Pangea

Minden, ami földtudomány

Sivatagon és vadonban

2015. június 03. 22:25 - lezlidzsi84

A mai poszt kissé rendhagyó lesz.  Eddig már többször volt szó egyes nagy földrajzi felfedezések hátteréről, nehézségeiről és eredményeiről, akár a Déli-sark, akár az amerikai nyugat esetében. Most azonban egy képzeletbeli utazást fogunk földrajzos szemmel elemezni: a Nobel-díjas lengyel szerző, Henryk Sienkiewicz afrikai kalandregényét, a Sivatagon és vadonbant. Ennek érdekessége elsősorban abban rejlik, hogy az ifjúsági regény különleges pillanatképet rajzol Afrika északkeleti részének a gyarmatosítást közvetlenül megelőző évtizedekbeni állapotáról, másrészt pedig betekintést nyerhetünk abba, hogy hogyan is gondolkodtak az európaiak Afrikáról a huszadik század első évtizedeiben. Mindez annál is érdekesebb, mert a regény írója elvileg egyetlen gyarmatosító nagyhatalom iránt sem volt elköteleződve, tehát viszonylag semleges nézőpontot tudott képviselni.

Anélkül, hogy bővebb irodalmi elemzésbe bocsátkoznánk, le kell szögezni, hogy a szerző egyik utolsó könyve némileg eltér  a korábbiaktól: bár a pozitív hősök itt is némileg idealizáltak  ifjúsági regény lévén némileg könnyedebb hangvételű, vagyis kevés kivétellel a szereplők inkább közvetett módon találkoznak tömegmészárlással, ugyanakkor több ponton meglehetősen jól érthető kiszólásokat is tartalmaz egyes korabeli nagyhatalmak politikájával kapcsolatban. 

A történet röviden (vigyázat, spoilerveszély): 1884-ben járunk, az Egyiptomban élő európai közösségben pedig egyre nagyobb aggodalomhoz vezet a Szudánban kitört mahdista felkelés terjedése. Emiatt a hatóságok a Szuezi-csatorna karbantartásán dolgozó, a felkelésben kompromittálódott szudániakat és családjukat őrizetbe veszik. Egy jövőbeni sikeres "túszcsere" érdekében az egyik érintett szudáni törzs tagjai elrabolják a szintén a csatornánál dolgozó  lengyel emigráns mérnök fiát, a 14 éves Sztast és angol kollégájának 8-9 éves kislányát Nelt. A beduinokkal mélyen a sivatagba hatolva menekülő csapatot csaknem elfogják az egyiptomi hatóságok által felbérelt üldözők, azonban a mahdisták váratlan győzelme (Kartúm 1885-ben történő elfoglalása) megakadályozza ezt. A túszokat Kartúmból továbbküldik délre, Fashodába (ma Kodok), onnan pedig az etióp határvidékre, hogy utolérjék a rabszolgákra vadászó mahdista alvezért, akinek a családjára ki akarják cserélni őket. Sztas egy szerencsés véletlen során puskához jutva nemcsak a rájuk támadó oroszlánnal végez, hanem fogvatartóikkal is, így a gyerekek  fogvatartóik két fekete rabszolgájával négyesben ( plusz egy kutyával majd később egy elefánttal is) próbálnak átjutni Etiópia, vagy a frissen gyarmatosított kenyai partvidék felé az akkor még ismeretlen - és nagyrészt háború pusztította - vidéken át. Miután egy szerencsétlenül járt svájci felfedező megsegíti őket, végül eljutnak ez egyik volt rabszolga útitársuk, Káli Stefánia-tó környékén élő törzse, a vahimák szállásterületére, ahol Káli részben a bennszülöttek babonás hiszékenységének kihasználása, részben pedig apja szerencsétlen halála révén törzsfő lesz. Végül egy viszonylag nagy, bár csaknem tragikusan végződő expedíció élén brit felfedezőkkel találkoznak, akik kimentik őket. 

 

sivatag_puszta.pngSienkiewicz szereplőinek hozzávetőleges útvonala - (forrás

 

A történet kiindulópontja, Egyiptom, az 1820-as évektől - bár névleg továbbra is az Oszmán Birodalom részee volt - önállósuló helytartója, Mohamed Ali révén gyakorlatilag független állammá vált, a hozzá csatlakozó Afrika mélyébe nyúló, gyakran csak gyengén ellenőrzött núbiai és szudáni török tartományokkal együtt. Ali és utódai alatt Egyiptom - keleti mércével - meglepően gyorsan modernizálódott, a brit és francia érdekeltségek nagy száma (pl. a Szuezi-csatorna) és a viszonylag kedvező földrajzi (és mezőgazdasági) adottságok miatt viszonylag fejlett infrastruktúra jött létre. Mindez a regényben is visszaköszön: az ifjú főhősök apjai vízépítő mérnökök, akiket országszerte foglalkoztat a csatornahálózat karbantartása, gyermekeik pedig kényelmesen és biztonságosan utazhatnak utánuk a jól kiépült vasúthálózaton, és éppen turistáskodni sem számított túl extrém dolognak arrafelé. A gyermekek elrablására épp egy ilyen, kényelmes és biztonságos Fajjúm-oázisbeli  út alatt került sor, ezt követően pedig a Nílustól pár órányi távolságban a sivatagon keresztül hurcolták őket délre. Arra a vidékre, amelyre Egyiptom viszonylagos fejlődése már egészen máshogy hatott.

faiyum_oasis_by_zorbey_tun_er.jpgAz egyiptomi Fajjúm oázis, a "kaland" kiindulópontja - (forrás)

Az 1820-as évekig laza gyeplőn tartott hűbéres államot Mohamed Ali politikai ellenlábasai, a mamelukok üldözése közben csapataival megszállta, és jóval központosítottabb közigazgatást vezetett be, ami kezdetben a helyiek mértéktelen adóztatásában, valamint a zavaros viszonyok miatt a rabszolgakereskedelem fellendülésében öltött testet. Az 1860-as, 70-es évekre azonban konszolidálódtak a viszonyok, a tehetséges egyiptomi uralkodó, Iszmail alatt modernnek mondható törvényeket és bíráskodást vezettek be Szudánban, és a peremterületek, például Dárfúr és a trópusi esőerdőkbe beleharapó Equatoria (nagyrészt a mai Dél-Szudán) meghódításával és tartománnyá szervezésével pedig az immár illegális rabszolgakereskedelem is háttérbe szorult.

mahdi_1885.pngÉszakkelet-Afrika politikai földrajza az 1880-as években: A zölddel csíkozott terület jelöli mahdista államot, a még "szervezetlen" területekre később nagyrészt a britek és az etiópok tették rá a kezüket - (forrás

Ugyanakkor Iszmail pasa Egyiptomot erősítő intézkedései meglehetősen költségesnek bizonyultak, melyet a Szuezi-csatorna révén az országban jó pozíciókkal rendelkező Nagy-Britannia és Franciaország nem mulasztott el kihasználni: először a pasának kölcsönzött összegek fejében csak az ország pénzügyeinek ellenőrzését vették fel, majd -egy nyugat ellenes felkelés ürügyén -  1879-ben fia javára lemondatták a vezetőt. Az események nyomán kitört zűrzavarnak számos hatása lett: az angolok kulcspozíciókat kezdtek elfoglalni a meggyengülő egyiptomi hadseregben és államgépezetben, és ugyanezt próbálták megoldani Szudánban is, ahol egyrészt a meggyengülő központi hatalom ismét az egyes tisztviselők önkényeskedéséhez vezetett, másrészt az angol szolgálatban beszivárgó európai kalandorok tovább szították az elégedetlenséget a brit-egyiptomi uralommal szemben.

Mindezek eredőjeként 1881-ben Mohammed Ahmed, dzsihádot hirdetett a "török" uralom ellen, és magát "Mahdivá", azaz az ítélet napjának (és Isza, azaz Jézus második eljövetelének) közeledtét jelző szent emberré nyilvánította.  Az európaiak által csak "derviseknek" nevezett vallásos mozgalom nem várt sikereket aratott, jól felszerelt, bár létszámbeli hátrányban lévő brit és egyiptomi seregtesteket is legyőztek. Ha valaki némi hasonlóságot vélne felfedezni bizonyos jelenkori események és a mahdista felkelés között, az nem teljesen a véletlen műve...

Persze a britek nem mulasztottak el hasznot húzni a dologból: 1882-ben Alexandria lövetésével sikeresen meggyőzték az egyiptomi uralkodót, hogy jobb lesz neki a közvetlen brit uralom, így már sokkal egyszerűbben küldhettek erősítést Gordon tábornok vezetésével a szorongatott Kartúm megerősítésére. Ez azonban kevésnek bizonyult: Kartúm az újabb brit erősítés megérkezése előtt két nappal elesett.  Gordont, valamint a helyi európai közösség zömét lemészárolták.

general_gordon_s_last_stand.jpgGordon tábornok halála 1885-ben -(forrás)

A regényben ez az a pillanat, amikor a két elrabolt gyerek sorsa igazán súlyosra fordul: néhány héttel a Mahdi sikere után érkeznek Kartúmba, ahol még mindenhol a mészárlás áldozatai hevernek, és a brit csapatok visszavonultával immár esélyük sem lehet a szabadulásra. Ráadásul "reménybeli" fogvatartójuk, a mahdista alvezér rabszolgavadászatra indult az etióp határvidékre, így őket is délre, Fashodába küldik

A rabszolgavadászat már sokadszorra kerül elő: részben ez volt a mahdisták sikerének titka is. A meglehetősen sovány szudáni (és többnyire a fekete-afrikai) elit fő erőforrása ugyanis a rabszolgatartás volt, ők még kicsit máshogy értelmezték az "értékünk az ember" szlogent. A mahdi alatt ez ismét fellendülhetett, ráadásul a mahdisták előrenyomulását követő vérengzések "kikapcsolták" a rivális európai és egyiptomi kereskedőréteget is. Az embervadászat még a 19. század második felében is óriási területeket néptelenített el Afrika belsejében, és igen sok esetben ezzel próbálták igazolni az európai hatalma, egyes területek "védelem" alá vételét, mondván, hogy ezzel véget vetnek az embertelen viszonyoknak. Ebben volt is némi igazság, eltekintve attól, hogy egyes gyarmatosító nemzetek (különösön a belgák és a portugálok) a helyieket hasonlóan kegyetlenül kizsigerelő és kiirtó rendszereket vezettek be, mások pedig jótékonyan megfeledkeztek arról, miből is gyűjtöttek tőkét korábban Afrika partjai mentén portyázó őseik. Sienkiewicz az európai hatalmak szándékaival kapcsolatos kételyeit az 1863-as lengyel felkelés veteránjával, Sztas apjával mondatja ki

Az elrabolt gyerekek hamarosan az Afrikával kapcsolatos nagyhatalmi politika később emblematikussá váló színhelyére, Fashodába érkeznek. A végsőkig lerabolt, trópusi betegségek melegágyaként bemutatott nílus parti városka 13 évvel történetünk után kapott világtörténelmi jelentőséget. 1898-ban a Mahdi államát végül meghódító Lord Kitchener délre törő csapatai itt találkoztak a Nyugat-Afrikából Etiópiába és a Vörös-tengerhez indított, Marchand által vezetett - komoly felfedezői teljesítménnyel büszkélkedő - katonai expedícióval.

le_capitaine_marchand.jpg

130px-lord_kitchener.jpgMarchand és Kitchener - (forrás)

Talán nem kell mondani, hogy a britek épp a Kairótól-Fokvárosig terjedő gyarmatbirodalom északi szakaszán munkálkodtak, a franciák pedig nyugat-afrikai és egyenlítői-afrikai gyarmataikat szerették volna keleti irányban bővíteni. Bár a találkozás barátságosan zajlott, London és Párizs között kevésbé barátságos hangnemben izzottak a távíróvonalak. Végül a britek győzelmével felérő kompromisszum született: London rátehette a kezét Dél-Szudánra, így összekapcsolhatta azt kelet-afrikai területeivel (ezzel egyben Etiópia új határait is kijelölve).

640px-fashoda_incident_map_en_svg.pngAz incidensben érintett felek útvonala:  Marchand kék pontozással jelölt útvonala óriási teljesítményt takar - (forrás)

Az egyezménynek két igen fontos következménye volt:

- Egyrészt a francia-brit közeledés fontos lépése volt, amelyből később az antant nőtt ki. Képzeljük el, mi történt volna, ha mondjuk a világháborús toborzóplakát révén halhatatlanná vált Kitchener idegesebb hangulatában kevésbé udvariasan üdvözli a franciákat (mondjuk egy sortűzzel)...

- A pórul járó franciák gyarmati politikájában innentől időről-időre előjött az úgynevezett Fashoda-szindróma, vagyis, hogy érdekszférájuk határain mindenhol a vetélytársak mesterkedését gyanították. Ez a (többnyire) paranoid félelem több esetben is kívülről tekintve logikátlanná és rugalmatlanná tette a francia gyarmati politikát, és gyakran kifejezetten embertelen tettekben mutatkozott meg. Ennek terméke a közel-keleti határok máig gondot okozó kialakítása, de egyes szakértők szerint a 90-es évek ruandai népirtásánál a nyugati beavatkozás késlekedése is a francia politikusok Fashodában megalapozott "féltékenységének" köszönhető. (Ha emlékszünk a Hotel Ruanda című film egyik kulcsjelenetére, amikor Jean Reno felhívja a francia elnököt...)

A 20. századi szörnyűségekről térjünk vissza a 19. századiakra: Sienkiewicz hősei Fashodából az etióp határ felé tartva lassan belemerülnek az egyenlítő menti Afrikába, mely a regényben egyrészt csodálatos (bár szélsőséges) természeti látványosságaival, állatvilágával ideális helyszíne egy kalandregénynek, de az író szavaival egyben a "halál kontinense" is.

Dél-Szudán hegyei - az útvonal meghatározó tájképe (forrás)

Főhőseink fogvatartóiktól néhány jól irányzott lövéssel a mai dél-szudáni Sobat folyótól délre szabadultak meg, mely terület ekkoriban a folyamatos háborúk, rabszolgavadászatok, törzsi háborúk és nem utolsósorban a trópusi betegségek miatt gyakorlatilag néptelenné vált, a gyerekek gyakorlatilag csak egy - vadászsérülése miatt - halálán lévő svájci felfedezővel találkoznak, akinek szolgái egy kivétellel álomkórban szenvednek. A tőle kapott információk alapján ugyanakkor letesznek az erősen őrzött etióp határon való átkelésen, és délkelet felé indulnak, hogy a mai Dél-Szudán, Etiópia, Uganda és Kenya határvidékén át, egy akkor még ismeretlen nagy tavat érintve elérjék a brit uralom alatt álló területet.

Sienkiewicz ezzel Afrika utolsó "fehér foltjai" eltüntetésének állít emléket, melyben épp Kelet-Afrikában játszottak komoly szerepet a kisebb nemzetek nem feltétlenül gyarmatosító szándékú expedíciói, melyeket a lengyel író sokkal pozitívabban értékelhetett. Ezek megtestesítője a rabszolgavadászokat legyőző, jól felszerelt svájci Linde, akit végül egy vadkan gyűr le. A regény főhősei által érintett vidéket néhány évvel később Teleki Sámuel expedíciója  fedezte fel, így a történetnek van némi magyar vonatkozása is.

lake_turkana_015.jpgA Baza Narok, vagyis a Turkana tó általában száraz partvidéke, a regényben a vahimák és szamburuk háborújának színtere -(forrás)

A regénynek - számomra legalábbis - épp az ezen a vidéken játszódó, befejező része a legtanulságosabb. Főhőseink ugyanis két fekete-afrikai törzs háborújába csöppennek, és ennek leírása igen jól bemutatja, hogyan is látták Afrikát és gyarmatosítását az európai kortársak. A komikum és a tragédia egyszerre van jelen: a Baza Naroknak nevezett tó (a Rudolf-tó) partján élő - gyakorlatilag rokon, de rivális - törzsek háborúja sok áldozattal jár, de a feketék hitvilágának és babonáinak ügyes kihasználásával az európai jövevényeknek és afrikai útitársaiknak sikerül véget vetni a harcnak. Szintén sikerül semmissé tenni a népet kihasználó, zsaroló varázslók hatalmát - hogy "jó szellemként"  a fehér gyerekek lépjenek a helyükre... Ugyanakkor a lengyel író, rendkívül találóan mutatja be, hogy azért az európai és az afrikai gondolkodásmód talán nem is különbözik olyan sokban egymástól, legfeljebb az utóbbi némileg őszintébb. Sztas első kísérlete a közben törzsfővé előlépett Kali megtérítésére is ezen a banánhéjon csúszik el. Az afrikai fiú ugyanis kicsit eltérően értelmezte a jó és rossz cselekedetről szóló keresztény tanítást. ("Rossz cselekedet, ha ellopják a teheneimet, jó az, ha én lopom el más tehenét.") Az író érzékelteti, hogy azért ez a korabeli Európában sem volt egészen máshogy, legalábbis a rivalizáló nemzetek között. A regényben az afrikai őslakosok tehát összességében hiszékeny és babonás, de hűséges emberek, akik azonban megfelelő útmutatás révén képesek a "fejlődésre".

A másik tanulságos rész az út további részének leírása: a korábban csaknem egyedül a vadonban bolyongó Sztas és Nel népes karaván élén indul az út befejező szakaszára: azonban a teljesen ismeretlen sivatagos tájon nincs ennyi embernek víz, és a karaván nagy része szomjan hal, mire a főhősöket megmenti egy brit katonai expedíció. Ezáltal betekintést nyerhetünk abba, milyen veszélyekkel szembesülhetett (és milyen áldozatokkal járt) egy ismeretlen területre hatoló korabeli expedíció.

Sienkiewicz Afrikája tehát gyönyörű és vad, egyben borzalmas, emberfaló kontinens, az író a törzsi háborúk, a rabszolgakereskedelem megszűntetése és a trópusi betegségek legyőzése érdekében egyértelműen szükségesnek tartotta a "civilizátor típusú" európai uralmat, és a kereszténység elterjesztését, ugyanakkor gyanakodva figyelte a kontinenssel kapcsolatos nagyhatalmi törekvéseket, utóbbi kétségei egy évszázad távlatából meglehetősen megalapozott álláspontnak bizonyultak.

 

 

 

 

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://pangea.blog.hu/api/trackback/id/tr167486820

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

HgGina 2015.06.04. 20:02:37

Az a zölddel csíkozott terület nem angol és etióp, hanem angol és egyiptomi fennhatóság alatt volt Angol-Egyiptomi Szudán néven.

dibbler 2015.06.04. 21:04:59

jó írás, tetszik.

lezlidzsi84 2015.06.04. 22:49:48

@HgGina: Kissé félreértetted. A zölddel csíkozott a mahdista állam, amiből később az Angol-egyiptoni Szudán lett. A "fehér" (szervezetlen) területek kerültek nagyobb részben brit, kisebb részben etióp (abesszin) kézbe.

David Bowman 2015.06.04. 23:06:05

Tök jó írás. Afrika nem képeskormányozni önmagát.

lezlidzsi84 2015.06.06. 21:03:43

@David Bowman: Azért ez nem teljesen igaz, Egyiptom pl. elég jól elboldogult, illetve még lehet hozni hosszabb-rövidebb ideig sikeres afrikai államalakulatokat, bár nagyon sok függött a helyi társadalmi viszonyoktól, és a potenciális gyarmatosítókkal való viszonytól. Erre jó példa, hogy hogyan alakultak a német gyarmatok belső viszonyai. A fejlett törzsi társadalommal (gyakorlatilag királyságokkal) rendelkező Togót a helyi elittel szoros együttműködésben mintagyarmattá alakítottak a németek, ami mindegyik félnek előnyös volt. (Ez volt az egyetlen hasznot termelő gyarmatuk Afrikában.) A heterogén Kamerunban a központi, szintén viszonylag fejlett társadalmi viszonyokkal rendelkező területeken hasonlóval próbálkoztak, de a helyi vezetőkkel való rossz viszonyuk véres eseményekhez vezetett. Kelet-Afrikában a kezdeti felkelések leverése után sikerült megnyerni a helyieket, és a gyarmat igen szépen fejlődött, nem véletlen, hogy a gyarmat a helyiekre alapozva 2 évig ki tudott tartani az első világháborúban az óriási túlerővel szemben. Az igen nagy ásványkincsvagyonnal rendelkező Délnyugat-Afrikában viszont gyakorlatilag kiirtották az őslakosok egy részét, hogy uralják a területet.

David Bowman 2015.06.08. 13:14:52

Egyiptom nem Afrika. Etiópia is határeset.

pitcairn (törölt) 2015.06.11. 15:49:54

@lezlidzsi84: @David Bowman:

a mai afrikai "államok" lényegében európai/amerikai tervezőasztalokon megszületett, vonalzóval meghúzott határú, a valódi etnikai viszonyokkal köszönőviszonyban sem lévő gyarmati reliktumok, amelyek élén nyugati segélyekből felhizlalt, európai nyelven beszélő, "kormányzat" fedőnéven futó rablóbandák állnak

Afrikában sohasem ért véget a gyarmatosítás, csak a módszerek változtak.

a gyarmatosítás mindössze költséghatékonyabbá vált...