A Föld története megközelítőleg 4,6 milliárd éve kezdődött. Az élő organizmusok 4 milliárd éve jelentek meg az óceánokban. A folyamatos fejlődés révén összetettebb élőlények alakultak ki bolygónkon. Jelenleg a legfejlettebb élőlény az emberszabású majom, a Homo sapiens.

Az emberi technikai fejlődés révén sikerült kiemelkedni valamennyi organizmus közül, azonban léteztek olyan sejtmagnélküli, vagy sejtmagos organizmusok, amelyek nem-, vagy csak nagyon nehezen tudnak legyőzni. Ilyenek a járványok-, és a betegségek. Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy a járványok egyidősek az emberiséggel.

Azonban a betegségek nemcsak az embereket sújtják, hanem az állatvilágot is. Ezek a betegségek már az emberiség megjelenése előtt is megjelentek az élővilágban, ezekről a csontfosszíliák nyújtanak bizonyítékot. Ezek felderítése és vizsgálata képet nyújthat az egykori földrajzi környezetre, a klímaváltozásra, illetve ökológiára is. Az egykori élőlények betegségének felderítésével foglalkozik a paleopatológia.

A paleopatológia, mint tudomány

A paleopatológia az egykori élőlények betegségével foglalkozó tudomány. A paleopatológia tulajdonképpen a paleoökológiához tartozik (GÉCZY B. 1989).

A paleopatológia legkidolgozottabb ága a gerincesek sérüléseivel és betegségeivel foglalkozik. Gyakoriak a fogrendellenességek. Ugyancsak gyakoriak a csonttörések és a természetes gyógyulásra utaló nyomok.
A földtörténeti múlt utolsó jégkorszaka során számos olyan csont került elő, amely rendellenesen elvékonyodott és meggörbült, vagyis bizonyos mértékben elváltozott. Az őslénykutatás, valamint az orvostudomány a 19. században tanácstalanul állt a probléma előtt. A korabeli kutatók (SCHMERLING, M. 1835, KORMOS T. 1915, LAMBRECHT K. 1916, ABEL, O. 1931, TASNÁDI KUBACSKA A. 1955, 1960) az ilyen elváltozásokat – nem helytelenül – rochitisként írta le.

1. ábra A Medve-szurdok

Csontelváltozások az Alpokban

Ausztriában, a Keleti-Alpok területén, a Dachstein magashegységi régióban, 1700 méteres magasságban (1. ábra), 1927-ben a bécsi egyetemi Paleobiológiai Intézet nagyobb jégkorszaki gerinces faunát ásott ki. Számos olyan csontmaradvány került elő, amely törés nélkül deformálódott. 

BAUER, R. (1931, 1933, 1939) volt az első orvos, aki megkísérelte orvostudományi szempontok szerint is kivizsgálni az esetet. 

2. ábra A kutatott terület Ausztriában Mixnitz és a Medve-szurdok.

Szerinte egyes barlangi medve (mixnitzi barlangi medve) maradványokon nemcsak rachitises csontgörbülések figyelhetőek meg, hanem rachitises csontszöveti hiányokat is tapasztalt (3. ábra).

3. ábra A barlangi medve rachitises végtagcsontjai (TASNÁDI KUBACSKA A. 1960).

Bauer a végtagcsontokon kívül egy növekedő félben lévő medvebocs szemfogán rachitises elváltozásokat észlelt (4. ábra). Bauer vizsgálatait EHRENBERG, K. (1931) is igazolta, a barlangi medvék alacsony termetével.

4. ábra Rachitises barlangi medve szemfog (Tasnádi Kubacska A. 1960).

A rachitis és az osteomalacia kórtana

Más néven angolkór, vagy D-vitamin hiány. A gyorsan növekvő szervezet kalcium-, és foszforanyagcseréjének összetett zavara, amelyet elsősorban a D-vitamin hiánya okoz (5. ábra).

5. ábra Az oszteomalacia felosztása (SZŰCS J. et al. 2004).

A betegség lehet veleszületett, amiben azt értjük, hogy a kór öröklődött, vagy az anyában D-vitamin hiány jelentkezett, a helytelen táplálkozás következtében, vagy rossz táplálkozás miatt fiatal korban kialakult betegség. A rachitis minden esetben jobbára már fiatal korban jelentkezik. A jellegzetes csontrendszeri elváltozásokat (dongóláb, a gerinc-, és a mellkas torzulásai) különféle melléktünetek kísérhetik, mint például az ekcéma, a gyomor-, és bélhurut. A betegséget felnőtt korban már oszteomalaciának (csontlágyulás) nevezzük.
D-vitamin szükséges ahhoz, hogy a kalcium-, és foszfor csontokban való felszívódásához. A kolekalaferól (D-3 vitamin) elsősorban napfény hatására, továbbá tojássárgája, valamint halmájból kerül szervezetünkbe. E vitamin zsírban oldódik.

Az orvostudomány fejlődése révén a kór kialakulására olyan okok lehetnek, mint a tartós táplálkozási, az emésztési, vagy felszívódási zavarok, esetleg zsíranyagcsere zavarok, vagy tumor indukálta oszteomalacia.
Ha megvizsgáljuk a kvarter jégkorszakban uralkodó klímát-, és növényi vegetációt, akkor látni fogjuk, hogy az angolkór kialakulása igencsak lehetséges lehetett, nemcsak Mixnitzben, hanem a Föld magasabb régióiban, esetleg a kontinensek (Amerikában-, és Európában egyaránt) északi felén is.

Vegetációtörténet a jégkorszakban

Az utolsó jégkorszak idején változatos növényvilág jellemezte a Földet. Kontinenseken eltérő intervallumban történt az eljegesedés. Míg Amerikában négyszer történt, addig Európában hat eljegesedési maximumot figyeltek meg a kutatók. A jegesedési maximumok között Európában hat interglaciálist figyeltek meg a kutatók. Jégkorszakban a mai mérsékelt övön: 7 – 10 ˚C-al, trópusokon 2 ˚C-al alacsonyabb hőmérséklet volt jellemző. A növényvilágban a tundra, a sivatag, és az alpin biomok terjedése volt a jellemző, miközben a lombhullató erdők, és a trópusi esőerdők visszaszorultak.

Növénytársulásokra Amerikában-, és Európában nagy hatással volt a hideg (glaciális)-, és az enyhébb, jégkorszak közi (interglaciális) éghajlat, valamint a leereszkedő hóhatár. Az éghajlat váltakozása miatt állandó flóra-, és vegetációváltozások jellemzik Európát. A megváltozott mikroklíma miatt gyakoriak voltak a barrierek és a refúgiumok. Európa kontinens nagy részét jégborította ezért az erdőborítás a jelenleginek csak töredéke volt.

Az Alpokat a jégkorszakban teljes egészében jég borította. A hegység K oldalán a Kárpát-medencében szárazföldi sztyeppe éghajlat uralkodott, összefüggő erdőségek nélkül. A hegységtől DK-i irányban lösz, erdő sztyepp helyezkedett el, D-re cserje-, és erdőstundra, Ny-irányban fagyott tundra, É-i irányban pedig cserje-, és erdőstundra (6. ábra).

6. ábra Európa klíma-, és növényövei a Würmben. Jelmagyarázat: 1. jégkorszaki partvonalak, 2. belföldi jégtakaró, 3. sarki erdőhatár, 4. fagyott tundra, 5. lösztundra, 6. cserje-, és erdőstundra, 7. lösz-sztyepp, 8. lösz, erdős sztyepp, 9. lösz nélküli sztyepp, 10. sark körüli erdő, 11. vegyes lombhullató erdő, 12. mediterrán vegetáció.

A mixnitzi barlang környezetét a jégkorszak idején belföldi jégtakaró borította, azonban a völgyekben és a lankásabb oldalakon fenyőfélék voltak, amelyek között az enyhébb időszakokban cserjés-, és bokros refúgiumok lehettek, így adva változatos élelmet az ottani barlangokba visszahúzódó élőlények számára, azonban egy-egy hűvösebb, hosszabb telű években eltűntek a refúgiumok, és csak a tűlevelűek szolgáltatták az élelmet.

Összefoglalás

A mixnitzben talált barlangi medve csontmaradványokon BAUER, R. (1931, 1933, 1939) végezte el az orvosi vizsgálatokat, és azt állapította meg, hogy ezeket az elváltozásokat a D-vitamin hiánya, valamint a kalciumban szegény magashegységi táplálkozás okozta. Hiszen a tűlevelű növények nem nyújtottak elegendőt a rachitis elkerüléséhez elengedhetetlen tápanyagokból. Így tartósan kalciumban szegény táplálékot fogyasztottak.

A D-vitamin termeléséhez elengedhetetlen napfény a glaciális maximumok idején nagy valószínűséggel elegendő volt, hiszen a jégkor idején nagy mennyiségben volt a jégben fagyott víz, ebből következően csökken a cirkulációban részt vevő víz mennyisége, így szárazabb, napfényes, ám hűvösebb éghajlat lehetett. Ezzel szemben az interstadiálisok idején az enyhe klíma megolvasztotta a jégtakarókat, így meg növekedett a cirkulációban részt vevő víz molekulák száma, és zavartalanul képződhetett eső-, vagy hófelhő (7. ábra).

7. ábra A glaciálisokhoz és interglaciálisokhoz korszakokhoz tartozó hőmérsékleti és jégmennyiségi adatok.

Ebből következően bármelyik rachitis kialakulásához vezető ok lehetséges volt a mixnitzi barlangi medvék esetében.

Számos olyan csontvázat találtak, amelyben fiatal barlangi medvéktől származó erősen előre hajolt ulnákat találtak. Ez esetben anyától öröklött rachitist figyelhetünk meg, de találunk felnőtt példányoktól is előrehajolt csontmaradványokat, ebben az esetben fiatal korban jelentkező D-vitamin hiány, és helytelen táplálkozás miatt kialakuló rachitist írhatunk le.

Irodalom

ABEL, O. 1931: Die Degeneration des Höhlenbären von Mixnitz und deren wahrscheinliche Urschen. – In: Abel – Kyrle 1931: Abel–Kyrle: Die Drachenhöhle bei Mixnitz. – Spelaeologische Monographien. 7–8. Wien.
BAUER, R. 1931: Patologisch-anatomische Befunde am Skelet des Höhlenbären. – In: Abel–Kyrle: Die Drachenhöhle bei Mixnitz. – Spelaeologische Monographien. 7–9. 611.
BAUER, R. 1933: Über das Vorkommen sogennanter keilförmiger Defekte an den Zähnen von Ursus spelaeus. – Paleobiologica. 5. Wien. 103.
BAUER, R. 1939: Zwei frühgeschichtliche Funde von selbständig ausgeheilten Knochenverletzungen be Tieren. – Paleobiologica. 7. Wien. 147.
EHRENBERG, K. 1931: Über die ontogenetische Entwicklung des Höhlenbären. – Spelaeologische Monographien. 7–8. Wien. 624.
GÉCZY B. 1989: Őslénytan. – Universitas Kiadó. Budapest. 474.
KORMOS T. 1915: Fossilis csontokon észlelhető kóros elváltozásokról. – Állattani Közlemények. 14. Budapest. 244.
LAMBRECHT K. 1916: Die Felsnische Pilisszántó. – A Magyar Királyi Földtani Intézet Évkönyvei. 23. 6. Budapest. 333.
SCHMERLING, M. 1835: Description des ossements fossiles á l’etat pathologique provenant des cavernes de la province de Liége. – Bull. Soc. Géol. De France. 7. 51.
SZŰCS J.–BÁLINT G.–GENTI GY. 2004: Ajánlás a szekunder osteoporosiok kezelésére. – Ca és Csont. 7 (3). 92.
TASNÁDI KUBACSKA A. 1955: Untersuchungen an pathologisch veränderten Knochenresten verschiedener Wirbeltiere aus der Höhle von Istállóskő. – Acta Archeologica Academiae Sci. Hungaricae. 5. Budapest. 193.
TASNÁDI KUBACSKA A. 1960: Paleopathológia. Ősállatok pathologiája. – Medicina Könyvkiadó. Budapest. 203-205.