains Systemként emlegették, ami okozott némi névadási kalamajkát.
A Tantangara-gát és -víztározó, a rendszer legmagasabban fekvő tározója – (forrás)
A zavar oka, hogy a korabeli magyar (és külföldi) tudósítások nem igazán voltak tudatában annak, hogy egy hegységet és egy ott eredő folyót is Snowynak hívnak, és jellemzően azt emelték ki, hogy Ausztrália legmagasabban eredő folyója, a Snowy megfordítása állt a középpontban, ugyanakkor a terv ennél jóval komplexebb volt: a Snowy Mountains télen kiadós hómennyiséget elraktározó legmagasabb lejtőin eredő forráságakat a víztározó létesítésére a lehető legmagasabban alkalmas helyen rekesztették el, a víztározókból pedig a kontinens belseje felé lejtő alagutakon és vízvezetékeken vezették el a vizet a Murray-Darling hektikusabb vízjárású mellékfolyóiba. Ennek során nem kizárólag a Snowyt és mellékfolyóit csapolták meg (bár a terv legnagyobb hatással kétségtelenül a Snowyra volt), de a Murray mellékfolyójának a Murrumbidgee-nek felső szakaszát is, hiszen az alapvető cél az olvadékvizek és a hegység csapadékosabb részein összegyűlő vízmennyiség elraktározása és a viszonylag egyenletes energiatermelés és öntözés számára való biztosítása volt. A rendszer nagyon leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy a Murrumbidgee magasan fekvő felső szakaszán létesített tározóból kiinduló (vízválasztó alatti) alagút a Snowy és felső mellékfolyóinak vízét begyűjtő tározóba vezet, innen pedig két alagútrendszer viszi le a vizet a vízválasztó alatt a nyugati oldal folyóiba, ahol szintén vannak a hegyi forráságak vízét összegyűjtő tározók. Mivel a leírt útvonalon a víztömegek esése mintegy 800 méter, mind az alagutakhoz, mind a tározók egy részéhez kapcsolódóan kiváló lehetőség nyílt erőművek létesítésére, amit az eredeti elképzeléseken túlmutatóan használtak ki a mérnökök.
A Snowy-rendszer víztározói, alagútjai és erőművei – (forrás)
A rendszer kiépítése természetesen hatalmas munka volt: 1949-től 1974-ig tartott, és csodával határos módon a megszabott határidőre, az előre eltervezett költségkereten belül sikerült befejezni az amerikai technológiai segítséggel és részben világbanki hitellel folyó építkezést, melyen többnyire a második világháború után frissen érkezett bevándorlók ezrei dolgoztak - az építkezés már csak ezért is a modern Ausztrália egyik mintaprojektjeként vonult be a történelemkönyvekbe. A munkálatok egy átlagos nagyságú magyar megyényi területen jártak jelentős természetátalakító munkálatokkal, ugyanakkor a terület meglehetősen ritkán lakott volt: az új víztározók miatt csak két kisebb települést kellett arrébb költöztetni, és a nagy kiterjedésű vadonban dolgozó munkásoknak számos kisebb telepet létrehoztak, melyek egy része azóta is lakott - például Ausztrália legmagasabban fekvő települése, az 1488 méterrel a tengerszint felett fekvő Cabramurra, mely az ausztrál és az alpesi építészet meglehetősen bizarr keverékét vonultatja fel. Az építkezésnek néhány nem várt hozadéka is lett: a néptelen erdővidéken tevékenykedő munkások megtalálták egy, az 1930-as években nyomtalanul eltűnt utasszállító repülőgép roncsát, illetve a fokozott mértékű természetátalakításra adott reakciókánt 1967-ben létrehozták a Kosciuszko Nemzeti Parkot.
Cabramurra „ausztrál-alpesi” házai télen – (forrás)
A végeredmény egy vízierőművekkel és víztározókkal és helyenként távvezetékekkel tarkított, nagyrészt nemzeti parkká nyilvánított, Sydney és Canberra hátországában fekvő, télen-nyáron sok turistát vonzó erdőterület lett. A beruházássorozat hozadékaként sikerült megoldani az Új-Dél-Wales déli részein elterülő mezőgazdasági területek kiegyenlítettebb öntözését, és az Egyesült Államokbeli Tennessee Valley Authority mintájára a műszaki létesítményeket tulajdonló két tagállam és a szövetségi kormány egy üzemeltető szervezetet (Snowy Hydro) hozott létre mely bevételeit az összesen 5195 MW (kb, két és fél "paksnyi") beépített teljesítménnyel rendelkező villamoserőműveiből nyeri. A kapacitásból mintegy 3200 MW tartozik a 10 vízierőműhöz, az egyébként csúcsidei áramtermelésre használt turbináik mellett a cég több gáz és dízelüzemű erőművel rendelkezik a kiegyenlítettebb villamosenergiatermelés érdekében. A cég erőművei egyébként az ausztrál megújuló energiatermelés 67%-át adják, ami elég tekintélyes mennyiség, és meglehetősen jól mutat a Snowy-terv "mérlegében" a környezetvédelem elmúlt évtizedekbeli előtérbe kerülésével.
Az építkezés jelentős része a föld alatt zajlott – (forrás)
Ugyanakkor a környezetvédelem fejlődése másra is rávilágított: magára a Snowy folyó sorsára: ugyanis a felső szakasz vízhozamának 99%-át a rendszerbe táplálták, az eredeti mederben csak a víz 1%-a folytatta útját az óceán felé, ami a gátak alatti szakaszon a meder és környezete komoly degradációjával járt: a folyómederbe mosódó hordalékot nem volt mi elszállítsa, a vízmosás nagy részén helyén pedig növények kezdtek megtelepedni. - az egykori tisztavízű hegyi folyóból benőtt patakocska lett. A legsúlyosabb helyzet az amúgy is száraz (de ritkán lakott) Monaro-fennsíkon alakult ki, a Jindabyne tározótól a Delegate folyó torkolatáig tartó mintegy 80 kilométeres szakaszon, ezt követően a beömlő viszonylag bővízű mellékfolyók miatt kevésbé volt drámai a folyó degradációja, de azért az a Snowy alsó, victoriai szakaszán sem nézték jó szemmel a vízmennyiség csökkenését. A Snowyt érintő negatív változásokról részben helyi származású szakértők és tudósok bevonásával 1995-ben készült egy átfogó tanulmány, mely szerint ha a folyó által szállított eredeti vízmennyiség 28%-át hagynák eredeti medrében lefolyni, nagyrészt helyreállna a Snowy meder és a környező ökoszisztéma eredeti állapota.
Persze egy ilyen tanulmánytól önmagában nehéz változást várni, ehhez egy különösen szoros tartományi választásra volt szükség. 1999-ben a Snowy középső és alsó szakaszát is magában foglaló Kelet-gippslandi választókörzetben nyertes független törvényhozási képviselő, Craig Ingram ugyanis épp a folyó rehabilitációját tűzte zászlajára. Mivel az új victoriai kormány csak a függetlenek támogatásával tudott megalakulni, követeléseik meglehetősen nagy súllyal estek latba, így viszonylag gyorsan (2000 decemberére) sikerült összehozni egy megállapodást az érdekelt és ellenérdekelt felek között. Ennek lényege, hogy a Snowy 10 éven belül "visszakapja" korábbi vízmennyiségének 21%-át, és ha az adott év csapadékviszonyai lehetővé teszik, még további hét százalékot, míg a tavaszi hóolvadáskor egy kisebb árhullámot is elindítanak a folyón, elősegítendő a meder tisztulását. A megállapodás betartása meglehetősen nyögvenyelősen ment, ehhez ugyanis egy a korábbinál jóval szofisztikáltabb előrejelzési és vízgazdálkodási rendszert kellett beüzemelni, az ígért 21%-os értéket végül először csak 2017-ben sikerült elérni. Ebben ugyanakkor már szerepet játszott az is, hogy a klímaváltozás hatásai miatt nem állt rendelkezésre a Snowy vízgyűjtőjén az "eredeti" vízmennyiség, ami hosszabb távon az egész Snowy-rendszer jövőjét komolyan befolyásolhatja.
Az elmúlt 5 évtized csapadékeloszlási trendjei nem túl kedvezőek a rendszer jövőjére nézve – (forrás)
A kontinens nagyobb része ugyanis 1970 óta szárazabbá vált: bár az éves csapadékmennyiség csökkenése épp az Ausztrál-Alpokban viszonylag csekély (10% alatti, és elsősorban a téli időszakban érvényesül), a rendszer által öntözött területeken már 15-20% körüli, ami komoly nyomás helyezhet a "fenntartható" vízgazdálkodásra, illetve a Snowy folyóra vonatkozó egyezség betartására. Utóbbi hosszútávú jövője már csak azért is kétséges, mert Ausztrália növekvő "megújulóerőforrás-igénye" miatt tervezik a Snowy-rendszer bővítését, a "Snowy 2.0-át".
A Snowy 2.0 rendszer koncepciója – (forrás)
Ez tulajdonképpen a rendszer energiatermelési lehetőségeinek jobb kihasználását takarja egy új, a Tantangara és a Talbingo víztározókat összekötő a korábbiaknál nagyobb esésű alagúttal, és az ehhez kapcsolódó erőművekkel, melyek révén a beépített energiatermelési kapacitás további 2000 MW-tal nőne. Ehhez nem kell feltétlenül több víz, ugyanakkor a csökkenő vízkészletből várhatóan minél többet igyekeznek majd felhasználni, amivel végsősoron épp a klímaváltozást kiváltó okok ellen kívánnának fellépni. Hogy a tervek mennyire fognak működni, és hogy fog mindez a Snowy folyóra hatni - az a jövő zenéje.
Az írás eredetileg az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2019/27. számában jelent meg
Felhasznált források:
https://web.archive.org/web/20170419165147/http://www.weeklytimesnow.com.au/news/national/snowy-river-deal-delivers-on-its-target-18-years-on/news-story/14cd66c654cbaf1e7a211a6498814a62
https://en.wikipedia.org/wiki/Snowy_Mountains_Scheme
https://www.snowyhydro.com.au/our-scheme/snowy20/
