A frissen megválasztott román elnök, Klaus Iohannis nagyszebeni polgármester kapcsán a legtöbb hírben megemlítették azt, hogy szász felmenőkkel rendelkezik. Kik ezek a szászok? Annak ellenére, hogy az erdélyi szászokkal közel 800 évig éltünk egy hazában valljuk be őszintén: alig tudunk róluk valamit és ez a kevés sem túl hízelgő rájuk nézve - magyar szempontból. Császár (amúgy király)-párti magatartás a függetlenségi harcokban és az 1918-as önkéntes csatlakozás Romániához a legfőbb "vétkeik". Azonban ha a szászok saját szemszögéből vizsgáljuk a történteket minden világossá válik. Évszázadokon keresztül egyetlen céljuk volt: körömszakadtáig védeni Európa egyik legősibb autonómiáját.
Egy hónapja már volt egy első rész (amit nem árt végigolvasni, hogy képben legyünk), amelyben röviden elemeztük a szászok erdélyi megtelepedését a XIX. századig, most itt vesszük fel a fonalat.
Az "összmonarchia" elve
A II. József halálakor együtt ünneplő szászok és magyarok hamarosan újból eltávolodtak egymástól. Az egységes nemzetté válás útján meginduló magyarság és a már kialakult közös nemzettudattal rendelkező szászok szinte mindenben az ellenkezőjét vallották a reformkorban. Komoly ellenérzést szült a szászokban a magyar nyelv hivatalossá tétele (1836, majd 1844). Egészen addig a latin (és nem a német) volt Magyarország "lingua francája". Ennek ellenére a Szászföldön a hivatalos ügyintézés nyelve a XVI. század óta a német volt, de az erdélyi országgyűlésen a rendek latinul készítették a hivatalos iratokat. A szászok sérelmezték, hogy az egyik erdélyi nyelv a többiek rovására kiemelt státuszt kap, a mindenki számára semleges latin helyett. A szászoknak nem az új nyelv megtanulásával voltak problémáik, szinte mindegyikük beszélt románul (korabeli források szerint a románok képtelenek voltak megtanulni németül), és legtöbbjük magyarul is, hanem a három nemzet erdélyi uniójának megsértését látták ebben.
Ugyancsak komoly ellentét alakult ki Erdély uniójával kapcsolatban is. Bár nem voltak teljesen egységesek a magyar törekvések támogatásának kérdésében, a brassóiak "haladóbb" szemlélete közelebb állt a magyar állásponthoz, mint a "konok" szebenieké. Végül azonban ők is megszavazták az uniót 1848-ban (érdekesség: 1867-ben már nem).
A legnagyobb problémát a szászok már kialakult és alaposan megcsontosodott nemzettudata jelentette. Náluk már megvalósult mindaz, amiért a magyarok ekkor kezdtek el küzdeni. Szászföldön a szászok anyanyelve volt a hivatalos, saját egyházi rendjük volt, náluk nem létezett sem jobbágyság, sem nemesség, saját bíráik ítélkeztek felettük, saját iskolarendszert tartottak fenn és autonómiájuk területi szinten is elkülönült a környező területektől. Nemzeti törekvéseik mindennek megőrzésére irányult, és nem további jogok követelésére. Ezen nincs mit csodálkozni ugyanezt tették a székelyek is. Természetesen a szászok között is voltak olyanok, akik reménykedtek a nagyobb autonómiában, mely közvetlenül Bécs fennhatósága alatt áll, de ezek csupán egy kisebbség vágyálmai voltak. Mivel a reformkori és 1848-as magyar elképzelések fenyegették ezt a több száz éves megszilárdult rendszert a fegyveres harcban ahhoz csatlakoztak, aki hajlandó volt különállásukat megőrizni. Stephan Ludwig Roth lelkész, tanár 1848 októberében így látta a szászok előtt álló lehetőségeket:
"1. A magyarok mellé állunk, így a románok és az összmonarchia ellen leszünk. 2. A románok mellé állunk, így a magyarok ellen leszünk az összmonarchiáért. A magyarok és a románok véletlen dolgok. A fontos az összmonarchia elve, mert ez az eszme Ausztria proklamált alkotmányának biztosítéka." Alkotmányosság, német nemzeti érzés, császárhűség - ezek az irányadó értékszempontok, és Roth választását még arra az esetre is helyesnek tartotta, ha a magyar vezető körök "valamennyi feltételünket elfogadták volna", de mivel "ez nem így van, a döntés még könnyebb."
Ez a szász szempontból nagyon is racionális döntés magyar szempontból egyértelmű árulásnak minősült. Persze ha a szászok előre látták volna mi lesz kitartó hűségük jutalma, feltehetően másképpen döntöttek volna. (Stephan Ludwig Roth lelkészt a magyar hatóságok 1849. május 11-én kivégezték.)
Segesvár elnéptelenedő utcái (fortepan.hu)
A forradalom bukását követően a szász autonómia másodszorra is elveszett, a Királyföldet betagozták az egységesen Bécsből irányított új közigazgatási rendszerbe. A szász privilágiumok védelmezőjét, a szász grófot leváltották, az igazságszolgáltatás kikerült a szászok ellenőrzése alól, átszervezték a székeket, a helyi elöljárók helyére központilag rendelt hivatalnokokat ültettek. A megcsonkított önkormányzatukat még így is a kisebbik rosszként fogták fel, a nagyobbikkal szemben; ami a magyar győzelem esetén következett volna be.
Az Andreanum végleg hatályát veszti
Az Októberi Diploma nyomán 1861-ben helyreállt szász autonómia kérészéletűnek bizonyult csupán. A magyar kormány éppúgy, mint a '49 utáni osztrák a centralizációban és az egységes közigazgatás megteremtésében látta az ország jövőjét. 1876-ban a megyerendezés során a két meghiúsult császári kísérlet után a magyar hatóságok végleg felszámolták a szász autonómiát és a székeket közigazgatásilag és igazságügyileg beolvasztották az új rendszerbe. (Érdemes megjegyezni, hogy a Székelyföld autonómiáját ugyanekkor szüntette meg Magyarország).
A Szász Egyetem (Univerzitás) továbbra is fennálhatott alapítványként, de kizárólag a kultúra és oktatás terén fejthetett ki tevékenységet. (Tette ezt pedig nem is akárhogy, a XIX. század derekán a románok 6, a magyarok 29, a szászok 60%-a tudott írni és olvasni - és ebbe a nők is beleértendők.) Az autonómia megszüntetése később végzetesnek bizonyult Erdély hovatartozása szempontjából, ugyanis a szászok 1918-ban azok mellé álltak, akik legalább egy halvány ígéretet tettek az autonómia helyreállítására, ezt a fontos lépést pedig sajnos nem a magyarok, hanem a románok lépték meg Gyulafehérváron.
Szász népesség aránya 1890-ben (forrás)
A kilenc szász szék, a hét szabad királyi város és a két kerület ellenére, 1876 előtt a Szászföld közigazgatásilag egységesebb volt, mint az új megyerendszerben. Az új beosztás alaposan szétszórta a szászságot, a közigazgatási határok semmiféle tekintettel nem voltak a szász települések elhelyezkedésére. Így történhetett, hogy pl. a székelyek által 95%-ban lakott Udvarhelyszékhez is csatoltak szász falvakat.
Az utolsó magyarországi népszámláláson 231000 erdélyi szászt számoltak össze, akik 12 vármegye területén éltek. Ezek között volt Nagy-Küküllő, a másik német többségű vármegye Moson mellett. Mosonnal ellentétben Nagy-Küküllő vármegyében csak relatív többségben voltak a német anyanyelvűek (41,8%), alig pár ezer fővel haladták meg a románok számát. Az összes többi megyében a szászok kisebbségbe kerültek. 1876 után a következőképpen alakult a szászok etnikai térszerkezete az 1910. évi népszámlálási adatok szerint (szásznak a német anyanyelvű, evangélikus vallású lakosok számítottak):
- Alsó-Fehér vármegye: 7953 német anyanyelvű (3,8%) és 7170 evangélikus vallású lakos, többségük a balázsfalvi és vízaknai járásban.
- Besztercze-Naszód vm.: 26036 német anyanyelvű (20,6%) és 22874 evangélikus lakos, nagyobb számban Beszterce városán kívül a jádi és a besenyői járásban.
- Brassó vm.: A 29415 német (29,9%) és 42804 evangélikus Brassó városán kívül az alvidéki és felvidéki járásokban él nagyobb számban. Az evangélikusok számát a magyar anyanyelvű hétfalusi csángók emelik ilyen arányban.
- Fogaras vm.: 3627 német (3,8%), 2441 evangélikus. A szászok három településen, Kercen, Fogarason és Sárkányban éltek.
- Hunyad vm.: 8101 német (2,4%) és 4110 evangélikus. A szászok elsősorban Szászvárosban és két közeli faluban éltek.
- Kis-Küküllő vm.: 20272 német (17,5%), 20159 evangélikus. A radnóti járáson kívül mindenütt jelentős számban éltek, a Küküllő-menti falvakban alkották a legjelentősebb többséget.
- Kolozs vm.: A 8386 német (2,9%), 8168 evangélikus többsége keleten, a tekei járásban élt.
- Maros-Torda vm.: 8312 német (3,8%), 6442 evangélikus. Szászrégen város környékén éltek a két régeni járásban megoszolva.
- Nagy-Küküllő vm.: 62224 német (41,8%), 62370 evangélikus. Nem csak a vármegyében, de két járásban is többséget alkottak a szászok, szintúgy a városokban, Medgyesen és Segesváron.
- Szeben vm.: 49575 német (28,1%) és 45912 evangélikus. A szelistyei járáson kívül mindenhol éltek szászok, de többséget csak Nagyszeben városában alkottak.
- Szolnok-Doboka vm.: 6902 német (2,7%) és csupán 2182 evangélikus vallású. Zömük a Beszterce-Naszód vármegyéhez közeli falvakban élt, a betleni járásban.
- Udvarhely vm.: A 2202 német (1,8%), 2991 evangélikus négy Nagy-Küküllő vármegyével határos faluban élt.
Itt van még öt térkép, egyszerű felületi színezéssel, hogy legyen egy kis saját munka is a bejegyzésben. Erdély 1910-es település szintű közigazgatási egységeiben azt vizsgáltam, hogy egy adott településen a szászok hány százalékát képviselték a lakosságnak. A kifejezetten egyszerű ábrákból kirajzolódik a szász etnikai térszerkezet ekkor már előrehaladott állapotban lévő erodálódása. Ebben szerepet játszott a kivándorlás (elsősorban Amerikába, másodsorban Romániába), valamint a földbirtok védelme miatti egykézés, azaz a kevés gyermek vállalása. A szász falvakba beköltöző románok és cigányok lassacskán fölénybe kerültek az "őshonos" szászokkal szemben. Ez a folyamat a XV. század óta tartott, és az alábbi ábrák csak egy pillanatfelvételt jelentenek a szászok eltűnésének folyamatából.
1910-ben már csupán 4 olyan település volt, amelyen szinte kizárólag szászok éltek. Ezek sem alkottak egy egységes centrumot, négy kölönböző vármegyében helyezkedtek el. Név szerint ezek az alábbiak voltak:
Kétharmadot meghaladó szász lakosságú településből sem volt sok, és még ezek elhelyezkedéséből sem lehet következtetni a szász település teljes kiterjedésére. Mégis egyes gócpontok kezdenek kirajzolódni például Beszterce város szomszédságában (agglomerációjában), Kis-Küküllő vármegyében Segesvártól északnyugatra, valamint a Nagyszeben-környéki friss (XVIII. századi) telepítésű falvakban. Egyetlen rendezett tanácsú, vagy szabad királyi város sem esik ebbe a kategóriába.
Az 50% fölötti kategóriába is csupán egyetlen város, Nagyszeben esik. Medgyes, Segesvár, Beszterce, Szászrégen is szász többségű, de ezekben a városokban csupán relatív többséget alkottak. Brassóban és Szászvárosban egykor abszolút többségben voltak, de a XX. század elejére a harmadik helyre szorultak a magyarok és románok mögé. A városokhoz hasonló volt a helyzet a nagy- és kisközségekben is, a szászok jelentős számú helységben alkottak relatív többséget (40-49,9%), így fordulhatott elő az, hogy az 50%-os abszolút többséget jelentő térképen sok szász többségű település nem szerepel. Lesses (Schönberg) nagyközségben például 49,9-49,6% volt az arány a szászok javára (román kisebbséggel), míg pl Ugrán (Galt) 38% szász alkotott többséget a 9,5% magyar, 27% román és 25% cigány lakossal szemben.
Ha azokat a településeket nézzük, ahol a lakók legalább harmada szász, már kezd kirajzolódni az egységes településterület, melyben a fehér foltok az egykori a Königsboden területébe ékelődő Felső-Fehér vármegye enklávéjaiként jelennek meg.
Feladvány is lehetne: találja meg a néhány apró eltérést a 33 és a 25%-os ábra között. Nincs sok. Talán a legnagyobb változás, hogy megjelenik végre Brassó és Szászsebes is a térképen. Felkerülnek a térképre a szász szórvány-települések a nyugati végeken, ahol a legnagyobb mértékben pusztult el a középkori településszerkezet. A legynyugatibb pont, Szászváros nem is jelenik meg, ebben a városban már csak 17% szász élt 1910-ben.
"Otthonunkat elvesztettük, de megtaláltuk hazánkat."
Már ejtettünk szót egy kivételes pillanatról, amikor a szászok és a magyarok igazán közel kerültek egymáshoz a II. József rendeletei elleni küzdelemben. Volt még egy ilyen alkalom a történelemben, a közös hazánk utolsó előtti pillanatában, amikor 1916 augusztusában Románia hadat üzent. Erdély védelmét a feltöltetlen 1. hadsereg élén egy szebeni szász, Arthur Arz von Straussenberg irányította a német erősítés beérkezéséig. A román támadás során a szászok és székelyek tartottak attól, hogy megismétlődnek az 1849-es román kegyetlenkedések, ezért tömegesen menekültek nyugat felé. Magyarország hatalmas erőfeszítéseket tett a menekültek tízezreinek elhelyezésére, gyűjtéseket szerveztek, egyházak és családok fogadtak be erdélyi menekülteket. A szászok egyik vezetője, az őszöreg Teutsch Frigyes Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban vigasztalta övéit és adott hálát a szíves fogadtatásért. Igehirdetése végén hangzott el a szállóigévé vált mondat: "Otthonunkat elvesztettük, de megtaláltuk hazánkat."
A Hazáért! Szász sír Segesváron (Fotó: MJ)
Nagyot fordult eztán a világ. 1919 januárjában már nem létezett az a Magyarország, amellyel a szászok közösséget tudtak volna vállalni. Végleg lehanyatlott az összmonarchia eszméje, nem létezett már sem a császár, sem a király akihez hűségek maradhattak volna. Erdély román katonai megszállás alatt állt, de a gyulafehérvári gyűlésen elhangzottak alapján remélhették, hogy hűségnyilatkozatukért cserébe visszakaphatják az autonómiát, melyre egész nemzetképük alapult, melyért évszázadokon át foggal-körömmel küzdöttek. 1919. január 8-án, amikor Medgyesen a szász küldöttek gyűlése kimondja a csatlakozást Romániához, nem tesznek mást, mint elfogadják a megváltoztathatatlant.
Pusztuló szász emlékek - Wöltz/Völc (forrás)
És újfent keservesen csalódnak.
1923-ra a maradék önkormányzatukat is megszüntetik, a Szász Egyetem hatalmas birtokait - melyhez még a magyar kormány sem nyúlt - a román állam ugyanúgy elveszi, mint a magyar nemesség és egyházak földjeit. Ennek ellenére számarányukhoz mérten a szászok adják továbbra is Erdély legműveltebb emberfőit, gyáraik, vállalataik országos rangra emelkednek, iparosaik messze földön keresettek.
1940-ben Beszterce és környéke Magyarországhoz kerül, az erdélyi szászok 4 évre külön államba kerülnek. 1941-re az összes dél-erdélyi városban elveszítik számbeli többségüket a román betelepülőkkel szemben. Az elkeseredés sokakat a nagynémet eszmék felé terel, a szászok tömegesen csatlakoznak a fegyveres SS-hez, ami azt eredményezi, hogy az 1944-es kiugrás után nem csupán egykori honfitársaik ellen harcolnak, de a kényszersorozott erdélyi szászok ellen is. A háború végén a német felső vezetés a kelet-porosz területekhez hasonlóan elrendeli a Szászföld kitelepítését is. Hosszú szekérsorok indulnak el vissza nyugat felé, ahonnan őseik éppen 800 évvel azelőtt nagy reményekkel keltek útnak. Az 1941-ben még 248 000 főből 1948-ig 91 000-en kivándoroltak vagy meghaltak. Azonban a többség marad. A borítékolható retorziók, a közelítő szovjet hadsereg, és a szétszakított családok ellenére is.
Államközi emberkereskedelem a XX. század végén.
A kötelező körök lefutása - jogfosztás, vagyonelkobzás, malenkij robot, koncentrációs tábor a Duna-deltában és egyéb egészségtelen helyen - után az '50-es évek elejére úgy tűnt normalizálódik a helyzet a Szászföldön. Megúszták a legrosszabbat, amit Titó partizánjai műveltek a bácskai, bánsági svábokkal, megúszták a valamivel kevésbé rosszabb kollektív bűnösséget és kitelepítéseket is, amit Edvard Beneš és magyar párja, Nagy Imre belügyminiszter csinált a német nemzetiségűekkel. Románia, hűen a szocialista táboron belüli különutasságához más megoldást választott. Nem Ceaușescu ötlete volt, hogy a német nemzetiségűeket valutáért árulják az NSZK-nak, a kereskedelem már az ötvenes években megkezdődött. Kezdetben illegálisan működött a folyamat, a családegyesítés címén Németországba kivándololni kívánók lefizették a vámalkalmazottakat, és azokat, akik a vízum kiadását intézték. Erre a procedúrára figyelt fel a Securitate és a Külügyi Hírszerző Igazgatóság (DIE). Azonban eszük ágában sem volt ezt a jó pénzt hozó ágazatot felszámolni, inkább a saját kezükbe vették az ügyet. 1962 májusában a DIE egyik ügynöke egy német ügyvéddel megállapodott, hogy engedik a Hann család kivándorlását 30 ezer (nyugat)német márkáért cserébe. Ezzel az aktussal indult meg a Behajtás I. fedőnevű művelet, mely a német nemzetiségűek eladását koordinálta a későbbiekben. Állami szinten négy termékcsaládot különböztettek meg:
- A kategória: magasan képzettek (pl. mérnök, orvos)
- B kategória: egyetemi hallgatók
- C kategória: munkás
- D kategória: diák
A lelépési díj kategóriánként változott, egy mérnökért 11000 márkát is elkértek, egy hallgató ennek felét érte, egy diákért pedig "csak" 1800 márkát fizetett az NSZK. 1970-től módosultak a szabályok, ekkortól mindenkiért egységesen 8000 márkát kellett fizetni. Ha egy felnőtt embert veszünk figyelembe egy kiló emberhús kb. 100 márkát ért. Hivatalosan ennyibe került a csak oda útra szóló vízum. 1982-től pedig a németeknek ki kellett fizetniük a lelépők képzési költségeit is, ez tovább emelte az árat. A kivándorlóknak pedig alá kellett írniuk egy nyilatkozatot, melyben az államra hagyják a vagyontárgyaikat. A románok nem mindig kértek pénzt, volt, hogy igen kedvezményes hitelt kaptak. Ceaușescu is kivette a részét az üzletből: személyesen vadászfegyvereket kért, hozzávaló távcsővel és töltényekkel. De a németek szállítottak Romániának lehallgató berendezéseket, sőt még egy vándor mozit is, és amikor mondták a németek, hogy csak Volkswagen típus van, a románok közölték, hogy inkább egy Mercedest kérnének és hajlandóak várni. A témáról bővebben itt olvashat.
Konkrét adatok nincsenek arról mennyi embert érintett ez az emberkereskedelem, pontos kimutatások csak a '70-es évektől készültek. A kifizetett németek számát 250-400 ezer fő közé teszik, melybe a bánsági svábok is beletartoztak. A Behajtás I. művelet során az NSZK több mint egy milliárd márkát fizetett ki Romániának. A románok látva a prosperáló üzletet a Behajtás II.-ben zsidókat kezdtek árulni Izraelnek, majd a Behajtás III.-ban már akárkit, aki el akart menni és volt aki fizetett érte. 1989-ben még 95 000 szász élt Erdélyben (az 1910-es népesség 40%-a). 1990 után átszakadt a határ és szinte minden szász, aki eddig Erdélyben maradt szedte a cókmókját és elment nyugatra szellemfalvakat hagyva maguk mögött. 1991-92-ben két év alatt összesen 75 000 személy vándorolt ki.
2011-ben egész Romániában már csupán 36884 német nemzetiségű embert számoltak össze (1941-ben még 540 ezren voltak). 2003-ban a nagyszebeni szász evangélikus püspökség adatai szerint az erdélyi szászok létszáma 14 770 főnyire apadt. Nincs már olyan település Erdélyben, ahol a szászok elérnék a 10%-ot és a maradók átlagos életkora 67 év. Jobbára az idősek, vegyes házasságban élők döntöttek a maradás mellett, akik már nem reménykedtek új életben Németországban. Szászföld kiürülését képileg jól szemlélteti az alábbi két térkép:
Az evangélikus vallásúak Romániában 1930-ban. (Jelmagyarázat: 40-50%: a, kisebbség b, relatív többség - 0-10% a, 0 fő b, 1% alatt c, 1-10% - forrás wikipédia)
Az evangélikus vallásúak Romániában 2002-ben. (Jelmagyarázat: 30-40%: a, kisebbség b, relatív többség - 0-10% a, 0 fő b, 1% alatt c, 1-10% - forrás wikipédia)
Ez az emberkereskedelem így első olvasatra "win-win" szituációnak tűnhet, melyben mindegyik fél jól járt. A német polgárok kiszabadulhattak egy kommunista diktatúrából, az NSZK német munkaerőt szerzett pl. a törökök helyett, a román állam valutához, a cigányok pedig takaros házakhoz jutottak. Az természetesen más kérdés, hogy egyik napról a másikra egy 850 éves, virágzó kultúrnemzet tűnt el Európa térképéről. Nem hallani már német szót az utcán, kiürültek az evangélikus templomok, sok településen megszűnt a 700 éve meglévő iskola, nincs már kulturális élet. Egy átlagos szász úgy érezheti magát a Szászföldön, mint egy római polgár az V. századi Pannóniában.
Nagyszebenben közkeletű vicc - utalva a város vezetőinek nemzetiségére -, hogy amikor egy turista kérdezi, hogy hová tűntek a szászok, a helybéli megnézi az óráját és azt feleli, hogy mind a városházán üléseznek. Az erdélyi magyarok pedig magukra maradtak és egy potenciális szövetségest vesztettek az autonómiáért folytatott küzdelmükben.
Szász szellemfalvak - Denndorf/Szászdálya (forrás)
Újra otthon?
A szászok annak idején a Középső-Rajna vidékéről, Flandria keleti részéből és részben Lotaringiából érkeztek Erdélybe. Új otthonra azonban az NSZK déli területein, elsősorban Bajorországban, és Württembergben leltek, érdekes módon éppen azon a területen, ahonnan a katolikus svábok érkeztek Magyarországra. A köztük lévő kötelékek Németországban sem szűntek meg, bár az évekkel egyre jobban halványul az óhaza emléke. Fő szervezetük az Erdélyi Szász Egyesület (Verband der Siebenbürger Sachsen) már 1946-ban megalapult Münchenben, 1985 óta Dinkelsbühlben tartják az éves - népviseletes felvonulással egybekötött gyűlésüket. Jelenlegi elnökük a szentágotai születésű Bernd Fabritius.
Erdélyi szászok térbeli eloszlása Németországban, irányítószám-körzet szerint. (forrás)
Nem csak az újhazában szerveznek találkozókat a szászok. Évről évre egyre nagyobb tömeg keresi fel a berethalmi találkozójukat, ahol összegyűlik a világban szétszóródott lakosság. Népviseletbe öltözött kórusok, néptáncegyesületek elevenítik fel a közelmúltat, a közösségek közös istentiszteletre gyűlnek össze az erődtemplomba, folyik az eszmecsere és a csapolt sör. Aztán miután vége van a rendezvénynek mindenki elindul vissza az új otthonába. Néhányan azonban maradnak.
Hazatérés - Deutsch-Weisskirch/Szászfehéregyháza (Fotó: MJ)
Egyesek felújították őseik házát, nyaralóvá alakították, és fiatalkoruk színhelyén töltik nyugdíjas éveiket, Gondozzák a temetőt, esetleg forrásokat keresnek a templomuk helyrehozatalára. Jönnek vissza fiatalabbak is, akiket megragadott a táj és a családjuk múltja. Panziót nyitnak és szervezik a nyugati turisták számára kitalált programokat szerte Dél-Erdélyben. Ennek ellenére kétségtelen, hogy a szászok nyolcszázötven éves történelme végleg lezárult Erdélyben.
Sorsuk intő jel lehet az erdélyi és a végeken élő magyarság számára.
Ajánlott és felhasznált irodalom:
- A szász ember ára - interjú Konrad Gündischsel
- Bíró Attila: Románia árulta az embereket
- Bottlik Zsolt-Kerekes István: Szászok hűlt helyén. Földgömb 2010/5
- Lucia Diana Paul: Transylvanian Saxons' migration from Romania to Germany: the formation of a 'return' diaspora?
- Makkai László-Szász Zoltán: Erdély története I-III. kötet. Akadémiai Kiadó, 1987.
- Siebenbürger.de portál
- Tilkovszky Loránt: SS-akció a délkelet-európai németség kiürítésére 1944 őszén. In.: Német nemzetiség magyar hazafiság
Adatok forrása: A történelmi Magyarország atlasza és adattára. Talma Kiadó, Pécs 2003.
Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról: