A kialakult ukrajnai-krími krízis hátterében alapvetően az ország etnikai-nemzeti sajátosságai állnak. A konfliktus csak egy látványos, brutális és nehezen érthető kifejeződése az ország függetlenedésével megváltozott helyzetbe került orosz és ukrán lakosság részéről. Az ukrán nemzet történelme folyamán helytől és kortól függően az oroszok, lengyelek, magyarok és osztrákok, kisebb részben a románok és törökök érdekszférájába tartozott és egészen 1991-ig nem is került domináns szerepbe. Legmélyebb nyomokat mégis az évszázadokon keresztül állandósult orosz befolyás hagyta maga után.

Egy ikonikus fotó a bevonuló orosz hadseregről (forrás)

Ukrajna akár regionális középhatalom is lehetne, ha nem forgácsolódna apró darabokra különböző érdekek mentén. A több mint 600 000 km² kiterjedésű állam bővelkedik nyersanyagokban és erőforrásokban. Az ország kőszén, vasérc és mangánérc vagyona világviszonylatban is jelentős. Népessége 1991-ben érte el a történelmi csúcspontját, ekkor 53 millió fő lakta. A kedvezőtlen demográfiai viszonyok, a gazdasági helyzet és a jelentős méreteket öltő, több okra is visszavezethető elvándorlás együttes hatása miatt 2001-ben 47 millió fő, míg 2011-ben a World Bank adatai szerint 45,7 millió fő élt Ukrajnában. Az ország vándorlási egyenlege a ’90-es évek elején még pozitív volt, hisz a Szovjetunió más részeibe költözött vagy költöztetett ukránok, tatárok visszatelepültek az anyaországukba. A gazdasági helyzet gyengülésével és az értelmiség elszívásával (brain-drain) a néhány évig tapasztalható bevándorlási hullám véget ért, majd az állandósuló elvándorlás vált a jellemző tendenciává. E helyzetet tovább súlyosbítja az ország születési arányszámának drasztikus csökkenése, amely a függetlenedés után eltelt 10 évben a felére csökkent (7,7%₀).

Az oroszok befolyása, illetve jelenléte a térségben a XVI. századig nyúlnak vissza. A Lengyelországgal szembeforduló kozákság az oroszokkal szövetkezett, s a Dnyeper folyásirányához viszonyítva a Balparti-Ukrajna az orosz cár fennhatósága alá került már a XVI. században. Ekkor az ukránokat még nem tekintették nemzetnek, az oroszok csak „kisoroszoknak” nevezték őket és az Ukrajna megnevezés is a cári birodalom határvidékére (u-krajina) vonatkozott. Később a Szovjetunióban a kikiáltott egyenlőség és a hatalomra került származásilag nem orosz vezetők (a grúz Sztálin és ukrán Hruscsov) ellenére mindig is az oroszok játszottak kiemelkedő szerepet az államalakulat irányításában, így a Szovjetunió részét képző Ukrajna felől is ők döntöttek. Tehát létezése óta az ukránság mindig is alárendelt szerepben élt, s hosszú évszázadokig az oroszok atyáskodtak felettük.

A donyecki iparmedence Oroszország szívében, 1921-es szovjet poszter (forrás)

Az oroszok tehát aktívan részt vettek Ukrajna fejlődésében. Számuk sokáig jelentéktelen maradt a teljes lakossághoz képest, 1926-ban is még csak 7% volt az arányuk. Ezután viszont rohamossá vált a betelepülésük a kialakulóban lévő iparvidékeken. Az addig meglehetősen gyér lakosságú és hiányos településhálózattal rendelkező Kelet-Ukrajnában városok nőttek ki a semmiből a szénbányák közelében. A Donyec-medence vagy ahogyan a helyiek hívják, Donbasz népesség növekedését alapvetően az iparosodás idézte elő. Az ipar munkaerő igénye hatalmas volt, amit legkönnyebben a szocializmus ideológiájához hű oroszok betelepítésével lehetett kielégíteni.

Csak a rend kedvéért, a dombokat nem a téli sportok kedvelőinek építették, hanem meddőhányok (forrás)

A folyamatos betelepülést a II. világháború ideiglenesen hátráltatta, de a háború után megújult erővel folyt az ipari termelés, a nyersanyag készlet kiaknázása, illetve a népesség beáramlása a térségbe. Az oroszok alapvetően a bányavárosokba, iparvárosokba telepedtek meg, ahová az ország más szegleteiből is sereglett a lakosság. Viszont e városi térségekben az oroszok laktak többségben és igen erős asszimilációs hatást váltottak ki a betelepülő ukránságra, akik nyelvileg oroszokká váltak, ukrán származásuk ellenére.

A kor ideológiája által legitimált építészeti formák, égig érő presztízs, valódi modernség. Harkov, Szabadság tér (forrás)

Az oroszok száma 2001-ben 8,3 millió fő volt. Az ország bármely pontján megtalálhatóak, általában városokhoz kötődnek. Az Odessza-Zaporizzsja-Harkov vonaltól keletre a lakosság jelentős része, míg a Krímben, Luhanszk és Donyec térségében döntő többsége oroszajkú és általánosan elmondható, hogy kelet, délkelet felé arányuk folyamatosan nő az összlakosságon belül. A kisebbség száma folyamatosan csökken, de még így is Európa egyik legnagyobb kisebbségét jelentik. Az oroszok területi elhelyezkedését alapul véve három részre oszthatók. Az első a városi oroszság, akik a tömbterületektől távol, kisebbségben élnek, a második a Donyec mentén élő, és a harmadik a Krímben élő oroszok.

