Dél-Korea modernitása megkérdőjelezhetetlen. A koreai háború után fellépő diktatúrák, melyek gyakran véres puccsba, vagy puccskísérletbe torkollottak, olyan modernizációt indítottak el, amely szinte példa nélküli az egész világon. Ez a modernizáció szakít mindennel, a társadalmi hagyományokkal és értékrendszerrel, a természettől való függéssel, még a múltat is mélyen a föld alá temeti. A 25 milliós Szöulban ettől az egészen extrém modernizációtól olyan építészeti beruházások indultak el, melyek a város és lakóinak emlékezetét egy nagyjából 40 éves időtávra szűkíti le. A lakótelepek építése és bontása egy ciklikus folyamatként 40 éves periódusokat ír le, melyhez a lakók "kénytelenek" voltak alkalmazkodni. Ez utóbbit azért teszem idézőjelbe, mert a szöuliak éppen annyira katalizátorai ennek a folyamatnak, mint az azt egykor elindító diktátorok. Mondhatni, a vérükben van a történelmi emlékek irtása, s egyfajta kollektív Alzheimer-kórban szenvednek.
Lehetséges-e e kettő együttélése? (forrás)
Szöul, a Han-folyó partján elterülő metropolisz, sok más kelet-ázsiai várossal egyetemben, igen nagy múltra tekint vissza. A mai város területén kr.e. 18-ban alapították Hanyangot, melyre Szöul kezdeteként tekinthetünk. Az aprócska település természetesen folyójáról kapta a nevét, amelynek a máig tartó virágzását is köszönhette. A Koreai-félsziget nyugati részét uraló Baekje Királyság e jó elhelyezkedésű, stratégiailag kiemelkedő fontosságú települést tette meg székhelyének, s azóta lényegében a mindenkori Korea székhelyeként tekinthetünk rá, mely csak a koreai háborút követően kapta a Szöul elnevezést. A királyság székhelyét már a Krisztus utáni első században erődítés védte. A helyenként kőből, de leginkább földből felépített kvázi városfal a Pungnaptoseong nevet viseli. E fal egyes részei ma is megtalálhatók Szöul dél-keleti részén. Ez utóbbit érdemes kiemelni, ugyanis Hanyang a mai Szöul történelmi városmagjától néhány kilométernyi távolságra helyezkedik el, s habár Szöul kezdeteként tekinthetünk rá, települési kontinuitás nem fedezhető fel a két település között. De e királyi székhely jelentőségét mi sem szemlélteti jobban, hogy annak erődítése egy 3 km átmérőjű területet fog közre.
Hanyang máig látható erődítése (forrás)
A koreai főváros fejlődését nagyban meghatározta a 14. századtól regnáló Csoszon-dinasztia tevékenysége. Mivel a dinasztia az egész koreai nép felett uralkodott, így a félsziget északi részein található hegyvidékek bányái és más természeti vagy emberi erőforrásai is a birodalom székhelyét, vagyis "Szöult" gazdagították. Mint minden sikeres és jól működő gazdasággal rendelkező államban, itt is virágzott a tudományos élet, az államberendezkedése átvette a kínai modellt, a hivatalos vallássá pedig a neokonfucianizmus vált, s a ma fellelhető társadalmi szokások és hagyományok nagy része a Csoszon-dinasztia regnálása alatt alakult, s kristályosodott ki.
19. sz. eleji utcakép a Csoszon-dinasztia idejéből (forrás)
Szöult ekkor már tisztán kőből épített fallal vették körül, melyet számos városkapu tarkított. A keleti társadalmak hagyományos bezárkózottságának jó példája, hogy kis túlzással Szöulban egyetlen egy olyan este sem volt, amikor a kapuk nyitva lettek volna, persze amíg a városfal létezett. Annak megszüntetésére ugyanis a japán hódítás alatt került sor. A japánok a falakat ledöntötték, viszont nyolc nagyobb, és több kisebb kaput meghagytak. Ezek közül is a szöuli „Négy Nagy Kapu” a legnevezetesebbek, melyek mérete jóval meghaladja a négy égtáj felé mutató „Négy Kis Kapuét”. A többi kapu általában egykori lakónegyedeket és palotákat zárt el a be nem avatottak elől.
A turisták számára szinte kötelező attrakció, a Namdaemun kapu. (forrás)
A Csoszon-éra további hagyatékai a királyi paloták, amiből öt jelentősebbet hagyott hátra az utókornak a nemesi család. A Gyeongbokgung palotát a dinasztia első uralkodója építette, s a 16. század végéig a királyi család legfőbb palotájaként működött. Az utána következő 1872-ig volt az ország első számú palotája. Emellett a királyi rezidenciától nem túl távol egy korabeli arisztokrata negyed, a Buckon Hanok is átvészelte a 20. század viharait, s ma egyik kedvelt helye a városba érkező, Szöul múltját kereső turistának.
A Gyeongbokgung palota (forrás)
A Buckon Hanok "falu", az egykori arisztokrata negyed (forrás)
A japán uralom alatt a város kitárta kapuit, ahogy már említettem a városfalat elbontották, s megkezdődött a modernizáció. Szöul vált az első várossá a kontinentális Ázsián, ahol bevezették az elektromos áramot néhány évvel a századforduló után, először a királyi palotába, majd a város utcáit is kivilágították. Hamarosan megjelentek a villamosok, a vezetékes telefonok és a távírók is, nagyjából mind egy időben. A modernizációt hajtó nagyvállalatok, mint a Seoul Electric Company, vagy a Seoul Fresh Spring Water Company mind koreai-amerikai vegyes társaságok voltak, vagyis az ország fejlődésének beindulását nagyban segítette a külföldi tőke, azon belül is legfőképp az amerikai. Szöul építészeti karaktere ebben az időben nagyon megváltozott, a belvárosban dominánssá váltak az európai típusú épületek, megjelentek az első több emeletes irodaházak. A városháza, valamint a vasúti pályaudvar is ekkor épült, melyek még ma is láthatók.
Szöul egyik legrégebbi, a várost kelet-nyugati irányban átszelő főutcája a Jongno vagy "Harang" utca. (forrás)
A japán "Kelet-Ázsiai Fejlesztési Társaság" központja Szöulban. (forrás)
A második világháború végéig japán kézen lévő város nem sokkal a felszabadulását követően két tűz közé került. Az 1950-ben kirobbant koreai háború idején 4-szer cserélt gazdát a város, aminek következtében alig festhetett különbül, mint a második világháború utáni Varsó. A szinte porig rombolt városban egyes források szerint közel 200 ezer épület, 55 ezer lakóépület, és 1000 gyár hevert romokban. A hagyományos építészeti stílussal rendelkező és a japán hódoltság idején európai stílusban épült modern épületek nagy része oda veszett a háború alatt. Ezt követően Szöult elárasztották az északról átszökők, a menekültek, valamint a falun-vidéken otthonukat vesztett tömegek, akik lényegében hulladékból összetákolt viskókban éltek. Hihetetlen méretű minőségi és mennyiségi lakáshiány tört ki, melyet a frissen megalakított kormánynak valahogy kezelnie kellett. Ilyen nehéz helyzetekben egyetlen lehetséges megoldási lehetőség a lakótelepek építése.
A háború utáni Szöul (forrás)
Az ország másodjára „megválasztott” elnöke Li Szin Man, rendelte el az ország első lakótelepeinek építését. (Az elnökről annyit tudni kell, hogy jóindulattal is keménykezűnek nevezhető. A világháború előtti 6 éves „uralkodása” alatt közel 30 ezer ellenzékit juttatott börtönbe). Az első lakótelepek építési helyeivé nem meglepő módon a városi gettók váltak, ahol ötéves tervek keretein belül került sor az építésükre. Li Szi Man elnök a japán gyarmati múltra emlékeztető épületeket is elbontatta. Csupán az egykori városháza és a vasúti pályaudvar maradt érintetlen, minden mást eltűnt a föld színéről, s mindössze e két épület maradt a japán gyarmati múlt egyedüli hírmondója. A lakótelepek építése semmit sem kímélt. Az egykori Han-menti eperfákkal tarkított sétányok eltűntek, a várost átszelő számos patakot a földalatti csatornákba vezették, s elindult a jellegtelen panelházak burjánzása.
Az a bizonyos panelrengeteg (forrás)
Li Szi Man 1960-ban történt lemondása, és egy ideiglenes kormány után egy újabb diktátor, Park Csong-Hi következett (érdekes, hogy a lánya ma Dél-Korea elnöknője), akit többször megkíséreltek likvidálni az ellenzékiek, majd végül 1979-ben meg is gyilkolták. Őt egy újabb diktátor követte, Cson Duhvan, azonban a lakótelep építések korántsem álltak le a többszörös diktátorcsere ellenére sem.
A hazai lakónegyedek történetéből is jól ismert probléma a koreaiaknál is felmerült már a kezdeteknél. Az iskolából hazafelé tartó diákok gyakran nem találták meg a házukat, az épületek jellegtelensége miatt. A többszöri diktátorváltás utáni '80-as években már az ötödik generációs lakótornyokat építették. A lakóépületek és lakótelepek egyre nagyobbakká váltak az évek múlásával, ekkor a legtöbb épület már 15 emeletes volt. A gazdaság növekedési üteme ebben az évtizedben hihetetlen mértékben megugrott, s ez elindított egy még nagyobb építőipari boomot. Olyan lakótelep tervek láttak napvilágot, amelyek közel 300 000 ember számára nyújtanának lakhatási lehetőséget. Szerencsére ezek csak tervek maradtak, de Szöul még így is a lakótelepek dzsungelévé vált. A Szöul múltját rejtő néhány hely szinte örökre eltűnt a toronyházak árnyékában. Az átlag koreai már csak nagy ritkán tudott kapcsolatba kerülni a város történelemével és a természettel.
A lakótelepek küllemre nem igen változtak az évek alatt, viszont az átlag szöuli igényeiben semmi sem változott. Az első lakótelepek a háború utáni gazdasági talpra állás szimbólumai voltak, s gyorsan a középosztálybeli életszínvonal megtestesítőivé is váltak, úgy mint nálunk. Míg nálunk e lakótelepek gyorsan elvesztették vonzerejüket, addig Koreában máig népszerűek, szinte mindenki lakótelepi lakást szeretne. Emiatt Koreában annyira nem is kell tartani az amerikai típusú, kertes házas szuburbanizációtól. A koreaiak életciklusa is tökéletesen alkalmazkodott a lakótelepi élethez. Az egyetem után megveszik az első saját lakást, majd házasság után egy nagyobb lakásba költöznek, s ha a gyerek eléri az iskolás kort, akkor olyan körzetbe költöznek át, ahol jobb az iskola. Ebből következik, hogy alapvetően egy átlag szöuli 5 évente lakást cserél, s ebbe a körbe a város urbanistái jól beillesztették a lakótelepek "felújítását" is, még nagyjából ütemezni is tudják a negyedek bontását, cseréjét.
Az új generációs lakótornyok (forrás)
Szöul még mindig rohamtempóban növekszik és modernizálódik, ami régi azt mind lecserélik. A lakásállomány nagy része fiatalabb, mint 40 év. Azok az lakóépületek, amik elérik a kritikusnak számító 40 életévet, mind számolhatnak földi pályafutásuk végével. A nálunk még relatíve fiatalnak számító épületeket olyan ütemben bontják el és húzzák fel helyükre újakat, - amik egyébként ha a jelenlegi igények változatlanok maradnak, szintén nem fognak tovább állni 40 évnél - hogy azt a kínai várostervezők is majdhogynem irigykedve szemlélik. De ne higgyük azt, hogy a város 25 millió lakosa nagyon szánná a múltat. Olyan esetek is gyakran előfordulnak, hogy a lebontásra szánt épületek ablakába az egykori bérlők táblákat függesztenek ki, s hirdetik, hogy mindenki minél előbb adja át a kulcsokat az államnak vagy a befektetőknek, hogy e régi épületeket elbonthassák. S a felépített új lakótelepek nem csak a lakónegyed képét változtatják meg, hanem gyakran még át is nevezik azt. A legtöbb esetben a beruházó cég, vagy a kivitelező cég nevére keresztelik át őket (ezért többek között olyan nevekkel is találkozhatunk, mint például Hyundai, vagy Samsung). E neveket egyébként még az épületeken is hirdetik. Ennek következtében az új bérlők már nem a régi negyed új lakosai lesznek, hanem egy teljesen másik negyed friss lakosai, amolyan pionírok. S a régi negyed előbb vagy utóbb teljesen a feledés homályába vész, hisz megszűnik a történelmi kontinuitás a régi és az új között.
A Cheonggyecheon-patak, s mesterségesen kialakított medre, melyben néhány méterrel a csővezetékben folyó eredeti patak felett fut. (forrás)
Érdekes az egyik patak, a Cheonggyecheon esete. Mint minden jóravaló patak, ez is szépen csordogált, hűsítette a levegőt, jó kedvre derítette a partján megpihenőket, megbontotta az egyhangú betontengert, egy jó találkahely volt, egy szóval mindennel áldotta a város lakóit, amivel csak tudta. Hanem a nagy újjáépítések és modernizálások közepette a patakot szépen átvezették egy csatornába, és fölé egy több sávos sugárutat építettek. De várjuk meg a csattanót. Nem régiben újra értékké vált a városi vízfelület, s a sugárutat elbontották. A patak azonban még sem örülhetett, vízének nagy része ugyanis maradt a csatornában a föld alatt, vízhozamának csupán kis részét egy enyhe lejtésű, jól szabályzott, teljes egészében mesterséges mederbe terelték, aminek partján a legmodernebb elemekkel díszített sétány található. Szöulban tehát ami régi, azt vagy el kell tüntetni szem elől, vagy a modern felfogás és technológia által kontrollált, szolid kivitelben meghagyni. Ezt akár szöuli receptnek is nevezhetnénk.
A régi és új városháza (forrás)
Szöul a világ néhány olyan városának az egyike, amely gyökerestül akarja megszüntetni a múltat. A város fejlődése a második világháborúig szinte semmiben nem különbözött egy rendes városétól. A különböző korok rétegesen rátelepültek a korábbiakra, városmag folyamatosan fejlődött a zárt kapuk mögött. Egymást érték az évszázados épületek. A japán hódoltság alatt sem történt hatalmas változás. A modern, európai küllemű épületek a régiek mellé, közé ékelődtek be, nem ritkán a helyükre is, de még sem mondhatjuk, hogy tudatosan leselejtezték volna a régieket. A japán hódoltság ideje alatt szinte ugyanazt az utat járta be Szöul, mint a mi Budapestünk. Az urbanizáció első szakaszába lépett, elindult fénysebességgel a modernizáció, elterjedt az elektromos áram és még a villamos is járt! De pont ez a kor teremtette nekünk azt, amire mi a legbüszkébbek vagyunk, Szöulban pedig már a két világháború között is gyanúsan néztek az új épületekre. A japán uralom megszűnte után és a koreai háború alatt történhetett valami. A szöuliak az újjáépítés lázában előre tekintettek, amely végül is a várostervezők elsődleges feladata, de miért nem tértek vissza a hagyományos építészeti stílusukhoz? A választ magam sem tudom pontosan. Persze azt értem, hogy a szükség törvényt bont, építeni kellett a lakótelepeket, mert az embereknek nem volt hol lakniuk, de az még sem tiszta, hogy miért kezdték a történelmet gyökerestől kitépni. Mindenesetre a folyamatos megújulásnak köszönhetően még hosszú ideig Szöul maradhat a legmodernebb, a legfiatalabb lakásállományú és a legújabb építészeti dizájnokat bemutató és alkalmazó városok egyike.