Hogyan lehetséges úgy meghatározni új államok határait, hogy azzal a ceruzát kézben tartók évtizedes, vagy akár évszázados konfliktuszónát teremtsenek? Mai írásunkból kiderül, hogy meglehetősen könnyen: a  20. század elején a Közel-Keleten egy mozdulattal, valamint a hozzá kötődő rövidlátó nagyhatalmi politikával sikerült olyan geopolitikai viszonyokat teremteni, melyben szinte folyamatosan vívja valaki a harcát a 20. század eleji "gyarmati-jellegű" konfliktusoktól kezdve az arab-izraeli szembenálláson át egészen az Iszlám Állam a kijelölt határokat (is) meghaladni kívánó tevékenységéig.

Ha a közel keleti térség egyes államainak (Szíria, Törökország, Irak, Irán, Jordánia, Libanon, Izrael és Szaúd- Arábia) államhatárait - a részletekbe nem most belemenve - összevetjük az régió etnikai viszonyait ábrázoló térképpel, finoman szólva is csak kevés összefüggést találhatunk:

 - Az egységesen arablakta vidékeket többhelyütt nyílegyenes államhatárok szelik át, melyek egy része lakatlan területen húzódik, de egyes esetekben (pl. Szíria és Jordánia, Szíria és Irak valamint Jordánia és Szaúd Arábia) sem természetföldrajzi (folyó, lakatlan sivatag), sem társadalomfoldrajzi (történelmi, etnikai) okokkal nem magyarázható a határok futása.

- Az szír-török-iráni határ térsége etnikailag rendkívül sokszínű, alapvetően kurdok és arabok dominálják, de elhelyezkedésükhöz a határoknak semmi közük.

A Közel-Kelet érintett részének etnikai mozaikja: sárga- arab többségű terület, barna-kurd többségű terület (forrás)

Amennyiben - ismét a teljesség igénye nélkül - a térség vallási viszonyait hasonlítjuk össze a jelenleg fennálló, hivatalos határokkal, még kevesebb közös pontra bukkanhatunk. A térség jelentős része szunnita mohamedán többségű, ugyanakkor Dél-Irakban a siíták vannak többségben míg Szíriában a jelentős siíta és drúz mohamedán kisebbség mellett keresztény szigetek is találhatóak. Vallásilag a szunnitákat, siítákat (alavitákat), drúzokat és keresztényeket felvonultató Libanon, valamint szír-török-iraki határvidék a legsokszínűbb, ahol  szunniták és a keresztények mellett a jezídik is megtalálhatóak.

A Közel-Kelet vallási mozaikja (forrás) 

Hogy megértsük a térség mai határvonalainak futását, az I. világháború kitöréséig kell visszamennünk az időben. A balkáni háborúkból komoly területveszteséggel kivergődő, kimerült Török Birodalom ekkor még magában foglalta Szíriát, Palesztínát, Mezopotámiát és Arab-félsziget nyugati, partmenti sávját, névleg egészen Jemenig. A kor szövetségi viszonyait áttekintve az 1910-es évek elejére Szulejmán szultán kései örökösei kissé nehéz helyzetbe kerültek. Ugyan az teljesen egyértelmű volt, hogy háború kitörése esetén a fő ellenfél továbbra is az Orosz Birodalom lesz, és az Ottomán Birodalom reálisan annak török népek által lakott területeire (és a korábban elvesztett kelet-anatóliai részre) ácsingózhat, a lehetséges szövetségesek köre nem volt ilyen egyértelmű. Az Ottomán Birodalom modernizálása kezdetben francia, majd inkább német tőkével ment végbe, és bár a németek az utolsó évtizedben jelentős előnyre tettek szert a vasútépítés terén, a francia gazdasági jelenlét továbbra is erős volt főként a mai Libanonban, míg a britek a mai Irak területén rendelkeztek komoly olajkitermelési koncessziókkal.  