Az orosz kisebbség aránya a 2001-es népszámlálási adatok szerint (forrás)

Kelet-Ukrajna városi térségei az oroszoknak kedveztek. Számukra lehetőség nyílt a továbbtanulásra, a társadalmi rangjuk növelésére, aktívabb gazdasági részvételre és életkörülményeik javítására. Az orosz kisebbség helyzete a kommunizmus fennállása alatt sokkal kedvezőbb volt, mint az államalkotó ukrán nemzeté! Az 1989-es népszámlálás adatai szerint 1,3-szor több volt a szellemi foglalkozású az oroszok, mint az ukránok között. Többségük (90%) városlakó volt, vagyis általánosságban jobb lakhatási körülményekkel rendelkeztek, illetve több szolgáltatáshoz férhettek hozzá. A 15 éven felüliek körében ezer lakosból 158-nak volt felsőfokú végzettsége, míg az ukránok között mindössze 85-nek. Ezt tovább árnyalja, hogy a városi lakosság körében az ukránok 15,4%-a, az oroszoknak pedig a 20,5%-a rendelkezett felsőfokú végzettséggel. Az orosz kisebbség nagy része ebből kifolyólag már a tercier szektorban, vagyis a szolgáltatások szektorában és a kutatás és fejlesztés területén dolgoztak. Utóbbiban 33%-ot tett ki országos szinten az arányuk. Ehhez persze fontos azt megemlíteni, hogy 1989-ben a kisebbség aránya országos szinten nem haladta meg a 22%-ot! A hivatali posztokat pedig 30%-ban töltötték be. A rendszerváltás óta a két nemzet helyzete és lehetőségei elkezdtek közelíteni egymáshoz, de az oroszok még sokat meg tudtak tartani előnyeikből.

Az orosz kisebbséget folyamatos asszimilációs hatás éri a rendszerváltás óta és az ukrán nemzet és kultúrpolitikájának „köszönhetően” egyre inkább integrálódnak az ukrán társadalomba. A felnőtt lakosság etnikai identitásának figyelembevételével elénk tárul az ország etnikai szerkezetével többé-kevésbé megegyező, de annál lényegesen árnyaltabb kép. A 2001 és 2003 között folytatott közvélemény kutatások alapján a megkérdezettek 63%-a vallotta magát csak ukrán identitásúnak, ukránnak és orosznak egyszerre 22,5%, míg csak orosznak 10%, 4,5% pedig egyéb. Ezt összehasonlítva az 1994 és 1999 között végzett hasonló felméréssel jól láthatjuk, hogy az ukrán és orosz, illetve a csak orosz identitásúak aránya folyamatosan csökken, míg a csak ukránoké emelkedik. Ha a 2001 és 2003 között kapott adatokat regionális szintre emeljük, láthatjuk, hogy ez nagyjából egybecseng az etnikai szerkezettel. Ami lényegesen különbözik ettől az az, hogy míg az etnikai hovatartozás tekintetében az orosz kisebbség nagyobb arányú, identitásuk már sok esetben vegyes. Kelet-Ukrajnában élő népesség mindössze 21%-a csak orosz identitású, 45%-uk már vegyes ukrán és orosz, 34% pedig ukrán identitású. Dél-Ukrajna esetében kisebb a kettős identitásúak aránya (37,5%), viszont mind az oroszok (22%), mind az ukránok (40,5%) élesebben elkülönülnek egymástól. Ami arra utal, hogy itt az oroszok jobban elkülönülnek az ukrán társadalomtól és az asszimilációs nyomásnak is jobban ellenállnak. Nem véletlen tehát, hogy a Krím lett az orosz beavatkozás elsődleges színhelye, hiszen itt található a legerősebb orosz etnikai bázis. Persze nyilvánvaló szerepet játszott a Szevasztopolban állomásozó orosz hadiflotta jelenléte is a beavatkozásokban, de ez egy külön geopolitikai elemzés tárgya lehetne.                                

A felnőtt lakosság etnikai szerkezete a közvélemény kutatások alapján (%), illetve az ukránok és oroszok, valamint a duális identitásúak regionális megoszlása Ukrajnában 2001 és 2003 között. (Felinec Cs. és Szereda V. (2009): Ukrajna színeváltozása)

A rendszerváltás és függetlenedés mindkét nemzetet egy új szerepbe kényszerítette. Az oroszok kisebbségbe, míg az ukránok többségbe kerültek. A hatalom immár az államalkotó nemzet kezébe került, s politikájával az ukránság helyzetét volt hivatott javítani. Véleményem szerint a bonyolult és külső szemlélő számára sokszor átláthatatlan, szövevényes etnikai szerkezet és nemzetiségi identitás együttesen játszott közre a jelenlegi, sokakat már a hidegháborúra emlékeztető helyzet kialakulásában.

Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról: