Egészen 1919 nyaráig úgy tűnt, Magyarországnak sikerül megtartani az ezeréves nyugati határát. Körülbelül ez volt az az időpont, amikor a mindaddig lojális, határ mentén élő németeknek elege lett a magyarországi politikai káoszból, és a Bécsben regnáló szociáldemokrata vezetés meglátta a lehetőséget, hogy egy darabkát kihasítson keleti szomszédjából a maga javára. Azonban a területszerzés korántsem ment zökkenőmentesen. 

A hűségkapu Sopronban (forrás)

Az ötlet, hogy Ausztria etnikai alapon szerezzen területet Magyarországtól, nem 1919-ben született, hanem korábban – igaz, mindössze 14 évvel korábban. Aurel Popovici elképzelése a Monarchia föderatív átalakításáról, a „Vereinigte Staaten von Groß-Österreich” azzal számolt, hogy durván a későbbi Burgenland területe, Pozsony és Sopron városokkal, azaz a németek által lakott nyugat-magyarországi részekkel átkerül „Német-Ausztriához”. Ekkoriban ehhez kellett volna Magyarország beleegyezése is, amely nyilvánvalóan nem volt meg. Így az ötlet 14 évre az asztalfiókba került. 

Ez a tizennégy év magyar szempontból rövidke haladéknak bizonyult. Valószínűleg az évek múlásával a nyelvhatár egyre nyugatabbra tolódott volna, de közbeszólt az első világháború. A nyugati határszélen a kiegyezés óta fokozatosan szorult vissza a német lakosság arányszáma. A magyarosodás különösen Moson vármegyében és a nagyobb városokban volt szembeötlő. 1910-re a magyarság Sopronban megközelítette, Pozsonyban beérte, Kőszegen pedig meg is haladta a német lakosság arányát. A németség asszimilációja ekkor országos viszonylatban is megállíthatatlannak tűnt, Buda és Pest már magyar többségű volt, de pl. Prágában is a csehek kerültek többségbe. Az asszimilációnak több oka volt, egyrészt a németek hazájuknak tekintették Magyarországot, másrészt igencsak széttagoltak voltak, származásukat, vallásukat és nyelvjárásaikat tekintve. A németek demográfiailag is hátrányban voltak, sokan költöztek közülük a tengerentúlra, valamint nem volt rájuk jellemző a nagycsalád sem. 

A németek Moson, Sopron és Vas vármegye területén már a honfoglalás idejében is éltek, de nagyobb számban csak a török pusztítása következtében érkeztek az elnéptelenedett magyar falvakba. Ekkoriban nem csak németek, hanem a török elől menekülő horvátok is érkeztek szép számmal a Horvátországban is birtokkal rendelkező nyugat-magyarországi főurak jóvoltából.  

1910-ben Vas vármegye 435793 lakója közül 117169 német (27%) és 16230 horvát (3,7%) nemzetiségű ember élt a magyar többség mellett. Sopron vármegye és városainak 283510 lakosából 109102 fő volt német nemzetiségű (38,5%) és 31038 horvát (10,9%). Moson vármegyében élt arányaiban a legtöbb német, ez volt hazánk egyik német többségű vármegyéje (a másik az erdélyi Nagy-Küküllő volt). Moson vármegyében 94479 lakosból 51997 (55%) fő volt német és 8123 fő horvát nemzetiségű (8,6%). Összesen tehát 278268 német és 55391 horvát lakos élt a három vármegye területén. A nemzetiségek területi megoszlását az alábbi térképen követhetjük nyomon.

Magyarország néprajzi térképe (részlet, szerkesztette: Kogutowicz K.)

A korridortól Burgenlandig

Az első vilgáháború végét követő békekonferenciák egészen 1919. július 2-ig a régi osztrák–magyar határ megtartásával számoltak. Ezzel szemben Edvard Beneš, csehszlovák külügyminiszter már ez év februárjában felvetette az ún. szláv korridor lehetőségét, amely összeköttetést biztosított volna Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság között úgy, hogy ezzel szétválasztják Ausztriát Magyarországtól. Az elképzeléshez nem csak magyar, de Bécsújhelytől délre még osztrák területeket is elcsatoltak volna (lásd alábbi térképet). Egészen abszurd volt a csehszlovák–szerb drávai határ, különösen annak fényében, hogy a területen pár száz szlovák élt csupán a közel hatvanezer horváttal szemben. A javaslatból mindössze egyetlen, a Dunán túl fekvő település, a német lakosságú Pozsonyligetfalu megszerzése sikerült 1919 júliusában. Miután Beneš látta, hogy ez a terve nem valósul meg, indítványozta, hogy a németek által lakott terület kerüljön népszövetségi fennhatóság alá, melyen biztosítható lenne Csehszlovákia vasúti összeköttetése az Adria felé. 

Május 6-án a Tanácsköztársaság kvázi autonóm területté nyilvánította Burgenlandot „Gaurat für West-Ungarn” néven, ezzel létrejött az első repedés az addig egységes vármegyei területeken. Karl Renner osztrák kancellár július 10-én jelezte, hogy Ausztria etnikai alapon igényt tart 5800 négyzetkilométernyi magyar területre, ahol a német lakosság alkot többséget. Etnikailag igazolható kérés volt ez, és mellőzött minden túlzást, melyet a szerb, cseh és román fél képviselt. A történethez hozzátartozik, hogy ekkoriban a német lakosság lojalitása megcsappant az alkoholtilalmat is bevezető kommunista Magyarország iránt (vö. soproni bortermelők tüntetése és a sortűz), és egyre több ember indult Bécs felé azzal az ötlettel, hogy mégiscsak jobb lenne Ausztriában élni. Ugyan arra nincs utalás nemzetközi dokumentumokban, hogy a kommunista állam volt az ok, hogy Burgenlandot nem sikerült megtartani, de az tény, hogy a tárgyalások során Ausztria felhasználta ezt Magyarország ellen. Talán éppen ezért is méltányolta a békekonferencia a kérést, bár csak 4312 négyzetkilométert hagytak jóvá. Érdekes módon Moson vármegye németek által lakott keleti részének elcsatolását sem támogatták, valamint Magyarországon maradt volna Kőszeg és Szentgotthárd is. Ezen a területen 351 ezer fő élt, 250 ezer (71%) német, 51 ezer horvát (14%) és 43 ezer magyar (13%). 

A tervek szintjén megrekedt csehszlovák korridor (Köztes-Európa térképtár)

Schade, nur Dreiburgenland

A németek lakta területnek nem volt külön elnevezése a történelem folyamán, az sosem alkotott külön közigazgatási egységet. A németek is a hivatalos magyar elnevezéseket vették át saját nyelvükre: Komitat Eisenburg (Vas vm.), Ödenburg (Sopron vm.), Wieselburg (Moson vm.) és ráadásképpen Preßburg, azaz Pozsony vm. Ez összesen négy -burg végződésű vármegye, melynek egyes részeire mint láttuk már 1905 körül szemet vetettek. 1919 folyamán az általuk óhajtott közel 6000 négyzetkilométeres területeket nem túl fantáziadúsan Vierburgenlandnak kezdték nevezni. 1919 júniusában ugyanis az osztrák fél még reménykedett benne, hogy megkaphatják Pozsonyt is, amely ekkor már valószínűleg magyar többségű lehetett. Ez a reményük augusztusra szertefoszlott, így a Vierburgenlandból Dreiburgenland lett. 1919. szeptember 6-án a fertőboldogasszonyi illetőségű Gregor Miedlinger javasolta, hogy nem kéne szórakozni a számokkal, legyen inkább simán Burgenland. Ezt a kancellár, Karl Renner jóvá is hagyta. Ettől fogva nevezik Burgenlandot Burgenlandnak. Még magyarul is, ugyanis az Őrvidék, vagy Várvidék kifejezés ugyanúgy a németből származik. Az osztrákok számára üröm az örömben, hogy a drei Burgból egyetlenegy sem fekszik osztrák területen: Moson, Sopron és Vasvár mint település megmaradt Magyarországon.

Das Bewusstsein, dass das Spiel verloren ist”

Ausztria az 1919. szeptember 10-én, Saint-Germain-en-Laye-ben aláírt békében már 10 hónappal azelőtt megkapta Magyarországtól a nekik ígért területet, amit tőlünk hivatalosan csak 1920-ban, Trianonban vettek el. 

1921 nyarán a következő volt a határok helyzete: Pécs környékét még a szerbek tartották megszállás alatt, ezen a területen gyülekeztek a Tanácsköztársaság és a Károlyi-féle népköztársaság politikusai. Nyugat-Magyarország ekkor még mindig magyar fennhatóság alatt állt, az osztrákoknak nem volt katonai ereje a terület megszállásához. A magyar kormány pedig szándékosan halogatta a kiürítést, mondván a szerbek sem vonulnak ki. Francia felszólításra a két terület kölcsönös kiürítését 1921. augusztus 27-ig be kellett fejezni. 

Burgenland területe ekkoriban két zónára oszlott. Az „A” zónát a magyar kormány időben kiürítette, kivonták a hadsereget és a magyar közigazgatást. Ellenben a „B” zónát, ahová Sopron városa is tartozott, nem voltak hajlandóak átadni. A folyamatos tárgyalások alatt az „A” zónába magyar szabadcsapatok szivárogtak vissza, akik szeptember 8-án Ágfalvánál nyílt ütközetben visszavonulásra kényszerítették az osztrák csendőröket. A nyugat-magyarországi felkelés hatására az osztrákok teljesen visszavonultak az „A” zónából. Hatalmi vákuum keletkezett, melyet október 4-én Prónay Pál töltött ki a Felsőőrön kikiáltott Lajtabánság állammal. Közben Velencében a magyar kormánynak sikerült tárgyalóasztal mellett megegyeznie Ausztriával, hogy átadják a békeszerződésben megállapított terület egészét, megfékezik a szabadcsapatokat, cserében Sopronban és a környező nyolc településen népszavazást tartanak. A népszavazást 1921. december 14-ére tűzték ki Sopronban, 15-ére és 16-ára a környező településeken. Összesen 257 négyzetkilométer terület és kb. 50 ezer ember hovatartozása volt a tét.  

A népszavazást, mint ebben a korban oly sok helyen, plakátháború előzte meg. A lakosság többsége német volt, ezért a német nyelv dominált. Osztrák részről elegendő lett volna csak a németajkúakat meggyőzni az Ausztria melletti szavazásról, ezért ők nem is nagyon erőlködtek más nyelvek használatával. Ők az 1918–1921-es évek magyarországi káoszára helyezték a hangsúlyt, míg a magyar plakátok kissé pozitívabb üzenettel a hazaszeretetre apelláltak. 

Anyám, ne szavazz Magyarországra, mert akkor Horthy-katonává kell lennem

Ne bízz a hízelgő dalokban! Szavazz németként!

Burgenlandiak, soproniak, legyetek minél többen a gazdasági elszakítás ellen, ami a pusztulásotokat jelenti!

Nyisd ki, az édesanyád van itt!

Válasszatok! Magyarország: elnyomás, háború, halál. – Ausztria munka, béke, szabadság.

A népszavazásra bocsátott területen volt egy (ekkor már csak relatív) német többségű város, hat 90% feletti arányban németek által lakott község (Ágfalva, Fertőrákos, Balf, Fertőboz, Sopronbánfalva, Harka) valamint egy horvát (Kópháza) és egy magyar falu (Nagycenk). A teljes lakosság 57% volt német, 36%-a magyar és 5%-a horvát. Azt nem tudni sajnos, miért pont ezek a települések kerültek bele a velencei egyezménybe, feltehetően a magyar fél nem nagyon reménykedett a németek szavazataiban, így igyekeztek biztosra menni azzal, hogy minél kevesebb falut szavaztatnak a magyar érzelmű Sopron mellett. Mindenesetre, ebből kiindulva, Magyarország győzelmi esélye az etnikai viszonyok ismeretében nem volt túl rózsás.

Szavazásra jogosult volt minden olyan polgár, aki betöltötte a 20. életévét és helybéli lakcímmel rendelkezett. Vakok és írástudatlanok is szavazhattak, számukra találták ki azt az eljárást, miszerint két cédulát kapott minden szavazó, egy vékonyabb kék papirost Magyarország és egy narancssárga vastagabb kartonlapot Ausztria felirattal. Mindkét országnév három nyelven szerepelt (lásd feljebb). A titkos szavazás során mindkét papírt bele kellett tenni a borítékba, az eltépettre vonatkozott volt a nem szavazat. Élesebb fülű leskelődők már az eltépett papír hangja alapján készítették az exit-pollokat. 

A szavazás eredményéről először a Sopronvármegye c. lap különkiadása számolt be. A rikkancsok kezéből a lakosság pillanatok alatt elkapkodta az újságot, szerencsére erről videófelvétel is fennmaradt. Sopron 11 templomában zúgtak a harangok és ezrek ünnepeltek az utcákon.

Az 1921-es soproni népszavazás eredménye térképen (The Political Geography of Burgenland)

And the winner is…

Nem árulunk el nagy titkot, a szavazást Magyarország nyerte 65–35% arányban. A győzelem nem volt elsöprő, 5 település Ausztriához csatlakozott volna, de szerencsénkre nem településenként értékelték az eredményt, hanem egyben. Különben Ágfalva, Balf, Sopronbánfalva, Harka és Fertőrákos ma Ausztria részei lennének (lásd alábbi táblázatot). A szavazás területi elemzésének több tanulsága is van. Az első és legfontosabb talán az, hogy az egyes országokhoz való hűség nem függ össze szorosan a beszélt anyanyelvvel. Sopronban 51% volt a németek aránya, de csak 35% szavazott Ausztriára. Könnyen belátható, hogy egy általános népszavazás esetén az etnikai határon túl számos nem magyar település is dönthetett volna Magyarország mellett. Ugyanezt bizonyította a schleswig-holsteini, a felső-sziléziai, a kelet-poroszországi és a karintiai népszavazás is. Nem véletlen, hogy a kisantant államok körömszakadtáig tiltakoztak a magyar népszavazások ellen. 

Kópháza példája pedig egymaga megérne egy külön bejegyzést. Burgenland kapcsán sokszor elhangzik, hogy ez egy etnikailag „igazságos” határ, de aki ezt állítja, általában elfelejti, hogy Burgenlandot nem két, hanem három nemzetiség lakta. Az 55 ezer horvátról rendszerint megfeledkezik mindenki. Kópháza 96%-ban horvát többségű település volt, akik közül 70% Magyarország mellett szavazott. Ha egy pillantást vetünk a legelső etnikai térképre láthatjuk, hogy Soprontól közvetlenül északra és valamivel délebbre is tucatnyi horvát falu található. Ugyanezt látjuk Szombathelytől nyugatra is. Magyarország tét nélkül kérhette volna, hogy e három egybefüggő horvát terület lakóit is kérdezzék meg hol szeretnének élni. Sajnos ez nem történt meg. Valamiért mindenki magától értetődőnek veszik, hogy mivel ők nem magyarok, értelemszerűen Ausztriához kerültek. De mivel ők nem németek, miért ne maradhattak volna Magyarországon? Felelhetik erre, hogy azért, mert nem akartak. Számukra tartogatom a következő utáni bekezdést!

Ugyancsak érdemes megemlíteni, hogy sok német is a maradás mellett szavazott. Ugyan a falvak lakossága többnyire Ausztriát választotta, de közel sem olyan arányban, amennyi német élt ott. 1946-ban aztán a Magyarországra szavazók ugyanazt kapták, mint a „hűtlen” szomszédaik; kitelepítették őket is, csupán azért mert németül beszéltek. 

Bolondok maguk? A falu rossz oldalán húzzák a határt!

Magyarország Sopron környékén nyert 257 négyzetkilométert és 48 ezer lakost, ellenben vesztett 4000 négyzetkilométert és 294 ezer lakost. Prónay és a szabadcsapatok ebbe nem tudtak belenyugodni, és 1922 nyarán megkezdték egy újabb nyugat-magyarországi felkelés szervezését. Ez azonban már a magyar kormány érdekeivel is szembement volna, így a reguláris hadsereget is bevetették a felkelők lefegyverzésére. Ennek ellenére Moson vármegyében két településre került vissza a magyar zászló – igaz csupán ideiglenesen. Vas vármegye határvidékén is zajlott lövöldözés, itt azonban a következmények messzemenőbbek voltak. A Sopron környéki népszavazás fényében elhalványul az a nem kevésbé fontos esemény, amely ugyancsak lehetővé tette a trianoni határok megváltoztatását.

A Szombathelytől nyugatra dolgozó határkijelölő bizottságokhoz rendszeresen érkeztek tiltakozó környékbeliek, hogy kieszközöljék, hogy a településük Magyarországnál maradhasson. A mozgalom tíz falut érintett, ezekben sikerült elérni, hogy a határkijelölő bizottság községenként helyszíni szemléket szervezzen. 1923 januárja és márciusa között ilyen szemléken tíz falu döntött úgy, hogy inkább Magyarországnál marad, míg három (Lovászad, Karácsfa – ezeket eredetileg Magyarország kapta volna, valamint Nagysároslak) döntött Ausztria mellett (lásd alábbi táblázatot). Kis- és Nagynarda, Alsó- és Felsőcsatár, Magyar- és Németkeresztes, Horvátlövő, Szentpéterfa és Pornóapáti nevét érdemes megjegyezni és tisztelettel emlegetni (igen, a legutolsó faluét is!). Közülük 6 horvát, 3 német és egy magyar többségű volt – kilencben elenyésző magyar lakosság élt, és mégis Magyarországot választották.  A Sopron környéki és a Vas vármegyei népszavazási példa is jól mutatja, hogy az etnikai és az „igazságos” határ fogalmának semmi köze sincs egymáshoz.

1923. március elején a magyar állam Ólmodot és Szentpéterfát hivatalosan elcserélte Rendek és Rőtfalva településekre. Ily módon összesen 21563 kat. hold, azaz 124 négyzetkilométer földterület tért vissza Magyarországhoz. Mivel a szentpéterfaiak voltak e mozgalom fő szervezői Sopron mintájára településük megkapta a megtisztelő Communitas Fidelissima, azaz a leghűségesebb község címet.

A Sopron környéki népszavazás, majd később a vasi népszavazások alakították ki Magyarország végleges nyugati határait. Mind közül talán ez volt a legstabilabb, a revíziós törekvések nagy része nem számolt a Burgenland visszaszerzésével. Ausztria öröme nem volt felhőtlen, ugyanis Burgenland Sopron nélkül nem teljes egész. 1923-ban nem volt tartományon belüli vasúti és fontosabb közúti kapcsolat a déli és északi része között. Sopron város nélkül Szikra/Sieggraben településtől északra létrejött egy szűk nyak, ahol mindössze 4,6 kilométerre volt Alsó-Ausztria Magyarország új államhatárától. Burgenland területén nem akadt komolyabb város, mely a tartomány székhelyének alkalmas lett volna. Ruszt (1600 fő) és Kismarton (3100 fő) rendelkezett csupán városi ranggal. A Vas megyei rész legnagyobb településén, Rohoncon négyezren, míg a mosoni rész legnagyobb településén Nezsiderben háromezer fő lakott. Ezért egy Lajta-menti üdülővárosra, Savanyúkútra (Bad Sauerbrunn) esett a választásuk. 1925-ben áthelyezték a székhelyt Kismartonra, hivatalossá azonban csak 1981-ben vált.

Burgenland őshonos magyar lakossága ma már csak négy településen van jelen. Felsőőr, Alsóőr, Őrisziget és Felsőpulya mind magyar többségű volt, de közülük ma már csak Alsóőrön találunk magyar többséget. A magyarság csökkenése napjainkban stagnálásra váltott, köszönhetően a jobb életfeltételek miatt Nyugat-Magyarországról átköltözőknek.

Magyarország nyugati határának kialakulása

Vitatni lehet a nagyhatalmak döntését, miszerint hogyan lehetséges, hogy egy vesztes állam területet kaphat egy másik vesztes államtól, de az tény, hogy a történelmi Magyarország részei közül Burgenland járt a legjobban. Ez az a 1,5% Magyarország, amelyet elkerült a kommunizmus, ahol nem üldöztek vagy telepítettek ki senkit a nemzetisége miatt, ahol a magyar birtokos nemességet nem semmizték ki (Burgenland területének kb. negyede Esterházy-birtok), ahol az asszimiláció nem kényszer, hanem személyes elhatározás kérdése. Burgenland tartományt csak az Anschluss után olvasztották be az új német közigazgatási rendszerbe, mely 1945 után újra visszakapta eredeti határait, amit azóta sem változtattak meg. Sokáig a magyar közigazgatáson sem változtattak, a tisztviselőket sem váltották le, hiszen többnyire németek voltak már amúgy is. Nem is érdemes összehasonlítani a helyzetet Romániával, a SzHSz Királysággal vagy Csehszlovákiával. 

A magyar oldalon pedig 1945 után, a vasfüggöny lehulltával sok horvát és német nemzetiségű ember átkozta el saját vagy szülei népszavazáson leadott szavazatát.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Andrew Frank Burghardt: The Political Geography of Burgenland
• Atlas-Burgenland.at 
• Tarján M. Tamás: Megkezdődik a Sopron környéki népszavazás
• Suba János: Magyarország trianoni határainak kitűzése
• Horváth Zoltán: Civitas Fidelissima
• Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet – A soproni népszavazás korabeli filmeken
• Fogarassy László: A soproni népszavazás helye Európa korabeli diplomáciai történetében
• Sopron a leghűségesebb város – honlap
• Volksabstimmung in Ödenburg – Wikipédia (részletesebb a magyar szócikknél)