Az 1914-es háború eszkalációjakor végül az antant szövetségi viszonyai miatt az ország  a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba. Minderre az antant hatalmak kezdetben "visszafogottan" reagáltak, az első balkáni háborúban leszerepelt török hadsereget nem tartották komoly tényezőnek. A britek mindenesetre a "biztonság kedvéért" megszállták Bászrát és a környező olajipari létesítményeket, és ha már ott voltak, el is indultak felfelé a Tigris és az Eufrátesz mentén, az oroszokkal koordinált közös hadművelet révén elért könnyű győzelemben reménykedve. A törökök ugyanakkor meglepően erősen kezdtek bele a háborúba: ugyan az első orosz offenzíva kudarca után a Kaukázus felé törő hadseregük gyakorlatilag megfagyott egy váratlan hóviharban, így is meglepték némileg az oroszokat, míg a britek mezopotámiai expedíciós seregének egy részét német segítséggel 1916 elején bekerítették és megadásra kényszerítették, miközben a Sínai-félszigeten átkelő tevés osztagaik a Szuezi-csatornánál okoztak zűrt. Az antant nagy erőkkel megindított gallipoli hadjárata is kudarcot vallott 1916 januárjára.

Az arab erő: Arábiai Lawrence és Feiszál különítményének egy része Akaba ostrománál (forrás)

Miközben a háború nyugaton sem alakult túl kedvezően számukra, az antant hatalmak belátták, hogy az Ottomán Birodalom nem olyan könnyű ellenfél és nagyobb erőket kell mozgósítani legyőzéséhez. Ez a feladat elsősorban a hadszíntéren ténylegesen jelenlévő britekre hárult, akik Bászra és a Szuezi-csatorna felől kíséreltek meg ismét behatolni török területre. Ehhez azonban igyekeztek felhasználni a helyi arab lakosságot is. Ekkoriban ugyanis az egyre nacionalistábbá váló ifjútörök mozgalom mintájára (és részben ellene) egy alapvetően városi bázisú arab nacionalista mozgalom is kezdett kibontakozni, amit kiegészítettek az Arab-félsziget belsejében élő törzsek, valamint Mekkai serif önállósodási törekvései is. Mekka és környékének viszonylagos elszigeteltsége miatt a britek itt próbálkoztak, és 1916 júniusában sikeresen kitört a felkelés: Mekkában a serif, a környező sivatagban pedig fiai, Feiszál és Abdallah vezetésével. A Feiszálhoz küldött brit összekötő tiszt, T.E (később Arábiai) Lawrence egy rendkívül hatékonyan működő mobil haderővel egészen Bejrút környékéig vezetett portyákat. Az arab felkelés sikere nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy 1917 decemberében, 730 év után ismét egy keresztény hadsereg birtokába kerüljön Jeruzsálem.  Az arabok lelkesedése és kiterjedt hadműveleteik gyanakvással töltötték el a franciákat: vajon mekkora önállóságot ígértek nekik a britek, hogy ezt a hatást tudták kiváltani?

A brit főparancsnok, Allenby tábornok 1917 december 11-én bevonul Jeruzsálembe (forrás)

Hogy miért volt ez fontos? Mert a szövetségesek jó előre megegyeztek a terület felosztásáról. Amikor 1915-ben a  törökök elleni hadműveletek  intenzívebbé váltak, a franciák is bejelentkeztek: mivel a háborús veszteségek javát eddig a franciák viselték, illő lenne kompenzációt kapniuk a török területekből is, noha az ottani hadjáratban minimális volt a francia jelenlét.  A britek szívták a fogukat: egyrészt véleményük szerint a franciák nagy veszteségeiket felkészületlenségüknek és ostoba stratégiájuknak köszönhették, másrészt pedig minek küzdjenek olyan területekért, amelyeket át kell adniuk másnak. Rövid töprengés után viszont arra jutottak, hogy a háború általános megnyerése fontosabb, mint néhány arab város, így engedtek a francia kérésnek: Mark Sykes diplomata több körben letárgyalta a francia megbizottal, Francois Georges-Picot-val a területmegosztást. Ennek eredménye az alábbi térkép lett.

A Sykes-Picot egyezmény térképmelléklete (forrás) 

A közvetlen brit és francia uralmi zónákat a piros és a kék színezés jelöli, az A zóna a francia befolyású területeket jelöli, a B zóna pedig a brit befolyást. (Tehát itt akár félfüggetlen arab állam is létrejöhetett volna.) A Palesztínában lévő sárga zóna elvileg nemzetközi irányítás alá került volna, mivel nem tudtak megegyezni hovatartozásáról. A térség erőforrásait nem igazán ismerő Sykes egyébként félelmetesen egyszerű módszerrel választotta el egymástól a brit és a francia zónát: húzott egy többé-kevésbé egyenes vonalat a Földközi-tenger partján lévő Acre-től a kurdisztáni Kirkukig, így például a moszuli olajmezők a franciáknak jutottak, a háttérben mosolygó Georges-Picot nagy örömére.

Az előző térkép T. E: (Arábiai) Lawrence értelmezésében - nagyjából a britek által az araboknak tett ígéreteknek megfelelően. A francia birtokok a térségbeli katonai szerepvállalásukkal arányosak (kékkel), a térség java Feiszál független arab államához tartozik, míg Mezopotámia brit védnökség alatti terület Abdallah irányításával. A térképen lévő kérdőjelek későbbi problémákat vetítenek előre... (forrás)

A megegyezést követően pár apró homokszem került a gépezetbe:

- Az egyezmény titkos volt, így például egy darabig nem szereztek róla tudomást az arabokhoz delegált brit tisztek sem, akik kormányuk kétértelmű kommunikációja nyomán nyugodt lelkiismerettel ígérték meg az araboknak az önálló államot a felkelés sikere esetén.

- Az arabok sem gyanakodtak, ugyanis amikor a kilátásba helyezett önállóságról érdeklődtek, a britek egyiptomi képviseletének vezetője egy ravaszul központozott (kb. "a királynét megölni nem kell félnetek jó lesz" szintű) választ küldött, ugyanakkor azzal nem számolt, hogy az Arab-félszigeten nincs olyan tolmács, aki ezt jól értené, így az arab vezetők megerősítésként értelmezték válaszát.

- Ugyanakkor a Sykes-Picot egyezményt formálisan jóváhagyatták az oroszokkal is. Nem tudhatták, hogy a bolsevik hatalomátvételt követően az ország új urainak egyik első tette a titkos cári megállapodások nyilvánosságra hozatala lesz. Az egyezmény napvilágra kerülése komoly vihart kavart: nemcsak az arabok nem hittek a szemüknek, de a háborúba éppen belépő USA sem nézte ezt jó szemmel:  a népek önrendelkezéséért síkra száló Wilson elnök is kikelt a nyíltan imperialista megállapodás ellen.

- Az egyezmény nem rendezte a Szentföld hovatartozásának kérdését, de mivel a britek nagy véráldozattal foglalták el azt, be akarták biztosítani magukat Palesztínában. Ennek eredményeként 1917 novemberében  - egy akkor ravasznak tartott húzással - a brit külügyminiszter, Balfour közölte a brit cionistákkal, hogy a britek támogatják a zsidókat nemzeti otthonuk palesztínai létrehozásában. Ezzel a terület Brit Birodalomhoz való tartozását szerették volna biztosítani, de az eredmény valami egészen más lett.

Feiszál tervezett Szíriai Arab Királysága nem igazán számolt a francia igényekkel (forrás) 

Az 1918 őszén bekövetkező török katonai összeomláskor az Arábiai Lawrence-szel kooperáló arabok igyekeztek minél több területet elfoglalni, a fegyverszünet napjáig a brit (valójában többnyire ausztrál) csapatokkal közösen nagyjából a mélyen a francia zónában lévő Aleppó vonaláig jutottak, míg a Mezopotámiai brit csapatok megkísérelték a főként kurdok lakta Moszuli Vilajet elfoglalását. Az elvileg szintén a francia zónában város hirtelen azért lett fontos, mert ekkoriban született döntés a világtengereket összekormozó brit flotta széntüzelésről olajtüzelésre történő átállításáról, és ehhez jól jött volna némi plusz olaj. 

Az arabok Feiszál vezetésével rögtön meg is kezdték egy szíriai arab királyság megalakítását, mely a tervek szerint magába foglalta volna Palesztínát, Szíriát, a mai Jordániát és Libanont, valamint kisebb területeket a mai Törökországból. Az új ország határaiba nehéz lett volna belekötni: arab dominanciájú területeken alakult meg, a korábbi török közigazgatási határokat figyelembe véve, a korábbi gazdaságföldrajzi régió egységét megőrizve.

Ezzel a briteknek nem lett volna különösebb bajuk, viszonylag jól értettek a közvetett uralomgyakorláshoz, Feiszál pedig az ő emberük volt. Ugyanakkor a kialakult helyzetet el kellett fogadtatni a külvilággal, elsősorban az éppen legarrogánsabb formájukban lévő franciákkal és a wilsoni elvekkel operáló amerikaiakkal, úgy, hogy Moszul és a Szentföld is biztosan az övék legyen.

Ennek első köre meglepően könnyen ment: A francia miniszterelnök, Clemencau 1918. december 1-jén tárgyalóasztalhoz ült brit kollégájával, Lloyd-George-dzsal, és a brit vezető felvetésére, hogy nekik Moszul és Jeruzsálem kell, legyintve azt válaszolta, hogy vigye őket (!). Ezt követően mindkét félnek rossz érzései támadtak: a britek úgy érezték, többet is kérhettek volna, míg a franciák úgy érezték, könnyen adták magukat.

Ugyanakkor a franciák nem igazán nézték jó szemmel, hogy a britek arabjai Damaszkuszban saját törvényhozást alakítanak, és terveik szerint a kék, francia megszállású zóna is Nagy-Szíria részévé válna. A helyzet megváltoztatása érdekében 1919 novemberében a korábbinál nagyobb francia kontingenst tettek partra Beirutban egyik legnépszerűbb és legtehetségesebb tábornokuk, a törökök ellen is harcoló Gouraud vezetésével, melynek három célja volt:

- Megszállni és biztosan kézben tartani a partvidék legfeljettebb zónáját (nagyjából a mai Libanont), melyeket a Sykes-Picot egyezmény közvetlen francia irányítás alá rendelt.

- Megszállni a még török irányítás alatt lévő, szintén a franciáknak ígért Anatóliai területeket.

- Kiterjeszteni a francia a befolyást az A zónára, és ha lehet elzavarni Feiszált és szövetségeseit.

Látható, hogy a franciáknak egyszerre több irányban is helyt kellett állniuk, különösen az északon élő alaviták lázadásának kirobbanását követően. Mindez azonban nem akadályozta meg Gouraud-ot, hogy az 1920 elején Feiszál által megalakított Szír Királysággal való, a termékeny Bekaa-völgy hovatartozásával kapcsolatban kirobbant "határvillongást" követően elfoglalja Damaszkuszt, közvetlen francia ellenőrzés alá vonva a belső területeket is. Az ország nélkül maradt király a britekhez menekült, akik egy ideig Egyiptomban "pihentették"  a hoppon marad uralkodót.  Feiszál katonái a Palmíra oázis és egyes Eufrátesz menti települések elfoglalásával a tervezettnél keletebbre tolták ki államuk határát, így elűzését követően Francia-Szíria (és a mai Szíria) komoly sivatagi területekkel bővült, komolyan gátolva a mezopotámiai és arábiai brit területek közti kommunikációt. 

Nem meglepő, hogy Szíria pacifikálása mellett a franciáknak már nem maradt erejük az anatóliai területek meghódítására. Ezek a területek az 1920-as sévres-i béke alapján magukba foglaták Urfa és Gaziantep városát is, de a Kemal Atatürk vezetésével ismét megerősödő törökökkel 1920-21-ben vívott háborúban a franciák céljaik elérése nélkül tűzszünetet kötöttek. Ennek csak az angolok nem örültek, éltek ugyanis a gyanúperrel, hogy a törökök kihasználják a Szíriából Mezopotámiába szorított arab csapatok által a brit területeken kirobbantott lázadást, és megszállhatják Moszult. A kimerült törökök erre végül nem vállalkoztak, a britek pedig Feiszál iraki trónra ültetésével (és némi terrorbombázással) stabilizálták közel-keleti helyzetüket, a moszuli kérdés rendezését pedig a törökökkel egyetértésben a Népszövetségre bízták.

A britek a kezükben lévő egyéb területeket kettéosztották:  a közvetlen brit irányítású Palesztínát az zsidók és az arabok megfelelő együttélésének biztosítása érdekében különválasztották a Jordánon túli területekről, melynek uralkodójává Abdallahot tették meg. 

Az Ottomán Birodalom felbomlása 1918-23 között (forrás)

Így 1921-re az egykori török területeken 4 új államalakulat jött létre: Szíria és Libanon Mandátumterület (francia kézben), Palesztína Mandátumterület (brit kézben), Transzjordánia Mandátumterület, Irak mandátumterület (brit kézben, de viszonylag autonóm kormányzattal). Mekka környéke pedig rövid ideig valóban független állammá vált, később pedig Szaúd-Arábiába olvasztották.

A Mandátumterület, mint államforma új jogi képződmény volt. Az I. világháborút lezáró békeszerződések keretében megtörtént a vesztes államok egyes birtokainak újraosztása is, ugyanakkor amerikai nyomásra ez nem járhatott a volt gyarmatok, illetve külbirtoknak tekintett területek nagyhatalmak általi annektálásával. A területek formálisan a Népszövetség felügyelete alá kerültek, és az adott mandátumot arra, hogy egyes hatalmak - átmenetileg - felügyeljék azokat.

Az említett közel-keleti területek úgynevezett "A" típusú mandátumterületek voltak, melyek a társadalmi és politikai fejlődés viszonylag magasabb fokát érték el, így függetlenedésük egy rövid átmeneti időszak után lehetséges és kívánatos. ( A "B" típusú mandátummá vált a volt  afrikai német gyarmatok zöme, ezek esetében hosszútávon volt elképzelhető a függetlenedés, a "C" típusú mandátumokat pedig a csendes-óceáni német területek és Délnyugat-Afrika alkották, ezeket igény esetén más államokhoz lehetett csatolni.)

A szíriai és libanoni francia mandátumterület lobogója az 1920-s évek elején (forrás) 

A franciák kezdetben - afrikai gyarmataik mintájára - egy igen erős francia felügyelet alatt álló territóriumokból álló föderatív államberendezkedést képzeltek el mandátumterületükön, melyben az alaviták, a drúzok valamint az etnikailag is és vallásilag is sokszínű Libanon is külön államot alkot, míg a maradék területet egy aleppói és egy damaszkuszi székhelyű államra osztották. Ezzel együtt rendezték az északi határ kérdését is: a határvonal nagyrészt a kiépítés alatt lévő bagdadi vasútvonal lett, olyan módon, hogy azt mind Törökország, mind Szíria használni tudja. (Magyarul a vonat déli oldalán Szíriába, északi oldalán Törökországba lehetett leszállni.)  Ez a megoldás finoman szólva sem vette figyelembe az etnikai viszonyokat, de a kor infrastrukturális viszonyai mellett volt némi praktikuma. Főként, hogy a törökök kikötötték, hogy a partvidéki, igen vegyes népességű Alexandrettai Szandzsákra különleges, a törököknek (is) külön jogokat biztosító szabályokat kell alkalmazni. (1939-ben a terület vissza is került Törökországhoz.)

A franciák viszonylag gyorsan rájöttek, hogy a föderatív beosztással csak elősegítik a rendkívül népszerűtlen uralmuk elleni lázadásokat, így 1923-tól több lépcsőben felszámolták az "önálló államokat", mígnem csak Szíria és Libanon maradt. A drúzok a 20-as évek derekán hosszú évekig elhúzódó lázadását így sem sikerült megakadályozni: a franciák ugyanis mesterei voltak annak, hogyan gyűlöltessék meg magukat a többségi arab lakossággal. Uralmukat jelentős részben a libanoni és szíriai keresztényekre alapozták, és hajlamosak voltak az afrikai "bennszülötteknél" megszokott lekezelő módon bánni az arabokkal. (Kis túlzással élve: a briteknek ekkoriban elég volt annyit mondaniuk az arabok kordában tartására, hogy ha nem tetszik a brit uralom szívesen átadják őket a franciáknak...)

Ezen felül a franciák nem tudtak megszabadulni attól a gyanútól, hogy a britek Szíriára ácsingóznak, amit csak erősített, hogy a pont a határvidéken kitörő drúz lázadás során a felkelők brit területről kapták az utánpótlást. (Ez igaz volt, de a britek rovására csak a gyenge határellenőrzést lehetett írni.)

Emiatt a 1930-as évek végén, amikor a brit oldalon tört ki arab felkelés, a franciák nagy örömmel adtak menedéket vezetőinek és utánpótlási bázisainak, sőt, a II. világháborús újabb sérelmeiket követően nyíltan támogatni kezdték a Palesztínában  az arabok és a britek ellen is harcoló zsidó alakulatokat. Nem nehéz belátni, hogy ennek egyik fő oka a határok meghúzásának szerencsétlen módja volt. Egyrészt sikerült a térség viszonylag sűrűn lakott, korábban évszázadokig egy régióba tartozó részeit mesterségesen elválasztani, vagyis mesterségesen gyengébb érdekcsoportokra osztani a helyieket, akik egy-egy konfliktus erejéig azért időnként képesek voltak összefogni, igaz általában erőtlenül. Másrészt a titkos határmegvonási egyezmény körüli események olyan szintű bizalmatlanságot szültek a térséget uraló két nagyhatalom között, amelyeket sikeresen átörökítettek a későbbi örökös államokra is, gyönyörűen megágyazva egy szinte kibékíthetetlen konfliktuszónának.

A szíriai és libanoni  francia mandátumterület államai 1922-ben (forrás) 

Hogy a helyzet ne legyen annyira egyszerű, a regionális határkérdések 1920-as évekbeli megoldásával sikerült még egy konfliktuszónát létrehozni, mégpedig a szír-török-iraki-iráni határvidéken, melynek még magyar vonatkozása is volt. Mivel az akkor becsült legnagyobb még kiaknázatlan olajtartalékok Moszul környékén húzódtak, senki nem szeretett volna lemondani az abból való részesedésből. Nagy-Britannia aktuális megszállóként és az olajkoncessziók birtokosaként komoly előnyben volt, a korábbi birtokos, Törökország történelmi alapon tartott igényt a területre, míg a franciák és az amerikaiak részesülni szerettek volna az olajkincsből. emellett még egy független kurd állam lehetősége is felmerült az etnikailag tarka, de kurd többségű területen.

Mint már volt róla szó, az 1923-as Lausanne-i békeszerződés megegyezés hiánya esetén a Népszövetség kezébe tette a vitatott területek sorsát. A Népszövetség 1924 októberében kijelölt egy demarkációs vonalat, mely a terület javát brit (iraki) kézben hagyta, a végleges határvonalra pedig egy háromtagú bizottságnak kellett helyszíni vizsgálatokat követően javaslatot tennie. A svéd (tehát semleges) elnök mellé egy belga (tehát "antantpárti") és egy magyar (tehát nem antantpárti) tagot jelöltek ki. A magyar tag az ország volt külügyminisztere és miniszterelnöke, Teleki Pál volt, akinek a trianoni béketárgyalásokhoz fűződő társadalomföldrajzi tudományos kutatómunkáját elismerték a Népszövetségnél.

Az Ottomán Birodalom vilajetjei 1914-ben (feketével), és a későbbi határok (pirossal) - kiemelve a gyakorlatilag teljes egészében Irakhoz kerülő Moszuli Vilajet (forrás)

Teleki a megbízatásban jó alkalmat látott arra, hogy Magyarország területi revíziójának követeléséhez megfelelő precedenst teremthessen: a határvonal társadalomföldrajzi érvek alapján való meghúzásával és a vitás területek népszavazással való odaítélésével. Vagyis a Közép-Európában szerzett tapasztalatai alapján kívánt fellépni itt is. Bizottságbeli munkájának első felét legjobban az "elefánt a porcelánboltban" hasonlattal írhatjuk le: egyrészt nyíltan barátkozott az egyik érdekelt fél, a törökök képviselőivel, másrészt kijelentette az iraki kormány képviselőinek, hogy a határ kijelölhető etnikai alapon: ahol az etnikai adatok nem megbízhatóak ott a vallás alapján eldönthető a területi hovatartozás. Egyrészt ez a helyi viszonyok figyelmen kívül hagyásáról tanúskodott (a rendelkezésre álló adatok bizonytalansága és vitathatósága miatt), másrészt Feiszál király kormányzata épp az országot megosztó vallási különbségek meghaladására tett kísérletet az arab nacionalizmus erősítése révén, így Teleki nemcsak törökbarátnak tűnt, de az iraki "nemzetépítés" kritikusának is. A munka előrehaladásával viszont a pártatlanságával kapcsolatos kétségek eloszlottak, a résztvevők többsége becsülni kezdte kutatói teljesítményét, és Teleki is rájött, hogy a "jó" határ kérdése az elképesztő etnikai és vallási mozaikban nem olyan egyszerű, mint azt gondolta.

Teleki Pál földrajztudósi tehetsége a moszuli kérdés vizsgálat során sokkal jobban érvényesült, mint diplomáciai érzéke - ami egy volt külügyminiszter esetében azért valljuk be, problémás (forrás)

Végül a bizottság jelentésében a demarkációs vonal apróbb korrekciókkal  való elfogadását javasolta elsősorban azon az alapon, hogy az többé-kevésbé eltérő természetföldrajzi és gazdasági régiókat választ el, így végül a vitatott terület szinte teljes egészében Irakhoz csatolását favorizálták. A jelentés egyben javasolta a kurd autonómia bizonyos fokú megteremtését, illetve hosszútávon nem vetette el egy kurd állam létrehozásának lehetőségét sem.

Persze ne gondoljuk, hogy ebben a kényes helyzetben egy háromtagú bizottság nagyjából a status quot javasló jelentése alapján született meg a végső döntés: a moszuli kérdést csak az olajkincs felosztásával zárták le az érintettek. Az amerikaiak és a franciák ugyanis hajlamosak voltak a területi vitában a törökök pártját fogni, egészen addig, amíg a területen koncessziókat birtokló Angol-Török Olajtársaságot nagyrészt tulajdonló britek egyenlő részesedéssel be nem vették a társaságba az érintett hatalmakat. Ekkor a törökök felé mutatott francia-amerikai szimpátia hirtelen elolvadt, és a moszuli kérdés 1926-ban lezárult.

Hogy mennyire sikerült megfelelő határokat létrehozni Moszul térségében, azt elég jól mutatja, hogy Szíria és Irak "gyengélkedésével" gond nélkül közlekedik rajtuk keresztül mind a kurd pesmerga milícia, mind az Iszlám Állam serege - sőt, ha olyan döntés születik, a törököknek sem fog gondot okozni a tankokkal történő kirándulás a szomszédba...

Felhasznált irodalom:

- James Barr: A Line in the Sand - Britain, France and the Struggle That Shaped the Middle East

- Ablonczy Balázs: Teleki Pál

Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról: