Az Új Világ felfedezése Kolumbusz nagy eredménye, de a kontinens részletes feltárása még évszázadokat vett igénybe, s e feladat a konkvisztádorokra, gyarmatosítókra, és telepesekre hárult. Korábbi írásomban a svédek szerepét mutattam be Észak-Amerika gyarmatosításában, Nya Sverige rövid történetén keresztül. Azonban most egy évszázadot visszaugrunk az időben, s a 16. századi Franciaország gyarmatosító tevékenységét fogom bemutatni. Mivel Franciaország Észak-Amerikai gyarmatai legnagyobb kiterjedésükkor Kanadától Louisianáig, a Sziklás-hegységtől az Appalache vonulatáig húzódtak, s időben két évszázadot ölelnek fel, ezért azok történetét több szakaszra osztottam fel, s ezzel a cikkel egy bejegyzés-sorozatot indítok útjára.
E bejegyzést a korai észak-amerikai expedícióiknak szentelem, majd bejegyzésem főhősének, az első francia gyarmatosító, Jacques Cartier legelső expedíciójának részletes bemutatására vállalkozok.
Cartier hajója első expedíciója során (forrás)
A 16. század elején Észak-Amerikáról meglehetősen hiányos információk álltak rendelkezésre. A spanyol és portugál hajósok főleg a Karib-tenger és Dél-Amerika térségét tárták fel. Ekkora már bebizonyosodott, hogy a Föld körülhajózható. Magellán expedíciója 1519 és 1522 között a Csendes-óceánon át, majd Dél-Amerika keleti partjai mentén haladva, 3 éves utat követően tért vissza Európába, ugyan maga Magellán az út során életét vesztette. Az európai hatalmak azonban ennél rövidebb utat akartak találni Ázsia, legfőképpen Kína és India felé, ezért figyelmük az addig még ismeretlen Észak-Amerika felé fordult. S a spanyol Floridától északra keresték a hírhedt észak-nyugati átjárót.
Az első expedíció az átjáró megtalálására brit részről indult meg. Ők John Cabot itáliai származású tengerészt bízták meg a nyugati úttal. A történészek szerint első hivatalos expedíciója előtt már megpróbálkozott egy úttal 1496 nyarán, de a rossz időjárási körülmények miatt kénytelen volt visszafordulni, Majd 1497. május 2-án indult el, s 52 napi utazás után elérte az amerikai kontinenst. Hogy pontosan hol is ért partot, máig vitatott, de valószínűleg Új-Fundland St. John’s nevű város környékén, s a földet Terre Primavista-nak nevezte el. Ezt követően Cabot visszatért Angliába, s élete végéig abban a hitben élt, hogy nyugat felől érte el Kínát.
A Cabot emlékmű Bonavista városában (forrás)
Cabot egyik támogatója, az angol kereskedő William Weston is tett egy utat Észak-Amerikába. Hosszú időn át úgy gondolták, hogy Weston Cabotot kísérte el első útjára, de egyre inkább az a nézet terjed el, hogy önállóan 1499-ben jutott el Amerikába. Weston egy általa „new found land”- ként (új talál föld) emlegetett területen ért partot. Mivel Weston önállóan, királyi támogatás nélkül indult az expedícióra, felfedezése nem vált elfogadottá, hivatalossá.
Azonban hamar elterjedt a sziget partjainál lévő hatalmas halrajok híre, s ennek hallatán angol, portugál, ír, baszk és breton halászok tömegesen indultak útnak e távoli vidék felé halászni. E „névtelen felfedezők” apránként megismerték Új-Fundland és a Labrador-félsziget vidékét, s a partokon ideiglenesen használt lerakatokat, telepeket hoztak létre. De felfedezésüket nem dokumentálták, ezért azok ismeretlenek maradtak.
Cabot és Weston utazásai, valamint a számos elfeledett halász új-fundlandi története bizonyossá tette egy nagyobb szárazföld létezését északon. Eközben Európában a dél-amerikai gyarmatokról beáramló arany megerősítette a Spanyol Királyságot, s I. Károly pedig megszerezte a Német-Római Birodalom császári címét (V. Károly néven). A Habsburg-ház ekkor érte el legnagyobb kiterjedését Európában, ezért a körbefogott Franciaország kiutat keresett. I. Ferenc, francia királyt az ázsiai kereskedelemben rejlő lehetőségek kiaknázása foglalkoztatta, s felkérte Giovanni de Verrazano-t, hogy derítse fel a spanyol Florida és Új-Fundland közötti ismeretlen területet, s találja meg az átjárót a Csendes-óceánra.
Verrazano sikeres útja az ismeretlenbe (forrás)
Az olasz Verrazano 1523-ban próbálkozott meg először az expedícióval, ekkor észak felé indult, de a rossz időjárás miatt megmaradt hajóival visszatért Bretagne-ba. Az év végére kijavította megmaradt két hajóját, és dél felé indulva közelítette meg Amerikát. Egyik hajóját Maderián kellett hagynia annak rossz állapota miatt, s egy hajóval folytatta útját. 1524. március 1-jén érték el Észak-Amerika partjait Floridától északra. Innen északnak indultak, s elhaladtak a Pamlico Sound-lagúna, majd a Chesapeake és Delaware-öblök mellett, de ezek elkerülték figyelmét. Első európaiként kikötött a New York-i-öbölben és felvette a kapcsolatot a lenape indiánokkal. Végighajózott Long Island déli partjai mentén és felfedezte a Narragansett-öblöt. Majd útjukat tovább folytatták észak felé. Elhaladt a mai Maine, Nova Scotia és Új-Fundland mellett, s 1524. július 8-án visszaérkeztek Franciaországba. Verrazzano az általa felderített földeket megbízója tiszteletére Francescának és Nova Galliának nevezte el.
Verrazano Észak-Amerika térképe 1527-ből (forrás)
Azonban e korai expedíciók és szervezetlen észak-amerikai utak tömegei csak előkészítették a terepet egy nagyobb expedíció számára, amely végül is az első észak-amerikai francia gyarmat létrejöttével, a terület részletes feltérképezésével, a kontinens belsejébe való behatolással és a francia hatalom megszilárdulásával járt Amerikában. Mindez egyetlen ember nevéhez fűződik, Jacques Cartier-hez.
Jacques Cartier egy St. Malo-i tengerész családba született 1491-ben. Életének korai éveiről kevés információ áll rendelkezésre, de biztos, hogy apja foglalkozását követte fiatal kora óta. 1520-ban vette feleségül Catherine des Granches-t, egy hajóépítő és kereskedő lányát. Felesége a kor viszonyai között magasabb társadalmi osztályból származott, mint Cartier, ezért gyanítható, hogy Cartier elismert, tapasztalt és jó hírnévvel bíró tengerész lehetett. Ekkor a st. malo-i tengerészek nem tekintették tengerésznek azt az embert, aki még nem járt Új-Fundland partjainál, vagyis valószínű, hogy ő is járt Észak-Amerikában. Ezt az elmélet támasztja alá az is, hogy pontosan tudta milyen irányba induljon el, bár mások beszámolóira is támaszkodhatott. Cartier valószínűleg részt vett Verrazano 1527-es brazíliai expedícióján, aki I. Ferenc rendeletére délen próbált szerencsét.
St. Malo látképe ma, madártávlatból (forrás)
I. Ferenc, francia királyt a katolikus egyház, köztük Jean Le Veneur püspök is támogatta észak-amerikai expedíciók indításában. Le Veneur püspök St. Malo-i volt, s kincstárosának a rokona volt Cartier. Ő mutatta be Cartiert a királynak. A püspök annyira biztos volt Cartierben, hogy a királynak adta a szavát, ha ő nem támogatja Cartier útját, akkor saját maga fogja fedezni az expedíció költségeit. Cartier egy másik jelentős támogatóval is bír, Philippe de Chabot, Charni grófja és Brion ura is a pártján állt. E két jelentős patrónus meggyőzte I. Ferencet, s a király egy expedíció előkészítése, majd annak sikeres volta után gyarmatosítást és a keresztény hit terjesztését tűzte ki céljául.
A korábbi expedíciók már feltárták Florida és Új-Fundland közötti területeket, vagyis tudták, hogy jelentős föld terül el e két pont között. Úgy vélték az észak-nyugati átjáró, amely Kína és India felé teremtette volna meg az összeköttetést, valahol Új-Fundland környékén lehet.
Cartier 1534 tavaszán indult első útjára. Új-Fundland keleti partjainál értek földet június elején Cap Bonne Viste-nél, majd St. Cathrine-nél kötöttek ki (ma Catalina). Eddig ismert területen jártak, már közel 40 éve jártak ide Európából különböző nemzetek halászai.
Cartier első expedíciója az Új Világba (forrás)
St. Chatrine-nél készleteiket nem tudták feltölteni, ezért észak felé haladtak tovább, alkalmas helyet keresve. Hamar elérték Îles-aux-Oiseaux-t, a madarak szigetét (Funk Island). Több ezer madarat öltek le, hogy legyen elegendő élelmük az út további folytatására. Levadásztak néhány óriásalkát is, ami az évszázadok alatt teljesen ki lett irtva. Mai térképeket szemlélve, Cartierék dél felé is indulhattak volna, s arról is megkerülhették volna az Új-Fundland szigetet, de ekkor még nem volt ismert az európaiak előtt, hogy ez egy sziget. Ezért útjukat az északi átjáró felé haladva folytatták, amelyet Baie des Châteaux-nak neveztek el (Belle Isle-i szoros).
Ettől kezdve egyre több addig ismeretlen öblöt, partszakaszt tártak fel, ezeket mind el is nevezték. Île Sainte-Catherine; Toutes-Isles; Havre Saint-Antoine; Havre Saint-Servan; és Rivière Saint-Jacques. De ezek egy része kiveszett a köztudatból, helyükbe angol vagy helyi indián eredetű elnevezések léptek, ugyan Cartierék alaposon lejegyeztek mindent.
Cartier által bejárt terület GoogleEarth felvételen
Június 10.-én lehorgonyoztak Brestben (Old Fort Bay) a Szt. Lőrinc-öböl északi partján. Ez egy gyakran használt kikötőhely volt a francia halászok körében, azonban ennél messzebb ritkán merészkedtek. Innen nyugat felé haladtak tovább, azonban meglepő módon találkoztak egy eltévedt halászhajóval La Rochelle-ből, akik kétségbeesetten keresték Brest „kikötőjét”. Ők voltak az európaiak utolsó nyomai e vidéken, s Cartierék átléptek az ismeretlenbe.
A halászok által gyakran használt Brest "kikötője"
Június 14-én visszatértek ők is Brestbe, a rossz időjárási körülmények miatt. Majd az idő javulásával délnek indultak. Hamar elérték azt a helyet, amit ma Cabot-szorosnak neveznek s az Új-Fundland-sziget déli csücskét jelöli. A szoros mellett elhaladtak, nem térképezték fel pontosan, így a szoros létére nem is derült fény ekkor. Hamar elértek egy kis szigetcsoportot, amit szépsége miatt Île de Brion-nak neveztek, s egyik támogatójának ajánlotta (Magdalen-szigetek).
Sziget a patrónusnak, Île de Brion
A szigetek nyugati partjainál tovább haladva elérték a mai Prince Edward-szigetet. Biztos volt abban, hogy ez a szárazföld része, ezért külön nevet nem is adott neki. Nyugat felé fordulva elérte Új-Brunswick partjait. Itt több széles tölcsér-torkolatot talált, amelyek mind az észak-nyugati átjárót ígérték. Ezekbe benyomultak, de csalódniuk kellett. Az egyik legnagyobb torkolatot Baie des Chaleurs-nak nevezte el (Tide Head). Ez az öböl választja el Brunswicktől az általuk elnevezett Gaspé-félszigetet. A Gaspé-öblöt június 16-án értékel, s itt egy hónapon keresztül tartózkodtak, s felfedező útjuk itt vett jelentős fordulatot.
Ahol először léptek kapcsolatba az őslakos indián népekkel Baie des Chaleurs és a Gaspé-öböl
Már június közepén találtak indiánokra utaló nyomokat, találkoztak, de kapcsolatba nem léptek az úgynevezett vörös-indiánokkal, akik testük festéséről kapták nevüket (beothuk, kihaltak). De a nagy találkozásra július 7-én került sor, amikor a Baie des Chaleurs-ban 200 kenun érkező indián fogta körül hajójukat. Ugyan a New-Foundland környékére érkező halászok már kereskedtek az indiánokkal, de ezek az alkalmak nem lettek dokumentálva. Így hivatalosan az európaiak 1534. július 7-én vették fel először a kapcsolatot a környék indiánjaival.
Valahogy így festhetett a 200 mikmak kenus (forrás)
E csoport a mikmak törzs tagjai voltak, akik az alkin törzsszövetség részét képezték. A szándékuk kifejezetten ellenséges volt, meg akarták támadni a hajót, mire a franciák tüzelni kezdtek, s azok visszavonultak. Másnap a mikmakok már békés szándékkal közeledtek, valószínűleg a franciák isteni erejének vélték a fegyverropogás hangját. Közeledésük célja a kereskedelem volt, s annyira örömüket lelték a cserében, hogy még saját magukon visel szőrmebundákat is eladták a Cartieréknek. Emellett friss ételt is nyújtottak az ismeretlenek számára.
Kicsit később, még mindig júliusban, a Gaspé-öbölben találkoztak irokézekkel. Ők Stadacona faluból, a Szt. Lőrinc folyó mellől érkeztek. Vezetőjük Donnacona volt (nevét település is őrzi a folyó bal partján). Az első találkozás e néppel meghiúsult, mert a törzsfőnök nem kedvelte az idegeneket. Cartierék sokat nem is törődtek az esettel, partra szálltak, és július 24-én egy 9 méter magas keresztet emeltek a Pointe-Penouille-nál, melyre a következő betűket vésték: Vive le Roi de France (Éljen a francia király). Ezzel szimbolikusan elfoglalták a Gaspé-félsziget e kis szeletét, s ezt tekintik a francia gyarmatosítás első mozzanatának. A terjeszkedést folytatták, s hamar Saint-Servannál és az Île Brionnál is keresztet állítottak.
A kereszt állítás pillanata (forrás)
Az irokéz törzsfőnök, Donnacona számára világossá vált, hogy mit jelentenek e keresztek, megértette a franciák szándékát. Ezen fel is dühödött, s tiltakozását Cartirték tudtára is adta. De ők aki megnyugtatták, hogy csak az Istenüktől kérnek jó szerencsét további útjukhoz, s utazásuk során viszonyítási pontnak is megfelel.
Cartierék már a hazaútra készülődtek, amikor hirtelen ötlettől vezérelve, Donnaconnát elfogták, s kísérőit, köztük fiait is hajóra kényszerítették. A franciák próbálták meggyőzni őket, hogy csak a saját főnöküknek akarják bemutatni őket, végül a bőséges vacsorának köszönhetően Donnacona beleegyezett, hogy két fiát Domagaya és Taignoagny-t a franciák elvigyék.
Felfedezésüket még folytatták tovább, de Cartier nem észak felé indult el, hogy felfedezze a Szt. Lőrinc folyót, hanem visszafordultak keletnek, s július 29-én felfedeztek egy sziklás földarabot, a L’Assumption szigetet (Anticosti-sziget, mely a sziget mikmak elnevezésének egy változata). A szigeten nem kötöttek ki, hanem keleti végét megkerülve újra nyugatnak fordultak. A romló időjárás azonban arra kényszerítette őket, hogy végleg visszaforduljanak.
L'Assumption, Brest és Blanc Sablon. Irány haza.
Augusztus 9-én érték el Blanc Sablont, a gyakran látogatott Brest kikötőjétől keletre lévő öblöt. Itt ellátmányt gyűjtöttek, s 15-én elindultak franciahonba, ahová 1534. szeptember 5-én érkeztek meg a két indián fiúval.
Cartier első expedíciója részben kudarcot vallott. Nem találta meg az észak-nyugati átjárót, nem talált kincseket és gyarmatot sem alapított. De ő volt az első tengerész, aki pontosan feltérképezte a Szt. Lőrinc folyó torkolatát, s mivel ez a Nagy-tavakhoz vezet, a folyó későbbi felfedezése képessé tette a franciákat a kontinens belsejébe való hatolásra, s jelentős gyarmatot kiépíteni. Azonban ennyire ne szaladjunk előre, második expedíciójával és a két indián fiú sorsával a legközelebbi posztban visszatérünk.
